Farkas Antal: A két Jézus, Álmaink, Bujdosók éneke, Hej, Rákóczi, haj, Bercsényi…, Vadvirágok élete a hó alatt

Farkas Antal:

A két Jézus

És láttam Jézust…

Nem azt, akit megköpve, összeverve
Szögeztek a keresztre,
Akinek ajkán bocsánat fakadt
Vércsöppeket izzadó kín alatt,
Aki szelíd volt, mint a bárány,
S csak áldozat a papok dús oltárán,
Kinek kezében nem csördült soha
A gyűlölet paskoló ostora,
Aki ha látta a nyomort, igát,
Mennyei jussról, üdvről prédikált,
Aki szemével az eget kutatta,
Nem azt, mi ott volt körötte, alatta.

Ki csak fájdalomkönnyeket törölt le,
De nem mutatott utat a gyönyörre,
De nem vezetett élvek kútfejéhez,
Ember-méltóság forrása tövéhez,
És a nyomor sikoltó jajszavát
A tűrés lágy karjával fogta át,
Takargatta, ringatta, altatá,
Mert ha a bőség azt meghallaná,
Rossz néven venné, fölriadna,
És durva kézzel odacsapna…

Én láttam Jézust…

Nem azt, aki bárányszelíden
Uralkodott a lelken, szíven,
S rongyost ruházott, éhest csillapított,
Hunyászkodást, alázatot tanított,
Kinek országa üdv-kincsekkel bőven
Ott lebeg fenn az üres levegőben,
Hová koporsón át jut csak a lélek,
Kit megszédítnek túlvilági képek,
S álomvilága költeménybe olvad,
Kinek mindene az az égi holnap,
Melyért eladja ezta földi mát,
Ki rendet tisztel, hagyományt imád,
S meghal szelíden. Igéje, keresztje
Ránehezedik hagyományra, rendre,
Takarja, védi ezredeken át,
Föltartja a guruló lavinát,
Lenyomja a feltörő réteget
A szállni nem tudó köd, lehelet…

Ez a Jézus nem az én mesterem,
Ezt a Jézust én sosem követem.
Másikat láttam…
Hatalmas, büszke ember,
Ott született a Nyomor-Betlehemben.
Anyja szelíd volt, apja durva, kérges,
Rabszolgalánc nőtt vasizmú kezéhez.
Nem angyali kar, hódoló királyok
Köszöntötték a bölcsőben, de átok,
Sóhaj, káromlás, nyomorúság,
Ostor, parancs, gőg egyengette útját.
Szenvedések tüzében sebzett lelke
A Mózesé volt, aki agyonverte
A kancsukázó egyiptomi szolgát.
És prédikált…
                       Mint tüzes láva folyt át
Az igéje hegyeken-halmokon.
Lába taposott új csapásokon.
A jajszónak azt mondta: hangosabban!
A nyöszörgőnek, hogy kiálts!
Az éhezőnek: ott egyél, ahol van!
Igahúzónak: törd szét az igát!
A meztelennek: állj ki a piacra!
A csüggedőnek: újra harcra!

Én láttam őt, ki a türelmet
Tüzes ostorral csapkodá,
Hogy megbontsa a régi rendet,
Sziklákat görgetett alá,
Kitől reszkettek gőgös paloták,
Kit fölkerestek, és követtek bátran
Új alkotásra feltört rétegek,
Ki hogy a régi odvak vesszenek,
Zúdított kénköves esőt,
Kit üldözének, halálra kerestek,
Ki megátkozta a keresztet,
Kit nem tudott megölni Golgota,
Ki ma is a régiek ostora,
Kinek igéje – bontva a jelent –
Másik világot e földön teremt.

Ez a Jézus a mesterem,
Én ezt a Jézust követem.  

 

Farkas Antal:

Álmaink

(Részlet)

Hogy vége lesz-e egykor e golyónak,
Amelyen élünk? Nem lesz, uraim!
Amit beszéltek jó elődeink
Hőelfogyásról, tengeráradásról,
Szétrobbanásról, csillagba esésről,
Oly üstökösről, mely atomra zúz,
Megdermedésről, levegőhiányról
És más egyébről, azok csak mesék!
Az ember, aki villámot teremt,
Felleget oszlat, csillagokba szól fel,
Még most a tudás gyönge csecsszopója,
Ez tagadhatatlan, hisz a tudományunk
Ezredek múlva sem éri el azt,
Hogy férfikora teljében legyen,
De egykor mégis oda jut bizonnyal.
És ekkor jöhet az ígért halál:
Legyőzzük azt is, uraim, legyőzzük!
Nem csecsemők leszünk már, férfiak,
Erős, hatalmas emberek, s ha kell,
A nap helyett egy új napot teremtünk,
Mellyel a tengert felhőkké csináljuk,
S azokat meg szétkergetjük az űrben.
A földnek minden pontját összekötjük
Széttörhetetlen vasrudakkal, úgy, hogy
Nem lesz erő, mely szétrobbantsa azt.
Egy most nem ismert csodás fénysugárral
Félretaszítjuk azt csillagot,
Mely pályasíkunk mezsgyéjére kószált.
Ha levegő kell, megteremtjük azt is.
Vagy hát ki mondja, hogy csak levegőben
Lehet megélni, vajon nincs-e más is,
Melyben ezerszer többet ér a létezés?
Melyben a szervek nem pusztulnak el,
És itt a földön örök életünk lesz?
Mert mi az Isten? A mindentudó
És így a mindenható őserő,
Aki a létet bölcsen megteremté,
De önlétének fenntartója minden
Teremtmény lehet, csupán tudni kell
Az eszközöknek rejtett titkait.
Ne tévesszen meg senkit hát a hosszú
Útnak legelső akadálya, mert ha
Ezernyi mérföld ide is a cél,
S mi egy-két lépés után elbukunk:
De ha utódunk csak annyit halad,
Hogy a sarkával még fejünkre hág:
Estében már a célhoz közelebb jut,
Fortes fortuna adiuvat! Előre!


Farkas Antal:

Bujdosók éneke

Kemény tekintetünk
Az őszi napsütésben lágyra olvad;
Bambán tekintgetünk,
Amerre csak az emberek loholnak.
Mint apró-cseprő szigetek
Állunk a futó hullámok vizében;
Te sem mégy- én sem sietek
S nem kérdezzük egymástól, hogy miért nem?
Tudom az utadat,
Te is tudod – ha bírnék – merre mennék,
S hogy e rongy szűr alatt
Mennyi a gyémánt- és az aranyemlék.
Tudom, hogy szállva szállanál
A levert fészket fölépíteni;
Tudom, e földön nincs határ,
Mi szárnyadat bénává kötheti.

De mozdulatlanul
Csak álldogálunk, sehová se tartunk;
Az ár fölül, alul
Morzsolja létünk’, elkoptatja partunk’.
Lassankint szertemálunk
Ahogy a hullám atomokra tép
És összecsukló lábunk
Az átlépett küszöbre sohse lép.

Kemény tekintetünk
Az őszi napsugárban lágyra olvad,
Bambán tekintgetünk
Mi a halálra ítéltek, a holtak.
A szűrt magunkon összehúzván
Tavaszt álmodik hazajáró lelkünk,
Míg itt, idegen pusztán
A tél varjúja már károg felettünk…  

                            1921 Szeptember


Farkas Antal:

Hej, Rákóczi, haj, Bercsényi…

Szegény kurucok éneke a XX. században

Hej, Rákóczi, haj, Bercsényi,
Szegény kurucok vezéri,
    Ha hazataláltok:
Labanc Kézen sínylődő ország
Krisztus verte, komisz sorsát
    Megtapasztaljátok.

Nem a török-tatár, német
Sarcolja ma ezt a népet,
    Miként hajdanába,
Labanc ágyba költ nemzedék:
Jussotokon nőtt csemeték
    Nyomják rabigába.

Katonái kelmeteknek
Elpusztultak, szétszéledtek
    Koldustarisznyával;
Hogy kutyái itt az úrnak
Ne legyenek, sírva úsznak
    A nagy vízen átal.

Selyma grófok, ma lett bárók,
Udvarolni Bécsbe járók
    Élnek itt vígságban…
Hej, a vérük, verejtékük
Sohanapján hullott nékük
    Ebben az országban.

Mi kurucok elpusztulunk,
Bitang kézre menvén jussunk,
    Hazátlanok lettünk;
Grófok, papok ezer holdját
Sírva szántjuk, s megpaskolják
    Roskadozó testünk…

Most álljatok hát élünkre.
Most adjatok a kezünkbe
    Kaszát, kalapácsot!
Hogy labancok nehéz jármát
Összetörvén, rajta járnánk
    Győztes hadi táncot.  


Farkas Antal:

Vadvirágok élete a hó alatt

Minket nem ápol, nem véd senki lágyan
Eldajkálgatva gondos melegágyban,
    Hogy meg ne bántson orozva a tél;
Minket nem tesznek porceláncserépbe,
Nem őrizgetnek napsugárra téve,
    Hogy meg ne fagyjon kis rügyünk, ha kél.

Mi nem pompázunk langymeleg szalonban,
Nem húzódunk meg kárpitos sarokban,
    Nem oltnak nemes illatot belénk;
Nem is díszelgünk pokrócba-takrtan,
Szobrokkal ékes, szabott útú parkban
    Finnyás szemek, orrok kedvenceként.

Mi éldegélünk, ha hőség, ha jég van,
Gazdátlan pusztán, rongyos szakadékban,
    Irtatlan erdőn, úttalan mezőn;
Mi éldegélünk árván, szeretetlen,
Észre se vetten, avagy megvetetten
    A hóban, fagyban sokat szenvedőn.

Hogy a napsugár első ragyogása
A börtönünknek falait kiásta:
    Szabadra bújtunk valamennyien.
A tél reánk tört, hó hull szirmainkra…
Jégöv tekereg gyönge szárainkra…
    A vadvirágok sorsa haj, ilyen.

A hó alatt száz színben összebújva
Tavaszt álmodunk, várunk, lesünk újra,
    Bár ránk még kósza farkas lába hág;
De tudva-tudjuk, vége lesz a télnek:
Szabadság, fény, dal, szín mind visszatérnek
    S tőlünk tavaszodik ki a világ!

szozattv


szozat a tiszta hang sinka plak Meghívó 2019. szeptember 20 konferencia 20190921 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf