Németh László: Tamási Áron

    I.

    Hiszem, hogy a magyar irodalom rendeltetése az irodalom visszaköltőitése lesz. Tőmondatokban írt drámák, természettudományosan lapos vagy esztétásan egyrétű regények korában, mikor a vers absztrakciók összevellázásába, vagy egy régen-holt ritmus bűvészmutatványaiba hal, a nyelv, a szív, az élő ütem a költés szépítő bódulata, mint száműzött lelkek settenkednek az írás legalján, szinte reménytelenül, hogy valamikor is visszanyerhessék uralkodó helyüket. Öröm látni, hogy a magyar irodalom akárhogy dörgölőzik is ehhez a kimerült korszellemhez, mely az irodalmat is angolos simára gyalulná, akár a bútorait, műfajait mégis csak a költészet irányában tudja kifejleszteni. Pipiskedhetnek a próza szép lelkei, a magyar regény éposz lesz, a magyar novella elbeszélő költemény, a magyar líra új ritmusok honfoglalása s mindmáig egy magyar modern dráma íratott: a Bánk bán. Nagyon is hatalmas nyelvtradícióink vannak, nagyon is nagy költői lehetőségek csillantak meg titán-eleinkben, semhogy a műfajok európai megoldásaiba belenyugodhassunk. Még a becsületrend pántlikái sem kötözhetnek bennünket vissza a Heltai Jenő–Molnár Ferenc-féle egyetemes stílművészet mellé. Vörösmarty és Arany nemzete vagyunk.

    Tamási Áron novelláiból is ez a magyar rendeltetés világol. Író, aki újra megcsinálja a műfajt, amelyben megnyilatkozik. Lélekindulás című kötetében csodálatos szomszédságban találhatók az induló író első hebegései: patetikus tirádák és fölényes költő nagyvonalú s mégis sokízű remekei. A novellák alá jegyzett számokból megtudjuk, hogy alig három év alatt bontakozott ki itt egy sokat ígérő elbeszélőnk, kinek kettős érdeme, hogy a novellán belül olyan alkatot revelált, mely az apró, megfigyelt valóságok köré a mesék légkörét teremti, mert egyszerre gigászi s egyszerre gyermeki.      

    II.

    A költőben van valami pazar nagylelkűség: nézd, ebben a percben mindenemet odaadom; az író beoszt és hígítgat s vigyáz, hogy holnapra is maradjon. Tamási Áron novelláinak talán azt lehetne bűnül róni, hogy túlontúl zamatosak. Mint tékozló kamasz, egyszerre veti oda egész emlékkincsét, az egész székely világot, melyben felnőtt s a dolgokat nevükön nevezni tanulta. Egyelőre regionális író: egyetlen vidék ábráin át mutatja meg az örök emberit. Ha az író holta napjáig regionális író marad, az bizony nagy beszűkülése az írásnak, de fiatal író sosem rakodhatik meg több s egész költőpályát tápláló életízzel, mintha gyermekkora látványait váltja költészetté. S Tamási tele van különös székely-emlékekkel, de nem vész el köztük, csak teliszórja velük meséje útját. Mint tékozló királyfi elszórt virágai maradnak ott, minden második-harmadik sorban egy-egy virág, az olvasó csodálkozik, de nem fárad bele.

    Van valami irreális a hanghordozásában s ez a legfőbb oka, hogy nem vész el, mint a legtöbb regionalista író a naturalizmus vagy éppen a néprajz művészietlen részletességében. A világot, amelyről ír, aprólékosan megfigyelte s mégis, amikor ír róla, kedvesen valószínűtlen. A dialektizmusból szinte csak a naivan tömött fordulatokat engedi át. Például: „Ketten egy madarat tudunk”. Vagy ilyen kérdések: „Bedő Páki hogy virágzik?” Maga is szereti ezeket a virágos fordulatokat. Az egyik novelláját így kezdi: „Világ feje színét hagyta.” A másikat: „Az ember s az idő összetalálkoznak, mint keserű lapu az árnyékával.” Egy mondat, egy bekezdés s erről már elég is ennyi, ő másvalahol tart. Könnyen esnek le ezek a mondások, nem mint nehezen kikalapált sorok s egyre a nyelvi újdonság jóíze bújócskáz bennük. S ha erőteljes, nagy természeti hatalmakat fest, akkor is játékosan impozáns. A vihar például ilyen: „Künn a fák tetejéig nyújtogatta tüzes ujját a villám s övezte szikrázó fénnyel az őserdő homlokát. Fű közötti bogárkának menekülés közben jégretapadt az élete s a pillangót virágon elkábulva érte a halál. A fejethányó búzaszárak derékba tördeltek s belőlük az édes nedv, mint drága, idétlen remény kicsordult.” Könnyedség és mégis minden sorban kincseket pocsékoló költészet.

    Ugyanez a könnyed erő sodorja előre a mesélő kedvét. Nem csúszik bele sem a dramatizált novellák jelenetről-jelenetre haladó medrébe, de nem is szegénykedik minden képet sajátos elbeszélő stílbe oldó időbeliségbe. Tér és idő közt, irreális dimenziókban folynak az események. Ő maga is beleszól s elbölcselkedik néhány mondatban. A jeleneteket nagy könnyedséggel oldja megint elbeszéléssé, vagy a saját megjegyzéseivé s egyik jelenetről is rendesen egy virágos fordulattal ugrik át a másikra. Megmutat egy alakot, valami Bakk Lukácsot, aki így sóhajt föl a hegyoldalon: „Ó, te édes teremtőm, nem szólok a dógodba, de egy esztendőt sem vetek bele s a világ feneke kiesik a csihánzsákból.” S már imígy folytatja: „Mondjon Bakk Lukács, amit éppen akar, de tudok én egy legényt, aki vigadozva rázta sapkáját a pálfalvi tetőn.” Van ebben valami határtalan naivitás és mégis művészi biztosság, ahogy ő így előpenderíti és eltünteti az embereit. Szinte nem is tudjuk, hol járunk s a vidék íze mégis a szánkban marad. Nem is ismerjük meg az emberit s a vérük az erünkben csörgedezik.

    De a nagy költészet jele, az a hangulati rugalmasság is, mellyel ez a szem a legsötétebb képekről a legnyájasabbra fordul. Sok írónak olyan merev a szemlélete, hogy a dolgok mindig egy hangulati világításba kerülnek nála, hol a rosszindulat füstjébe, hol a mű-nyájasság édeskés fényébe. Mások novellánként új hangnemet játszanak ki, megint másokon észrevehető a váltás egyik megvilágításból a másikba. Tamási Áron szemlélete oly sajátságosan összetett, hogy bármelyik pillanatban, zökkenő nélkül csúszhat át a természeti erők, durva férfiak harcából virágos szívek enyelgésibe.

    Sok zamat, irreális hang és mesevezetés, a hangulat rugalmassága avatják Tamásit a novella költőjévé. De van egy nagyobb érdeme: az alkat, amelyet relevál.      

    III.

    Az írásművet okok ezrei színezik olyanná, amilyen. Környezet, tradíciók, irodalmi hatás, sors, mint hatalmas kormányzó ujjak nyúlnak a lelkekbe s új ötletek, új árnyalatot lopnak az alkotásba. Mindezen okok közül kétségkívül legmélyebb és legelhatározóbb a szervezet belső logikájának: az alkatnak a befolyása. Minden szervezet külön vegyi óragép is; külön masina, mely csak bizonyosféleképp tud mozogni, érzékelni és – alkotni is. Olvass el száz sort Shakespeare-ből, vagy Goethe-ből s ember jelenik meg előtted, szinte az utolsó porcikájáig meghatározott ember, aki talán nem Shakespeare és nem Goethe, de hasonló alkatú. Az alkat az a határ, melyen a lélek semmi vágyódása, semmi műveltség nem lendítheti át írásában a költőt s az alkat az a határ, melyen belül minden érzés és minden temperamentum árnyalatot kifejthet, mert rejtett, belső erők támogatják.

    Az alkat, amely Tamásiban szól, egyike a legszerencsésebbeknek, a legvonzóbbaknak. Semmi nyafogás, semmi világfájdalmas, de semmi bölényes, vadkanos sincs benne s mégis erő és hajlékonyság. Tamási Áron alakjai egy-két kivétellel, sohasem mutatják izmukat, sőt ilyeneket mondanak: „Igyál vijolaszál”, vagy „köszöntlek szívem párja, ó te virágnyílás ideje” s ezek mégis erős emberek, mert érzem, hogy a nyájasságnak erre a fölényes lukszusára csak nagyon egészséges ember képes. Férfiakat látok, akikre rászáradt a bőr, de hatalmas csontokra száradt, s eleven tüzet takar, amely átszivárog nyelven és szemen. Természet, sors, az élet kemény formái cserezték ki az embereit: gonoszak, mint György, a vő, aki halálba kergeti kenyérpusztító apósát, de ugyanakkor kedvesek, mint Mihájka, aki betegnek teszi magát, csakhogy a szeretőjét hozzák ápolásra s furfangosak, mint az egyszeri székely, aki az ördögöt is odafagyasztotta az Olt jegére. Elfogyott, mitológiából visszajáró emberek járnak-kelnek ebben a könyvben, valószínűtlenek s mégis megmagyarázzák mindazt, amit a székelységről tudok.

    Páratlanul áll ez az alkat az egész magyar irodalomban. Elsorjázom magam előtt a magyar alkat nagy megszólaltatóit: sötét, elzárt lelkek, mint Katona, szomorkás mókázók, mint Csokonai, a lendület révültjei, mint Arany, de sehol ez a nyájas és fantázia-dús erő, ez a mesék méreteire szabott virágos kamaszság. A magyar természet új megnyilatkozása ő.      

    IV.

    Csakhogy a székelység mégsem minden. Tamási Áron a világban elbolyongott, Amerikát is megjárt ember a novelláival sem maradhat meg az Olt völgyében. Van egy novellája az Ecet, ez talán a legjobb s ebben látni már törekvést a középosztály érzéseinek kimagyarázására. A forradalom, a román megszállás kezdete nagyszerűen tükröződik benne s szinte kaput nyit ebből a könyvéből, (melynek a históriái akár egy kissé őserdőszerű paradicsomkertben is történhettek volna), a szabad külvilág felé. Azt a helyi színét, amely egyik legnagyobb szépsége, ne is veszítse el, inkább hassa át vele s színezze be egész Erdélyt, egész Magyarországot, az egész világot.

    Emberábrázolása is szűkskálájú. Inkább a mese, mint a modern elbeszélés igényeihez mért a hősei lelki rajza. Tovább kell osztania magát, többrétű s egymástól különbözőbb alakokat kell teremtenie. Az író mégis csak akkor a legtöbb, amikor embert gyúr. Ha a népről a középosztályra csúsztatja a szemét, egyszerre másképp kell az emberekkel szembeállnia. A néppel szemben könnyen siklunk becéző általánosításokba, a velük egyívásúakat gyilkosabban, sokkal több indítékukban látjuk.

    Némely kicsinyességeitől is meg kell szabadulnia. A dialektust az írás csak éreztetheti, az ízét szűrheti át, a részletek nem érdeklik. Tamási túlmegy ezen a határon. A néprajzi apróságokat ügyesen olvasztja föl, de néhol, még a jobb darabokban is, több van belőlük, mint amennyit a tökéletes illúzió megkíván.

    Evvel a nem jelentéktelen korlátozottságával is egyedülálló a Tamási Áron költészete. S ha a tehetség is természeti erő, s a mű nemcsak alkotás, de irodalmi aranylelet, melyet nem annyira mai hozadékában, mint nagyságában kell fölbecsülni, akkor Tamásit majd minden erdélyi író fölé kell helyeznem. Én az erdélyi irodalmat inkább nemes szelleméért, mint művészi eredményeiért becsülöm nagyra, de Tamási jövedelmező, új ereket mutat. Igaza van Áprily Lajosnak: alig van írónk, aki a magyar próza megújítására többet tett volna, mint a székelyek harmatfriss poétája.