Prohászka Ottokár: Több művészetet a templomokba

    Prohászka a művészet nevelő hatásáról Magyar Iparművészet című lap, 1911. 1. Közreadja: Fekete Gábor

    Mily csodálatos az eszmék s az érzések járása! Eljár fölöttük is az idő s a divat; egy ideig keletjük van, aztán pedig letűnnek; egy darabig közszükségletet jelentenek, azután hátérbe szorulnak, de csak azért, hogy a pihenés s az erősgyűjtés hosszabb, rövidebb fázisai után ismét népszerűekké váljanak s kielégítést sürgessenek.

    Így vagyunk a művészetnek s a műiparnak népszerűsítésével is. Régen ez nem volt igény, most azonban közszükséglet, s közszükséglet azért, mert a kultúra haladásával lelkünk is van hozzá; no meg a kezünk is győzi.

    A kultúrának egyik igénye a szépség; együtt járnak, mint a lényeg és a forma, mint a fény és a színek, mint az erő és az öröm. Ahol élet fejlik ki gazdagabb kultúrában, ott föllép a szépség kultusza is a művészet fejlődésében s a művészet népszerűsítésében. Így történt ez a vallási kultúrában is s mindenekelőtt a kereszténységben. Giotto és Cimabue idejétől kezdve a mély és bensőséges vallásosság szép kifejezést keresett; ezt a kifejezést az építészetben éppúgy, mint a szobrászatban s festészetben hathatósan sürgette, s ugyanakkor maga lett a géniusz inspirációinak első és legáldottabb forrása. Azonban sem e kezdetben, sem később, századokon át, a szépség uralma nem lehetett általános az egyházban sem, mert a művészet még nem foglalhatott tért a nagyvilágban úgy, hogy elhasson a kisebb városba vagy éppen faluba is!

    Most azonban már ott tartunk, hogy a művészi szép kilépett a világba, hogy a műipar tért hódított oly mértékben, hogy a sokszorosító technikák tökélyesbülése folytán a művészet elhat a lakóházakba is, mennyivel inkább tehát a templomokba. Szépít otthont, képekkel ékesít falat, formássá tesz bútort; fejlesztője lesz a nemesebb érzéseknek, nevelője az embernek; de ezzel egyszersmind nélkülözhetetlen kelléke a templomnak, istentiszteletnek s liturgiának. Hirdeti a maga módja szerint, némán ugyan, de folyton az igét, segíti az értelmet, tápot ad az érzelmeknek, magyaráz, szimbolizál; szól szemhez, fülhöz, szívhez; emel, nevel, lelkesít, buzdít, hevít s sok-sok gyönyörűséggel tölti el a lelket. (…)

    Ha valaminek, hát az igazságnak, a fölségnek kell szépségbe öltözködnie. Isten is így akarja; azért teremtette széppé a világot, az ő házát; azért kell szépnek lennie a templomnak is, melyről azt énekeljük: ez az Isten háza s az ég kapuja.

    E felfogás mellett természetesen nem lehetünk puritánok abban a tekintetben, hogy templomaink dísztelenek s csupaszok legyenek: nem száműzhetjük a szépet ott, hol emelkedni és hevülni akarunk.

    Rászorul arra, művészetre a lélek önmaga is; neki is alakulnia s szépülni kell; harmóniáktól tanul harmóniát, alakokon alakul. Közös pszichológiája ez a mi érzéseinknek s egész életünknek. A vallásos lelkület ugyan alapjában adva van, de azért azt is széppé és nemessé kell nevelnünk, szóval formát kell neki adnunk. Minden lélek adat is, de föladat is. Mindegyik mű, de fejlesztendő, kidolgozandó mű; mindegyik mélyebbé akar lenni, ha nem öntudatosan, de legalább meg nem értett vagy félreértett ösztönei szerint. Benyomások vetődnek rá, és formálja, mélyíti, színezi a körülöttünk ünneplő szépség.

    Azért hát öltöztessünk lehetőleg mindent szépségbe, nemcsak a szebb világ s környezet nagyobb értéke, hanem lelkünk fejlesztése miatt. Mondom, hogy rászorulunk, s most megismétlem, hogy rászorulunk életünk egész vonalán, lelki funkcióinkban is. A művészet színei s alakjai nélkül fogalmaink is véznák, szavaink is szárazok, vallásosságunk pedig erőltetett és szegényes. Messze, nagyon messze van minden, s az is ködben úszik; de a szépség a fölfoghatatlant is közelebb hozza s érzelmeink fölkeltése által vezet be a mélységekbe.

    Neveljük így népünket is. (…) De nemcsak a művészet révén hódít tért a szépség, hanem a műipar révén is, mert a közönségesebb eszközök, a bútorok, a játékok, a használat ezer és egy tárgya is úgy készül ma már, hogy szép is akar lenni; meglátszik mindenen a műérzék nyoma.

    Mennyivel kell ez irányzatnak a templomokban tért foglalnia. Kell, hogy amit ott látunk, amit ott hallunk, az mind szép legyen. Kell, hogy az ember a templomokban benyomásokat vegyen, melyek a művészet, a szépség, a forma révén hatnak rá, hogy így is neveljék és emeljék. (…)

    Ez úton a művészet a vallásosságnak fejlesztője lesz, s előmozdítja majd lápos és eszményszegény társadalmunkban az ideális irányzatokat.