Farkas Antal újságíró, költő, novellista

Farkas Antal (költő)Az élet országútjának rögös oldala jutott részben a sors kegyetlensége, részben hitbéli eltévelyedése miatt az 1875. szeptember 13 –án Szentesen született Farkas Antal  újságírónak, költőnek, novellistának. Neves nemesi, de teljesen elszegényedett értelmiségiként élő szentesi családban született. Az ifjúkori nélkülözések, a vagyontalan és hátrányos helyzetből való indulás, az ezzel kapcsolatos igazságtalanságok alapozta meg teljesen érthetően elégedetlenségét. S vélhetően kóros kisebbrendűsége és szociális túlérzékenysége vezette végig ezt a szánalmat keltő fiatalembert a feudalista- neokapitalista világszemléletet értelmezhetetlennek, a dualizmust gyűlöletesnek tartó, későbbi, az ateista- szocialista- kommunista vörös métellyel fertőzött és belső vívódásokkal teli életútján. Nem tagadja meg ugyan teljesen az Egyházát, hite azonban ingadozó, végig pörlekedik az Égiekkel.

Öreg Isten, de haragszik rám kegyelmed,
De megvonta éntőlem a segedelmet;
Úgy állok itt, mint az ujjam,
Árvaságban, bajban-búban,
Mint aki most mindörökre messze elmegy.

/Koldusnóták, részlet/

 Hogy itt a Szózat hasábjain részleteiben foglalkozunk személyével, az az oka, hogy akárcsak Ady Endre, halála előtt lelke mélyén újra megtért Istenhez. Balszerencséjére Farkas Antal reformátusként valószínűleg nem hallott XIII. Leo pápa 1891-ben kiadott, a szegények és az elesettek érdekében állást foglaló szociális enciklikájáról a”Rerum novarum”-ról, ezért a kirívó társadalmi egyenlőtlenségért, sanyarú helyzetéért egyre inkább az Egyházat, a papságot és Isten hibáztatta. [Hazánkban Prohászka Ottokár püspök fordította le és terjesztette XIII. Leó pápa szociális eszméit, egyúttal előszavában bírálva a történelmi materializmust és a marxista ateizmust, a szociáldemokrácia keresztény-ellenességét, miként a túlhaladott magyar egyházi és világi feudalizmust.]

„Nem vagy nekünk lélek,
 Nem vagy se szent, se nagy:
 Sötét uralomnak
Rozsdás fegyvere vagy”,

 /Jövel szentlélek! részlet/.

 De míg a Hit ereje győzött [hasonló ihletésű versében] a Szózatban már bemutatott Rudnyánszky Gyulánál[http://www.szozat.org/index.php/ertekeink/tartalommutato/18002-rudnyanszky-gyula-kolto-hirlapiro] aki legyőzi az elégedetlenségét, addig Farkas Antal az Egyházat károsnak tartja a változások szempontjából és harcba, vitába száll:

Ég a templom

Hull a szúette, ős templomtetőkre
Vörös zsoltárok új szikraesője,
És míg ostromló tűzzel száll az ének,
Omló favázak lángjában elégnek
A baglyok és a denevérek…

Bár nem volt tehetségtelen, írásainak, verseinek inkább dokumentatív értéke van[elsősorban a szegényparaszti világot bemutató írásaival], s nem esztétikai, a szocialista ihletésű költészet egyik korai reprezentánsa volt. Ezért írhatta róla egykor verseskötete kapcsán a forradalmi hangulatban pezsgő és maga is gyakran tévelygő Ady, hogy: „„…proletárköltő, talán a legkülönb, de egyben nagyon előkelő poéta is…a zseni, a géniusz illata csap meg, mint májusi virágos ág, egyik-másik versében”.
Elemi iskoláit szülővárosában a Központi Református Népiskolában végezte, majd a szentesi gimnázium tanulója lett 1886-tól, 1890-ben a családjával Mezőtúrra költözik és ahol Antal a középiskolát befejezve, tanyai tanítói állást vállalt Mezőtúr határában. Közben magánúton végezte a tanítóképzőt, 1894-ben a Túróc vármegyei Znióváralján nyert tanítói oklevelet. Ekkora készült el első verseskötete is, elsősorban filozofikus versekkel. Hazafias költeményeiben ekkor még a szokványos 48-as felfogást fejezi ki, de szemléletében és költői eszközeiben itt már Ábrányi Emilig jut: ő is szívesen él Jézus nevével, mint a szocialista igazság vélt jelképével, továbbá gyakran a Cézár névvel, mint a legfőbb földi hatalom szimbólumával.

„Szabadság! — rólad akarok dalolni,—
Rólad, kiről már annyi énekelt.,
Papirra-festett lángokkal akarván
Felgyújtani a tűzmentes kebelt.
Tenger vizébe dobált fáklya még nem
Gyújtotta fel a spongyák erdejét;
Tüzes üszökkel hogy lehetne lángra
Lobbantni a tó poshadó vizét? . . .

Szabadság! — rólad akarok dalolni, —
Pedig tudom, hogy hangom elvegyül
Vásári népnek czivódó zajába . . .
Az Isten érti meg tán egyedül.
Ott fent az égben és itt lent a földön
Ki tűz fejemre babérkoszorút?
Senki — becsuknak, vagy a nagy tudósok”

/Szabadságról, részlet/

Várkonyi Nándor író, könyvtáros így vélekedett Farkas Antal verseiről: „Az osztályöntudat s a gyűlölet legerősebb ihletője; szerencsésebb pillanataiban melegen tudja megéreztetni testvéri együttérzését a proletársorssal, de a program rajta is erőt vesz s gyakran költőietlen tárgyak megverselésére fordítja erejét. Modern hatás nem nyilvánul meg költeményeiben; Petőfit s a népies formákat követi”. Novelláiban később a tanyavilágban élők gyakran nyomorúságos sorsa, a földnélküliség és a zsellérsors kilátástalanságának részletes ábrázolásával is kitűnik.

Csavargók őszi dala

Pajtás, a szűrünk már deres…
Pajtás búvóhelyet keress,
Ahol parázsba nézhetünk,
Otthonról álmodunk,
Ahol megpirul kenyerünk
S lesz rá egy korty borunk.

Pajtás, a vackunk de kemény!…
Hogy jobb legyen, nincs rá remény:
Ami volt, régen elfogyott,
Tarisznyánk kiürült,
Száraz kulacsunk sem kotyog,
Ürmösnél keserűbb.

Pajtás, ránk varjú kiabál…
Fussunk, hisz’ van még tán határ,
Ahol mi is levackolunk,
Ahol van takaró,
Mi födje földi sátorunk’:
A levél meg a hó…

farkasgrafikaNyolcévi tanítóskodás után 1902-ben újságíró lesz, előbb az Ormos Ede által vezetett Makó és Vidéke szerkesztője, majd 1905-től a Szegedi Napló, majd a Népszava és a Borsszem Jankó állandó munkatársa. Ormos újságja igen magas színvonalat képviselt, szépirodalmi anyagában Tömörkény, Krúdy, Mikszáth, Kiss Menyhért, Thúry Zoltán, Goda Géza, Jókai nyelvének és stílusának kutatója publikált rendszeresen. Farkas szerény, inkább mentegetődző hangú írásban mutatkozik be az olvasóknak: „Makón még sohasem voltam, de még lehetek”, s vonzódását a városhoz azzal indokolja, hogy Édesapja, miután részt vett a 48-as szabadságharcban, mint honvédtiszt, 1849 őszén Makóra költözött, hogy ott fiskáliskodhasson.  Képzeletében, írásaiban a hitét már ekkor gyakran megelőzi a falu, a vidék szegény népe.  Emlegeti bár a vörös csütörtököt  / „Az volt a május!”/, de a falu életét és a kivándorlók bánatát jobban ismeri, mint a pesti proletárt, egy-egy finoman átérzett természeti képet művészi diszkrécióval emel jelképessé / „Szüretkor, Virradás”/, de a gyár vagy a pesti külvárosok élete ismeretlen előtte. Forradalmár hőst, mint az egész magyar századforduló szocialista lírája, nem ismer mást, mint Dózsa Györgyöt és később, évek múlva a forradalmas Oroszország vöröskatonáit / „Találkozunk!, A cár rosszul aludt”./  Farkas Antal félt a háborútól!

Háború előtt

Ahol százezrek élete, ahol
Milliók sorsa függ egyetlen szótul,
Melytől a népemésztő harcok álma
Egyszerre megvalósul,
Hol önérdek, hiúság, nyernivágyás
E hitványságok, mozgató erők,
Hadat indító koponyák tanácsán
Szeretnék szólni királyok előtt.

A vasfegyelem békóit leráznám,
Ha puska, bornyú húzná is a vállam,
Az ember szólna egy másikhoz, aki
Magasan ül, nem nagyobb mégsem nálam.
Ember csak, aki tud örülni, sírni,
Szíve jó vagy rossz, indulata szintén,
Kinek az élet kedves, mint nekem.
Ki éppenúgy fél a haláltól, mint én.

– Testvér, ne küldj el engem háborúba,
Dicsőséget, zsákmányt én nem hozok;
Nesze a lénung, add másnak a puskát,
Én nem leszek bérgyilkos zsoldosod.
Léptem keresztül a határt nemegyszer,
S nem ellenség – jó barát fogadott;
Melegedtem télidőn tűzhelyénél,
Ha neki volt, hát nekem is adott.
Dolgoztunk együtt, s kenyerére éppúgy
Hullt a verejték sava, mint enyémre.

Sose akarta elvenni a bérem,
Én se vetettem szemet az övére.
Ha neki jól ment, jól ment nekem is;
Közös volt sorsunk, egy járom nyomott,
Együtt indultunk egy zsarnokunk ellen,
Együtt vívtuk a meddő ostromot.
Egy volt az álmunk, célunk, mindenünk,
Nem ismertünk gyűlöletet, határt,
S most eldobjam itt a szerszámomat,
Tüzes rablóként törjek oda át?
Mert neki is puskát nyomott kezébe,
Az, ami nekem, s most hajrá! gyerünk!
Ti koccintotok, és nyertek a végin,
Koldusbot, mankó, halál jut nekünk?…

Fegyverem szerszám, harcmezőm a műhely,
Célom a napi betevő falat…
Nesze a zsoldod, a puskád, uram,
Ha bajod van, eredj, végezd magad!

Hol a forradalom fenyegető látomását / „Dal az őszi rózsáról, A vörös tavasz”/, hol régi történelmi énekek hangján az egykorú magyar nép panaszait szólaltatja meg / „Jobbágyok nótája, Hol vagy, István király? Hej Rákóczi, haj Bercsényi!”/.

Dal az őszi rózsáról

Odahaza minálunk
De sok virág termett,
Mióta nem gyomláltunk,
Csak téptük a kertet;
Mióta nincs gazdája:
Elcsapták a csősszel…
Régen ismerem a kertet,
De olyan szép egy sem termett,
Mint a múltkor, harmadévi ősszel.
Őszi rózsa, őszi rózsa!
Sokat álmodotunk róla,
Csak oly hamar el ne hervadt vóna!

Volt azóta minálunk
Piros is, fehér is,
De nem ilyet kívántunk:
Piros volt a vér is
És fehér a szemfedő,
És fehér a börtön…
Ilyen kertben sírva járunk,
Nem nyílik a mi virágunk,
Nem nyílik a fehér magyar földön.
Őszi rózsa, őszi rózsa,
Mikor fordul sorsunk jóra?
Csak még egyszer harmadévi vóna!

Köztudottan a keresztény vallás volt a kommunista-szocialista propaganda fő ellenfele, de Farkas még 1914-ben is az evangélium jelképeivel harcol a fennálló világ ellen és az új világ eljöveteléért, akár húsz évvel előtte Ábrányi Emil. Ekkor még nem tagadja meg Jézust, hanem a szocializmus előfutárjává teszi, s verseiben is gyakran előfordul a századforduló költészetének közhelye: a gyár és a templom, mint az Egyház szimbolikájának szembeállítása, / „Májusi hajnal, Május elsején”/. De Álmok című verse már a gyári munkásokhoz szól, akik a vörös propaganda szerint „újjáteremti egykor a világot”. Döbbenetes képet fest a szörnyű tanyai nyomorról /A patkányok/, nem hisz az esetleges jó szándékban sem, elítéli a gazdagok jótékony báljait /A jótékony farsang/, s a népkonyhák koldusait lázadásra szólítja fel /Újévi vers/. Hogy mennyire a pillanatnyi élmények irányítják cselekedeteit, bizonyítja a vélt „Szocializmusa”, a géprombolásban reménykedik. Nem véletlen, hogy legjobb verse, az „Aratás” a szegényparaszti nyomorról szól. Ez nem allegória, nem szólamgyűjtemény, hanem saját tapasztalatokból született érzékletes költemény. Őszintén, szemléletesen mutatja be a falu, a tanya világát, ebben a műfajban Tömörkény, Fekete István vagy Veres Péter színvonalán, akár a népi írók előfutárának is tekinthetnénk. Farkas Antal láthatólag jobban ismeri a falusi nyomort, mint a nagyvárosi [lumpen]proletár életét és problémáit.

Kevesek és sokak

De jó azoknak, akik már arattak,
Akiknél csűrben van a drága abrak,
Bár nem cipeltek – ez vesződség! –
Egy árva magszemet sem,
Hanem elbújva csendben
A zsákot várták, hogy bekössék.
A magtárkulcsot gondosan bezárva
Új terhet rónak az igára;
Aztán a jólét díványán, hevervén
A gondtalanság poharába renyhén
Töltögetnek az élvezet borábúl,
Amíg a szemük bágyadtan bezárul.
Vagy zárt szobában kályha mellett
– Hadd csikorogjon, van elég szén! –
A mások vére-verítékén
Termett aranyból kúpokat emelnek…
De jó ezeknek
A learató keveseknek!

De rossz azoknak, akik csak vetettek,
De ne marattak, jaj, de rossz ezeknek!
Akik a tarlón kujtorognak,
Gazdátlan pár kalászra
Görnyedten elvadászva
Úgy érzik, hogy most – no! – lopnak.
Oh nem dalolt ez, mikor boronált sem.
A rend nem látta mosolyát sem.
Toprongyos nép ez, munkanyűtte-banda,
Koplal telente, bár izzad nyaranta.
Sovány nyakába lóg üres iszákja.
De hát ha tűri, akkor jó – ki bánja?
Üvölt a farkas: had üvöltsön!
Ő elhallgatja szalmazsákján
Vagy a szűrét magára rántván
Eldidereg a puszta földön…
De rossz ezeknek
A milliónyi embereknek!

De jó azoknak, akik szüreteltek,
Ahol a hordók borral telve teltek
Vagy még a fürtök olvasatlan
Sárgállanak a tőkén,
Ahol még a verőfény
Kedvet csíráztat száz alakban
És fújkálják a mámor-parazsat
A részeg méhek, darazsak;
Ahol a tél nem hozhat semmi rosszat,
Mindössze azt, hogy az éjszaka hosszabb,
De majd duruzsol, mesét mond a kályha,
A boldog, fehér pirkadásig;
Vagy a pajkosság rózsakedve
A Tél haragját kinevetve,
A gyönyörök csúcsára mászik…
De jó ezeknek
A szüretelő keveseknek!…

De rossz azoknak, akik csak kapáltak,
Csak görnyedeztek a mások borának,
Akik elől a pince-kulcsát
– Bár mindent ők neveltek:
Vén dajkái a kertnek –
Mások a ládáikba dugják.
Verejtékükből más ember dalolgat,
Más aki szomjat olthat…
Ők kuporognak, figyelnek a neszre,
Fáradt fejüket mellükre eresztre
A lelkük szomját sóhajokkal oltják
Nyelik a nincsnek éhgyomorra kortyát.
Fölöttük kárognak a varjak –
Ők, a didergők, meg se hallják
Vagy – mintha fejfájuk’ faragnák –
Tavaszra új karót faragnak…
De rossz ezeknek
A milliónyi embereknek!

A vörös diktatúra idején az Irodalmi Direktórium választmányába is jelölték, elfogadta. Ne vessük meg ezért, az ekkori, vesztett háborúellenes korszak elégedetlenségét tükrözi, akárcsak Gárdonyi Géza, Kosztolányi és Tóth Árpád  részvétele. Már ekkor megkezdidődik a „kijózanodásának” időszaka, hisz egyetlen ekkor keletkezett műve a címében is mulatságos szatíra, „Kommunizáljuk-e Zsófit?” Farkas Antal ebben a 15 oldalas röpiratában csillapítva írta a Tanácsköztársaságról, a megkezdődött kommunista ámokfutásról, s többek között megnyugtat minden hölgyet: nincs tervbe véve a házasság eltörlése és, hogy a férfiak minden nőt, akit megkívánnak, magukhoz vehessenek egy éjszakára. Az írónak a diktatúra idején betöltött szerepének megítéléséhez nyújt Zsédenyi Aladár érdekes adalékot, aki a tanácskormány bukását követően megírta Pécel történetét. A jobboldali elkötelezettségű újságíró, bár maga is szenvedő alanya volt a proletárdiktatúrának, munkájában szimpatikusan jellemzést közöl róla: „a szegedi Farkas Antal tanító véletlenül vetődött fel a fővárosba. Egy színmagyar, jóízű bohém, aki újságírással kereste kenyerét. És ha talán annak idején jobb szerződéssel kínálta volna meg a Budapesti Hírlap, nem lépett volna a Népszava kötelékébe. Ő itt Pécelen nem sok vizet zavart. Odabent firkált nem közönséges tehetséggel megrendelésre.” Kun Béla és bűntársainak bukása után előbb Erdélybe menekül, próbálta folytatni újságírói hivatását, ám egy tárcaregénye véget vetett itteni karrierjének. A „Karnevál” című lap közölte egyik szatirikus írását, „Az utolsó Borbora” címen. A regény egy züllött uralkodóház életét mutatja be. bukása után, viszont a román cenzor a királyra ismert ezért Farkas sürgősen Bécsbe emigrált. Bécsi tartózkodásának emlékeit az „Emigráns történetek” és az „Emigráns históriák” tárcasorozatában dolgozta fel. Bécsből küldte haza humoros írásait a Népszavához, a magyar politikai elitet bíráló cikkeit, melyeket összegyűjtve később az Erger-berger című kötetében adott ki.  Egyre nehezebben viselte az itt tartózkodást, különösen akkor, amikor Kun és a többi kommunista emigráns viselt dolgai a fülébe jutottak. Ekkor írta többek közt „Nehéz  órában” című versét:

„A bujdosásnak átka nehezül,
Lassan lenyom a porba, sárba:
Nem vigasztal az, hogy nem egyedül
Vagyok csavargó, koldus, árva”

/részlet/

Budapestre 1928-ban tért haza, 64 éves koráig, nyugdíjazásáig újból a Népszava munkatársa. Farkas Antal írásaira azonban nem csak a komolyság és a drámai hang jellemző. Olvasói visszafogott humoráért is szerették. Több regényében, novellájában és karcolatában ugyanis szatirikus elemek dominálnak. Ez a kettősség jellemző egész írói tevékenységére: ugyanarról a témáról hol drámai komolysággal, hol könnyed humorral beszél. Szépírói tevékenységéről elmondható, hogy idővel jelentőssé vált: 10 regénye, 9 verseskötete, 2 karcolatgyűjteménye, 2 novelláskötete és 4 meséskönyve jelent meg. Ezeken kívül számos írását adták közre különféle folyóiratok. Gyakran álnéven publikált, mint Bujdosó Péter, Róka Tóni. Elhunyt Budapesten 1940. szeptember 28-án.

Lángpallosával suhintott, az angyal
És szólt a rémhez: „Testét vidd magaddal,
Temesd el azt a tenger mélyiben,
Talán ott megpihen . . .
Lelkét azonban ón ragadtam el,
A mennyországba fel;
Mert bár tied a holt s az volt az élet,
Enyém a lélek :
Örök Dicsőség a nevem! . .
Es aztán
Csend lesz a tenger hullámverte partján. . .

           /A költő halála, részlet/

A budapesti Charité kórházból küldte utolsó versét a Népszavának [A nyár ravatalon], melyben saját halálát vetíti előre, hisz a vers megjelenése után kilenc nappal meghalt..


Verseskönyvei:
Költemények. Mezőtúr, 1894.
Viharzúgás, pacsirtadal. Mezőtúr, 1896.
Március. Zalaegerszeg, 1902.
Álmok. Az „Új Század” kiadása. Budapest, 1904.
Templomtüzek, vörös zsoltárok. Népszava-könyvkereskedés kiadása. 1914.
Fekete nóták, vörös rigmusok. Népszava-könyvkereskedés kiadása.  1919.
Bujdosó Péter nótáskönyve. Bécs 1922.
Idegen határon, sótalan kenyéren. Budapest, 1928.
Ünnep készül [költemények és elbeszélések] posztumusz kiadás, Szeged, 1975.

Regények, novellák:
A csanádi parasztbár, Budapest, 1907.
Szilaj Péterék, Budapest, 1907.
Megnyílt a börtön, Budapest, 1919.
Uri komédiák. Elbeszélések, Budapest, 1919.
Paraszttragédiák, Budapest, Népszava-könyvkereskedés kiadása. 1919.
Az utolsó Borbora, Kolozsvár, 1921.
Földindulás, Budapest, Népszava-könyvkereskedés kiadása. 1922.
Kísértetek, Anonymus könyvkiadó, Budapest, 1925
A papkisasszony, Bécs, 1927.
A mámor, Népszava-könyvkereskedés kiadása. Budapest, 1930.
Hulló csillagok, Népszava-könyvkereskedés kiadása. Budapest, 1937.
Kobrakirály, Új Élet regénytár. Budapest, 1940.

Források: Arcanum, Gulyás Pál, Magyar Írói Álnevek, MEK, Szinnyei József: Magyar Írók élete és munkái, Ünnep készül [Farkas Antal költemények és elbeszélések] posztumusz kiadás, Szeged, 1975.

Összeállította – cspb –

szozattv


szozat a tiszta hang vers2020a A3 wass albert est plakat Könyvbemutató 12 112019SZENTKORONA attila20191214 23 56 os eganivanpalmeghivo 2019SZENTKORONADELUTANOK újpogányság szalonna alap 1 VIIKerecsen Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf