Reischel Arthur: Petrus Pázmány Cardinalis

Leírhatatlanul szomorú és nagyon lehangoló, kietlen és visszariasztó az a kép, amely most előttünk fel fog tárulni. Semmi sem érezteti, hogy vajon alkonyodik-e, vagy hajnalodik. Sehol egy feloldó fényforrás, mert mindent beborított az ég tompa szürkesége. A levegő is nehéz és sűrű és szinte belénk fojtja a lélegzetet. A föld is megkínzott, olyan mint az oszlásnak indult hulla. Mindenfelé parlagon heverő földek, letarolt erdők, kiaszott rétek nyúlnak a végtelenségbe. Semmibe vesző és sehova se vezető úttalan utak jelzik, nincs cél és nincsen irány. Sehol egy ember, sehol egy barátságos tanya, mert mindenütt hiányzik az otthon melege és a gondtalan gyermekkacagás. A romok és a végtelen pusztaság fölött csak károgó varjúcsapatok húznak el, de szüntelen rikácsolásuk csak még rémesebbé teszi a csöndet, csak még jobban megdöbbent és kétségbe ejt. Ebből a visszataszító környezetből mered az égnek győztesen, hősies erőfeszítéssel egy-egy fiatal cserje, zsenge fácska, egy-egy sötét fenyő, dacolva a pusztulással, a dögletes levegővel, a förgeteggel, küzdve a fojtogató hínárral, és fullasztó folyondárral, hogy mint tiltakozó felkiáltó jelek a pusztulás ellenébe hirdessenek reményt és örök élniakarást…

    Ilyen vigasztalanul gyászos az a kép, amely a XVII. század Európájának és főképpen Magyarországnak a helyzetét mutatja.

    Már most mi az oka annak, hogy a virágzó középkor után, amikor a földi élet a maga teljes egészében: művészetében, tudományában és vallásos meggyőződésében, igazi értelmét kizárólag a földöntúli élet megvilágításában kapva, a legbékésebb harmóniát mutatta, ez a harmónia mégis megbomlott, és a gyűlölség, pusztulás és züllés ilyen mélyreható és alapos munkát tudott végezni? Ezek az okok minden bizonnyal nagyon sokrétűek és indokolásul sok mindent fel lehetne hozni. De ha egyedül azt nézzük, hogy a későbbi századok folyamán melyik oknak volt legtovább, sőt napjainkig tartó és érezhető hatása, akkor kénytelenek vagyunk ráeszmélni arra, hogy ami a régi világot valójában felrobbantotta, az nem más, mint az a merev szembenállás, kölcsönös gőg, szívós uralomvágy és az a kérlelhetetlen ellentét, ami a császárság és a pápaság között különösen abban az időben fennállott. Hozzájárult ehhez még lényegesen a humanizmus is, amely az egyházi szellemet elvilágiasította, de végeredményben mégis a császárságnak és a pápaságnak egymással szemben érzett hatalmi féltékenykedése döntött annyira romba mindent, hogy soha többé nem lehet majd a romokat az útból eltakarítani és nem lehet majd a középkor régi, kiegyensúlyozott, harmonikus életét visszavarázsolni.

    Akaratlanul is a régi mese jut az eszünkbe a hiú szarvasról, amelyik a folyó partján, a csillogó víz tükrében, öntelten nézegeti karcsú alakját és sokágú, pompás agancsát. Az Egyház is a középkor vége felé mintegy megfeledkezett arról, ami mégis csak eredeti hivatása lett volna, hogy fürge lábbal, fáradhatatlanul járja a világot, mert csak így juthat el mindenhova vigasztalásával, békítő szavával és emberszerető munkájával. Ezzel szemben azonban inkább világi hatalmában gyönyörködött, csak anyagi helyzetét és korlátlan tekintélyét akarta megerősíteni. Művészek és tudósok pártolása és támogatása mellett figyelmen kívül hagyta a szegények és gazdagok lelki támogatását és pártolását. A terebélyes agancs, a nagy kiterjedésű birtokok és a káprázatos vagyon így okozta szinte az Egyház vesztét!

    A középkor alkonyán már megindul a bomlási folyamat. Mindenki reformot sürget. Reformot sürgetnek az előkelők, a nemesek, a nagyurak, mert ellenszenvvel és irigységgel nézték az aranynak Rómába való özönlését és visszatetszést váltott ki belőlük az egyházfejedelmek mérhetetlen, roppant gazdagsága. Az ő reformjuk azonban az Egyház világi hatalma ellen irányult és egyéb céljuk nem is volt, minthogy a főpapok birtokát és vagyonát maguknak megszerezhessék. De reform után vágyik a nép is, a nagy tömeg, amely azt szeretné, ha az Egyház még erősebb és buzgóbb, lelkesebb és istenesebb lenne, hogy a hatalmasok erőszakoskodásaival szemben őt megvédhesse és oltalmazza. Ez a tulajdonképpeni reformáció: felfrissítő áramlat.

    Ezután a felfrissítő áramlat, a visszatérő ősi egyszerűség után vágyott a nép, hogy ismét önbizalomra tehessen szert. A kivitelt illetőleg azonban, a reformáció megvalósításában nem találunk egyöntetűséget. Vannak, akik azt hiszik, hogy a helyzetet csak úgy lehet megmenteni, ha a régi világot fundamentumáig teljesen ledöntik és a régi alapra egészen új épületet húznak fel. Így Luther is visszatér az evangéliumhoz, a mindenkori alaphoz, de előbb kirostálja belőle azokat a tételeket, amelyeket a visszaélések és bajok igazi okainak tart. Vannak azután mások, akik Assisi szent Ferenc nyomán a régi kereteken belül, a régi igazságok fényében csak a lelket, csak a szellemet akarják felrázni, kiszellőztetni és megfiatalítani. Ez a két tábor lényegében egyet akar és mégsem tudnak egymással megegyezni, sőt elkeseredett gyűlölködéssel rontanak egymásnak.

    Mint olthatatlan futótűz terjed a reformáció, hogy szikrát csiholjon minden szemben és minden szívben. Ez a szellemi mozgalom természetesen átcsap Magyarországra is és itt is, ezek a tüzes szemek és tüzes szívek, lángba borítanak mindent. Bódultan, mint utolsó szalmaszálba kapaszkodnak a szegény, megpróbált magyarok az új vallásba, mert savanyú sorsukban megváltást már csak innen várnak. Akadály nélkül terjed az új vallás és néhány család kivételével az egész ország melléje tömörül. De a bajok csak nem szűnnek meg. Sőt súlyosbodnak! A politikailag három részre tépett nemzettest már önmagában is meghasonlik és a vallási felfogás különbözősége még ijesztőbb szakadékot mélyít magyar és magyar közé, mint a származás, állás és vagyon. Az erdélyi, török és német seregek harcai, győzelmei vagy vereségei valójában nem sokat számítanak, mert bárhogy fordult volna is a hadi szerencse, minden körülmények között vesztes fél csak egy volt: a magyar, a földettúró, földhöz tapadt és földhöz ragaszkodó paraszt. Az ő jószágát hajtották el, az ő termését taposták le, az ő kunyhóját égették fel és őt üldözték halálra. Ez a szerencsétlen magyar paraszt sorsába beletörődve fizeti az adót németnek, töröknek és magyarnak egyaránt, mert békességet akar és nyugodt munka után vágyik. De éppen ezt a békét nem találja meg sehol, mert a mindennapok megpróbáltatásai közben sehol sem kap vigasztalást, bátorítást és irányítást. Magyar a magyarnak ellensége, gyilkosa és kegyetlenebb hóhéra, mint a török és a német. Ezért mennek tönkre virágzó vármegyék, pusztulnak ki népes városok és vadulnak el gazdag termőföldek. Ezért nyomasztó a levegő, mert mocsárgőzök, felperzselt falvak és temetetlen hullák penetráns szaga kavarog benne. És a megnyúzott papok és gályarabságra hurcolt prédikátorok zsoltáréneke és jajveszékelése, mint sötét varjak és fekete hollók károgása hasít bele a dermedt csendbe. Csak egy-egy magányos fenyő dacos komorsága deríti fel és enyhíti egy csöppet ezt a rémítő képet…

    Ilyen égbemeredő komor fenyő a XVII. század peremén Pázmány Péter, aki a korviszonyok fojtogató öleléséből, a rátapadó hínár és folyondár közül is kitépte magát nagy merészen és az örökkévalóságba fúrta a fejét. Lehet, hogy a hosszú évek folyamán néhány ága elhullatta szúrós tűleveleit és mint terméketlen avart terítette a földre, de a csúcsa még ma is, több mint háromszáz év távolából, változatlanul megőrizte üde, zöld színét. Itt sarjadt nálunk Nagyváradon 1570-ben és ha tizenhét éves kora óta nem is tért vissza hozzánk, mégis a miénknek érezzük és a magunkénak valljuk, mint ahogy a szülői ház mindig visszavárja az idegenbe szakadt, elpártolt unokákat.

    De Pázmány Péter nem pártolt el tőlünk és nem lett hűtlen Erdélyhez! Jezsuita volta: az a körülmény, hogy rendi elöljáróinak rendelkezései folytán, évtizedeken keresztül idegenben tanult és tanított, valamint beleilleszkedése a rend nemzeten felülálló, nemzetközi kereteibe, mindez nem vonta maga után, hogy hazájáról, szűkebb szülőföldjéről megfeledkezzék. Amikor híre jön, hogy Bethlen állítólag Váradot a török kezére akarja juttatni, Pázmány hangja felcsattan, mint harci riadó: „Én részemről Váradot és vidékét méltónak tartom arra, hogy megtartásáért az egész kereszténység harcoljon.” Szívvel-lélekkel magyar! Egyéniségének alapvető rétege, értékes, sajátos színtartó vonása ez a magyarság. Lelke mélyén megőrizte a büszke nemesi öntudatot: „azelőtt háromszáz esztendővel is becsületes főemberek voltak az országban őseim”, veti a protestánsok szemére, amikor országgyűlési végzést hoznak a jezsuiták kiűzésére azon a címen, hogy nem magyarok. Thurzó György nádorhoz írt levelében pedig azt olvashatjuk: „Én is szinte oly magyarnak tartom magamat, mint bárki más. Hazámnak, nemzetemnek becsületét, csendességét szeretem és Istentől óhajtva kérem. A nemességnek is privilégiumit szeretem és tehetségem szerint oltalmazom.”

    Ezekből a kitételekből azonban még nem érezzük ki szülőföldjéhez, fajához való őszinte, áldozatos ragaszkodását, mert csak olcsó érveknek tűnnek fel, mikkel a protestánsokkal való egyenrangúságát akarja alátámasztani. Származásánál és temperamentumánál, amely gyökerében magyar, mert heves volt és lobbanékony, hirtelen haragú és csúfondáros, goromba és fölényes, mint akármelyik magyar főúr, Nádasdy, Esterházy, vagy Balassák, sokkal beszédesebb bizonyítékok magyarsága mellett tettei. Saját meggyőződését úgy tudta megformálni, hogy egyházának érdekei mellett szem előtt tartotta honfitársainak sorsát is. Fanatikus katolikus volt, ízig-vérig jezsuita és mint ilyen a Habsburg dinasztia híve, de az általános politika alakulásánál és alakításánál mindig keresztül vitte akaratát, mellyel Erdélynek, a kis magyar szigetnek a sorsát, jövőjét, függetlenségét törekedett biztosítani. Ezért fáj neki, amikor Bethlen Gábor a törökkel köt szövetséget, mert Erdélyt félti, „Viselje fölséged szeme előtt, írja egyik levelében, mivel ad számot az Istennek ítélőszéke előtt annyi sok ezer kereszténynek testébe-lelkébe való rabságáért. Nem kétlem, hogy felséged lelkiismerete gyakran nyugtalankodhatok ezekért. Nem tudom azt is, ha felségednek hasznos mindenkor beretva élén hordozni szerencséjét. Én elégséges nem vagyok, hogy ily nagy tüzet megolthassak, de ha lehetne, tudja Isten, véremmel is oltanám.” Amikor pedig Bethlen 1626-ban ismét hada üzen Ferdinándnak, Pázmány megható hangon kéri egyik levelében: „Iszonyodom megmondani, de azt hiszem, kétszázezer magyar híjával vagyon ez Magyarország tizenhárom esztendő alatt, úgy hogy felséged eddig úgy viselte a magyar nemzethez magát, mintha ugyancsak ennek romlására emeltetett volna a fejedelemségre. Ezt én, látja Isten, nem idegenségből, sem gyűlölségből nem írom, hanem kívánnám azt, hogy felséged immár valahára magába szállván, engesztelné Istenét, eddig való dolgairól és azután jobban kiméllené a magyar vért és országot.” Levelezéséből még bőségesen válogathatnánk ki ilyen idézeteket, amelyek mind tettekben is megnyilatkozó erős faji érzésére derítenek fényt. Pázmánynak ez a magyar öntudata nem lekicsinylendő jellemvonás, de nagyon nagy érdem abban a korban, amely elvként hangoztatta, hogy a más hiten lévők pusztítása Istennek tetsző cselekedet; de még inkább érdeméül tudjuk be, ha tekintetbe vesszük, hogy kortársai még ebben sem múlják őt felül, akik pedig sohasem éltek nemzetüktől és hazájuktól távol.

    Az a körülmény, hogy Pázmány származására és érzésére nézve ennyire törzsökösen magyar volt, nem gátolta őt meg abban, hogy minden idegszálával jezsuita is ne lehessen, rendjének hű, engedelmes és alázatos gyermeke.

    A jezsuita rend ebben az időben még fiatal intézmény volt, amelyet az akkori harcos idők követelményei és szükségletei hívtak életre. Loyolai szent Ignác, a jezsuita rend megalapítója, lovag volt, merész és vérbeli hadvezér, aki csodálatos és titokzatos megtérése után is hű maradt múltjához. Földöntúli síkba helyezve a lovagi ideált, minden követőjétől azt kívánta, hogy tökéletes lovag legyen, Krisztus katonája, bátor és józan harcos. A föltétlen engedelmesség követelésével azonban nem akart tagjaiból lelketlen, tehetetlen bábokat faragni, akik bűnös, világias akaratuk megfékezése után minden gyakorlati életérzésüket és ítéletüket is elvesztik. Ellenkezőleg az execitia spiritualia, a híres szentignáci lelkigyakorlatok révén beleidegződik minden jezsuitába, hogy nincs nagyobb boldogság, mint önmagunk akaratát Isten akaratába olvasztani: „Omnia ad majorem Dei gloriam”, mindent Isten nagyobb dicsőségére. A középkori böjtölés és önsanyargatás már nem lényeg, csak eszköz a rendetlen akarat és kívánság legyőzőésre, de túlzásba nem mehet, mert az új idők testileg és lelkileg megerősített és felfegyverzett, mindig harcrakész férfiembert követelnek. Ezekben van meg az igazi jezsuita lelkület, amelynek a kivirágzása egy új embertípus kialakulását jelenti a történelemben.

    Ez a lelkület megvolt Pázmány Péterben is. Bizonyára sok küzdelembe és lelki vívódásba került neki, míg ez a lelkület benne diadalmasan kihajthatott. Elég, ha számba vesszük azt az örökséget, amit őseitől vérében, egész lelki alkatában, ösztöneiben akaratlanul is magával hozott. A szentignáci életstílus azonban a léleknek még ezen az ősi szövetén is győzedelmeskedett és a protestáns családfából sarjadt Pázmány derék jezsuita lett. Életében különösen figyelemmel kísérhetjük a jezsuita rend szellemét, szervezetét és belső életét.

    Az egyéni akaratnak a leigázása, a rend céljainak megfelelő idomítása, a közösség életbe való beletörése még nem meríti ki a fiatalok nevelését és nem teszi fölöslegessé a további állandó gyakorlatokat, melyek az akaratnak mindig újabb és újabb feladatok megoldását tűzik ki. Az akarat csak így fogja megőrizni fiatalos hajlékonyságát. A jezsuita rend alapítójának a figyelmét nem kerülte el az a fontos körülmény, hogy az emberben meglévő cselekvési vágyat a növendékévek után is táplálja és foglalkoztassa. Egyrészt híveinek alapos kiképeztetésével, másrészt az egyéni hajlamoknak kedvező munkabeosztással, a rend meg tudta valósítani azt, hogy minden jezsuita azon a helyen, ahová a szükség állította, jó felkészültségű, versenyképes, sőt versenyen felülálló, egész embert jelentett. Ez a jezsuita rend sikereinek a titka.

    Pázmány Péter is tanulmányai során megfordult az akkori idők majdnem minden nevezetesebb helyén: Krakkóban, Bécsben és Rómában, hogy tíz évig tartó kemény és megfeszített munka után érje el célját. Csak huszonhét éves korában szentelik pappá, miután önmagával, hivatásával és a világgal teljesen tisztába jött. Elöljáróinak a szeme ezután is rajta pihen és látszólag szeszélyesen, valójában pedig bölcs előrelátással helyezik egyik helyről a másikra. Amint azonban úgy érzik, hogy a kijelölt helyen biztos sikerrel tud majd fellépni, készségesen engedik porondra állani. Ennek a jezsuita nevelésnek és elöljárói gondoskodásnak a gyümölcseit értékelhetjük egész pályafutásában az egyszerű celláktól a hercegprímási rezidenciáig és sokirányú működésében.

    Hatalmas tudása, de azért minden apró részletre is kiterjedő figyelme, ami ellenfelei szemében olyan félelmessé tették alakját, különösen vitatkozó irataiban és elsősorban az isteni igazságra vezérlő Kalauzban kápráztat el minket. Kegyetlen logikával, maró gúnnyal és hihetetlen magabiztos fölénnyel harcol vallásos meggyőződésének a diadaláért. Minden sorából a diadalmas világnézet boldog öntudata beszél. Hitvitázó iratai mellett azonban itt vannak még prédikációi, Kempis-fordítása és imakönyve, amelyekben már nem perel, nem támad és nem véd, hanem javít, irányít, vigasztal és Istenhez vezet.

    Pázmány Péter élete végig jezsuita maradt, ha a rend öltönyét időközben le is vetette. Sohasem feledkezett meg arról, hogy mivel tartozik rendjének és amikor olyan helyzetben volt, busásan visszafizetett mindent. Alapításai és alapítványai a hétszázezer forintot is messze felülmúlják.

    Izzó magyarsága és lelkes jezsuita volta az évszázadok múlásával kihűlt kemence lett, ahová már nem térünk melegedni. Nagy alakjának ezek a jellemvonásai idővel lassan megfakultak és feledésbe merültek.

    Évről-évre észrevétlenül hullanak a levelek, a szúrós tűlevelek és a fenyőfa néhány alsó ága már kopár, de a csúcs még örökzöld és friss tavaszi illatok csapnak onnan még most is felénk!…

    Pázmány Péter működésének és egyéniségének legértékesebb hagyatéka stílusa. Ez az a fenyőcsúcs, amely az örökkévalóságba fúrta a fejét, mert ennek az üdesége még ma sem vesztette el a színét. Pázmány ugyan sohasem törekedett arra, hogy stílusát szeressék és művésznek tartsák. Neki csak erkölcsi céljai voltak. Használni akart nemzetének. Az igazságot hirdette, hogy a lelkeket javítsa és nemesítse. „Nem veszedelmes orvosnak tartanók-e, mondotta egyik prédikációjában, aki betege előtt lantot verne és éneklésével akarná gyönyörködtetni fülét… Ily ártalmasok a prédikátorok, kik csak szólásnak ékességével, vagy magok álma és elmélkedésök beszélgetésével, vagy igen mély és szokatlan, de haszontalan tudományokkal viszkettetik a hallgatók fülét, a lelki sebek genyedségét pedig meg se illetik.” De hiába vádolja a prédikátorokat a „szólásnak ékessége” miatt, egyikük sem érezhette magát találva, de ez a vád visszaszáll önnönfejére. Ha könyveit felnyitjuk vagy ha prédikációit olvassuk, stílusának ódonságában is az el nem múló élet ízét érezzük. Nem hiába, hogy „felmelegített tintával” ír, de ennek a tintának a tüze átsüt még a háromszáz és messzeségéből is. Ez a tinta a szívébe van rejtve, és ennek a tüzes szívnek a vére hullámzik, zajlik és sodor ellenállhatatlanul magával, mindenegyes sorában. Stílusa nem mesterséges csatornába szorítva hömpölyög erőltetett egyszerűséggel vagy lélektelen finomkodással, de mint a sodró ár, gátakat feszítve, partokat átlépve, áramlik sokszor félelmetes viharzással. „A szántó ember, hogy csűrbe való búzája teremjen, felégeti, feltöri, megforgatja, ganéjozza, boronálja a földet; hogy asztalra való kenyér légyen a búzából, felaratják, cséplik, rostálják, malomban porrá törik, szitálják, dagasztják, szakasztják, kemencében fűtik; hogy pincében való bora légyen a szőlőnek a vincellér megkapálja, bújtatja, metszi, karózza, körözi, levelezi, gyomlálja, leszaggatja, megtapodja, kisarulja: hasonlóképpen cselekszik Isten. Akiket Mennyország vendégségére rendelt, azokat a földön csapásokkal gyalulja, sanyargatásokkal készíti a boldogságra.”

    Stílusában még századok múlva is megérezzük, hogy milyen hangulatban volt, milyen indulatok zaklatták, mikor műveit írta. Milyen komoly Magyari Istvánról írt művének már a címe is, de milyen fölényes és sajnálkozó Gyarmathi Miklós csacsogásaira adott válasz, milyen metszően gúnyos Calvinus Jánosnak Hiszek-Egy-Istene, amelyet „calvinista atyafiaknak lelki épületükre és vigasztalásukra” nyomtatott ki, milyen toporzékoló harag nyilvánul meg „Alvinczi Péternek sok tétovázó kerengésekkel és cégéres gyalázatokkal felhalmozott feleletének rövid és keresztyéni szelídséggel való megrostálásá”-ban, vagy a „Csepregi mesterség cégéres cigányságai és orcaszégyenítő hazugsági”-ban, milyen jókedvű és derűs, vagy ahogy Bod Péter mondja: milyen „fehér fogakkal nevette” a kálvinistákat a „Csepregi szégyenvallás”-ban, amit „verőfényre hozott.”

    Vádolták azzal is, hogy komor szónok, aki a szívre nem tekint, az érzelmeket hidegen hagyja, aki a retorika szabályainak az alkalmazásával csak érvelt, meggyőzött vagy agyonütött. Prédikációs kötetének az előszavában pedig ezeket írja: „Állítom, hogy ez lészen vége a negyven esztendőtől fogva való prédikálásomnak, mert mellem fulladási, hurutok szaggatási, emlékezésem fogyatkozási, fogaim kihullási, egyéb minden napi sok nyavalyákkal egyetemben, alkalmatlanná tettek a prédikálásra” – vajon aki így ír, ilyen őszintén, közvetlenül, az rideg szívű ember lehetett?

    Nem méltatlan embert ért az a kitüntetés, mellyel a késői utódok emlékét a magyar művelődés és irodalomtörténetben megörökítették. Pázmány Péter a magyar prózának az atyja és törvényhozója. Vérbeli művész, aki – Kosztolányi szavaival – egyedülvaló mestere a magyar szónak, alkotó lángelme. Csodálatos ez a nyelv, mert érzik rajta egy barbár élet nyersessége és egy egészséges természet íze és zamata. „Nincs olyan nagy tűz, hogy magátul el ne aludjék, ha fát nem raksz reá… A nyilat, ha fellövöd, mihent feljebb nem mégyen, ottan alá fordul… Mihent a meleg vizet kitészed a tűz mellől, mindgyárt hüvesedni kezd és apránként meghidegedik. Mihent a szép virágos kertet vagy a kövér szántóföldet elhagyod és nem szántod, kapálod: annyival bujábban posdulnak benne a haszontalan bojtorjánok és utálatos gyomok, mennél kövérebb a föld. Aki szépíró volt, aki déákul ékesen szólott, aki valamely kézi munkának mesterségét fő módon tudta, kitanul mindezekből, ha naponként nem gyakorolja. Eszerint vagyon dolgunk a tekélletes életben: gyakorlás nélkül ízetlenek a jó erkölcsök.” Ezért a természetes stílusért, amellyel alegelvontabb eszéméket is játszi magátólértetődéssel tudta egyszerű hallgatóinak a lelkéhez közel vinni, érdemes volt prédikációs gyűjteményét most újból kiadni.

    Mint kimeríthetetlen bővízű forráshoz fordulhatunk hozzá, hogy új fordulatokat, hasonlatokat, szólásokat, példákat és közmondásokat tanuljunk el tőle. Mert ma is tanulhatunk tőle, amint a régiek is tanulhattak volna. Hová fejlődhetett volna a magyar próza nyelve, ha Pázmány hatása nem szigetelődik el a vallási és politikai korlátok miatt! Vajon szüksége lett volna-e nyelvünknek akkor is az erőszakos újításokra? Aligha!

    De ez a komor fenyő magányosan áll a XVII. század fordulóján, mint üde, zöld sziget a végtelen pusztaságban. Nem lehet ledűlni tövéhez, hogy pihenjünk és álmodozzunk, mert szúrós tűlevelei nem hagynak nyugton, de szellemét, ezt az egészséges fenyőillatot mellünkre szívhatjuk, mert felfrissít és felüdít.

    A miénk ez a fenyő. Miénk: erdélyieké. Innen nőtt ki a palánta. A mi kincsünk és büszkeségünk. Nemcsak a születés jogán, hogy Biharban látott napvilágot! Lelkének szerteágazó hajszálgyökerei a legkülönfélébb forrásokból és helyekről szívták magukba táplálékukat. Ez a táplálék azonban csak színezte egyéniségét, de nem adta meg ízét. Gazdag életéből azok az évek döntő fontosságúak kifejlődésére, amelyeket Váradon, a szülői házban és Kolozsvárt, a jezsuita kollégiumban töltött. Ezalatt az idő alatt talált rá életének a céljára és ittasult meg a jezsuita lélektől, amely jellegzetes erdélyi szellemmel vegyülve adta meg egyéniségének sajátos ízét.

    Négy éven keresztül tanult a jezsuiták kolozsvári intézetében. Ezek az itt töltött évek nyújtanak alkalmat nekünk arra, hogy szemügyre vegyük a kollégiumot is, annak a szervezetét, tanmenetét, szellemét és célját.

    Pázmány Péter idejében (1583–87) a kolozsvári jezsuita intézet a jelenlegi farkasutcai református kollégium helyén állott. A jezsuitákat Erdélyben Báthory István fejedelem telepítette le 1579-ben. Első iskolájuk Kolozsmonostoron volt, de 1580-ban a fejedelem parancsára megkezdik a Farkas utcában az új kollégium építését és egy évre rá a tanítást is. Hatásuk itt is rendkívüli volt, amit különben a jelentkezők nagy száma bizonyít, akik a rendbe felvételüket kérik. 1586-ban mintegy húszan folyamodnak a rendbe.

    A jezsuita rend kimondott célja nem a tanítás, hanem a térítés és a hitterjesztés. Ennek a célnak az érdekében a rend minden áldozatot meghozott. Mikor a jezsuiták észrevették, hogy a protestántizmus főerőssége az iskola, azonnal programjukba vették ők is a tanítást. Iskolákat létesítettek és a világ minden táján kivívott hatalmukat arra használták fel, hogy ezeknek az intézményeknek a jövőjét megfelelő alapítványokban biztosítsák. A kollégiumok mellett konviktusokat emeltek, amelyekben a nemesi családok gyermekeit oktatták és nevelték. Ezek a „Convictus Nobilium”-ok jellemző adatok a jezsuita szellem megismeréséhez. A szegényebb gyermeke sorsával nem sokat törődtek, mert abban az időben a szegény ember szava nem sokat ért. Viszont a nemes ifjak oktatása révén megnyerték a szülőket, a kiterjedt rokonságot, sőt esetleg hatást lehetett gyakorolni az egész társadalomra. Ez pedig nagyon fontos volt akkor, amikor egyedül üdvözítő elvként a „cuius regio, eius religio”-t ismerték. Csak így érthető meg Pázmány térítő munkája, aki a feljegyzések szerint több mint 30.000 hívőt hozott vissza egyházába. Ennek a hitterjesztő munkának a szolgálatába állították egész nevelési rendszerüket. Mindig arra törekedtek, hogy a közvélemény lássa és értékelje működésüket. Ezt a célt szolgálták a versenyvizsgák (tentamina) és az irodalmi drámák, melyek messze földről csalogatták a főúri közönséget.

    A jezsuita kollégiumok jelentőségét csak akkor tudjuk igazán fölmérni, ha a céljukat nézzük. Az akkori idők szellemének megfelelően elsősorban a latin nyelv tökéletes elsajátítására törekedtek. A görög, hittan és történelem csak mellékes szerepet játszottak tantervükben. A középkori trivium alkotó elemei, a grammatika, retorika és dialektika, egymást alátámasztva, tették lehetővé az eredeti cél megvalósulását. A grammatika adta a nyelv anyagát, a retorika megtanított vele bánni, míg a dialektika segítségével félelmes fegyver lett a vallási szócsatákban és perekben.

    Hogy tanítványaik szívében megszilárdíthassák a katolikus életeszményt, ahhoz szükséges volt, hogy a mesterek is minden viharral szemben szilárdan álljanak. Ezért a rend a tanítói pályára szánt tagjait alapos kiképzésben részesítette, hogy mindenféle szempontból fölvehessék az ellenfeleikkel a versenyt. Az alapos teológiai felkészültség mellett meg kellett ismerkedniök „a kor csalóka véleményeivel” is, mert csak ebben az esetben remélhették, hogy kielégítő eredményt tudnak majd elérni.

    Az új viszonyokhoz alkalmazkodva azt tűzték ki maguknak feladatul, hogy a középkor örökségét és az új idők szellemét növendékeik lelkében harmóniába olvasszák. Új embert akartak nevelni, aki ugyan teljesen modern, de az Egyház előírásaival még sem kerül ellentétbe, akinek a szívében a dogmákban kifejezett hitvallás nem jut összeütközésbe a humanizmus emberének szabad kutatási és megismerés utáni vágyával.

    Ennek az értékes gondolatnak a kedvéért, egységesítették iskoláik tanmenetét. 1599-ben jelenik meg a „Ratio atque Institutio studiorum Societatis Jesu”, amely magában foglalja azokat az irányelveket, miket a világ minden jezsuita kollégiumában be kellett tartani. A „Ratio Studiorum”-ban találhatók meg azok az eszközök, amelyek megmutatták, hogy az Egyház tekintetének föltétlen megőrzésével hogyan lehetne harmóniába békíteni a középkori skolasztika gondolatait az új kor humanisztikus törekvéseivel, teret biztosítva egyúttal az új nemzedék szellemi munkájának is. Növendékeikkel szeretettel és nagy odaadással foglalkoztak. Rendi előírásaik több helyen figyelmeztették az atyákat, hogy a nyájasság szellemében, a béke és szeretet eszközeivel hassanak a gyermekekre. Ha kellett, tanultak és ha kellett, játszottak együtt, de magukra sohasem hagyták őket. Nevelésükben szívesen használták fel a gyermeki lélekben rejlő erőket és vetélkedésekkel (aemulatio és concertatio) fokozták növendékeik önbizalmát és tanulási kedvét.

    Az idő haladásával azonban nem tartottak lépést. Figyelmen kívül hagyták a gyakorlati, tapasztalati tudományokat, ami azt a látszatot keltette, hogy a friss lendülettel felvirágzó természettudományok megállapításai a hit alapjait ingatnák meg.

    A változó idők szelleméhez azonban egyes intézmények sokkal könnyebben tudnak alkalmazkodni, mint egy olyan szervezet, amely az egész világra kiterjed és egységes szempontok szerint működik. Idővel a jezsuita rend iskolái ellen sokféle kifogást emeltek, de azért soha kétségbe nem vonhatták lelkes és lelkiismeretes munkájukat.

    Mert ha voltak is hibák, amik akadályozták nevelői munkájuk zavartalan menetét, az is biztos, hogy elért eredményeik, még ellenfeleiknél is, elismerést és méltánylást vívtak ki. Protestáns prédikátorok nem egy alkalommal jezsuita iskolába küldik gyermekeiket. Önmaguk igazolására pedig azt hozzák fel: „Közülünk ugyan ki van úgy kiképezve és kitanítva, mint ezek a jezsuiták? Az ifjúság nevelésében közülünk ugyan melyik olyan szorgos és ügyes, mint a római Antikrisztusnak ezek a küldöttei?” Az igazi, őszinte elismerésnek a hangját Lamartine-nél találjuk, aki egyszerű szavakkal fedi fel a jezsuita nevelés nagy hatásának a titkát: „Elkeseredett és eldurvult voltam, ők pedig meglágyítottak és megnyertek engem, úgy, hogy önként hajtottam magam az igába, melyet könnyűvé és kedvessé tudtak tenni derék tanítóim. Egész művészetük abból állott, hogy a jó iránt való szeretet bennünk felébresszék és hogy minket saját akaratunknál és saját törekvéseinknél fogva vezessenek. Lelkünk felfedezte szárnyait és mi közösen repültünk fel szembe a jóval és széppel… Ott tapasztaltam, mit lehet az emberrel csinálni, nem kényszer, hanem a bátorítás révén… Értettek hozzá, hogy a vallást és a kötelességet kedvessé és édessé tegyék és hogy minket Istenszeretettel lelkesítsenek fel. Mindent megtehettek azzal az emelővel, melynek a támpontja a mi szívünk volt… Azzal kezdték, hogy bennünket boldogokká tegyenek – és nem tartott soká és jókká tettek minket…”

    Pázmány Péter ugyan nem tett semmiféle dicsérő kijelentést, de harmonikus egyénisége a jezsuita rend szoborba öntött, el nem múló diadalmas apológiája.

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf