Ásguthy Erzsébet: Ákom-Bákom herceg csodálatos kalandja

Ákom-Bákom herceg egyszer vadászat közben sűrű nagy erdő közepébe tévedt, amerre addig még sosem járt.

    Úttalan-utakon vágtatott. Lovának gyémántos patkói alatt ropogva töredeztek a cserjék. Arany haja kuszáltan lobogott utána. Drágaköves mentéjét megszaggatták a tüskék, de ő csak törtetett egyre messzebbre, egyre mélyebbre a sárá rengetegben.

    Csatlósai és szolgái lassan elmaradoztak mellőle. S mikor végre egy pázsitos tisztáson lihegve megállt, ámulva vette észre, hogy egyedül van. Ez még eddig soha sem történt meg vele. Csodálkozva nézett körül. Egyszeribe igen jó kedve kerekedett, hogy ilyen véletlenül teljesült legfőbb vágya, s életében először magára maradt.

    Már régen szeretett volna egy kicsit egyedül lenni, de ez soha sem sikerült neki. Testőrei és szolgái gondosan őrizték, s egy percre se mozdultak mellőle. Felfogták előle a szelet, hogy meg ne fújja, a napot, hogy meg ne süsse, megszűrték a hangot, mielőtt a füléhez jutott, hajlott vállukkal támogatták, hogy kényelmesebben lépjen, s még az orrára is rózsaszínű szemüveget raktak, hogy minél szebbnek lássa a világot.

    De Ákom-Bákom herceg már nagyon unta ezeket a dolgokat. Unta a szolgákat, udvaroncokat és csatlósokat, s most nagyon boldog volt, hogy nem látott közülük egyet sem. Vidáman nézett körül az árnyas rengetegben. Lováról leszállva, ezer gyönyörű dolgot vett észre, amelyek eddig elkerülték figyelmét.

    A lombokon, mint smaragdzöld csipkén szűrődött át az aranyfényű napsugár. A melegen rezgő levegőben duruzsoló poszméhek járták vidáman a táncukat. Lába előtt hűs patak csörgedezett s pirosló szamóca és málna mosolygott felé hívogatóan, hogy szomját enyhítse velük.

    Széttárta az egyik bokor sűrű zöldjét, hogy néhány szemet szedjen róla. Hát mit pillant meg mögötte? Egy szegény hajlotthátú asszony szedegette ott foszlott kötényébe a lehullott, száraz gallyakat. Sovány testét szakadozott rongyok takarták, sebzett lábát még saru se védte a kiálló gyökerek ellen.

    Nagyon elcsodálkozott rajta Ákom-Bákom herceg. Sohasem látott még ilyen furcsa öltözékű embert a közelében. Kíváncsian közeledett felé, megnézte jobbról-balról, aztán megszólította:

    - Adjon Isten jó napot, te szegény asszony! Mit keresel itt a messze rengetegben?

    - Tüzelőfát gyűjtök, uram, – felelte – hogy legyen minél megfőzni egy kis puliszkát a hét gyermekemnek.

    - Hét gyermeked van? Érdekes… érdekes… – mondta a herceg és közelebb ment. – De mitől van olyan furcsa szagod? És ki vagy te? – kérdezte aztán.

    - Én a Szegénység vagyok, uram. S a szag, amit énrajtam érzel, a szegényszag – felelte az asszony.

    - A Szegénység vagy? Érdekes… érdekes… És merre lakol? Szeretnék veled menni, mert eddig még nem ismertem senkit a szegények közül.

    - Örömmel vezetlek el, uram, egyszerű hajlékunkba, de le kell venned ékes fövegedet, meghajtanod a fejed, mielőtt belépsz az ajtón, mert különben bevernéd homlokodat alacsony ajtófélfánk durva gerendájába – válaszolta az asszony és megindult a herceg felé.

    Ákom-Bákom herceg levette gyöngyös süvegét és hajadonfővel lépett be a Szegénység ajtaján. De még a hátát is jól meg kellett hajtania, hogy beférjen s még bent a szobában is alig bírt kiegyenesedni hercegi termetével.

    Eleinte nem látott semmit amint belépett, mert nagy sötétség volt a kis kamrában s ezt szóvá is tette mindjárt Ákom-Bákom herceg:

    - Ejnye, – azt mondta – mért nem gyújtjátok fel a csillárokat, ha hercegi vendégetek érkezik?

    - Csillárunk nincsen, de majd mindjárt világosabb lesz, amint megrakom a tüzet – szólt az asszony, s azzal alágyújtotta a rőzsét.

    A hangokra mozgás támadt az egyik sarokban. Felneszelt a szegény asszony hét kis gyermeke. Tátott szájjal meredtek Ákom-Bákom herceg csodálatos fényessége felé. Sohasem fordult még meg ilyen csillogó, ragyogó vendég sötét kamrájukban.

    Ákom-Bákom herceg is észrevette a szalmán motoszkáló kis porontyokat s a szegény asszony felé fordult:

    - Ezek a gyermekeid? – kérdezte. – S hogy hívják őket?

    - Egyszerű nevük van, uram, – felelte. – Ez itt a legnagyobb, a Gond. A másik, ez a szomorúszemű, a Bánat. Ez a két iker itt, az Éheske és a Rongyoska. Az ötödik szegény, hajlott háttal született, ezt Nyomornak kereszteltük, aztán jött a Szükség. Ez az ici-pici utolsó pedig a Napsugár.

    - Érdekes, érdekes – mondta a herceg. – Napsugár… ez egész csinosan hangzik. De miért adtatok olyan csúnya nevet a többinek?

    - Ez jutott csak eszünkbe, uram. Mi is éreztük, hogy nem valami szépek és ezért csak hétköznap használjuk őket. Ünnepnapra kitalálunk mindegyiknek egy szebb nevet.

    - Úgy-úgy. És ünnepnapokon milyen neveket használtok?

    - Ó, csak olyan olcsó, vidám kis neveket viselnek akkor is, mint Mosoly, Öröm, Derű, Tisztaság, Jókedv és Hit, de azért sokszor veszekszenek azon, hogy kit hogyan hívjanak vasárnap.

    Csóválta a fejét Ákom-Bákom herceg, furcsállotta nagyon ezeket a dolgokat. Éppen azon volt, hogy közelebbről szemügyre vegye a hét kis gyereket, amikor nagy robajjal kicsapódott az ajtó s egy torzonborz szakállú, gonosz varázsló jelent meg a küszöbön.

    - Uram, Teremtőm! – sikoltotta el magát a szegény asszony. – Hisz ez a Betegség!

    Azzal rávetette magát a gyermekeire s hamar letakarta őket egyetlen nagy, lyukas kendőjével.

    - Ha-ha-ha! – nevetett gúnyosan a Betegség. – Nem rejted el őket előlem. Láttam már mind a hetet, s egy-kettőre bebújok közéjük a lyukas kendőn át. Ma éjszaka nálatok akarok aludni, keresve se találhattam volna ennél jobb helyet magamnak – szólt s pillanat alatt összezsugorodtt. eltűnt a kendő egyik lyukján át és nagyot csípett a kis Napsugár gyenge arcán.

    Fájdalmasan felsírt erre a szegény asszony legkisebb gyereke, s mire anyja lekapta róla a kendőt, már nagy piros rózsák virítottak az arcán.

    Jaj, szomorú éjszaka következett most.

    A gonosz Betegség elkezdett garázdálkodni a kis kunyhóban. Agyongyötörte először a kis Napsugarat. Már a hangját is alig lehetett hallani. Aztán a többi gyereket kezdte el üldözni. Hiába dugdosta őket előle a szegény asszony. Kit a szekrénybe, kit az ajtó mögé. A gonosz Betegség csak nevetett s mindenütt rájuk talált. Előhúzta őket és sorba megharapta valamennyit.

    Ákom-Bákom herceg elhűlve nézte mindezt, de amint kissé magához tért az ámulatból, kihúzta drágaköves kardját s rákiáltott a gonosz Betegségre:

    - Hogy mered ide betenni a lábad s megzavarni a békés lakókat? Nem látod, hogy hercegi vendéget fogadnak?

    - Ha-ha-ha… – vigyorgott kajánul a Betegség. – Itt nem használ a hercegséged. Jobb lesz, ha elhallgatsz és odébb állsz, mert mindjárt megharaplak téged is.

    Ákom-Bákom herceg nagyot suhintott erre a gonosz Betegség felé, de csak a levegőt szelte kardja. Vad hahotával ugrált a Betegség, mert ereje éppen abban rejlett, hogy sebezhetetlen volt.

    Kérlelni kezdte most a szegény asszony. Könyörgésre fogta végül a herceg is a dolgot, amikor maga előtt látta a szegény kis gyermekek szenvedését. De mindhiába. A rossz Betegség csak tovább tombolt a kunyhóban és egyre gonoszabb dolgokat művelt.

    És nagyon-nagyon hosszú volt az éjszaka. A tűz is kialudt ezalatt a kemencében. Most már hideg és sötét is lett a kis szoba. Ennek örült még csak igazán a Betegség, mert a gyerekek fáztak és féltek és a szegény asszony nem tudott rajtuk segíteni.

    - Mért nem töltesz olajat a lámpába? – kérdezte a herceg. – Nem látod, hogy a gyerekek félnek?

    - Ó, uram, kifogyott az olajunk, a boltos pedig lent a völgyben alszik, pénz nélkül nem akar adni.

    - Ejnye, ejnye, érdekes – mondta Ákom-Bákom herceg. – Hát költsd fel a boltost. Vidd el neki drágaköves kardomat, hátha ad érte cserébe olajat.

    Szaladt is már a szegény asszony. De alig, hogy kitette a lábát a szobából, sírni kezdett az egyik gyerek és tejet kért. Erre sírni kezdett a másik és a harmadik is, mert éhesek voltak. Hamar keresni akart a herceg egy kis tejet, de cska üres fazekat talált. Utána kiáltott a szegény asszonynak:

    - Ejnye, – azt mondta – milyen rendetlen vagy. Miért nem fejted meg a teheneket ma este? Most nem tudok tejet adni a beteg gyerekeidnek.

    - Ne haragudj, uram, nem fejhettem meg őket, mert nincsenek – felelte a szegény asszony.

    Ákom-Bákom herceg elégedetlenül hümmögött erre s levette csillogó aranyhímes mentéjét, meghagyta a szegény asszonynak, hogy szerezzen érte tejet.

    De amint visszatért a kunyhóba, Napsugár fulladozni kezdett, keservesen sírt s neki nem volt orvossága, amellyel kínjait enyhítette volna. Felszaladt hát a hegyre és ledobta hercegi fövegét is a szegény asszonynak, hogy hozzon érte orvosságot. Most már fedetlen és takaratlan volt ős is, akár a kunyhó többi lakója, de nem törődött vele, csak azon fohászkodott, hogy minél előbb ki tudják űzni a gonosz varázslót a gyerekek mellől.

    Hessegette is egyre a közelükből, nem hagyta megpihenni egyiknél sem, úgyhogy mire a szegény asszony visszajött a völgyből, Betegség már dühödten csikorgatta a fogait s amint meglátta, mérgesen rámordult:

    - No, nem hagytátok, hogy jól lakjak gyerekhússal, most akkor majd téged eszlek meg – s abban a pillanatban már le is teperte a szegény asszonyt a földre. Gyúrta, gyömöszölte minden erejéből.

    De ezt már nem bírta tovább nézni Ákom-Bákom herceg. Odaugrott Betegség elé, kiszabadította a kezei közül a hét kis gyerek édesanyját.

    - Hát velem viaskodjál, – kiáltotta – ha már mindenáron harcolni van kedved! – S azzal puszta kézzel nekiugrott a Betegségnek.

    Vészes hadakozás kezdődött most. A Betegség fújtatott, lihegett, csípte, marta Ákom-Bákom herceget, de ő vitézül tartotta magát. Ám hajnal felé lankadni kezdett az ereje s már-már diadalmaskodott rajta a gonosz varázsló, amikor hirtelen megszólalt a kakas és Betegségnek sietve menekülnie kellett. Varázshatalma abban a pillanatban véget ért, amint virradni kezdett.

    Boldogan lélegzettek fel a kis kunyhó lakói. De szegény Ákom-Bákom herceg megtépázva, elgyötörten került ki a harcból, hogy nem is lehetett ráismerni.

    A szegény asszony éppen be akarta kötözni sebeit, amikor nagy robajjal kinyílt az ajtó, s a küszöbön harsány trombitaszóval megjelentek a hercegi seregek.

    - Mi Ákom-Bákom herceg csatlósai vagyunk – mondták. – Királyi urunkat jöttünk megkeresni. Nem láttátok, merre van?

    - Előttetek állok – felelte Ákom-Bákom hereg. – Miért kerestek hát?

    Felzúdultak erre az udvari nagyságok:

    - Hogy mersz ilyet mondani, te ütött-kopott kolduslegény. A mi hercegünkön csillogó mente feszült, ékes föveg takarja fürtjeit és drágaköves kardot hord az oldalán. A te testedet meg, íme, sebek borítják, fejed pedig fedetlen és kardot se forgattál tán soha.

    - Börtönbe veled – kiáltottak felé. – Felségsértés az, amit te beszélsz.

    - Pedig mondom nektek mégis, én vagyok a ti hercegetek – felelte Ákom-Bákom.

    de az emberei nem hittek neki.

    - Hogyan lehetnél te Ákom-Bákom herceg? Hiszen neki aranyfürtök repkedtek a homloka körül, a tieden pedig ezüstös már a haj. A mi hercegünknek nevetés bujkált a szája szélén, a szeme kék volt, s vidáman csillogott, neked pedig bánatfelhők kergetőznek az arcodon s a tekinteted komoly és szomorú.

    - Én ezentúl már mindig így fogok nézni – felelte Ákom-Bákom. – És nem hagyom, hogy rózsaszínű szemüveget rakjatok rám s körüllegyezgessetek. Dolgozni kell majd nektek is, hogy könnyebb legyen a szegény ember sorsa s ne hulljon száraz kenyérre a könnye.

    - Mit beszél ez az ágrólszakadt? – kapták fel fejüket a főurak. – Börtönbe vele, akasztófára a lázítóval, hurcoljátok el pribékek – ordítozták össze-vissza.

    Szegény Ákom-Bákomot megragadták a vad poroszlók, bilincsbe verték s nehéz szöges korbáccsal ütni-verni kezdték.

    De erre felsírt a szegény asszony egyik gyereke.

    - Ne bántsátok – kiáltotta. – Nem engedem őt verni, mert olajat töltött a lámpánkba, amikor sötétben voltunk.

    Azzal Ákom-Bákom nyakába csimpaszkodott s úgy borult a vállára, mint a legékesebb mente.

    - Takarodsz onnan, ebadta kölyke! – suhintott felé az egyik pribék százszíjjas ostorával. – Majd mindjárt ellátom a bajodat.

    De most már sikoltozva előszaladtak a szegény asszony többi gyereke is és úgy ráfonódtak Ákom-Bákomra, hogy alig látszott tőlük.

    - Nem engedjük, nem szabad bántani – sivalkodtak. – Betakart minket, amikor fáztunk, megitatott, amikor szomjasak voltunk, elszórta hercegi díszeit, hogy segíthessen rajtunk – s kis karjaikkal védelmezően körülkulcsolták Ákom-Bákomot.

    Hanem a vad poroszlók rájuk rontottak s egymásután letépték őket.

    És ekkor csoda történt. Ott állott előttük Ákom-Bákom, de nem ám szegényen és ütött-kopottan, hanem hercegi díszei csillogóbb fényében, mint valaha. A királyi seregek tátott szájjal nézték a csodát. Reszketni kezdtek és térdrehullottak előtte. Féltek, remegtek és szólani se bírtak.

    De ennél boldogabbak voltak a kis kunyhó lakói. Körültáncolták Ákom-Bákomot, simogatták jobbról-balról, a kis Napsugár felkapaszkodott a nyakába és olyan boldogan nevetett, hogy ezerszínű szikrát szórtak tőle Ákom-Bákom hercegi fövegének drágakövei.

    Úgy elvakultak ettől a királyi sereg emberei, hogy fejüket mélyen le kellett hajtaniok a porba.

    - Maradjatok is úgy, – mondotta nekik Ákom-Bákom herceg. – Csak akkor tudjatok majd kiegyenesedni, amikor már elvégeztétek napi munkátokat. Mert dolgoznotok kell nektek is ezentúl mindennap, amíg csak Ákom-Bákom herceg uralkodik. – Így szólt és hazament Ákom-Bákom herceg.

    Azontúl minden szegény kisgyermeknek, aki az országában született, ő lett a keresztapja és ajándékba mindegyiknek egy kis aranyásót adott, hogy azzal kertecskét kerítsen magának, amelyben majd megteremjen minden ami kell. És nem volt többé szegény ember Ákom-Bákom herceg birodalmában és vasárnapi nevét hordta minden gyerek ott még hétköznapokon is.

szozattv


szozat a tiszta hang sinka plak Meghívó 2019. szeptember 20 konferencia 20190921 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf