Mikszáth Kálmán: Fili

Még állnak a kúriák a falvakban, már amelyek még le nem dőltek. Azokon bizony már csak a meredező kémény kormos lyuka beszél értelmesen, mintegy panaszkodva, hogy több ment ki rajta, mint amennyi a csűr felőli kapun bejött. Hja, a trakták… a trakták!

    Amelyik kúria azonban megmaradt, az most sokkal csinosabb, mint ezelőtt. A fényűzés nagyobb hódító Napóleonnál. Amit az emberiség célszerűt, szépet vagy kényelmeset kigondol, abból belopja magát lassan-lassan valamicske mindenűvé. Ma már a hajdú is villával eszik, Mátyás király az ujjaival cselekedte. A falusi jegyző olyan pamlagon heverész, aminőről Gara nádornak fogalma se volt. Egyszóval, a pompa növekszik, egyre növekszik.

    A kúriák kéménye most is füstöl, vendég is van elég. Körülüli a szépen megterített asztalt. Az ezüst kandeláberekben négyszer annyi gyertya ég, mint hajdanta. A régi búbos kemence helyén finom majolika kandalló terjeszt meleget; szürke bekecses, torzonborz alakok nem ülnek az asztalnál, minden elegáns és egyöntetű. A bútorok, a ruhák, a porcelánok, a kristályok. Minden az előkelő jólétet leheli. A férfiak frakkot viselnek, mert ez már nem afféle régimódi összeröffenés, hanem díner, melyre meghívók mentek ki; a hölgyek nyaka és fél melle csupasz, és a suhogó selyemderék csak ott kezdődik, ahol már muszáj neki. Ez az egyetlen takarékossági jel. De menjünk tovább. Nem érdemes sok szót vesztegetni egy-két tenyérnyi helyecskéért.

    Nincs itt pusztulás. Mit pusztulás? Ellenkezőleg. Ha az elődök föltámadnának egy percre, körülnéznének kúriájukon, összecsapnák a kezeiket: „Ó, milyen fény- mondanák –, mennyi ízlés, mennyi gyönyörű, hangulatot ébresztő dolog. De nini, mintha a legszebb csecsebecse hiányoznék az asztalnál.”

    Hát igen, valami csakugyan hiányzik. Valami olyan, amit nem szokás észrevenni. Hiányzanak az elszegényedett rokonok.

    Azelőtt mindenűvé jutott belőlük. Nem is volt úri ház, ahol nem ült ilyen. Ha a vendég meg akarta határozni, hogy milyen derék családnál járt, ilyenképpen formulázta:

    - Nagy ott a pompa. Csak szegény rokon van vagy hat a háznál.

    Jobban fénylettek az asztalnál azok a fölszedett árvák és haszontalan léhűtő rokonok, mint mostan az ezüst tálcák a kristályserlegek és a nagy virágbokréták.

    Egy egész külön kaszt voltak. Nélkülök sivár lett volna a ház és visszariasztó. Borókaág jelezte a kocsmán, hogy ott pénzért enni-innivalót kap az ember. A szegény rokonok sokasága jelezte magánháznál, hogy ott magyar szívesség fogadja a vendéget.

    És hát ez a zsáner most kiveszett. Nincsenek többé szegény rokonok a kúriákon. Elfogytak, mint a bölények.

    Talán a szegénység tűnt el Magyarországról? Dehogy. Inkább jön, egyre csak jön, jön a rettenetes talpaival: tip-top, tip-top, és a hosszú keze mindinkább összeszorítja a nemes famíliákat, megropogtatván a csontjaikat – de szegény rokonok ennek dacára sincsenek.

    Én még tudom, vagy tudni véltem kettőrül, de mikor nemrégen meglátogattam Hettyessy Kristóf barátomat és képviselőtársamat Vidolyon ősi kúriájában, már nem találtam nála a két árva lánykát, akik azelőtt az asztal szélén szoktak ülni kurta szoknyácskáikban, asztalkendővel a nyakukban, s akikről azt állította Kristóf, hogy vagyontalan távoli rokonai.

    Szerettem nézni őket, mikor ettek, mert minden olyan új volt a szájukban, a szép fehér rizskásaszem-fogacskák, a piros nyelvecske, a rózsaszínű íny.

    - Hol a Tinka, Böske? – kérdeztem az ismerősöket.

    - Hja, azok már megnőttek, és…

    - Férjhez mentek – egészítettem ki.

    - Dehogy – mondták. – Úgy áll a dolog, hogy Kristóf se győzi a nagy háztartást, hát bedobta őket abba a nagy közös verembe, ahova a magyar ember az efféle portékát rendesen belöki.

    - Miféle verembe, az istenért?

    - Ej, hát rásózta őket az államra, hogy az tartsa el. Az egyik telegrafista, a másik postáskisasszony.

    - Szegény kicsikék! – sóhajtottam föl.

    - Inkább a szegény államot sajnálnád – jegyzé meg az, aki fölvilágosított.

    Valószínűleg úgy gondolta, hogy sajnálatra méltó az állam, mellyel harcban állnak a polgárai. Ungorkodnak ellene, és kijátsszák a koporsótól a sírig.

    A lakoma után a különböző vonatok indulása szerint vitetett ki bennünket Kristóf az állomásra.

    A huszár, aki a bakon ült, csempészett dohányt szítt, a szél felém hozta füstjét, megéreztem; a kocsis gubájának ujjában valami eleven dolog mozgott, kivallotta, hogy egy pár csirkét visz a városban lakó anyjának, és azért dugta oda, hogy a fináncokat becsapja a vámnál. A mellettem ülő tisztes aggastyán, a Hettyessy-család egyik rokona, egész úton a szentírásból idézgetett argumentumokat az állam törekvései ellen. Vajon mit véthetett neki az állam, hogy olyan nagyon haragszik rá? Hát semmit. Egy nagy domíniumot adott neki. Mert aki jobbról ült mellettem, az egy püspök volt, aki a legközelebbi pásztorlevele tartalmát ösmertette.

    - Szegény állam! – sóhajtottam föl hangosan.

    A könnyű bricskát két bús fekete lovacska húzta. Föltűnt, hogy Kristóf úr éppen a püspököt vivő kocsiba fogatott két ilyen gyenge kiállású állatot.

    - Nem igás lovak ezek? – kérdeztem a kocsist.

    - Honvéd-lovak – felelte egykedvűen.

    - Soványak – tettem hozzá.

    - Nem érdemlik meg a jobb kosztot – magyarázta. – A legnagyobb munkaidőben rendesen bekéri őket az állam; éppen csak hogy belünk tartatja ki.

    - Mégiscsak botrány – pattant föl a püspök –, hogy az állam ennyire becsapja a polgárait.

    Ó, jaj, hát az állam is? A háború kölcsönös. No, persze. Minden vonalon folyik a vetélkedés, egymás nyakába varrni a terhet. Kieszelni, hogy ki miben árthet a másiknak.

    - Méltóztatott valamit mondani? – kérdé értelmetlen dünnyögésemre malíciózus mosollyal a püspök.

    - Nem, nem, semmit se mondtam.

    Valósággal nem mondtam semmit, de egyre azon gondolkoztam az állomásig, hogy a régi világ mégiscsak őszintébb és szebb volt…

    Mikor még a magyar nemesúr maga tartotta el a saját elszegényedett rokonait, és mikor még az állam is maga tartotta el a saját lovait.

    Az leszegényedett rokonoknak bizonyos Lengyel Fili volt a legkiemelkedőbb prototípusa. Gyermekkoromban úgy is híttuk a környéken: a „dupla lengyel”.

    Nagy termetű, szép ember volt, kinek a természet csodálatos erőt adott a karjaiba és fogaiba. Az ezüst hatosokat olyan könnyedén harapta ketté, mint más ember a kukoricaszemeket, de minthogy hatosai nemigen voltak a produkcióhoz, hát öreg hámistrángokat harapdált szét a nézők nagy bámulatára, karjaival pedig akármikor megfogta a rohanó bika szarvát és megállította: „Hopp, egy szóra, hékás!”

    Hogy minek adta a természet e roppant erőt Lengyel Fülöpnek, azt senki sem tudja. Alkalmasint el akarta ásni, mint ahogy az ember sokszor elássa az értékeit olyan helyre, ahol senki sem találja meg. Fili nem dolgozott sohasem, és nem emelt egyebet, mint poharat, a lakomákon ide vagy oda szállván.

    Nem dolgozott pedig nyilván azért, mert nem akaródzott neki. Ami, szerintem, elég ok, mert az a természet ujjmutatása. Ha a természet azt akarta volna, hogy Fili dolgozzék, beleoltotta volna a munka vágyát. De a természet nem akarta.

    Ostoba beszéd az, hogy mindenkit ki kell tanítani valamire és ki kell használni valaminek. Hát kell-e az erdő minden fájából okvetlenül szerszámot faragni?

    Csak abból, amelyik már a gyökerén kínálkozik rá. Arra is kell a fa, hogy a mókusnak legyen hol fölszaladni, leszaladni. Arra is kell egy-két gally, ahová a madár a fészkét lerakja, arra is, ahová a vándorló legény a tarisznyáját, kis pók a hálóját akassza. Szóval, mindenféle fa kell. Sőt olyan fa is legyen az erdőben, amelynek még ennyi szerep se jut. Csak éppen hogy ott van. Megnő, susog, zörög, hajladozik egy-kétszáz esztendeig, aztán visszarothad a földbe. Ami erőt, zsírt kiszítt onnan, visszaadja annak a saját szétmálló testével. És hát minden úgy van a végén, mintha semmi se történt volna. Se a fa nem vesztett, se a föld nem vesztett.

    Sohase ítéltem meg a szegény Filit szigorúan. De már kisgyerek koromban föltűnhetett a helyzete, mert jól emlékszem, egyszer azt kérdeztem anyámtól, hogy Fili bácsi mi voltaképpen?

    Anyám elnevette magát.

    - Fili bácsi rokon és semmi egyéb.

    - Jó állás az? – tudakoltam.

    - Hogy érted?

    - Lovon jár-e a rokon vagy gyalog? (Így értettem még akkor az állásokat.)

    - Attól függ, fiacskám, ki kinek a rokona.

    - Hát a Fili bácsi kinek a rokona?

    - Sok nevezetes, jeles famíliának; a Rédekyeknek, a Laszlyaknak, a Hettyessyeknek, Hajduknak, Vajdáknak és Lászlayaknak.

    - De a királynak csak nem rokona?

    - Eredj, te bohó, hiszen nincs is királyunk.

    - Hát miért nincs?

    - Kicsiny vagy te még arra, nem érted még te azt!

    De én csak nem eresztettem el a témát, mint a kiskutya a csontot.

    - Hát nekünk is rokonunk a Fili?

    - Nekünk nem rokonunk.

    - Miért nem rokonunk?

    - Mert ő nagyobb famíliákból való, tehát az előkelőbb famíliákkal van rokonságban.

    - Hogy lehet azt megösmerni, mama, melyik az előkelőbb família?

    - A címek és az életmód után. Azonfelül a nevek hangzása is sokat tesz.

    - Furcsa! Az ember a fülével veszi észre az előkelőséget.

    - Sok más is kell hozzá. A Fili apja például királyi konziliárius volt, az anyja is nagy dáma. Majd még eleget hallasz róluk.

    Hallottam is azután budetini Lengyel Mihály konziliáriusról, aki szegény ember volt, és éppen a Hettyesy-féle kúriát bérelte Vidolyon a Kristóf barátom atyjától, ott valami évi járadékból éldegélt nejével, egy előkelő tartású, hajporozott dámával, akinek a testvérhúga udvarhölgy volt az anhalti hercegnél.

    A kiterjedt atyafiság a szokottnál is jobban összetartott, mert egy közös nagy pört folytattak Esterházy herceg ellen valami puszta miatt. Bár csak azt adná az Isten, hogy megnyernék!

    Szűkecskén éltek a konziliáriusék – mégis nagy rollét játszottak. A rokonság kevély volt rájuk, s a tenyerén hordozta. Hogyne? Egy konziliáriust, aki azonfelül egy udvari dámának a tulajdon édestestvérét bírta nőül. Nem tréfa ennek a fele se. De ami igaz, igaz, meg kell adni, hogy ők is ragaszkodtak a rokonokhoz, és váltig látogatóba voltak. Az egyiktől ki, a másikhoz be, Filit is magukkal cipelvén. Őnáluk Vidolyon csak egyetlenegyszer gyűlt össze évenként a rokonság ebédre: Szent Mihály napján. Hanem akkor aztán kivágták a rezet, s volt mit beszélni a környéken. Ki hol ült? Mi volt az első étel, mi a második, mi a harmadik és így tovább? Milyen mártást adtak ehhez vagy ahhoz? Hogyan volt összehajtogatva a szalvéta?

    Eszerint igazodott a környék. Ez lett a „nobel”. Hát még az ülés rendje! Mennyi keserűség lett ebből! Mert nagy dolog volt az illetőre. Ha például Rédekynét ültették előre, akkor ebben az évben Rédekyné vitte aszót mindenütt. A konziliáriusék osztályozása vérré vált, és akceptálta minden fórum. Nagy jelentőségű nap volt tehát Szent Mihály. Kívánatos, kecsegtető és mégis borzalmas, bizonytalan. Ha valaki feljebb ült, mint tavaly, akkor jó, de ha valaki lejjebb került, annak lőttek. Az egész vármegye gúnyosan suttogta, hogy ez vagy az a família kezd lemenni.

    Maradt is aztán a diner után tömérdek apprehenzió, mint ugyanannyi akta, amit az egykori referendárius bizonyos sablonos formulák szerint intézett el, útra kerekedvén feleségestől, fiastól, inasostól. Maguk közt a konzíliáriusék „reperáló utak”-nak nevezték ilyetén kirándulásaikat, és az otthon maradt házőrző szolgáló is azt mondta, ha valaki őnagyságáék felől tudakozódék:

    - Reperációban vannak.

    A dolog pedig abból állott, hogy látogatást tettek a rokonoknál megfordított sorrendben, ahogy az asztalnál ültek. Aki leghátul ült, az kapta az első „vizittát”, a leghosszabbat, néha két-három hétig tartót, mert a legnagyobb sebre kell a legnagyobb flastrom, és az ott töltött idő mennyisége jelzi igaz, a sérelem nagyságát is, de főképp a konziliáriusék nagyrabecsülését. Innen átmentek a következő rokonhoz, de ide már rövidebb időre, és így tovább-tovább, ahogy kellett – mert hát nagyon jószívű emberek voltak a konziliáriusék.

    A reperáció szinte eltartott az egyik Szent Mihály naptól a másikig. Ebben nem kíméltek se időt, de fáradtságot, mert ilyen a finom lelkek gyöngédsége. De hasztalan. Az ütött sebek mégse gyógyultak be teljesen. A Mihály napi ebéd ülési rendje mint valami változhatatlan törvény nehezedett az illetőkre, s néha ki-kitört a szemrehányás.

    - Ej, vigye az ördög az etikettet! – pattant föl ilyenkor a nagyságos úr. – Valakinek mindig elöl kell ülnie és valakinek hátul. Ez az egész. A perpetuum mobilét talán ki lehet találni, de hogy mindenki elöl üljön, azt nem lehet kitalálni.

    Hanem az elégedetlenség nőttön-nőtt a familiákban, s egyik attak a másikat érte emiatt.

    - Hiszen mindig megreperálom – dörmögte a konziliárius méltatlankodva.

    - Mit ér, ha a világ mégiscsak a Szent Mihály napi ebéfdet veszi mértékül?

    - Hát jól van. Majd tanulmányozom a kérdést.

    Ebben az ígéretben aztán megnyugodtak egyelőre a deklasszifikált rokonok. Szerencsés mondat, mely még referendárius korából vált vérévé. Majd tanulmányozom a kérdést. Ah, isteni erejű bűvige. Magyarok balzsama. Nemzeti klenódium. Majd tanulmányozom a kérdést. Krisztus urunk nehány száraz keszeggel és valami csekély kenyérrel elégített ki négyezer embert, de hát az mégis hal volt és kenyér, a halat fogni kellett, a kenyeret sütni kellett, de a „majd tanulmányozom a kérdést” örökös készenlétben van, és nálunk százezer embert szoktak vele kielégíteni.

    A konziliárius úr legalább megtette, amit ígért: tanulmányozta a kérdést, és arra az eredményre jutott, hogy spanyol etikett nem alkalmazható, mert a nemes atyafiaknak nincsenek különböző címeik és rendjeleik. Itt volna most már a származás. De mind olyan régi nemesnek tartja magát, hogy a káoszba vesznek el az ősei. Itt van, teszem azt, Laszly Ferenc uram, aki azt állítja, hogy az egyik ükapja annak idején a Caligula lovának bőréből viselt volna csizmát és valami húsz esztendeig nem bírta elnyűni. Próbálta kontemplálni kor szerint, hanem ez ostobaság. Kor szerint csak a bor előkelősége állapítható meg jogosan. Végre is addig törte ravasz fejét, hogy sikerült egy célszerű metódust megalkotni, s elmondta az atyafiságnak aperte:

    - Mivel pedig ungorkodtok, apprehendáltok egymásra és énrám, édes atyámfiai, valamint vetélkedtek, melyiteket ültetjük asztalfőre és így tovább, ennek most már msá módját ejtem. Mert nem járja, hogy úri személyek és famíliák sértődjenek meg, amikor kikerülhető. Egyszerűen átviszem a kérdést az oktalan állatokra. Azok mérlegeltessenek immár, ne pedig ti. Ennélfogva az ül ezentúl az én asztalomnál Szent Mihály napkor legfelül, aki nekem a legsúlyosabb malacot küldi évközben. Ámen.

    Hanem iszen ezzel még csak beljebb verte a rangkórság tüskéjét a talpukba. Szelíden indult meg ugyan a versengés, de előreláthatólag nem sokáig maradt meg csendes medrében. Hettyessyék még csak egy szopós malacot küldtek, amit a konziliárius megmért, és nyugtát küldött a súlyáról, Fili pedig bevezette ezt és az utána következőket egy hiteles protokollumba. (Ez az egy munkája maradt fenn.) Hajduék már egy süldőt hajtattak be a Lengyel udvarára, Laszlyék egy kant, Vajdáék egy hízott mangalicát, úgyhogy a következő Szent Mihály-napkor, mikor már ezen az alapon ültek az asztalnál, Vajdáné asszonynéninek jutott az első hely, ami tekintve, hogy Vajdáné egy gazdag budai szappanoscsaládból származott, s a házasság mint mezaliansz szerepelt a közhitben, kínos benyomást keltett az atyafiságban.

    A konziliárius mosolyogva vonogatta vállát a panaszkodó célzásokra és csípős megjegyzésekre.

    - Hja, édes lelkeim, megmértem a müncéren, és a mérték mérték. A müncérrel nem lehet szóba állani, csak a sertés testének. A sertés teste beszél, a müncér csak tolmácsolja.

    No, ha a sertés teste beszél, hát egyszerre rávetették magukat az atyafiak a tagbaszakadt nagy csontú fajokra, amelyekre sok hús és zsír fölfér. Különösen Rédekyék és Liszkayék keresték ki jól a „fundamentumot”, és minthogy tényleg a sertések teste fog beszélni, elnevezték egyiket Cicerónak, a másikat Demosthenesnek. Rédey uram tejbe főzette a Cicerónak kukoricáját (csoda lesz ebből, majd meglássátok); Liszkayné asszonynéni pedig minden áldott nap két óra hosszat vakartatta szolgálókkal a Demosthenes hátát és lapockáit, ami annak látható gyönyörűséget okozott – úgyhogy azt okvetlenül meg kell hálálnia a gyarapodásával, ha van benne becsület.

    Az ördögbe is – egy párbaj sertésekkel! Ilyen sem volt még a világon. A fél vármegye lázasan várta a bekövetkező eredményt; bulletinek keringtek szájról szájra a nevezetes sertések legutolsó állapotáról, s fogadások történtek mindenfelé.

    De míg Ciceró és Demosthenes a természet rendje szerint lassan, de szépen emelkedtek súlyban és hírben, egyszer csak – sic transit gloria mundi – a Jelenkor című lap azt a néhány sornyi hírt hozta, hogy Debrecenben Bujdosó Mátyás nevű hentesmester ötödfél mázsára hizlalt föl egy sertést, és hogy immár pénzért is mutogatja egy bekerített helyen a Péterfia utcában.

    Soha még ilyen szenzációs hír nem érkezett erre a vidékre a nagy Napóleon elbei menekülése óta. Egy ötödfél mázsás sertés! Súlyosabb a híres angol Murphinál, melyet a szép Viktória koronázására öltek a londoni hentesek.

    …El tudom képzelni, miképpen ragyogott a nénikék szeme. A Rédeky bácsi homloka ellenben redőkbe vonódott, de olyan ürüggyel, mintha Pestre menne betegen a híres Stáhly doktorhoz. Mire aztán elment éj idején egyenest Debrecenbe, s az etetéseket kivéve, meg sem állott csak a Bikában, vagyis annak az ebédlőjében, de ott aztán úgy állt meg az ajtónál megmerevedve, mint egy sóbálvány, a látomásra, ami eléje tárult.

    Egy nagy kerek asztal körül ültek Liszkay János, Vajda Pál, Hajdu György, Laszly Ferenc, Hettyessy Péter, Lengyel Márton, szóval az otthon hagyott nemes atyafiak, és ferbliztek.

    Azonnal elérté a szituációt… No, hát ezek most idejöttek külön-külön, megvenni a sertés-Góliátot, de egymásra bukkanva, meghőköltek a következményektől. Hisz itt egy őrült licitáció talál kiütni a hentesmester zsebe javára. Nosza, leültek előbb családi tanácsot tartani, ahol is (mintha hallaná Rédeky Gábor uram) fölvetették az érveket. Uraim, atyafiak, minthogy csak egy sertés van, abból logikailag az következik, hogy azt csak egyikünk veheti meg, a többiek legfölebb az árát verhetnék föl. Legokosabb tehát, ha az a pénz, ami elpocsékoltatnék, az oktalan ráígéréseknél, megmarad a családnál (mert hiába, a családhoz való ragaszkodás a legelső a világon). Mindezeknél fogva csak egy modus vivendi mutatkozik, ha a fátumra bízván a dolgot, a magunkkal hozott összegekkel leülünk kártyázni, és aki leghamarabb letörik, hazamegy, míg lassan-lassan mind elpotyogván, a legszerencsésebbik másodmagával (ti. a sertéssel) teheti tiszteletét visszamenet a konziliáriusékné.

    Rédeky nevetve lépkedett a kerek asztalhoz:

    - Osszatok, urak, nekem is!

    És hát folytathatnám e különös sertésháború rajzát, mely még sok esztendeig tartott, de nem folytatom. Hisz csak arra kellett bizonyítéknak, hogy Lengyel Fili bácsi már gyerekkorában ilyen sertéhúsokon táplálkozott. Ezekből szedte nagy erejét.

    Szülei halála voltaképpen kevés változással járt ránézve. A rokonokmegmaradtak és a sertések is megmaradtak. A rokonokra ellenben változással járt, mert megszűntek a Szent Mihály napi ebédek. És a sertésekre is változással járt, mert ezek most már otthon éltek és otthon haltak.

    Az öregúr után nem maradt semmi vagyon; haldokolva megsimogatta a fiú fejét, és így szólt hozzá:

    - Pompás rokonokat hagyok neked, Fili. Ragaszkodj hozzájuk, édes fiam.

    És Fili csakugyan örökölte ezt a ragaszkodást. Járt az egyiktől a másikhoz, és sohase unta meg őket. Évek múltak évek után, de ő állhatatos maradt. Apaj furfangos eszét nem örökölte, se a rangját; őt hát nem is fürösztötték tejbe-vajba, de nem is pretendált ő ilyet. Ő csak Fili volt, az egész világ Filije; azt szerette legjobban, ha észre se veszik, hogy ott van. Végtelenül csekélynek tartotta magát, és ebben volt egy kis kedvesség. Kitért a ház komondorának, és nem merte a macskát elkergetni, ha ölébe ült. Azonfelül egész nap tett-vett a Fili valamit, dohányt vágott vagy sárgarépát tett közé, hogy nedves legyen, a pamutot tartotta hosszú évekig a néniknek, azután hosszú évekig a húgoméknak, cserebogár-malmokat csinált a gyerekeknek, írótollat faragott a penecilusával, birkákat bélyegzett odakünn, borért ment a pincébe, kendermagot adott a kanárinak, az ebédnél kihúzta a palackokból a dugókat – de már nagyobb dologra nem volt alkalmas. Még vadászni se járt. Az ördög cipelje a nehéz puskát.

    Lágy, érzékeny szívű ember volt, ami mindjárt látszódott szelíd arcán és merengő szemein. Nagyon könnyen meg lehetett sérteni – de ki bántotta volna a szegény Filit?

    Rossz arcokat vágni a vendé előtt, csípős célzásokkal megnyilazni, nem tartozott a régi erkölcsök közé. Micsoda szégyen lenne az? Még azt hinné, hogy nem szívesen adják neki a kis ételt. Isten ments attól!

    A Fili háta mögött hiszen volt elég kritika:

    - Mire veszi az életét ez a boldogtalan Fili? Hát így akar ez maradni örökké? Nem szégyenli magát, hogy innen-onnan vén kutya lesz, és még semmi? Pedig milyen jeles ember volt az apja. Hogy nem lát valami után! Nem tud elvenni egy vén saraglyát, akinek nem kong a ládája. Hiszen annyi özvegyasszony van, hogy házat lehet velök zsindelyezni. Szép ember, jó ember és végre nem valami nagy szamár, mégis ilyen mihaszna.

    Valamelyik asszony, gondolom, a szép Liszkayné, közbeszólt, mikor egy rokoni összejövetelen fölhánytorgatták ezeket:

    - Hát mért nem mondjátok meg neki? Rédeky sógor, maga elég okos ember, beszéljen vele. Hátha lesz foganatja.

    - Elösmerem, kedves húgomasszony, hogy elég okos ember vagyok, de mit ér, ha nem vagyok elég bátor ember, hogy én mondjam meg ezt a Filinek.

    - Nem bátor ember? Ön, aki már hat medvét ölt meg?

    - Hja, az csak medve volt, húgomasszony – felelte Rédeky –, aki engem is visszaölhetett volna.

    Ezen a nyelvbotláson aztán nagyot nevettek, a nevetés elfújta Fili feje felől a felhőt.

    Ámbár felhő se volt. Csak üres beszéd volt. Hogy ezt Filinek mondaná meg valaki? Majd bolond ugye? A gazdag rokonnak hiszen meg lehet mondani mindent, ha úgy kerül a sor, még ki is lehet dobni a házból, mert az nem szorul az emberre; visszavághat, bosszút állhat. De a szegény rokon immunis. Azt ilyennel inzultálni lehetetlen. Idegen mondhatja, de rokon nem.

    Így volt ez akkor, és szép volt így. A szegény rokonnal és a viselő asszonnyal gyöngéden bántak a régiek. Az utóbbival azért, mert többje van a többinél (szíve alatt van a gyermeke), az előbbivel azért, mert kevesebbje van a többinél (hóna alatt van a koldustarisznyája).

    File tehát élte megszokott világát, s ha megunta egyik helyen, átment másikra. Mindenütt volt valami vonzó és csalogató. Köpcsényben pompás kuglizó van Lengyel Károlyéknál, Újfaluban Vajdáéknál fölséges káposztákat főz Ágnes néni, egy sor füle, egy sor orrja, egy sor kövérje, egy sor töltelék; hát még a pampuskái, herőcéi, amelyeknek megízlelésénél minden alkalommal így kiált föl Fili: „Ferenc József, mit eszel, ilyet bizony nem eszel!” Korontán remek barackpálinkája van Csapóéknak, s kedves kertre nyíló külön szobája Filinek. Orgonavirágzáskor odahúzza a vándorló ösztöne. Vidolyon Hettyessyéknél (mert azok laknak most a megszokott házban) sok apró gyerek várja már nagynehezen Fili bácsit. Kampát, métát, duplext lehet velök játszani. Zsályán pisztrángos patak van a Laszlyék kertje alatt. Fili a pásztoroktól megtanulta, hogy a haladó fűvel meg lehet őket étetni, megbódulnak tőle, és szabad kézzel fogdoshatók össze. Aztán ott van közel Szalánc is, ahol Liszkayék laknak, bár egy idő óta nem megy oda Fili, pedig hej, ott lakik a helyes menyecske, annak az aranyszöszke haja az igazi halaló fű, attól lehet csak elbódulni… de Fili mégse megy.

    Olyasmit mesélnek, hogy a szép Liszkayné megsértette volna.

    Pedig csak annyi igaz, hogy valami vidám társaság volt Újfaluban Vajdáéknál, ahol mindenkinek el kellett mondania az élettörténetét, Filit is unszolták.

    - Nekem nincs élettörténetem. Amik énvelem történtek, azok inkább a rokonaim esetei.

    Olyan szomorú vallomás volt, olyan sivár rajz egy életről – de ő nevetve mondta.

    - Hát nem volt önnek soha semmi külön regénye? – faggatták az asszonyok.

    Fili vállat vont, akkor még csinos férfi volt.

    - Mire való volna az nekem?

    - De csak volt valamikor szerelmi viszonyod? – ostromolták a férfiak.

    - Ugyan hol vettem volna?

    - Fili, Fili, nagy kujon! Meg mernél rá esküdni?

    - Becsületemre mondom, sohasem vetett énrám szemet senki – mondta Fili ünnepélyesen. Még a két ujját is föltartotta.

    Pedig kényes volt a becsületszó, mint egy Lancelot. Tetszik tudni, azok a bizonyok kolduserények.

    Később egy kis tánc volt. Fili az egyik Rédeky kisasszony csontlegyezőjét tartotta, míg az a táncosával keringett, midőn mellette suhant el Liszkayné. Almavirágszín ruhába volt öltözve, s a fekete szemében egy-egy csillag égett. Csak úgy hanyagul szólt oda Filihez:

    - Kinek a legyezője az? (Mintha csak a szépen faragott legyező tűnt volna föl neki.)

    - Családi csontok – felelte Fili közömbösen.

    Megfenyegette pajkosan:

    - Fili, te udvarolsz valakinek.

    - Hát nem hallottad az eskümet?

    - Hamisan esküdtél, fráter – vágta oda Liszkayné, kihívóan ringatva a darázs derekát a csípőin.

    - Gondolod? – kérdé Fili, tréfára véve a dolgot.

    - Tudom – felelte, és lehajtá a fejét szemérmesen.

    Ezzel köd előtte, köd utána, elillant, eltűnt, mint a füst a sok ruha, és sok emberfej közt.

    Filinek arcába szökött a vér, valami különös érzése támadt belül, és az ösztökélte, hajtotta Liszkayné után.

    Nem volt nyugta, míg rá nem talált az ebédlőben, ahol éppen egy pohár pezsgőt hajtott föl, amitől egyszerre ezer piros rózsa nyiladozott az arcán.

    - Nem mondtad meg, Mariska, hogy ki volt az.

    Liszkayné nevetett. Jaj, azok a szép fehér fogai!

    - Hogy ki vetett rád szemet? Hát ugye mégis szeretnéd tudni? Hát ugye mégse vagy olyan szent, amilyennek mutatkozol? Csak ezt akartam tudni, barátja az erénynek.

    - Ugyan mondd meg! Ne okoskodj!

    - Hát megmondom; ha behunyod a szemedet, belesúgom a füledbe.

    Fili behunyta a szemét, ahogy parancsolták, azután egyszerre megcsiklandozta valami édes hang, valami zúgó szózat, amely beharsogta egész valóját.

    - No, hát én voltam, Fili. Elmúlt. Másé lettem. Mert te nagy mamlasz voltál.

    Fili egész teste zsibbadozott, évre sebesen száguldott ereiben, de mikor a szemét kinyitotta – nem volt senki az ebédlőben, csak az inas, aki új gyertyákat rakott be a tartókba. Az asszony eltűnt azalatt.

    Íme, lett már Filinek némi élettörténete, de ez csak kis ideig birizgálta a lelkét, halványodott, színtelenedett, később már azt is gondolta, hogy a jelenet meg se történt – alkalmasint részeg volt, és a Belzebubbal álmokra kártyázott.

    Hanem ettől a naptól fogva nem mert többé elmenni Szaláncra – pedig vágyott oda.

    Liszkay bosszankodott emiatt. Hát mivel alábbvaló ő a többi atyafinál, hogy Fili kikerüli?

    Maga Liszkayné is megpirongatta, ha valahol találkoztak.

    - Hátrakötöm a sarkadat, Fili, ha el nem jössz.

    Fili zavarban volt, elpirult, hebegett valamit, de nem ment el Szaláncra. Érezte ő ösztönszerűleg, hogy a rokoni szeretet kenyérmorzsa – és hogy a szerelem egy kád méz, de abba a morzsának nem szabad belevegyülni, mert a morzsa elvész és a méz is megsavanyodik.

    Pedig sok találgatásra adott okot. Mért haragszik? Kire haragszik? Hát még a Fili is felhúzza az orrát? Lássa meg az ember!

    De amint megszólják, menten ki is mentik. No, semmi az. Egy kis bogara van. Úgy sincs szegénynek egyebe.

    Pedig dehogy nincs. Hisz csak fogalom az egész. Az egyik ember azt mondja: „nekem négy házam van Pesten”, a másik ember azzal dicsekszik: „húsz fejős tehenem van”, Fili elszámlálja az ujjain: „Száztizennégy rokonom van”, és mind a három ember arca egyformán fénylik a megelégedéstől.

    Tíz vagy tizenöt kúria az otthona, egy-egy német uralkodó herceg csak az ingeit változtathatja annyiszor, mint Fili a lakóhelyeit, a konyháit, a pincéit és a környezetét. Fili tehát a valóságban nagy úr – csak elméletben szegény.

    Igaz egyébiránt, hogy amennyiben ő megunván magát, odább megyen, éppen úgy megunhatják őt is. Megesett egypárszor. Hiszen az emberek tökéletlen lények voltak már azelőtt is. Nem szépítem én őket. Megunták a feleségüket, megunták talán még a töltött káposztát is, hát hogyne unták volna meg a lengyelüket?

    Bizony egyszer-másszor mesterségesen rázták le a nyakuktól. Csakhogy arra is megvolt az akkori világban a gyöngéd forma.

    - Nini, Fili öcsém – jutott eszébe Rédekynek –, átsétálhatnál holnap, ha nincs egyéb terved, Zsályára. Levelet küldök a nővéremnek, Laszlynénak, de olyan fontosat, hogy nem merem rábízni akárkire.

    Fili járatos a rokonológiában, és rögtön megérti a dörgést.

    - Ejnye, de jó! Úgyis már régen láttam Laszlyéket.

    - Mikor jössz vissza? – kérdezi a gazda enyhítőnek.

    - Visszajöjjek? – tapogatózik Fili.

    - Ahogy neked tetszik. De ha most ott találnál maradni, akkor el ne felejts ősszel virágmagokat hozni tőlük az asszonynak.

    Fili most már útra készült, át volt forgatva, mint egy váltó, a legközelebbi atyafira, és egyik se mondta: „nem fogadom el”, ott tartotta, aztán újra továbbította, hogy megint visszakerüljön megfrissülve, újnak, kívánatosnak, érdekesnek, tömérdek hírrel és pletykával.

    Így élt, és sohase gondolt rá, hogy másképp is élhetne. az évek elsuhantak fölötte, az ifjúság cserbenhagyta (de ez nem fájt neki, mert nem rokon), ősz hajak jelentek meg a fején (az első ezüst), és már csak imitt-amott volt egy atyafi, aki „öcsémnek” szólította, a nagy többségnek Fili bácsi lett.

    A rokonok közül sokan elhaltak, de ez sem alterálta, mert születtek és nőttek újad, akik őt már úgy találták, mint egy vén órát, mely az apáiknak is ketyegett. Fili értéke inkább egyre nőtt. És ha ez így megy, valóságos családi ereklye lesz belőle.

    De nem ment úgy. Némi megpróbáltatások és kísértések következtek. Szaláncon meghalt Liszkay, és mikor a família összegyűlt a temetésre, a tor után arra kérte a rokonokat az özvegy: maradjon ott valamelyikük egy ideig, míg valami új rend lesz, mert a cselédek még a házfödelet is széthordják az ő meg az árvák feje fölött, ha nem látnak itt valakit, aki kalapot hord.

    - Hát talán jó lesz a Fili – vélték a legöregebb atyafiak. – Az úgyis ráér.

    Az asszony némán intett a fejével, hogy az is jó lesz. Fili vörös lett, mint a karmazsin, és szabadkozni próbált.

    - Nekem nem sok hasznomat veszi Mariska. (Liszkayné Tóth Mária volt a családi nevén.)

    - Eredj a pokolba! – pörölt rá Hettyessy Kristóf, aki akkor volt fiatalember. – Annyit csak te is érsz, mint egy fölállított bakkusz a búzatáblán.

    Fili hát ott maradt. Eleinte szokatlan volt neki, alig mert beszélni az asszonnyal, és olyan furcsa, nyugtalana érzései támadtak. Valami jelenettől tartott. Némelykor nem volt magával megelégedve, s egész éjeken elgondolkozott élete folyásáról. Nappal a gyerekekkel hancúrozott, azok fölmásztak a térdére, hátára, tépdesték a szakállát, befogták a kis játékkocsijukba, és hajtották a szobákon keresztül, mint egy vén lovat.

    Valójában a gyerekeké volt Fili, azok majd megbomlottak érte. Ő is mindent megtett nekik, amit kívántak. Már persze amit lehetett, mert a kis zsarnokok sok mindenfélét kívántak.

    - Fordítsa föl az asztalt, Fili bácsi.

    Fili bácsi fölfordította. Tetszett nekik a fölfelé meredt négy lába.

    - Fordítsa föl a tálat.

    Fili fölfordította a tálat, és mind kipotyogott belőle a sok ropogós cseresznye. Uccu, rohanjatok rá!… Aki kapja, az marja.

    A mama haragudott, zsörtölődött.

    - Fordítsa föl most már a mamát is, Fili bácsi.

    - Csitt, ti kis gézengúzok. Nem látjátok, hogy a mama milyen szomorú.

    Tényleg hallgatag volt egész nap, alig szólt egyet-kettőt gazdasági ügyben Filivel, ha kérte, hogy nézzen utána ennek, annak. Egyébként közömbösen, érzéketlenül cipelte az egyik nap nyűgét a másik után. Gyakran sírt ott is, ahol nem látták. Hát semmi az, majd kiolvad, majd beszédesebb lesz, de még nagyon új a fekete szoknyája.

    Fili ezalatt egészen megszokott Szaláncon. Úgy tetszett neki, mintha az egész világ megváltozott volna, és a nap folyton sütne. Olyanformát is érzett, hogy valami nagy dolognak kell történni. A levegőben lebegett. A természet is előkészült rá. Falevelek zúgták a parkban, virágok lehelték, madarak csipogták, sőt még a macska is sejtett valamit, mert a sárga szemeivel sokszor vetett egy-egy kémlő pillantást, hol a Filire, hol a szomorú asszonyra.

    Hanem elmúltak hetek, havak, és az asszony szomorúsága nem enyhült, hidegsége, közönyössége megmaradt. Fili türelmetlen kezdett lenni. A nagy jelenet nem akadt bekövetkezni. Olyan volta az az asszony, mintha meg volna fagyva. Pedig de szép még, ejnye, de szép még. Fili most már nem hogy félt volna a nagy jelentettől, de azon vette magát észre, hogy várja. Ha nem is az egészet (mert az sok volna egy embernek egyszerre), de legalább valami részét, valami rügyecskét, amiből ki lehet már sejteni a virágot.

    Hanem bizony a második fekete ruha is elkopott már, de nem jött a rügy.

    Rügy helyett azonban megjött a pünkösdi ünnepekre az odavaló református papnak, nagytiszteletű Fekete Sámuel úrnak a mérnök fia ( aki valami vasutat épít most Sziléziában). Szép, deli fiatalember volt; úgy látszik, hogy már régebben otthonos Liszkayéknál, be-benézett akastélyba, és egy kicsit szétbeszélte az asszonykát. Nagyon szellemesen tudott csevegni, meg is nevettette egyszer Liszkaynét, Fili még örült is neki.

    - Hát még sincs végképp befagyva – jelezte nagy örömmel a nótáriusnak, akivel a réten találkozott.

    - A kígyó mindig kienged – felelte a nótárius.

    Eközben azonban nagy dolgok estek a külvilágban. Ha volnának a tekintetes nemes atyafiaknak harsonáik, most meg lehetne fúvatni. A nagy pört, melyet még a konziliárius idejében és támogatása mellett kezdtek a rokonok Esterházy ellen, megnyerték, a legfelsőbb bíróság odaítélte a hatezer holdas Holyánka-pusztát, valahol a pokolban, Ugocsa vármegyében.

    Nosza, összeült a nagy családi tanács öreg Rédeky Gábor uramnál, disponálni a birtok felett.

    Némelyek a felosztás mellett kardoskodtak, mások az eladást tanácsolták, de a többség előtt a família jövendő nagysága és ragyogása lebegett. Hagyassék a birtok közös családi uradalomnak. Valamely családtag gazdálkodjék benne, és levonva a saját fáradsága díját, az évi jövedelmet ossza fel a rokonok közt az örökösödési arány szerint.

    Elfogadták nagy többséggel.

    - De most már ki menjen oda gazdálkodni?

    A tekintetes Vajda Pál emelt szót.

    - Én Lengyel Fülöpöt ajánlom. Az ő apja taszította be perünket jó kerékvágásba. A hála is valami, de különben is Fili rokonunkra fér rá a legjobban; legyen úr öreg napjaira.

    Nem volt ellene egy hang sem. Úgy van, helyes, jó lesz a Fili. Pedig mindenki tudta, hogy nem lesz jó. Rossz gazda lesz, de mindegy, legyen egyszer úr már a Fili.

    S amint szokás ilyen nagy eseményeknél, legott hintóra ültek Rédeky és Vajda uraimék és még valaki harmadik, de már elfelejtettem, ki, és megvitték neki a megbízatásról kiállított okmányt Szaláncra, nagy parádéval. Még pántlikát is fontak a lovak sörényébe.

    Ahogy bejárt a kocsijuk későn este a szalánci kúriára, az asszony már lepihent, csak Fili jött ki elibök.

    - Hozta Isten, hozta Isten!

    Az ősz Rédeky Gábor pedig lekapván szépen a kalapját, Fili előtt pózba vágta magát, mint egy orátor, aztán így szólt kedélyes ünnepélyességgel:

    - A holyánkai uradalom tekintetes, nemes, teljhatalmú kormányzóját keressük.

    - Bizony az nincs itt.

    - De bizony itt van az – bizonykodék Vajda Pál.

    - Mi legalább nem ösmerjük – felelte komolyan Fili.

    - Budetini Lengyel Fülöpnek hívják.

    A Fili fülének így is szokatlan volt, de azért csak elmosolyodott, de olyan révetegen, mint aki azon tűnődik, hol van itt az élc.

    Eddig még csak Fili csodálkozott, de mikor aztán bent a szobában elmondták neki apróra a nagy szerencsét, ami érte, ahelyett hogy a nyakukba esett volna, egyszerre elsápadt és áporodottá lett az ábrázata – amint aztán ők csodálkoztak.

    - Ne tegyétek azt velem! – mondá egészen megriadva. – Hiszen nem vétettem én nektek semmit. Hát miét akartok engem eltaszítani magatoktól?

    Olyan érzékenyen beszélt, hogy a kő is megszánta volna, csak éppen a rokonok nem tehették.

    - Hát meg vagy te bolondulva, Fili? – feddette Rédeky – mikor nagyobb úrrá tettünk magunknál, s te most azt mondod, hogy nem kell.

    - Nem lehet… – tört ki fojtott hangon –, föllázad a lelkem a gondolat ellen, hogy én magamra hagyatva, nélkületek maradjak!

    - Majd elmegyünk hozzád – bíztatták. – Megállj csak. Mindig lesz nálad egy-két atyafi.

    - De hiszen éppen ezt nem tudom megszokni, mikor eddig mindig én voltak nálatok. Azt fogom hinni, hogy már nem is az az ember vagyok. Hagyjatok meg, kérlek, a régi bőrömben.

    Ezer meg ezer érvet hozott fel, de rávetették magukat, erősebbek voltak, visszaérveltek, legyőzték, lehetetlenné tették. Végre megadta magát, de arca végtelen szomorúságot lehelt, és mint a fuldokló, még mindig kapkodott némely különös szalmaszálakhoz.

    - Mégsem lehet – nyöszörgé –, ha jobban meggondolom.

    - Ej, no! mi jutott megint eszedbe?

    - Hát hogy Liszkayné se enged el. Nem hiszem, hogy el engedne menni.

    - És ugyan mért? – rázta meg magát Rédeky uram, mint egy haragos medve.

    Fili elvörösödött, valami feleleten gondolkozott, durcásan vonogatta a vállát, és végre csak annyit mondott kínjában:

    - Hát azért.

    - No, majd megkérdezem tőle reggel.

    - Azt hiszem, kellek neki, izé… a gazdaságnál, meg a gyerekek mellett.

    - De csak nem lehetsz holtig pesztonka, az ebadta!

    Fili egész éjjel nem aludt, nyugtalanul hánykolódott ágyában, mint az, aki a siralomházban van, de már ez az utolsó éjszakája. Egyéb reménye sincs, csak még a fehér kendő. A Liszkayné vétója.

    Mikor reggel felöltözködött, künn az ambituson találta pipázgatva a három atyafit.

    - Fölkelt-e már Mariska?

    - Igen – szólt Rédeky – elmondtam neki a dolgot, hogy ta vagy a plenipotenciáriusunk.

    - És mit felelt? – szólt lassan, fojtott hangon.

    Minden vére a szíve tájára zúdult, s hajtotta, hajtotta sebesen, mintha egy megbomlott malomkereket egy tenger forgatna.

    - Azt mondta, hogy sajnálni fognak a gyerekek.

    - Úgy? – hebegte Fili. – Hát azt mondta?

    És elkezdett valamit fütyörészni, de olyan sápadt volt hozzá, mint a fal. Aztán felugrott, sétált fel s alá az ambituson. Egy öreg kuvasz feküdt a padlásfeljáró alatt, rúgott rajta egyet, hogy percekig vonított, kunkogott a szegény állat.

    - Hát talán mindjárt magunkkal visszük – vélte Vajda uram.

    - Nem, nem, hagyjatok itt még egy-két napig. Borzasztó főfájásom van (a halántékához kapott), és még egy kicsit kipihenem magamat.

    Elmosolyodtak, az jutott eszükbe, hogy már negyvenöt éve pihen, és még mindig ráadást kér a Fili, két napot. De hiszen éppen azért kedves fickó Fili. Ha nem volna ilyen, egy ütet taplót se érne. Hát ráhagyták, hogy holnapután küldik el érte a kocsit, s aztán elbúcsúztak a szép szomorú asszonytól, összevissza csókolták két oldalról, és hazamentek.

    Fili pedig nem szólt egy szót se, mikor magukra maradtak.

    - Hát elmégysz? – kérdé az asszony közömbösen.

    - El – felelte kurtán.

    De a lelkében forrt valami. Birkóztak benne aq gondolatok. Mártogatta a szívét az elméje játékaiba; kétszer keserűbe, egyszer zsongítóba… Hátha csak kevély az asszony? Hátha neki kellene előhozni a múltat, az újfalusi táncestélyt?

    Az ebédnél nem lehetett beszélni, mert ott volt a guvernant és a gyerekek. Közönyös dolgokról társalogtak.

    Délután aztán fogta az asszony a kosarat, amiben a kötése volt, és elment a parkba. A férje is ott volt eltemetve. Bizonyosan imádkozni és sírni jár oda, mellékesen pedig harisnyát kötni, mert olyan nagy gyász még sincsen, hogy férfi a pipáját, asszony a kötőtűit elhanyagolja.

    Fili várt egy órát, míg az imádságát elvégzi, de akkor megindult. Maga is csodálta, hogy olyan bátor. Szétlökte a szárnyas kertajtót, az kísértetiesen csikordult meg.

    Aztán ment-ment a kavicsos utakon, a susogó hársak között, a feje zúgott, az ezernyi bogár is zúgott a levegőben, muslincák kergetőztek, egy légy ringatta magát egy pókhálón. A lepkék a virágokon illegették a szárnyaikat, és szítták a mézüket… Minden lény dőzsölt és mulatott, csak Fili ment szomorúan, mintha a vesztőhelyre menne.

    Végre egy lugasnál beszélgetést hallott. Arra tartott.

    Talán a kertésszel beszélget az asszony?

    A lugashoz nem vezetett innen út, keresztülgázolt hát egy petrezselyempadon meg egy galagonyaligeten, és odatoppant a lugas nyílása elé.

    Hát ott ült az özvegy és a fiatal mérnök.

    És a mérnök egyik karja keresztül volt fonva azon a szép vékony derékon, amit fekete kelme borít be. De hiszen már a harmadik fekete kelme.

    A fiatal mérnök hirtelen elkapta a karját, az asszony arca csupa tűz volt, a szeme csupa villám.

    - Mit akarsz itt, Fili? – kiáltá riadtan, mérgesen.

    - Beszélni akartam veled – mondá Fili szelíden, keserűen, alázatosan, és csak a földet nézte.

    - Majd máskor, édes Fili – szólt az özvegy megcsillapodva, nyájasan. – Hanem most eredj, kérlek, valahová elszállt az imént egy rajunk, talán a szomszéd portákra, vagy valamelyik erdőbe, ki tudja… mert nagyon messzire is elszállnak ezek a bohó állatkák. Nézz utána, kérlek, és ha szeretsz, keresd meg!

    Fili lehajtotta fejét, megfordult és elsompolygott szó nélkül, szomorúan, ődöngő léptekkel. Végigment a parkon, aztán átgázolta a kis folyót, a Boklyót, és nekivágott az erdőknek.

    Esteledett már és még nem jött. A gyerekek keresték, az anyjuk megnyugtatta:

    - Fili bácsi a rajt keresi, édeskéim.

    Este se jött haza, éjjel se volt otthon. Még mindig keresi a rajt! Hát megbolondult az a Fili? Rőzsét szedő öregasszonyok, madárfészket kereső fiúk látták bandukolni az erdőn, hírt hoztak róla, hogy nagyon szomorú volt, és csak kódorgott irány nélkül erre-arra, mintha keresne valamit.

    És azután sohase jött többé vissza, se Szaláncra, se sehova, elveszett örökre; még hírét se hallották semmi teremtett lélektől. Nem látta azt többé ismerős élő ember.

    Csak ijedős utasok találkoznak néha még most is éjnek évadján egy-egy ismeretlen alakkal, ha valahol úton vannak. Vagy talán csak egy árnyék suhant el mellettük. És aztán elveszélik a mi falvainkban, hogy az a szegény Lengyel Fili lehetett, aki még most is a szép Liszkayné raját keresi.

    De nem valószínű – mert a Fili most már volna vagy száz esztendős.    

szozattv


szozat a tiszta hang 2019 10 20 Ertektar Budapesti Székely Kör   2019. október 16. Takaró Mihály 1 elatkozottkoztarsasag nyiro plakat újpogányság szalonna alap 1 rakkonf1022 szept 9 15 ig nfz szept25 bartok 1080x636px slider jegy hu sinka plak Meghívó 2019. szeptember 20 konferencia 20190921 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf