Csata Ernő: A Fekete zongora egyfajta értelmezése

Bevallom töredelmesen, hogy mostanáig, amikor végre nekifogtam és nagy nehezen lefordítottam románra Ady Endre A fekete zongora című versét, nem értettem azt. Nem értettem például, hogy mit keres itt a „Fusson, akinek nincs bora” sor, a zongora kellős közepén, a „Tornázó vágyaim tora” vagy „Boros, bolond szívemnek vére Kiömlik az ő ütemére.”

Bolond hangszer: sír, nyerít és búg.
Fusson, akinek nincs bora.
Ez a fekete zongora.
Vak mestere tépi, cibálja,
Ez az Élet melódiája.
Ez a fekete zongora.

Fejem zúgása, szemem könnye,
Tornázó vágyaim tora,
Ez mind, mind: ez a zongora.
Boros, bolond szívemnek vére
Kiömlik az ő ütemére,
Ez a fekete zongora.”

Aztán többszöri átolvasás után, majd pedig a Csaba új népe egyik szakaszában, választ kaptam az egyik szimbólumra:

Csaba új népe

„Nem jöttünk égi Hadak-Útján,
Sorsunk vad ösvény, Föld s a por,
De, ím, egy új Csaba-legenda
Lelkünkben lázasan dalol… 
És egymás felé már csörtettünk,
Mint rég eljegyzett cimborák,
Festő képét, poéta versét:
Fölkínáltuk egymás borát.”

Tehát a boron Ady „Festő a képét, poéta versét: Fölkínáltuk egymás borát.” mindenkinek a saját alkotását, termékét érti, így, akinek nincs semmilyen saját terméke, alkotása, az fusson, loholjon, éljen meg máshol és máshogy.
A sír, nyerít és búg, jellegzetes társítások: az ember sír, a lovas nemzet legjobb barátja a ló nyerít és a hírt vivő, békét s szerelmet is jelképező galamb, bús gerlice búg.
Aki semmihez sem ért, semmi „bora” nincs, az csak tépi, cibálja az életet, nehezen boldogul, ez az élet rendje, „Ez az Élet melódiája,” egyben ez a keservesen síró, búgó fekete zongora.
Az élet gondjai, az elkerülhetetlen bánatok, könnyek: „Fejem zúgása, szemem könnye” s a feltörekvő vágyak porba hullása, sikertelensége, eltemetése: „Tornázó vágyaim tora” mind-mind a fekete zongora.
Ennek az életnek az ütemére, ritmusára, tehetséges, érzékeny lelkéből, gyöngyöztek, ömlöttek ki a versek: „Boros, bolond szívemnek vére Kiömlik az ő ütemére”.
Ignotus sem tagadta, hogy nem igazán tudja, miért szép, ami neki annyira tetszik Adynál: „Sokféleképp is mondja el, csak abban egyforma, hogy értelmedhez inkább a füleden át beszél, mint az eszeden át. Hogy igaza van-e, hogy joga van-e hozzá? Bolond kérdés; meg tudja csinálni, tehát igaza van, és joga van hozzá.”
A Fekete zongora versről pedig így nyilatkozik:

„Akasszanak fel, ha értem. De akasszanak fel, ha hat-hét irodalomban, melyet nyelvtudással megközelíthetni: sok vers akad ilyen egész értelmű, ilyen mellet és elmét betöltően teljes kicsengésű.” (Ignotus: A fekete zongora. Nyugat, 1908. 3. szám.)

Ismét Ignotust idézve:

 „A művészetnek semmi egyéb törvénye nincs, mint ez az egy. Tudd magadat kifejezni! Magadat és kifejezni – ez persze, származékosan, mai összetételű és mondanivalójú embert jelent, ki a megragadásnak és megragadhatóságnak mai lehetőségeivel dolgozik. De csak gyakorlatban; elméletben nem. Ha egy mai költőnek sikerülne a mai embert ugyanolyan nótákkal megmozdítania, mint aminőkkel Orfeusz mozdította volt meg a köveket s a birkákat, e mai költőnek éppúgy igaza volna, mint ahogy volt Orfeusznak. Noha, jusson eszünkbe, még ez a hatalmas énekes is azzal vesztette el az ő keservesen visszaszerzett Euridikéjét, hogy visszanézett, ahelyett, hogy előrenézett volna.”

Ady nagy hatással volt Bartókra is, ahogy kiderül Miskolczy Ambrus: Az irodalom átok és/vagy áldás című cikkében:

„Persze, nem tudni, hogy Bartók olvasta-e Ignotus Nyugat-béli írását. Adyt viszont olvasta. És nemcsak úgy belelapozgatva, hanem módszeresen tanulmányozta. (Lásd ehhez: Demény János: Rézkarcok hidegtűvel, 1985.) Meg is írta egyik 1916-ból visszatekintő levelében: „Adynál fontos a sorrend, mert költeménye valóságos életrajz vagy legalább naplószerű írások versben…

Aki végiglapozza Bartók Ady-köteteit, és látja jelöléseit, rögtön az az érzése támad, hogy lelkileg megroppant ember kezében voltak. Meg is vallotta idézett levelében: „Akkor nagy krízisen estem át, nagyon kellettek éppen ezek a versek…” Átélte Ady szomorúságát, magányosságérzését, messiási szerepének nyomasztó élményét, „hiszen én is magamat ilyen Messiás-félének éreztem”. A magyar Messiások mindkét strófáját oldalhúzással jelölte, és a vers következő két sorát külön is aláhúzta:

„S üdve nincs a keresztnek,
Mert semmit se tehettek…”

A sorsban való osztozás élménye ragadta meg A magyar ugaron című versben. Ugyanakkor vonzotta Ady vitalitása. A Bolyongás Azúr-országban című versben két sort húzott alá:

„Óh, Élet, milyen nagy és szép
Minden tájad, melyet el nem érünk.”

Hát ilyen keservesen hangzik még zsenik kezében is ez a fekete zongora, amelyiknek az ütemére kiömlik az érzékeny művészek, boros, bolondos szívének a vére.