Finta Zoltán: Bort, búzát, békességet!

Szántás, vetés, aratás, cséplés
robotjában kínoz a kérdés:
reánk még mi vár?
Örvendezzünk, vagy fölhördülve
átkozzuk meg, hogy ördögűzve
vérünk mit csinál?

Virágos völgyben s hegynek púpján
meddig kerget már kerge útján
minket a végzet?
Hová érünk és merre térünk,
milyen csillag világít nékünk
völgyet és bércet?

S ahol most a sápadt gond henyél,
apám, anyám – lesz-e bor s kenyér,
lesz-e már béke?
Ölünk-e még, vagy megbékélve
kifestheti arcunkat szépre
mosolygás éke?

Aki néz is a messzeségbe,
ebbe a vemhes anyaméhbe,
mit lát s mit mondhat?
Ne jósoljon csak vígságot,
Bíró legyen, ki igazságot
nekünk is oszthat.

Ti léviták és ti püspökök,
adjatok reményt és örömöt:
hadd bízzunk tovább!
S kiáltsátok: jöjjön az Isten,
rossz sáfárokra verni itten
sújtó ostorát!

Mert minden henyének veszni kell!
Az éljen csak, akinek kikel
földjén a búza –
és aki minden aratáskor
izzadt arcát búzakalászból
megkoszorúzza.

Azt éltesd Isten, akit a tiszta
pirkadásban sereg pacsirta
állít a rendbe –
s akit, míg él, a koporsóig
földanyánknak jószága bódít
porból a mennybe!

Az legyen áldott, aki a kertben
asszonya mellett tiszta csendben
rózsaágat olt –
s ha nem is tudja, de kisdedekkel
játszadozván, az Istenember
jóbarátja volt.

Erről, csak erről csengjen az ének,
ki őreként az emberségnek
árván is áll itt,
s ahelyett is, ki rombolt s rontott,
épít régi romokon tornyot
s ő kalákázik.

Így szorgoskodjunk, mi, magunkba,
mindnyájunkért égjen a munka
kezünkön mégis,
mert azoknak, kik ígyen élnek,
bort, búzát s csendes békességet
ád majd az ég is.

Öreg bort, búzát, békét, rendet,
magunkkal békítő szerelemet
érdemlünk mi már –
s akkor szántás, aratás, cséplés
robotjában nem fáj a kérdés:
hogy ránk még mi vár…

Szerzője székfoglalóul olvasta fel a Kemény Zsigmond Társaság 1930. május 4-i évadzáró ülésén.