Muskátli - 2019. október

Melléklet jó gyermekeknek

Immáron a 2018/2019-es tanév kezdetével a Muskátli a ötödik évfolyamába lépett. A világháló segítségével a Pósa Lajos költő, szerkesztő szülőfalujából szállnak továbbra is a jó gyermekekhez és örökgyermekekhez a szebbnél-szebb versikék, mesék, megemlékezések.

A nemesradnóti Lidike Pihenőház alkotóműhelyében ez esztendőben is Az Én Ujságom hasábjait lapozgatva kerülnek elő az értékes írások. Így a mai kor vívmányainak köszönhetően ismét elérhetőek az oly kedvelt képes gyermeklap válogatott részei itt a www.szozat.org elektronikus lapon.

A Muskátli II., II. és IV. évfolyama nyomtatva is megjelenik. Megrendelhető a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. e-mail címen.
Keressetek bennünket a facebookon is https://www.facebook.com/posa.emlekere a Pósa Lajos Emlékére oldalon.

2019. október / VI. évfolyam / 2. szám

Palágyi Lajos:

Az aradi vértanúk

Szabadságharcunk letűnt napvilága!
Te vakító nap a század delén,
Nem pazaroltad sugarad hiába,
Bár vak sötétbe halt az égi fény.
Eszméiden nem győzött az enyészet,
Örökbe hagytad halhatatlan részed,
Fényeddel fényt hint késő századokra
A tizenhárom vértanú alakja.

Ki a homályból te ragadtad őket,
Dicssugárt rájuk dicsfényed vetett,
Az eszmény nélkül tespedő erőknek
Te adtad a rajongó ihletet.
S midőn napod már a nagy éjbe dőlt rég
Világosságod bennük tündökölt még
S haláluk is azért volt, hogy mi abban
Azt lássuk, ami benned halhatatlan.

Haláluk! Fagyos rémülettül dermedt
Egy ország lelke, látva ily halált,
Bár milljó sebből vérezett a nemzet,
Milljó tekintet a bitókra szállt,
Lesújtva, némán és kővé meredten,
Vad iszonyattal csüngtünk ama tetten
S a bősz sikoltás, mely keblünkből tört ki,
Ajkunkra fagyva, nem tudott kitörni.

S mártír-haláluk végig kelle néznünk,
S hogy mit jelent ez, látnunk kelle jól:
Az ő haláluk, a mi csúfos végünk,
A végítélet egy nemzetre szól:
Jöhet új tavasz, új kor fakadása,
E népnek nem lesz már föltámadása,
A vértanúkkal ott pihen egy sírba,
Népek sorából kitörülve, – irtva.

Majd az iszonyt zokogó gyász követte
És sírva-sírt hantjuknál a haza,
Majd egész nemzet lobbant gyűlöletre,
Szívében tombolt bosszú vihara,
A bosszúállás rettentő igéje
Egy nemzedéknek volt gyönyöre, kéje,
Fojtott harag a szívek mélyin lázadt,
Tűréstől égett arcokon gyalázat.

Enyhet nyújt a legégőbb fájdalomnak,
Vigaszt reménytelennek az idő,
A vad keserv, a szenvedély elhamvad,
Sírjukhoz már zarándokol hívő,
S nem borzalmára a halálnak gondol:
Lelkesedést merít a sírhalomból,
Fölidéz múltat, régi nagy időket,
S úgy érzi lelke, hogy nem haltak ők meg.

Nem haltak ők meg, ha az eszme él még,
Melyért ők éltek s éltük áldozák.
Nem haltak ők meg, hogyha lelkük fényét
Tisztán, tündöklőn örökül hagyák.
Nem haltak ők meg! Csak ha már nem lüktet
Szívünkben heve az ő hős szívüknek,
Ha ama nagy cél csak bolygó kísértet,
Akkor meghaltak s ó hiába éltek!

Mert mint a költő lénye él a dalban,
Midőn a test már régen hamu, por,
Mint mesterműben lángol halhatatlan
Ihlett művészed lelke, régi kor:
Úgy szabadsághős halhatatlansága,
Ha utódokban ég tovább a lángja.
Tett mestere, szent küzdelem mártírja
Halhatatlanságát más szívekbe írja.

Klió hiába jegyzi fel a tettet,
Ha meg nem őrzi élő köztudat,
De ami ott él mélyén a szíveknek,
Nem semmisült meg, mert mindegyre hat,
Oh, áldott harcnak áldott vértanúi,
Századok fognak tőletek tanulni.
S dicsőt, nagyot ha tesznek egykor mások,
Az is, oh Szentek, a ti alkotástok!

Férfiak, kikben nincs önzés, önérdek,
Akikben emberméltóság lobog,
Kik fölemelnek porba süllyedt népet,
Hazát hódítnak s szent ember-jogot,
Kik mindent, mindent a világnak adnak,
Kincset, gyönyört maguktól megtagadnak
S vállalnak büszkén vértanú keresztet,
Az ő példájuk követői lesznek.

És lesznek, mert a történet nem áll meg,
Időnek méhe meddő nem lehet;
És lesznek, mert kitör, amit homály fed,
Mit nemesek, jók szíve rejteget;
És lesznek, míg hí az a cél, a végső,
Elaggott fajra ifjú nemzedék jő,
Viharral, vésszel bátran megdacolhat
S mi még ma ábránd, azt kivívja holnap.

S ők élni fognak, élni mindörökkön,
Szent lesz, örökké szent a sírgödör,
Amíg az eszmény ki nem hal e földön,
Míg magyar szellem még magasba tör,
az igét, melyért élete áldozának,
Szívébe írták az egész hazának,
Utódtól fogja hű utód tanulni,
Hogyan kell élni s hogy lehet meghalni!

Forrás: www.szozat.org, a vers első és utolsó versszaka elhangzott Nemesradnóton az 1848/49-es szabadságharc 170. évfordulója alkalmából Plesivcsák Szofia, a rimaszombati Tompa Mihály Alapiskola kisdiákjának előadásában

Zigány Árpád:

A magyar huszár

Ha az egész kerek földet
végig mind bejárod,
A vitéz magyar huszárnak,
párját nem találod,
Mert a huszár az Úristen
első katonája,
A jó Isten maga vigyáz
a mennyekből rája.
Mint a villám, olyan szilaj,
gyors a támadása:
Porba gázol minden ellent,
merész rohanása;
Piros vérét inkább
százszor patakban hullatja;
De a dicső magyar zászlót
cserbe sohse hagyja!

Forrás: www.eternus.hu - Klasszikus versek, a vers elhangzott ugynott Bodon Szabolcs előadásában.

170 éve történt –

KOMÁROMI NAPOK 1849-ben

Klapka György honvédtábornok alatt
 

Hamary Dániel könyve alapján- kiadta Heckenast Gusztáv 1869 – ben, Pesten.

Emlékezni, történelmi eseményekről beszélni a nemzet számára kötelező. Így lehet megidézni a múltat, amely által össze tudjuk kapcsolni azokat a láncszemeket, amelyek segítenek minket, hogy megtudjuk érteni miért történt, ami megtörtént. A komáromi várerődben lezajlott korabeli történések, a szabadságharc fegyverletétele, több ponton történt. A könyv írója, Hamary Dániel, maga is szemtanúja volt ennek az eseménynek, az 1849- es szomorú fegyverletételnek Komárom várában. Az átélt eseményeket lelkében sehogy sem tudta feldolgozni és 20 évvel később  arra az elhatározásra juthatott, hogy megírja és könyvben kiadja.
A világhálón akadtam rá erre a régi könyvre s Komáromi lévén, azonnal felfigyeltem rá, majd olvasni kezdtem magyar nemzetem e szomorú eseményét, amely éppen 170 éve történt 1849. október 3-án.
   Mióta világ a világ, a magyarság kései utódainak számtalanszor meg kellett küzdenie az elveszejtésére szervezkedő  gonosz erőkkel. Istennek hála, nemzetünk hite minden ármánykodás ellenére töretlen maradt. Időközönként az ősök példáján okulva, meg kellett értenünk, hogy megmaradásunk záloga az összefogás, de csak egymás kezét megfogva, egymást bátorítva tudjuk legyőzni a rosszat, mely számtalanszor ellenünk támad. Sokat gondolkoztam azon, vajon véletlen e magyarság szomorú történelmi sorsa, de rá kellett jönnöm, hogy ez nagyon kétséges. A folyamat láncszemei nagyon is kapcsolódnak egymásba és valakik nagyon is tudatosan alakították, befolyásolták a magyarság sorsát.
 Forgassuk vissza az idő kerekét és nagy alapossággal menjünk vissza a kezdetekhez. Vajon mikor épülhetett a Révkomáromi várerőd, ahol ez a szomorú fegyverletétel megtörtént, a Magyar Szabadságharc leverése után?
 A 6. században avar törzsek foglalták el a volt római települést, majd a honfoglaló magyarok vették birtokba a 10. század elején. Árpád nagyfejedelem Komárom térségét a gróf Cseszneky család ősének, Ketel nemzetségfőnek adta, akinek fia, Alaptolma, erős földvárat épített a Vág dunai torkolatánál. Ez volt a mostani  komáromi várerőd kezdete, vagyis földvára.
A komáromi földvár később az István király által alapított Komárom vármegye székhelye lett. A várat hol a király, hol egyes főurak birtokolták. A tatárjárás után IV. Béla király uralkodása idején, 1265-ben a földvárat kővár váltotta fel. A 15. században, Mátyás király alatt Komárom fénykorát élte. Kereskedelmi, gazdasági és katonai központtá fejlődött.
Lapozzuk fel újra a 150 évvel ezelőtt kiadott könyvet és idézzük meg a múltat, Hamary Dániel egykori szabadságharcos honvéd szomorú gondolatait olvasva:
„Az utolsó nap, s az utolsó lap az 1848-i honvédek történetében, mely által ragyog időn, enyészeten.
1849- ben október 3-án Komáromban bezárja a vérviharos múltat.
E nap hajnala borús volt, esett is. Egész délig nagy sürgés-forgás a városban. Levert alakok, bús arczok, kesergő szemek, bánatos honvédek mindenfelé.
A fegyverlerakás borzasztó tény, a győzelem és hírkoszorúsaira nézve. A megtestesült kétségbeesést láthattátok volna bosszulni vágyó hullámzó kebellel mindegyik vitáz honvéd alakján.
Letenni a fegyvert, mely egy hont annyi szenvedéstől menthetett volna meg, mely annyi dicsőséges győzelmeket nyert, a már annyiszor szép hírt kivívott a magyar név becsületéhez. Borzasztóan nagyszerű pillanat egy ragyogó múltú, lovagias, hű nemzet igaz ügyének alkonya.

XIV.  A honvédek utolsó napiparancsa Komáromban 1849 október 3-án.

„Bajtársak! Keblem elfogul, mert utójára szólok hozzátok, kikhez annyi öröm, annyi szenvedés, annyi drága honfivéren nyert dicsőség, s kikhez egy szent kötelesség közös érzete fűzött elválaszthatatlanul!
Egy szép, de küzdelmes pályára léptünk nemrég. A legmagasztosabb önfeláldozással törtünk a czél felé. Megtettük mit ember saját erejével tenni képes, pirulás nélkül állhatunk Isten elé. Ám a sors könyvében másképp volt megírva… És most lelépünk a pályáról, melyre oly sok szép reményeket hintett a közérzelem, s melyen elvérezhetünk ugyan, de vele a nemzet ügyének többé használni nem fogunk. Lelépünk a térről, mert a haza kívánja, melynek tovább is leendő szüksége hű fiakra, lelépünk, mert szent tartozásaink vannak azon haza iránt, mely úgy lehet, fennmaradásunkban leli a jövő minden vigaszát. Maradjatok hát továbbra is támoszlopai!... A feladatot, mely előttetek állt férfiasan s mindvégig következetesen teljesítettétek.
Meghajoltatok, mert kellett…az események törhetetlen hatalma előtt hajoltatok meg…ez és a megmentett becsület adhat megnyugvást mindnyájatoknak. Vegyétek egyszersmind szíves végbúcsúmat. Isten veletek!”
Klapka György tábornok
E pillanatban lecsapta a kegyetlen sors történetünk szép lapjait, s elkezdett zúgni felette a vihar.
Mi, e vihar első óráiban azonnal elhagytuk Komáromot, hogy szülőföldünkre juthassunk, de bús nyomdokainkat a földiekkel játszó csalfa, vak remény kísérte ama jóságával: Az nem lehet, hogy annyi szív híjában onta vért, s keservben annyi hű kebel szakadt meg a honért.
Ha a letűnt 1848-i kort Kossuth kornak nevezik, a mait Deák kornak méltán nevezhetjük. Vajha e két ragyogó nagy szellem ismét karöltve járhatna, hogy ez annyit szenvedett jó haza, a béke ölében ismét nagy és boldog lehessen!”
A könvy lapjai becsukódtak, de egy értékes momentum még maradt az utókornak, amelyről a könyv lapjain nem olvashattunk.  Azt már az utókor tudja, hogy akkor, amikor a magyar honvédek a várban letették a fegyvereiket, Jókai Mór már nem volt Komáromban. A nevét azonban mégis ráírták a védők listájára, akik a megegyezés szerint szabadon elvonulhattak. Azt viszont kevesek számára ismert tény, hogy Klapka György a kiséretével még egy hónapig a Zichy kastélyban maradt, a váron kívül. A katonák lovai az udvar alatti alagsorban, pincében voltak elszállásolva. Oda egy zárókorláton keresztül lehetett lejutni, a boltíves kapubejáróval szemben. Ebből adódott, hogy a Magyar honvédek egy része még egy hónapig Komáromban tartózkodott és ezáltal a hivatalos Magyar Királyság bizony Komárom volt, mivel az ország többi részét már elfoglalták az osztrák csapatok, a császári hadak. Lehetett volna másképp is? Igen, ha a Magyar sereget nem délen, hanem a bevehetetlen Komáromban, vonják össze.  Sajnos nem így történt, ezért a vérontás tovább folytatódott, a fegyverletétel után is az uralkodó osztrák császár parancsára, hóhérai által.  
A történelem kereke tovább forgott, majd jött a kiegyezés, a dualizmus kora, amelyben a magyarság másodrendű volt, saját hazájában. Aztán következett az 1. világháború fölösleges vérontása, hozva magával Trianont, az országcsonkolást, a haza, a nemzet szétszakítottságát.
A 2. világháború, a kommunizmus sötét és embertnyomorító korszaka, szinte máig hatóan rányomta bélyegét és szellemi bilincseit a Magyar nemzetre. Ennek a korszaknak gyászos maradéka 1956- os szabadságharc és annak vérbe folytása.
A magyarság mindig is a szabadság népe volt, de a kalmárok, üzérek ámítással befészkelődtek a hazába, házainkba és a júdások segítségével, az általuk hozott törvényekkel, amelyek nem férnek össze az ősi törvényeink hagyatékával, amelyek az Aranybullában vannak leszögezve, elvették nemzetünk feje fölül a tetőt. Azt a tetőt, amely alatt szabad egyenrangú emberként születtünk Isten szent királyainak országában. Elvették földjeinket, s így földönfutókká váltunk, abban az országban, melyet őseink szereztek, amelyet vérükkel, életükkel védtek, minden támadóval, betolakodóval szemben.
Majd elmegyünk máshová, ha itt élni nem tudunk?- teszem fel magamnak a kérdést, de nemcsak magamnak, hanem minden nemzettestvéremnek.
Ez nem megoldás. Számunkra máshol nincs hely, csak itt, ezen az ősi földön, amelyet annyi hős magyar vére öntözött. Nekünk itt kell élnünk, s halnunk, akár jó, vagy balsors ér.
Ezért nem szabad hagynunk, hogy lehajtott fővel terelgessenek benünket, körbe, körbe, mint a birkákat, hanem figyeljünk a Fényre, amely az égből jön. Istennel a szívünkben éljünk és emlékezzünk őseink bátorságára, még akkor is, ha egy időre le kell, vagy kellett tenni a fegyvert, mint Komáromban 1849. október 3-án.
Felnézünk az égre és látjuk, hogy Szent Koronánk ragyog felettünk, amelyet két angyal tart. Csoda történt? Ugyan dehogy! Ez a Korona mindig is a miénk volt és az is marad, míg világ a világ.

Írta: Vitéz Zetényi Csukás D. László
Kelt: Révkomáromban, 2019. október 3-án.

Szoborbemutató

a Lidike Pihenőház teraszán

Kopecsni Gábor előadásával

Nemesradnóton a gyülekezeti ház udvarán egy öreg hársfa kivágatott. Így kezdődött.
A favágó egy 2,5 méteres részt félretett, s figyelmeztett, hogy ebből még lehet valami. 2017-ben a rönk mellé elültettük a reformáció almafáját, mely idén már termett is, sőt a hársfa újra kihajtott. Az öreg törzs kiszáradt, s alkalmassá vált a megmunkálásra. Az ötletet ötlet követte, s a Csemadok megalakulásának 70. és az 1848/49-es szabadságharc 170. évfordulója adta magát, hogy nagyobb ünnepségben gondolkodjon a 2018-ban újraalakult Csemadok alapszervezet.
A kopjafa az elhunytaknak szól, s annak temetőkben a helye. Az életfa vagy szobor megalkotása sokkal méltóbb a szabadság eszményéhez. Nemesradnót község a hivatalos címerében is hordozza a kivont karddal a harcost, bár ennek eredete egyelőre nem ismert. A település a szabadságharc ideje alatt Kossuth-párti volt. A faluból is harcoltak honvéd-huszárok az 1848-49-es szabadságharcban. Egyházi bejegyzések igazolják, hogy Varga Mihály hadinyugdíjat élvezett, 1914-ben hunyt el.
A huszárszobrot október 6-i leleplezése előtt a Lidike Pihenőház udvarán közönség előtt bontottuk ki, hogy megnézzük, megismerkedjünk az 1848/49-es szabadságharc motívumaival, s hogy mindez mit jelent számunkra. Ehhez vendéget is hívtunk Kopecsni Gábor hagyományélő, a magyar nemzeti harcművészeti iskola, a Felföldi Dalia Iskola alapító-vezetője személyében Gömörpéterfaláról.
Kopecsni Gábor pályázati tanácsadásért és programegyeztetéssel kapcsolatban keresett fel a rimaszombati Szövetség a Közös Célokért irodájában, itt elegyedtünk szóba, s határoztuk el, hogy egy beszélgetésre jó volna, ha eljönne Nemesradnótra, hogy megossza velünk a gondolatait, melyek a szobor láttán benne megfogalmazódtak. A Benne leszünk a Muskátliban! rendezvénysorozat keretében látogatott el családjával a Lidike Pihenőházba. Itt válaszolt a kérdéseinkre.

Ki is az a magyar huszár?
Ha a kezdeteket nézzük, a huszár minden korban egész Európában a legjobb harcosnak számított. A magyar hadsereg hivatalos katonája. Árpád magyarjainak, a lovasíjászoknak a kezében az íj volt a főfegyver, de már akkor is megjelent az ívelt pengélyű kard, amit szablyának nevezünk.  A szablya később rendszeresített fegyverré vált. A kurucság is egyfajta huszáralakulat volt, de oda bárki beléphetett, s védhette a hazát. A magyar harcmodor a könnyűlovasságra volt jellemző, ami a második világháborúval ért véget, s akkor már csak egy huszárzred működött. Tehát a huszárság az 1848-as szabadságharcban csúcsosodott ki, s kiképzésen alapult.

Miért jelentős a szablya 1848-ban?
Kevesen tudják, hogy a puskából naponta átlagban hat lövést lehetett leadni, mert annyira felhevülhetett a puskacső, hogy besülhetett, s akkor használhatlanná vált. Ezért volt a végén a szurony, pár lövést leadtak, s utána szuronyromahra került a sor. Ez a mai fülnek, amikor olyan gépágyúkat ismerünk, ami percenként több százezret kilő, furcsán hangzik, de akkoriban ilyen volt a technika. Ezzel szemben a szablya azonnal kéznél volt, s bevethető volt. A második világháborúban már csak a magasabb rangú tiszteknek volt szablyáuk, s az is csak státuszszimbólumként jelent meg.

Mi volt jellemző a huszárokra?
Lovas tudásának lenni kellett. Ezeket a harcosokat az különböztette meg, hogy voltak lovaik, s gyorsan mozogtak velük. Volt szerencsém találkozni az utolsó gömöri huszárok egyikével, a rimaszombati Vályi Gyula bácsival, aki a második világháborúban Nagy Kálmán alakulatában harcolt, golyószórós-huszárként. Rajtaütés-szerű harcosok voltak szembe azokkal a páncélosokkal, akik belerohantak az ellenségbe. A huszárok előkészítették a gyalogosoknak a terepet.

Milyen jelképet hordozhat, hogy a huszárszobor kivont karddal áll előttünk?
Akarva akaratlanul nagyon fontos jelkép. Mint a helyiektől megtudtuk az alkotó szabad kezet kapott, s a fa adottságait figyelembe véve rögtön egy kivont kardú huszárt álmott meg. Nagyon fontos, hogy egy szobornak milyen tartása van. Ennek az én olvasatomban egy olyan üzenete van, mintha egy ilyen magas rangú huszár tiszt itt lenne köztünk, s azt közvetíti a mai ember számára, hogy óvva int mindenkit. Figyelmeztet, s átvitt értelemben harca hívja azt, aki éppen rátekint. Egyfajta toborzó ez. Azért járták a verbunkokat is, mert ezzel toborozták a seregbe a fiatalokat. S még a kurucoknál pl. volt olyan is, hogy kardtánc.

Mit jelenthet ma ez a harc?
Ma csendes háború van, de a szabadságunk kisebbségi nemzetként itt a Felvidéken ma is rajtunk múlik. Azaz, hogy mennyire engedjük magunkat szabadon, s mit merünk megcsinálni és mit nem. Behódolunk-e ennek a nyugati civilizációnak? Ez a szobor mindig az aktuális helyzetben figyelmezetet majd, ami nem más, minthogy tartsuk meg önmagunkat, a magyarságunkat, ne adjuk el, ne hódoljunk be semminek. Ezzel nem azt mondom, hogy álljunk ellen pl. az uniónak és a szlovákoknak. Legyünk részese a kor szellemének, de maradjunk meg annak, aminek születtünk.

Melyik az a jelkép, illetve viselet, motívum, ami mindenerre a legjobban rávilágít?
A fejfedőn középen a kokárda illetve a magyar címer volt megtalálható. A táskán pedig az FJ monogram. Vagyis Ferenc József rövidítés. Ugyanis, ha korhűen akarjuk ábrázolni, akkor utalni kell az Osztrák-Magyar Monarchiára, s gyakorlatilag osztrák-magyar hadsereg volt. S azt is érdemes tudni, hogy a kor legjobban felszerelt hadserege volt ez egész Európának.

A díszes, cifra öltözet milyen szimbólumot hordoz?
Minél sűrűbben zsinórozott a kabátja, annál magasabb rangúbb volt, egy közhuszárnak ritkább a díszítése. Az itteni ezredes lehetne. A fejfedő díszítése a kakastollakkal szintén rangjelző szerepet töltött be. A zsinórozást vitézkötéseknek hívjuk, melyeknek szintén szerepük volt. A zsinórokban fém szálak voltak, s azt a célt szolgálta, hogy felfogja a vágásokat. A nyakukban kendőt is viseltek, hogy a nyakvágást is felfogják.

Hogyan nevezzük az egyes ruhadarabokat, kellékeket a huszáron?
A kabátot mentének, dolmánynak hívjuk. A ruhán, a nadrágon is a vitézkötést láthatjuk. A fejfedő a csákó. A táska a tarsoly. A szablya a hüvelybe való, s a magasabb rangú tiszteknek a szablyájuk végén az ujjvédő résznél a kosár is díszesebb volt. S ha már újra a szablyánál tartunk itt jegyezném meg, hogy gyakorlatilag nemzeti kincsként ránkmaradt egy formagyakorlat, a huszár-hatvágás, ami nekünk harcművészeknek nagyon értékes. S ez a vágás sorozat annyira alap, hogy minden bizonnyal a szabadságharctól sokkal korábbi. Ezt Krúdy is megörökítette, hiszen régen a gyerekek magyar huszárok akartak lenni, az volt a példaképük, s rengeteg forrás megmaradt, hogy az öreghuszár hogyan tanítja a gyerekeket.

Ti, mint a Felföldi Dalia Iskola harcművészei hogyan élitek meg ezt a hagyományt?
Régen ugye nem harcművészet volt, hanem harc. Azért gyakoroltak, hogy helytálljanak a csatában, s nincs rajta mit cifrítani, azért edzetek, hogy ölni tudjanak. Ha valaki rosszul tanult meg valamit, akkor saját magára nagyobb veszéllyel volt, mint a másikra, s ha nem ő vágta le a másikat, akkor őt vágták le. Akkor tényleg az életükért küzdöttek, ma ugye már nem szablyával megyünk csatába. A harcművészet nem a másik elpusztításáról szól, hanem a másik segítségével önmagunk fejlesztéséről.

Hogyan értsük ezt az önfejlesztést?
Ma is kell mindennapi csatákat vívnunk. A másikkal úgy kell megküzdenem, hogy a legjobb tudásom szerint, s a másik mindig a hibáimra fog rámutatni, akár ügyesebb vagyok tőle akár nem. Ebben az a nemes, hogy a harcművésznek mindig tudnia kell, hogy mikor mi a helyes. Vannak helyzetek, amikor hagyni kell nyerni a másikat, s így erősíteni az önbizalmát, a lelkét. Ugyanis a megfelelő pillanatot mindenki úgy tudja elkapni, ha megfelelő lelki állapotban van.

Kérdezett: Pósa Erzsó
Fotó: Gál Sándor, Gal Produkcion

Krúdy Gyula: Az utolsó vörössipkás

A honvédmenedékház lakói mindnyájan egyforma szürke, ősz, öreg emberek. Bizony nehéz őket megkülönböztetni egymástól kávébarna ruhájukban. De a parancsnok dédunokája, a nyolc esztendős Gyula, aki ott szokott játszadozni a kertben, a nagy fák alatt megismeri névszerint az öregeket.
Ismeri Gyurka bácsit, a branyiszkói hőst. Ismeri Nagy Péter őrmestert, aki futár volt a fővezér mellett és húsz lovat lőttek ki alóla. De legjobban ismeri Mihály hadnagyot, aki leggyakrabban szokott játszadozni a kis Gyulával.
Mihály hadnagy azt szokta mondani:
- Nekem is volt egy ilyen kis unokám otthon, a falumban. Hej, azóta talán már bajusza is nőtt az én unokámnak! Ezért aztán szereti a kis Gyulát Mihály hadnagy. Szeretetének egyik bizonysága az: megengedi a kis Gyulának, hogy a sapkáját, az aranyzsinórosat, hordja egész nap a fején.
A másik bizonysága az, hogy megtanította arra a híres hátvágásra, amely félelmetessé tette az egész világon a magyar huszárt.
Fából kardot faragott a kis Gyulának és órák hosszáig gyakoroltatta vele a hátvágást a kerti fák alatt. A sétálgató öreg honvédek hátratett kézzel nézték a katonás gyakorlatot és meg voltak elégedve a kis Gyulával. Mihály hadnagy pedig így szólt: - Most még csak közhonvéd vagy, kis Gyula, de ha így haladsz, nemsokára káplár lehetsz.
(Kopecsni Gábor közreadásában)

***

Emlékjelhagyás és

szoboravatás Nemesradnóton

Huszárszobor és emlékkő Nemesradnóton (Fotó: Pósa Homoly Erzsó/Felvidék.ma)

A Csemadok Nemesradnóti Alapszervezete szobor- és emlékhelyavatást tartott a szövetség megalakulásának 70. évfordulója és az 1848/49-es szabadságharc 170. évfordulója alkalmából október 6-án. Az ünnepség a Kossuth Lajos azt üzente…  közös eléneklésével vette kezdetét, majd elhangzottak az aradi vértanúk nevei is.
Dobos Ilona, a Csemadok Nemesradnóti Alapszervezetének elnöke beszédében kiemelte, hogy a nemesradnótiakat is nagy büszkeséggel tölti el elődeik hagyatéka. „A nehéz idők ellenére is ilyen szép számban össze tudunk gyűlni, hogy megemlékezzünk a dicső múltról, s Istenbe vetett bizalommal tekintsünk a jövőbe. Hálás szívvel köszönöm mindenkinek, aki a mai ünnepségünket előkészítette, s nagy tisztelettel köszöntök mindenkit, aki megjelent, hogy velünk együtt örüljön a felavatásra kerülő huszárszobornak, s a benne rejlő üzeneteknek” – mondta.
A szobrot alkotója, a füleki Kalinka Erik, Dobos Ilona, a Csemadok-alapszervezet elnöke és Pósa Dénes, a Lidike Pihenőház tulajdonosa, a szobor támogatója leplezte le.
Pósa Dénes, aki egyben a Nemesradnóti Református Egyházközség gondnoka, szoboravató beszédét három fogalom,
a kalandvágy, szabadság és a bizalom köré fonta.
„Ha a szobrot figyelmesen megtekintik, láthatják a huszár tarsolyán az F. J. monogramot és a császári címert. A huszár lojális volt, már ameddig lehetett Ferenc József császárhoz, hiszen az ő katonája volt az Osztrák- Magyar Monarchiában, de ruházatán a magyar viselet szimbólumait hordozta, lelkében végig magyar maradt. Felhívás ez a mi számunkra is, legyünk jó, törvénytisztelő állampolgárok, de ruházatunkon hordjuk bátran a magyar szimbólumokat, használjuk nemzeti jelképeinket, zászlónkat, himnuszunkat, leginkább pedig anyanyelvünket” – mondta.

Az új 1848/1849-es emlékhely Nemesradnóton (Fotó: Pósa Homoly Erzsó/Felvidék.ma)

A koszorúzást Pósa Homoly Erzsó, a helyi Csemadok-alapszervezet titkára vezette. Vendégként elhelyezték a megemlékezés virágait a Csemadok Rimaszombati Területi Választmánya és a Csemadok Nagybalogi Alapszervezetének a képviselői is. A helyiek: az iskola, a község, az egyház, a Rákóczi Szövetség, az MKP, a Csemadok és a Pillangó csoport koszorúikat Pósa Lajos A magyar huszár című verse egy-egy sorával helyezték el.
A szoboravatáson megjelenteket Nt. Farkas István áldotta meg, aki rövid áhítatában felhívta a figyelmet Isten dicsőségére.
A műsort Bodon Dorina, a rimaszombati Tompa Mihály Gimnázium diákja vezette. Közreműködött Plesivcsák Szofia, a Tompa Mihály Alapiskola kisdiákja, aki Palágyi Lajos Az aradi vértanúk című versének részleteivel nyitotta meg a ünnepséget. A szobor mellett kishuszárnak öltözve, a magyar, illetve a felvidéki zászlóval a Nagy Pósa család leányágaiból származó négy legény: Kuzma László és Bodon Szabolcs, Kuzma Barnabás és Kovács Dávid állt díszőrséget.
Kuzma Lacika Pósa Lajos Magyar vagyok című versét, Bodon Szabolcs pedig Zigány Árpád A magyar huszár című költeményét szavalta.

A leleplezés pillanata (Fotó: Pósa Homoly Erzsó/Felvidék.ma)

Az ünnepség színvonalát emelte a Páko Mária vezette Mákvirágok együttes, amelynek tagjai között szintén szerepelt radnóti származású, Miko Fruzsina személyében. Összeállításukban Pósa Lajos Áldd meg Isten, Magyar vagyok és Benedek Elek Fecske, fecske című költeménye szerepelt. Szép magyar egyenruhában bemutatkozott a Csemadok Nemesradnóti Alapszervezete mellett működő Pillangó csoport, az ő előadásukban Kis Kata Magyar vagyok énekét hallgathattuk meg.
Az ünnepség zárásaként a Himnusz csendült fel, majd pedig szeretetvendégségre került sor a gyülekezeti házban. A huszárszobor az avatás után ide költözött. Istentiszteletek alkalmával látogatható.
Legközelebb pedig az 1848/49-es forradalom és szabadságharc hőseire való jövő évi megemlékezéskor kerül majd ki, de az emlékkő a ház előtt már mindenkor emlékezteti az átutazót történelmünk e jelentős időszakára.

Forrás: Felvidék.ma, Pósa Homoly Erzsó

Pósa Dénes szoboravató-beszéde

Tisztelt jelenlévők, kedves gyerekek!

Egy szoboravatóra gyűltünk ma össze. Egy eseményre, amely nem mindennapi. Visszatekinteni és párhuzamot vonni 170 év távlatából. Szobrot avatni és megfogalmazni mit is jelenthet számunkra ez a szobor. Mert ennek a szobornak feladata is van, illetve lesz ezután. A feladata pedig az, hogy erősítse bennünk azt az eszmeiséget, amely nagyon is erős volt egykoron. Az eszmeiség pedig 1848 – 49 dicsősége és a magyar szabadság szeretete. Érdekes módon vált erős eszmeiséggé ez a két dolog. 1849-et követően azt hiszem mindenütt a Kárpát medencében a szabadságharc folyamata, dicsősége, bukása volt az emberek mindennapi témája. Az 1850-ben született Pósa Lajos ebben a környezetben, ebben az eszmeiségben nőtt fel, ezt a témát szívta magába, később pedig hosszú időn keresztül vagy talán még ma is ezt a témát sugározza vissza versein keresztül, mint ahogy hallottuk is a kis huszárok előadásában.
Sok dolgot el lehet mondani 1848-49 és a mai kor párhuzamaként. Én három fogalomról szeretnék szólni:
Az egyik a kalandvágy. Nem nehéz elképzelni, hogy a korabeli ifjak, honvédek, huszárok tele voltak kalandvággyal a forradalom kitörésekor és a szabadságharc alatt is. Próbát tenni, összemérni a tudást, az erőt, a felkészülést vagy a szerencsét nem lehet kalandvágy nélkül. És ez a kalandvágy úgy érzem megmaradt a Csemadok vezetőségben is, hisz merészet álmodni, honvédszobrot állítani sem lehet kalandvágy nélkül. És az alkotóból sem hiányozhatott, hisz biztos nagy kihívás volt ez az ő számára is. Életben szeretnénk tartani 1848 -49 emlékét, emlékezni rá egy szoborral, amely előremutató, amely további kalandra hív, további kutatásra szólít a szabadságharc itthoni vonatkozásai kapcsán.
A másik fogalom a szabadságvágy. Mindenki szabadon szeretne élni. Így volt 1848-ban is. Az elnyomás olyanná vált, hogy a forradalmi lánghoz, amely végigsöpört Európán, szívesen csatlakoztak a magyar ifjak is. A szabadságvágy pedig minden nehézség ellenére megmaradt mindenkiben, hisz a szabadságharc szinte legyőzhetetlenné vált, s csak a rettenetes túlerő tudott megbirkózni vele. A szabadságharcot és annak folytatását is szimbolizálja ez a szobor is. A huszár nem elteszi a kardot és befejezi a harcot, hanem kivont karddal hív minket is, hisz ma is folyik a szabadságharc. Más formában és más eszközökkel ugyan, de folyik. Ma azért, hogy Európa az európaiakért maradjon, mi pedig megmaradjunk magyarnak, a határokon túl is.
A harmadik fogalom pedig a bizalom. Bizalom nélkül élni is nehéz, harcolni szinte lehetetlen. A tisztnek bizalommal lenni a honvédhez, a honvédnak a tiszthez, honvédnek a honvédhez, bizalommal lenni a civil lakossághoz, sőt a huszárnak bizalommal lenni a lovához és fordítva ezek elengedhetetlen feltételei a győzelemnek, illetve a túlélésnek. Kölcsönös bizalom nélkül egymás iránt, ez a szobor sem készülhetett volna el. Bizalommal lenni az alkotóhoz az alkotónak pedig a megrendelőhöz, ezek bizony alapfeltételek.
S ha a szobrot majd hátulról is megtekintik, láthatják, huszár tarsolyán az F. J. monogramot és a császári címert. A huszár is lojális volt, már ameddig lehetett persze Ferencz József császárhoz, hisz az ő katonája volt az Osztrák- Magyar Monarchiában, de ruházatán a magyar viselet szimbólumait hordozta, lelkében magyar maradt. Felhívás ez a mi számunkra is, legyünk jó, törvénytisztelő állampolgárok, de ruházatunkon hordjuk bátran a magyar szimbólumokat, használjuk nemzeti jelképeinket, használjuk, zászlónkat, himnuszunkat, leginkább pedig anyanyelvünket.

Tisztelt jelenlévők, kedves Radnótiak!

Ez a szobor hosszú évek óta áll itt a gyülekezeti ház udvarán. Itt állt, növekedett, erősödött csak nem láttuk, mert elrejtőzött egy hársfa rönkjében. Egy művészi vénával ellátott fiatalember Erik Kalinka kalandvágytól fűtve, szabadon és bizalommal felruházva kiszabadította a hársfa héja és forgácsai alól, láthatóvá tette a mi számunkra. Nem a véletlen által, nagyon is tudatosan. Mikor kivágásra került a hársfa már akkor szólt a favágó, hogy tegyük félre a rönköt, mert ebből még lehet valamit csinálni. A rönk pedig jó helyre került, száradt és várta a további sorsát. A Csemadok megalakulásának 70.-ik és az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc 170. évfordulójára Pósa Homoly Erzsó ötletére és kezdeményezésére a száraz farönk huszárrá változott és felkerült arra az emelvényre, amelyet szorgalmas kezek építettek ebből a célból.
Legyünk rá büszkék, legyünk büszkék 1848-49 hagyományaira, arra, hogy egy bátor nemzet fiai vagyunk. A magyar huszár, amely évszázadokon keresztül fejlődött, eszménnyé vált. A bátorság, az erény, a becsület eszményévé. 1849 után évtizedekig a gyermekek seregének példaképe lett és a szoborbemutatón itt járt Kopecsni Gábor hagyományélőre hivatkozva, lehetne a mai gyermekek példaképe is Batmanek és Pókemberek helyett.
Méltán lehetünk büszkék arra is, hogy községünkből is szolgáltak az 1848-49-es honvédseregben. Egy anyakönyvi bejegyzés szerint az 1914-ben elhunyt Varga Mihály 48-as honvédként nyugdíjat élvezett. És van egy kihímzett terítőnk is az 1848-as évből „Egy üldöztetett emlékére” felirattal, amely nagy valószínűséggel szintén a szabadságharchoz köthető.
Tisztelt jelenlévők, kedves barátaim!
Kívánom mindenkinek, hogy sokáig megmaradjon bennünk a kalandvágy, a szabadság utáni vágy és továbbra is bizalommal tudjunk fordulni egymáshoz, mint tették azt 1848-49 hősei.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket!

***

Az emlékhely kialakításának és a huszárszoboravatásnak a támogatói:
A huszárszobor megalkotása Kalinka Erik által, költségek fedezése:
Lidike Pihenőház, Nemesradnót 7.
A kő bebetonozása, alapkészítés: Miko István, Miko Dávid, Bodon Szabolcs, Lukács Géza, Koleszár István, ifj. Pósa Dénes, Tóth Elemér
Szendvicskenyerek: Pósa Andrea
Tufa-kő: Tomáš Václavik, Beje
Fa- és kőszállítás: Miko István
Kövek a talpazatra: Miko István
Szeretethíd a gyülekezeti teremért: Csemadok-elnökségi tagok - Dobos Ilona, Pósa Andrea, Miko Annamária, Kuzma Pósa Tünde, Pósa Erzsébet, Lukács Márta, + Miko Fruzsina, Miko István, ifj. Pósa Dénes, Bodon Irénke, Koleszár Jolán
Kőszámok és a taposó kő bebiztosítása: ifj. Pósa Dénes
Számok felragasztása: Lukács Géza, ifj. Pósa Dénes
Szobortalpazat felfúrása: Pósa Miklós, KOVOX. kft., Rimaszombat
Díszkövek: Bodon Endre
Lepel, koszorúk: Dobos üzlet, Nemesradnót
Koszorútartó, emlékszalagok: ifj. Pósa Dénes és családja
Mákvirágok bebiztosítása: Miko család
Huszárruha kölcsönzés: Vitkó Egon, Ózd Pósa László közbenjárásával
Fellépőknek csoki: Rákóczi Szövetség Balogvölgyi Helyi Szervezete
Hangosítás: Radics Béla és a Roma Egység polgári társulás
Pillangó csoport felkészítése: Kökény Ágnes (Alica)
Pillangó csoportnak ruhavarrás: Dobos Ilona és Lukács Márta
Fogadásra sütés: Csemadok-tagok
Italok, ajándékborok: id. Pósa Dénes
A szobor benti talpazata: Koleszár István
Szoboravatás szervezője: Csemadok Nemesradnóti Alapszervezete Pósa Erzsébet, helyi titkár
Köszöntő: Dobos Ilona, helyi elnök
Avatóbeszéd: ifj. Pósa Dénes
Áhitat, áldás: Nt. Farkas István lelkész
Közreműködők: Bodon Dorina, Plesivcsák Szofia, Bodon Szabolcs, Kuzma László; Mákvirágok Páko Mária vezetésével; Pillangók Kökény Alica vezetésével
Zászlótartók: Kuzma Barna, Kovács Dávid
Médiatámogatók:
Pósa Homoly Erzsó, Szövetség a Közös Célokért – Felvidék.ma
Muskátli gyermeklap – www.szozat.org
Majoros Jácint - Hírek.sk
Virsinszky Tamás – ma7.sk, Magyar 7, Gomorilap.sk
Gál Sándor – Roviga, Palocvidek.sk

Köszönjük mindenkinek, aki megtisztelte jelenlétével a 2019. október 6-i ünnepséget!
***
Köszönjük minden szervezetnek, amelyik képviselője elhelyezte a megemlékezés virágait az 1848/49-es szabadságharc nemesradnóti új emlékhelyénél!

Koszorúk szalagjai, 2019. október 6-ra, Nemesradnót, huszárszobor avatásra

Emlékezik a Csemadok Nemesradnóti Alapszervezete /Koszorúzott Dobos Ilona és Lukács Márta/
„A huszár a világ első katonája” (Pósa Lajos: A magyar huszár c. vers 1. sora)

Emlékezik a Nemesradnóti Református Egyházközség presbitériuma /Koszorúzott Nt. Farkas István, Bodon Irénke és Koleszár Jolán/
„Még az angyalok is mosolyognak rája” (Pósa Lajos: A magyar huszár c. vers 2. sora)

Emlékezik a Csemadok mellett működő Pillangó csoport /Koszorúzott Kökény Alica és Balog Letícia/
„Mikor összeveri pengő sarkantyúját” (Pósa Lajos: A magyar huszár c. vers 3. sora)

Emlékezik a Rákóczi Szövetség Balogvölgyi Helyi Szervezete /Koszorúzott Fejes István és Pósa László/
„Elpengeti rajta minden gondját, búját” (Pósa Lajos: A magyar huszár c. vers 4. sora)

Emlékezik a Magyar Közösség Pártja Nemesradnóti Helyi Szervezete /Koszorúzott Lukács Géza és Tóth Elemér/
„Ha fölveti magát gyors paripájára” (Pósa Lajos: A magyar huszár c. vers 5. sora)

Emlékezik Nemesradnót Község önkormányzata /Koszorúzott Bari Aladár és Angyal Zsuzsanna/
„Repül a csatába … szél sem ér nyomába” (Pósa Lajos: A magyar huszár c. vers 6. sora)

A nemesradnóti óvoda nevében
„Cikázó villám száll a kardja hegyére” (Pósa Lajos: A magyar huszár c. vers 7. sora)

Emlékezik a nemesradnóti alapiskola /Koszorúzott Holek Mónika és Plesivcsák Alexandra/
„Azzal írja nevét a csillagos égre” (Pósa Lajos: A magyar huszár c. vers 8. sora)

Emlékezett még a Csemadok Rimaszombati Területi Választmánya /koszorúzott Tóth Csilla és Povinszky Elvira és a Csemadok Nagyabalogi Alapszervezete /koszorúzott Pál Csaba/.

Csabai László:

Huszárok

A huszárok lóháton úsztatva keltek át a Tiszán. Egész ezred volt s a trombitaszóra a túlsó parton szépen, rendbe sorakozta. Elől lovagolt az ezredes a tisztekkel.
Még nagy út állott előttük, fel kellett keresni a tiszai gázlót és azon visszamenni a túlsó partra.
A gázló olyan helye a folyónak, hol úszás nélkül, gázolva is át leher kelni. Azért nevezik gázlónak.
Mindenfelől jöttek emberek, asszonyok, főleg gyerekek nézni a délceg huszárokat, kiknek csákóján a napfénytől tündöklött az aranyos gomb. A lovak prüszköltek az iménti úszástól, s annál vígabban lépkedtek.
Kovács Miska, aki akkor talán tizenkét esztendős volt, mikor a trombitaszót meghallotta, felugrott az asztaltól és szaladt kifelé, nézni a huszárokat. Ott hagyta az asztalon az uzsonnát, úgy sietett el. Pedig a huszárok még jó messze voltak.
Három falun is keresztül szaladt Miska, míg hozzájuk ért. Épp akkor pihenőt tartottak egy nagy térségen az erdőszélen. Ebédelni készültek. Kis dobozokban kész éltelt, konzervet hoztak magukkal. A lovakat kikötötték és megitatták.
Mindezt, mondom, sokan nézték. Egyszerre az ezredes riadót fuvatott, s egy-kettőre minden huszár nyeregben termett. Az ezredes pedig a nézők felé fordult és így szólt:
- Ki tudná megmutatni, hogy merre van a füzesi tiszai gázlónak a legrövidebb útja?
Kovács Miska azonnal jelentkezett:
- Én tudom, kérem szépen.
- Honnan tudod, fiam? – kérdezte az ezredes nyájasan.
- Mert éppen a mi pusztánk alatt van. Édesapám most is künn van a pusztán.
- Mi a neved?
- Kovács Miska.
- És el tudnál bennünket odáig vezetni?
- Hogyne! – vállalkozott Miska örömmel.
- Helyes – bólintott az ezrede – menj előre és mi utánad megyünk. Te leszel a vezetőnk. Egy-kettő, előre!
Miska szépen kilépett az ezred előtt, de, mikor házukhoz közeledett, eszébe jutott, hogy meg sem ette az uzsonnát, hanem ott hagyta az asztalon. Azt is tudta, hogy emiatt nagyon meg fogja pirongatni az édesanyja.
Megállt tehát, levette a kalapját és bátran így szólt:
- Ezredes úr, kérem, nekem egy kicsit haza kell mennem.
- Minek?
- Az uzsonnámat megenni.
- Ejnye, teringette – mondotta az ezredes – hát olyan éhes vagy?
- Nem azért megyek.
- Hát miért?
- Mert édesanyám megharagszik, ha nem eszem meg. Azonkívól megmondom, hogy kimegyek a tanyára.
- Jól van, fiam – bólintott az ezredes helyeslőleg – eredj, mi itt megvárunk.
És az ezred megállt a falu alatt és Miska hazaszaladt uzsonnázni, de minthogy édesanyja nem volt otthon, várakozott egy ideig. Emiatt természetesen az egész huszárezrednek is várakozni kellett.
Egy ideig az ezredes csak várt türelmesen, de aztán elfogyott a türelme. Leszállt a lóról és bement a Kovácsék házába. Éppen akkor érkezett Kovácsné, a Miska édesanyja. Az ezrede megkérdezte tőle:
- Nem tetszik tudni, kérem szépen, itt lakik Kovács Miska nevű fiú?
- Hogyne tudnám, hisz az én fiam. Miért tetszik keresni?
- Mert megígérte nekem, hogy elvezeti az ezredet a füzesi Tisza-gázlóhoz.
Ekkor jött elő Miska is. Édesanyja megszólította:
- No Miska, ha megígérted az ezredes úrnak, hogy vezetője leszek az ezrednek, akkor mért várakoztatod?
- Azért, kedves anyám – mondta Miska – mert nem volt itthon és így nem tudtam elkéredzkedni. Engedelem nélkül nem mertem útra kelni.
- Helyes! – kiáltott az ezredes. – Jó katona lesz belőled, fiam, mert van kötelességérzeted. Ezt szeretem. Neked lpp úgy kell engedelmeskednek édesanyádnak, mint ahogyan az igazi katona a felebbvalójának engedelmeskedik. És most, hogy édes anyád megengedte, én veszem át a parancsnokságot, egy-kettő, induljunk!

 Forrás: Az Én Ujságom, 1912.szeptember 29., XXIII. évfolyam, 41. szám

Havasi István:

A Rákóczi-nóta

Hallottad-e, mikor zendül,
Szívedben egy húr megrezdül,
Tüze, lángja egy éled,
Sebesebben lüktet véred.
És indulnál…hova, merre?
Zord csatákba, fergetegbe?
Meghalni a hazáért!

Tudod-e, mi lobog benne?
A Rákóczi honszerelme,
A magyar nép szenvedése,
Fojtott vágya, szíve-verése.
Ezer éves történetünk
Dicsőségét zengi nekünk
S a szabadság erejét.

S megérted-e: mi zeng benne?
Hogy küzdj, haladj, dolgozz egyre,
Hogy ne pihenj soha tétlen,
Bízz a magad erejében;
Mert ameddig te állsz bátran
Árpád dicső hazájában,
Addig él a szabadság!

Forrás: Az Én Ujságom, 1902. október 5., XIII. évfolyam, 41. szám

Pósa Lajos:

Esteli harangszó

Megcsendül a messze elhallatszó,
Hívogató esteli harangszó.
Álom borul a virág szemére,
Dalos madár siet a fészkére.
Itt is, ott is kigyúl egy-egy csillag,
Szántóvető hazafelé ballag.
Juhászbojtár terelgeti nyáját,
Meg-megfujja síró furulyáját.

Elcsendesül lassan a sík róna,
Imádkozik a kunyhók lakója.
Minden alszik: egy levél sincs ébren,
Csak az Isten virraszt fenn az égben.

Forrás: Az Én Ujságom,
1904. október 2., XV. évfolyam, 40. szám

Kócsag vitéz:
 

Szüret

Szép hajnali fényes csillag
Ragyog még az égen:
Talpon a ház fürge népe,
A szüretre készen.
Dalos kedvvel sürög-forog
Ki arra, ki erre…
De a csősznek mégis, mégis
Legnagyobb a kedve.

Előkerül a sok kosár,
Puttony a kamrából,
Alig várják, hogy szedjenek
A jó kadarkából.
Meg is telik kosár, puttony,
Hordják egyre-másra,
Dalolgatnak, kurjogatnak,
Nevetgetnek rája.

Gurítgatják a nagy hordót,
Mindig bor állt benne!
Hej, ha musttal, édes musttal
Most is tele lenne!
Csapnának is oly szüreti
Mulatságot rája:
Még a cigány rajkónak is
Mézes lenne szája!

Forrás: Az Én Ujságom, 1903. október 18., XIV. évfolyam, 43. szám