Barina Vendel alias „Kuthen” római katolikus lelkész, költő

Barina Vendel egész életében leginkább a költészettel foglalkozott és lírai költeményei által tette nevét a XIX. század Magyarországában ismertté. Tán kun vezér ősökre utal [vagy még inkább Horváth Cyrill József bölcseleti doktor, ciszterci rendi tanár, szomorújátékára / Kuthen kunkirály, Szeged, 1838./] az a Kuthen irodalmi álnév, mely alatt egy főispáni családból származó katolikus plébános, mára szinte elfeledett, nehezen, már antikváriumokban sem megtalálható verseit publikálta. Nem kell ezen csodálkoznunk, hisz abban az időben Magyarországon sok katolikus vagy református parókián folyt élénk irodalmi élet. Mint például Lévay Mihály újszászi katolikus plébánosnál,  aki Nagykőrösön 1888-ban a szerző életrajzával megszerkesztette Kuthen hátrahagyott költeményeit. Barina Vendel 1835. október 23-án született Kiskunhalason, és itt végezte el gimnáziumi tanulmányait is. A szülők János és Bernár Júlia, a költő atyja tanító volt, a keresztlevél professzornak mondja. Elsőnek a kalocsai papnövendékek sorába lépett; ébredező költői tehetségének már itt adta szép reményekre jogosító jeleit. Társai közül különösen Szőllősy János, a későbbi jeles hitszónok, soltvadkerti plébános volt rá nagy hatással, buzdítgatva s kitartásra serkentve reményt adó tehetségű barátját. Ez a kapcsolat már a gyermekkor gondtalan napjaiban szövődött oly szorosra, hogy az akkor sem lazult meg, mikor egymástól elválniuk kellett. Maga a költő mondja ezt el, midőn egyik versében[„Szőllősihez”] igaz barátságuknak szívből fakadó meleg szavakkal ad kifejezést. Nem kis érdeme lehetett hát a későbbi eminens igehirdetőnek abban, hogy Kuthen pár év múlva, midőn a kalocsai papnöveldéből eltávozva és váci papnövendékké lett[itt is fejezte be tanulmányait], irodalmi szerkesztők figyelmét is magára vonta költeményeivel. A váci szemináriumba vonult költői lélek kinyilatkozásait így nemcsak azok ismerték, a kik vele és mellette egy úton haladtak; verseinek megnyíltak az akkori hírlapok is. A Kuthen néven publikáló kispapot ismerni és szeretni kezdette a közönség is. Midőn negyedik éves szeminarista lesz, már a „Családi Lapok“ és a „Katolikus Hetilap“ hoztak le tőle jól sikerült, érzelem dús verseket. A „ Kuthen“ írói nevet mindvégig megtartotta. A visszaemlékezések szerint ábrándos lelkű fiút megérintette a szülőhelyet körülölelő puszták rónáján rengő délibáb, az Alföld kék egének mélyébe fúródó dalos pacsirta, és verseket kezdett írni, ahogy egykor Petőfi is tette. Így nem véletlen, hogy lírai hangja Petőfit, [de nem a Petőfieskedőkét!] követik. Élete későbbi során a példaképp által is oly szeretett Alföldön élt [13 évig Tápióbicskén káplánkodik, Tápiószentmártonban, majd Tápiógyörgyén plébános]. Költészete, a mélyen érző és ritka közvetlenséggel megnyilatkozó lélek értékes emléke, még ma is megérdemli, hogy egy-egy jó szót ejtsünk róla.
Kuthen származásánál fogva a nép gyermeke volt; ott növekedett fel, hol a hamisítatlan nemzetiség legjobban nyilvánul, s ennélfogva a nép közt elsajátított s mintegy magába szívott tősgyökeres magyar szellem költészetében is előtérbe lép. Ezért talált oly nagy élvezetet Petőfi költeményeiben is. Szíve olyan, mint szülőföldje, a tér és puszta, a nyílt és szabad szemmel belátható végtelen síkság, s innét van a magyar alföldi pásztor és parasztemberekben is lakozó szeretetreméltó őszinteség, nyíltság és bensőség, ugyanakkor a célirányos makacsság is, mely verseit oly vonzókká s kedvesekké teszi. Kitárja előttünk egész belvilágát, bele pillanthatunk szíve belsejébe. Költői működésének jó része papi működésének éveire esik. Fogékony szelleme és érzelmes kedélye egymásután teremtette a szebbnél szebb költeményeket, melyek minden akkor valamirevaló hírlapban szíves fogadtatásra talált. „Vallásos, magasztos dalai, honfiúi érzelmekről tanúskodó versei, népies tárgyú és hangú elbeszélő költeményei, és nagyon messze elterjedt népdalai valóban tehetséges népköltőre vallottak, méltán keltvén mindenütt figyelmet az országban. Pedig ekkor nem lehetett valami könnyű dolog Kuthennek népszerűségre vergődni; hisz a nemzeti irodalom akkori két nagy alakja: Petőfi és Arany, aratta javában a közelismerést, midőn Kuthen a nyilvánosság előtt föllépett, ő is tanulmányozta Petőfi-t, a mint ez költészetén meglátszik. — Nem kis mérvben jellemzi Kuthent az, hogy természetes, józan gondolkodásra valló verseivel a nép eszéhez és szívéhez egyaránt tudott szólani. Egy ilyen népies költeménye a „Végrendelet” pályadíjat is nyert. Ott élt, nap mint nap a nép között; mint pap ismerte híveinek minden ügyét-baját, s ha itt-ott a népszokások ferdeségeit szatirizálta, kissé keményebben ostorozta, ez mindenesetre csak érdemei szaporítására szolgált a derék népköltőnek; Érdekesnek tartjuk itt megemlíteni, hogy a Bach-korszakban egy hazafias költeménye miatt lefogatását rendelték el, s csak püspöke menthette meg a fogságtól”, írta róla posztumusz Lévay Mihály Kuthen életrajzában. Nem álltak messze tőle az e világi dolgok sem.  Eleven szellemessége, jóízű humora nemcsak a társaságokban tette őt kedveltté, hanem elöljárói előtt is. Vélhetőleg ennek tulajdonítandó, hogy a 1870-években megjelent, de nem hosszú életű „Mátyás Deák” című katolikus élclap, az ő szerkesztése alatt indult meg. Főleg hetilapokban publikált, mint a Családi Lapok, Magyar Néplap, Katholikus Hetilap, 1855-től, Divatcsarnok 1861–1862., Fővárosi Lapok 1864.
Forrásokat keres a népregékből [Vörösmart, Holtak estéje, Fraknó asszonya, Síró hegy, A rossz ház] szereplőit az életből meríti. Népregéiben szereti a komor hátteret alkalmazni; románcaiban is, melyeket gyöngéd érzelmiség s dallamos külalak jellemez, gyakran a megható, szomorú, bánatos színezetű [Egy kis rege, Árva kis lány, A beteg leány, Szeretett és meghalt] jeleneteket tünteti fel. A bonyolultabb, komorabb eseményeket balladákban [Második anya, Leski Éva, A menyasszony, Cseh Franczi, Zagyi Bálint] jeleníti meg, melyeknek főtárgyát egy-egy drámai mozzanat képezi, dalban elbeszélve.  Azon elbeszélő művei a legsikerültebbek, melyeknek tárgyát a közéletből választja. Nagy ügyességet tanúsít egyes jellegzetes alak megrajzolásában [Barna Józsi, Virág Ferkó, Basa Bálint, Tóbiás, A vén kofa, Jutka néni], melyek élethűségük s derűs figuráik által tűntek ki. Leíró költeményeit a finom árnyalás mellett erőteljes vonások [Ócska templom], a gyöngédtől kezdve az egész a magasztosig [Az utolsó Ítélet], váltakozó jelenetekkel teszik szépekké. Néhány elbeszélő költeményében a szerkezet tömörsége helyett lazaság, elbizonytalanodás vehető észre. Valamint epikus műveiben előszeretettel fordult a komorabb jellegű történetek iránt, hasonlóképpen zengettess költeményei felett is bizonyos megnevezhetetlen fájdalom, melankolikus bú lebeg.

Miért búsulsz?

Most kél a nap, s ragyogó arcára
Árnyat vetnek már a fellegek…
Most kezd sütni ifjúságod napja,
S rajta immár búfelhő lebeg!

Miért búsulsz? Elúsznak mint rózsák
Ifjúságod drága napjai!
Siratod majd, s sóhajtasz utánok,
Haj de későn fogsz sóhajtani!

Miért búsulsz? mondd meg, és ne titkold,
Én kérdezem, én a hű barát;
Ki erőt és akaratot hoztam
Megfelezni szíved bánatát.

Miért búsulsz? tán a szerelemnek
Titokteljes hírmondója ez? –
Oh úgy örülj, mert fájó szívednek
Örömteljes megváltása lesz!

Nézd a földet, midőn kikeletkor
A virág hajt: keble megreped;
És ha megnőtt: fájdalmáért rája
Hinti a sok tarka levelet.

Ez lesz sorsod!… oh de hátha már a
Szerelemnek rózsalevelét
A csalódás hervasztó szelének
Szárnya tépte s hordta szerteszét!

Oh ha így van: vigasztalásodra
Mit mondjak én, hogy segítselek?
Ha csak azt nem vigasztal, hogy én is
Együtt sírok, szenvedek veled!


Verseiben a papköltő megosztja velünk örömeit, elpanaszolja lelke bánatát, melyet betegeskedése miatti szomorú sorsa, a társadalmi erények hanyatlása s reménytelen szerelme miatt érez. Mert az ő szívét is behálózta bűvös szárnyával a szerelem csábos tündére. Szerelme azonban nem világfájdalmas kétségbeesésben, hanem szelíd panaszú lemondásban nyilvánul. Nem engedte át magát a csábító szellemnek, hanem férfias önuralommal legyőzte kedélye csatáit. Gyöngéd szív, melegen érző kebel. Sokkal szerencsésebb a gyöngédebb érzelmek tolmácsolásában, mint a nagy és erős szenvedélyek festésében. Képzelete nem szárnyal magasan, lenn marad a valódi élet körében, itt sugároztatja szét szeretetreméltó lelkületűnek egész melegét. Tán fiatalkori szerelmére utal az alábbi ironikus megállapítása: „A szerelem olyan, mint a kígyó, halála után is küzd még, kéri vissza életét, olyan, mint a fa, melynek letördelték ágait, s alulról fakad ki. Semmi sem tud oly soká remélni, mint a szerelem”. Hogy Kuthen érzelmeit és gondolatait mennyire betölti a természet, jellemző bizonyítók a „Szép sors” című költemény, melyben kiteljesedik világnézete és egyéni felfogása, megkapó költői találékonysággal van kifejezve.

Ti ablakom alatt nyíló kis virágok.
Ah, érzem, nemsoká nézek már reátok !
Erdők madarai, gyönyörű dalotok
Nem soká hallgatom: mert érzem — meghalok.

Hogyha majd meghalok, jöjjetek el hozzám,
Ki sorsotokat oly testvérileg osztám;
S ha a vándor kérdi: mi kötött hozzátok ?
Kiváncsi szavára e választ adjátok:

E sírban porladoz a mi szép halottunk,
Kivel sors- és szívre egy-testvérek voltunk;
Neki is, mint nekünk, rövid élete volt,
S rövid életén át szeretett és dalolt!

Kuthen láthatóan szépen tudta szíve érzelmeit a természettől vett képek és hasonlatok segélyével olyan alakban kifejezni, hogy azok bennünk is rokonérzelmeket keltsenek. Ebben a költeményében egész életét rajzolta le s látnoki szemekkel azt is észrevette, hogy saját élete is oly rövid lesz, mint az ősz gyorsan hervadó virágaié. Nekik is, nekem is — jósolja — rövid élete volt...
Nem kevés munkájába került Kuthennek az is, hogy a jeles magyar egyházi költők díszes sorába bejuthasson. A költészet ezen iránya épp új virágzásában volt akkor, midőn Kuthen írogatni kezdett. E költeményeinek tárgyát a szent Írásból [Júdás, Szodoma], jámbor hagyományból [A szent Szűz képe, A régi oltár, Szent László garmadái] meríti. Egyéniségéből adódóan vélhetőleg azzal az eltántoríthatatlan elhatározással lépett az élet küzdőterére, hogy teljes erővel a bűn ellen fog harcolni s Isten országát buzgó hévvel fogja terjeszteni [Pályám elején]. Legforróbb óhajtása, hogy az Anyaszentegyház felmagasztaltassék, s ellenfelei felett, akár a magyar szent királyok, győzelmet arasson [Imádságom]. A vallásos szív mély szánalmával s benső részvétével sajnálkozik az a Renan felett, ki a világ Megváltójának istenségét tagadni merte. Ha e két költeményen kívül [Jézus neve ünnepén I. II.] egyebet nem is irt volna, akkor is méltó elismerés őrizné emlékét katolikus egyházi költészetünk panteonjában. E költeményében a fönség a gyöngédséggel ölelkezik, emelkedettség nyilvánul a gondolatokban és az előadás hangjában, a Jézusi hit üdvözítő hatása s a hitetlenség átkos vigasztalatlansága a leghatásosabb módon van itt elénk tárva. Maga is a szent hitben keres békességet zaklatott szívének [Nyugalomhoz] s meg is találja azt az Üdvözítő Szent Keresztje [A nyugalom fája] alatt. A boldogságos Szűz iránt a legmélyebb tisztelettel viseltetik; szépségétől s anyai jóságától meghatva, a legszebb dallal [Még egy dalt] óhajtja őt üdvözölni. Fájó szívének meggyógyulását ő általa hiszi és reméli, lázas epedéssel sóhajtva fel hozzá:

Tiszta szűz viaszból:
A melynek a sejtjét
Ártatlan méhecskék
Imádkozva szedték:
Hozza a szenvedő
 A kezet vagy lábat,
S képedre akasztva
Szemein a könny elárad;
Tekints le rá, gyógyítsd meg őt!

Hasonló gyöngédséggel szereti Édesanyját is, kinek emlékét egy szent ereklye varázsfényével övezi ... [Anyámnak, Álom és való]. Kuthen erős vonzalommal ragaszkodik az Egyházhoz, és épp oly forró szeretettel viseltetik a haza iránt. Szíve lángszerelmét szeretné szétárasztani mindenfelé, hogy a hazát boldognak láthassa:

Hová írjam tündöklő szent neved,
Oh hazaszeretet!
Hogy fényétől virágozzék a kő,
Melegétől mozduljon a halott
S gyulladjon a fagyos szív!

/A hazaszeretet, részlet/

A nemzeti szenvedés komor napjaiban az ő lelkére is a honfi bú nehezül [Nehéz napok, 1861], azonban nem esik kétségbe a nemzet jövője [Rossz idő van] felett, bízik a gondviselésben, a Magyarok Nagyasszonyában, melyek nemzetünket századokon át fönntartotta. Képzelete szárnyain visszaszáll az ősi dicsőség ragyogó napjaiba [Visegrád alatt], s a letűnt idők fényes emlékeiből lelkesedést és bizalmat tanul egy jobb jövő iránt. — Amilyen mértékben szereti hazáját, ép oly vonzalommal viseltetik szülőföldje [Hazámban] iránt. Fájdalommal szemléli a társadalmi erények rohamos hanyatlását, s a lábra kapott nyegleséget, felületességet és az elvek hiányát, vagy csak elmés gúnnyal teszi nevetségessé [Levél Mike öcsémhez], sokszor keseregve a közéleti romlottság terjedése felett [Hiú álmok] siratva az eltűnt jó időket:

„Régente az ekeszarván Ingott a szántó kalapja;”

Dolgozott, munkálkodott, nem unalomból, hanem elhivatottságból, még akkor is, midőn gyakran jelentkező betegsége jó kedélyének nem egyszer szárnyát szegte. Barátai, kik között többször megfordult, látták, hogy a beteg költő már csak vonszolja azt a terhet, melyet életnek nevezünk; azért kímélettel és szeretettel bántak vele. Kuthen borongó kedélye azonban nem tudta kiolvasztani szívéből a Hit erejét, újabb terveket szőtt, a reménység halvány sugarát; nem vette észre, hogy a halál sietve-siet utána s már majdnem utolérte. Küzdött, bízott s azért kérte püspökétől 1875-ben a megüresedett tápiógyörgyei plébániát, ahol áthelyezésének évében, augusztus 3-án megtért teremtőjéhez.
Itt is helyezték örök nyugalomra. A márványból készült síremléken e sorok olvashatók:

 „E sírhantok födik Kuthen Barina Vendel, volt tápiógyörgyei plébános hamvait. Született 1835. október 20. Meghalt 1875. augusztus 3. — Porlaka vajmi korán a sir kebelébe hanyatlott! Lelke az égből eredt, vissza is égbe vonult. — Búsan gyászoló megyei paptársai és feledhetetlenül kesergő nővére Otília. — Áldás poraira!“

Kuthen költészetének méltatásaként nemcsak közvetlenül halála után, hanem később is, több ismertető közlemény jelent meg felőle, „A Hon”-ban, a „Katholikus Hetilapban”, a „Magyar Sion”-ban. Ugyancsak a költőt tiszteli benne később a váci katolikus főgimnázium ifjúsága is, mely „Kuthen önképzö köre” egyletét néhány évvel halála után alakította, mely 1883. szeptember 15-én kezdette meg működését Hegyi Antal irodalom szakos paptanár elnöklete alatt. Hátrahagyott kéziratainak rendezésével a váci egyházmegye püspöke Gyurinka Antalt, nagykőrösi esperesplébánost bízta meg, ki ezt a megbízást teljesítvén, Kuthen költeményeit sajtó alá rendezte, hogy 1888-ban megjelenhessen. A kötet bevételét a szerző síremlékének felállítására fordították írta a Katholikus Hetilap 1875-ös évfolyamának 33. száma.

Munkái:
1. Egy főispán családja. Regény. Budapest. 1861.
2. Fehér Bandi. Budapest, 1865.
3. A végrendelet. Koszorúzott pályamű, Budapest, év nélkül.
4. Újabb költeményei. 1860–65. Budapest 1866.
5. Isten ujja, vagy egy szegény család története. Esztergom. 1868.
6. Kuthen hátrahagyott költeményei. Kiadta Gyurinka Antal esperes, Nagykőrös, 1888. [A költő életrajzával és arcképével].


Források: Arcanum, A Hon 1875 08.08, Alkotmány, Fővárosi Lapok 1893. 03.13; Halasi Híradó 31.,Gulyás Pál, Magyar Írói Álnév Lexikon, Magyar Sion, MEK, Katholikus Hetilap 1875,Katholikus Néplap,Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái, Vasárnapi Ujság 25.

Összeállította –cspb –

szozattv


szozat a tiszta hang 2019 10 20 Ertektar Budapesti Székely Kör   2019. október 16. Takaró Mihály 1 elatkozottkoztarsasag nyiro plakat újpogányság szalonna alap 1 rakkonf1022 szept 9 15 ig nfz szept25 bartok 1080x636px slider jegy hu sinka plak Meghívó 2019. szeptember 20 konferencia 20190921 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf