Dalmady Győző: Zilahy Károly

Láttuk lelked szilaj hatalmát,
S elszántan vívott harcait,
Bámulattal pillantottak rád,
A kemény tölgy, a durva szirt.
Jeligéd volt: föl a magasba!
Oda, hol nem járt senki még!
Mélység, örvény vissza nem tarta,
Mit bántad, ha dörgött az ég!

Láttuk! de bár nem láttuk volna!
Nem volna most betörve főd,
A zászló még most is lobogna,
Bíztatva a csüggedezőt,
Nem tudtad, hogy a halhatatlanság
A halálhoz mily közel áll:
Egyszerre kell! szólt benned a vágy,
És sorsod ím kora halál.

Leomlom a sírnál… mint szóljak?
Könnyeimtől ázik a rög,
Hadd folyjanak! Óh bár méltólag
Sirathatnám sorsod velök.

Az álmok, a meggyőződések
Könnyeznek itt érted velem,
– Mehetnek már útján a szélnek,
Vert had gyanánt, vezértelen!
De nem! könnyüt a szem ne ejtsen!
Mint férfi estél harc között,
Még ott volt a fegyver kezedben,
Midőn erőd már megtörött.*
És a hősnek, ki ekképp múlt ki,
Volt sorsa bár mily szomorú:
Nem könnyű kell, mely el fog múlni,
Hanem fejére koszorú.

Ím vegyed azt! –  – Míg álmok vannak,
S tettvágy dagad az ereken,
Míg kitartó harcok vivatnak,
Hihetlen bár a győzelem,
Még a hír és a halhatatlanság
A magasság felé mutat:
Hősei közt visszagondol rád,
És keresi alakodat!

/*/ Kezében irónnal, Ariosztót fordítva halt meg.