Gombos Gyula: Sértő Kálmán

    Nagyobbacska diák lehettem, amikor először láttuk a nevét egy nagy napilapban, talán a Pesti Naplóban. Valami hűhós felfedező cikk tetejében állt nagybetűkkel szedve ez a nyers, de szép, virágos magyar név, minthacsak valami régi románcból, vagy balladából lopták volna ki: Sértő Kálmán. A cikkben egy-két strófa, vagy talán teljes vers is be volt ékelve mutatóban, azok is ilyen nyers, vadhajtásízű, de friss nedveket hagytak a szájban, mint a neve. Azóta bárhol bukkantam rá e virágos névre, mindig kedvvel kaptam a fölötte lévő versen. Közvetlen, bájosan hetyke, legénykedő prózáját, amit nem nagy igényekkel írt, épp úgy szerettem, mint verseit. Magamban mindig számontartottam őt, s egyre jobban csodálkoztam, hogy az irodalom nem tartja számon.

    Sértő Kálmánt is a magyar falu adta. Az ő népi volta olyan mint Sinkáé, spontán, magától adódó, nem visszatérés, hanem út alulról fölfelé. Sértő Kálmánnak nemcsak a neve emlékeztet a balladák és románcok hőseire, ő ma is egy megíratlan ballada hőse. Ő a mesék, a balladák, a románcok, a népdalok egyik örök figurája: a szegénylegény. A falu szűk, az élet kevés, a lelket hívják a messzi tornyok, tarisznyát vet a nyakába, útnak indul világot látni maga előtt terelve a világi vásárra könnyű verseit, s örökkön útonlevő lesz, vándor, szegénylegény, örökre hontalan: ez Sértő Kálmán.

    Sinka István egy mélyvilágot emelt be az irodalomba. Tudja, hogy a Város, ahol most él, idegen, ellenséges világ; nem vegyül vele; lehunyt szemmel csak a régit látja, őrzi, annak elszánt, konok, és méltóságos követe. Sértő Kálmán ennek a mélyvilágnak a szökevénye. Ő naivabb volt, könnyebb hitű, mint Sinka István. Belévetette magát a másik világ új forgatagába, de újra meg újra kiülepszik belőle. A falu szűk volt és szegény, elhagyta; a város nagy és tündökletes, de hazát nem talál benne. Így az árva szegénylegény örökkön hányódott a két világ között. Harca sem olyan, mint Sinkáé; az egészért, a többiért. Az ő harca mind magányosabb, mind magáértvalóbb volt: a magára maradt szegénylegény vívott a nehéz és behemót világgal. A világ mind komiszabb és kegyetlenebb és a szegénylegény szép törékeny ereje mind nagyobbakat rokkan. Sinka István mint vádat és fegyvert őrzi magában a mélyben hagyott ősi világot. Sértőben ez személyibb csengéssel jelentkezik s kétféleképpen. Vagy a szökött tékozló fiú lelkiismeretének sírása:

Bocsáss meg, jó apám, hétszer is bocsáss meg,
Lélekkel az égből most zokogva láss meg,
Nem láthattalak meg, amikor temettek,
Árva embert árva föld karjába tettek.
Nem támogathattam zokogó anyámat,
Bánat támogatta egyedül utánad,
Olcsó koporsódat mezítláb kísérte,
A hatalmas Isten áldja őt meg érte.

Vagy pedig az árva, hontalan, idegenbeszorult vándor emlékezik, kívánkozik vissza az elhagyott ősi világ őrző melegébe:

Jobb volna talán hazamenni,
Nem itt nagy Pesten keseregni.
Otthon élni a ritka csendben,
Ott található szerelemben.
Ugart feltörni, magot vetni,
Kaszával a termést leszedni.
Disznót hizlalni, tűzzel, vassal,
Aki még malac volt tavasszal.

A templomba is be-benézni,
Istennel jobban összeférni.
Hordón trónolni a pincében,
Szalonnázni gyertyafényben.
Sugaras szép lakodalomban
Mennydörgés lenne a dalomban.
Munkálkodnék és öregednék,
Minden más harcot eltemetnék.
Pázsitos sírban megpihenni,
Jobb volna talán hazamenni.

    Így Sértőnél nem annyira az ügy, a harc a nép, hanem a hang. A szegénylegény énekel: ősi hang ez minálunk és Sértő Kálmán hibátlanul folytatja, anélkül, hogy különösebben ügyelne rá, hogy híven folytassa. Erdélyinél, különösen fiatalabbkori verseiben gyakran érezzük a versen a népdalokra figyelő stílusjátékot. Sértőnél a népdalhang öntudatlan és természetes. Ha valamiképpen falun reked, sok szép népdal ismeretlen szerzője lett volna. Verseiben még sokszor megvan a rigmust fabrikáló falusi poéták jellegzetes tulajdonsága: az alkalomszerűség. Verseinek nagy része ilyen alkalom-vers. Megverselte ő szülei halálát, barátai temetését; a vendéglátó házaspárt éppúgy, mint a kassai bevonulást. Borozgató pajtásait, költőtársait, rokonait, jóismerőseit és ellenségeit talán kivétel nélkül. S akiket a régiek közül szeret, Adyt, Petőfit többször is. Versei hol meleg, komázó, borozgató hangúak, hol könnyesek, virágosak, hol kötekedők, gyermekesen gorombák.

    Költészetének egyik jellegzetessége valami utánozhatatlan sértőkálmáni humor: nyers, csúfolkodó, keserű, de mégis vidám és legénykedő hang. Láthatólag nagy kedve telik benne, ha odamondogathat. Főmulatsága, hogy az aszfalt, a külváros, a kocsma sokszor zörgő zsargonját valamiképpen belekeverje a versbe – ilyesféle huncutsággal: nesztek széplelkek. Nem tudja megállni, néha még a legáhítatosabb pillanatokban sem, hogy legalább egy nyers, komikus jelzővel, vagy hasonlattal valami bukfencet ne csináljon. Minden verse mögött bájos, gyermeki virtus lobog. Verseit egyszuszra írja legtöbbször és nagy gyönyörűsége a bravúr: minél nehezebben és nyaktörőbben vinni a verset, hogy lássa a világ: kicsoda Sértő Kálmán. Épp ezért nagyon sok benne a hányavetiség, a törött rossz részlet. A verset sokszor sorokra, strófákra elejti, majd újra felkapja s még könnyebben, nyaktörőbben játszik vele.

    Alig múlt tíz esztendeje, hogy Sértő Kálmán szép virágos neve megjelent a felfedező cikk élén, s ma már a kerepesi temetőben egy fejfán hirdeti, hogy rövid élete s végnélküli hányódásai végetértek. Nemcsak élete vergődött a társadalmon kívül, de költői munkássága is az irodalmi élet sövényein kívül folyt le. Ha összeszámlálnók, hány irodalmi súlyú lap adott helyet verseinek, s hányan tartották őt számon, megdöbbentően törpe szám állana elénk. Életéért végső fokon senki sem felelős, ha csak nem akarjuk azt mondani könnyű közhellyel, hogy őérte is a kor magyar vezetői felelősek. De hogy az irodalom nem nyúlt utána, ez komoly felelősség. S éppen azokat terheli a legjobban, akiknek nemzedékéhez tartozott, akik maguk is legnagyobbrészt népi származásúak s egész irodalmi munkásságuk a népiség jegyében nőtt. Műve így sem sikkadt el, ha kétannyi lehetőség volt is benne, mint amennyit megvalósított. Az irodalomtörténet még igazságot fog tenni az ő ügyében.