Barakonyi Ferenc: Jajszónál egyebet…

Jajszónál egyebet mán én szívem nem tud,
Jajgat, mint mezőben sastul üzetett lúd.

Jaj, búmra virradtak keserves napjaim,
Sűrű könnyhullatásra juttatott óráim.

Jaj, óhajtásimmal teljes hegyek, völgyek,
Úgy tetszik, csak jajszót csepegnek az egek.

Jaj, nyavalyás fejem, hogy estél ily tőrben,
S ki lesz már orvosom e nagy gyötrelmemben.

Jaj, ím minden állat szánja nyavalyádot,
Valamely hallhatja sok óhajtásidot.

Jaj, soha nem hittem, hogy esem ily tőrben,
Ily szűbeli jajszót hozott mély sebekben.

Jaj, fohászkodással töltem már éltemet,
Mert nincs ki gyógyítsa megsebhedt szívemet.

Jaj, életemet már nem tartom életnek,
Hanem csak emésztő tüzemnek s mirgemnek.

Jaj, remintelenül esett siralmas seb,
Kiníl már nem lehet soha keservesebb.

Jaj, éltem helyiben lenne bár halálom,
Már de én halálom fut előlem, látom.

Jaj nékem hát immár, nyomorult veszettnek,
Sziviben, lelkiben megsebhedt sebesnek.

Jaj, csak már minditig csak jajszó kenyerem,
Ezzel áldott Isten, hogy éltemig nyeljem.