Herczeg Ferenc: Csobánci asszonyok

Rabutin de Bussy gróf hadserege kemény télen a befagyott Balaton partjáról Győr felé masírozott, hogy Starhemberg Guido seregével egyesüljön. A marsallt mérhetetlenül felbőszítette a dunántúli nép „makacs gonoszsága”. A parasztság ugyanis mindenütt kifutott előle a nádasokba és erdőkbe, előbb azonban elásta gabonáját és elégette takarmányát, nehogy elrekvirálja a német.

    Midőn tépett serege elvonult Csobánc hegye alatt, odafent a régi lovagvár ormán, Rákóczi piros zászlóját csattogtatta a fagyos szél.

    - Harminc hajdú őrzi csak ezt az ócska bagolyfészket, – mondta Kreutz tábornok, ugyanaz a Kreutz, akit csak nemrégiben váltottak ki magyar hadifogságból. – Azt jelentik a fürkészők, hogy sok kuruc tiszt felesége van a várban. Odamentették a pénzüket és értékes holmijukat. Talán érdemes volna ennek a végére járni. Ha excellenciád adna nekem ötszáz embert…

    - Adok ezret! – mondta Rabutin de Bussy.

    - Ötszáz is elég lenne. Az erődítmény teljesen elavult, még várárkai sincsenek.

    - Vigyen ezret!

    Ezer, prédára éhes katona megmászta a meredek hegyet. Odafent hangos szóval ráparancsoltak a várőrségre, hogy azonnal nyisson kaput. Azonnal! A falról puskázni kezdték őket! Katonát alig lehetett látni odafönt, csak izgatottan sikoltozó asszonyokat.

    - Létrákat a falnak! Petárdát a kapunak! – vezényelte Kreutz.

    Felülről hatalmas fatörzseket hengerítettek és lesöpörték az embereket a lábtókról. Kreutz méregbe jött.

    - Miféle ostoba népség ez? Hiszen ez nem is komoly vár, tíz perc alatt szét kell rúgnunk! Tiszt urak előre!

    Megint a létrákhoz kergette az embereket, ezúttal karddal a kezében. Felülről patakokban csobogott a forró víz és jégverésként hullottak a kődarabok. A legénység megint visszahőkölt.

    Időközben felrobbant a petárda, a rozsdás vasalású kapu beszakadt… A gránátosok diadalüvöltéssel rohantak befelé. DE a harminc árva hajdú ott várta őket seregbontóval az alacsony bolthajtás alatt és az ostromlók visszatántorodtak.

    Kreutz toporzékolt dühében.

    - Élve megégetek mindenkit, aki a várban van, – üvöltötte. – Isten engem úgy segéljen!

    Ebben a pillanatban homlokon találta egy puskagolyó és raportra vitte ahhoz az Istenhez, akinek nevét belekeverte ebbe a mészárlásba.

    A katonák egy része abbahagyta az ostromot. Hiába kommandírozták a tisztek: a legények kezdtek lefelé ballagni a lejtőn. Mindig többen, végül az egész csapat visszavonulóban volt.

    De ekkor megrengett a hegy a malomkőnyi szikladaraboktól, melyek nagy szökésekben vágtattak a visszavonuló sereg közé, véres utcákat zúzva az embertömegben. A visszavonulásból vad futás lett, a katonák ész nélkül rohantak a völgybe.

    Rabutin tábornagy, aki alulról nézte a várostromot, nyeregbe ült és hideg hangon kiadta a parancsot az indulásra. Magában megállapította, hogy Kreutz mindig ügyefogyott ember volt.

    A sereg némán masírozott tovább a borús téli ég alatt. A hegylejtőn háromszázötven halott feküdt. Köztük a tábornok és vagy ötven császári főtiszt. A tisztek közül sokan, a dús zsákmány reményében, önként csatlakoztak a vállalkozáshoz.

    Odafent pedig, a Rákóczi zászló alatt, harminc férfi és száz női hang zengedete az Úr dicséretét.