Farkas Antal: Eperfa

Azért még most se hibáztatom Szűcs Pétert. Olyan ember volt, aki nem tudott parancsolni a természetének. Aki olyan nagyon tud parancsolni,az tanuljon ki papnak, álljon be barátnak, de ne lakjék a tanyán, ahol fűtől-fától, madártól, négylábas jószágtól szabadságot tanul az ember, ahol még a megbéklyózott ló is belegázol a más kukoricájába, ahol fináncolatlan bort isznak, és szűzdohányt pipálnak az emberek. Végre is Szűcs Péter nem akart igazságtalanságot, csak a jussát nem hagyta. Az atyaúristenre megesküdött volna, hogy neki van igaza, hogy mások akarnak vele elbánni, hogy huncut a törvény, hamis a bíró, hogy gazember az egész világ.

    Miért kellett azért Szűcs Pétert a bíró elé citáltatni, hogy az aprójószágai át-átkószáltak a mezsgyén, a szomszéd tarlójára mentek bogarászni, elhullajtott szemet szedni? A szomszédé a bogár, a gazdátlan szem? Miért nem bánt el a szomszéd éppen úgy a maga földjén a Szűcs Péter jószágaival, ahogy Szűcs Péter elbánt? Szűcs Péter nem szaladt a mezőrendőrhöz, a bíróhoz, hogy tegyen igazságot. Fogta a puskát, és beledurrantott a pulyka falkába, a liba nyájba, és a döglötteket átdobálta a mezsgyén, hogy máskor jobban vigyázzanak rájuk. A tarlójára tévedt őrizetlen disznónak is leütette a derekát, de nem járt a bíró nyakára, hogy fizettessék meg a szomszédot, kárt tett a jószága. Szűcs Péter az ilyen pénzt röstellte volna felszedni a bíró asztaláról. Még ha bort vett volna is rajta, az is megakadt volna a torkán.

    A szomszéd nem röstellt semmit. A szomszéd, alázatos, sunyi ember volt, aki ha észrevette Szűcs Péter átkószált jószágait, nem kapott puskára, nem fogott petrencerudat, hogy közibük vágja, hanem két, keze ügyibe eső embernek szólt:

    - Látjátok, megint kárt tétetett nekem Szűcs Péter szomszédom. Majd tanúskodtok mellettem.

    A környékbeli szomszédok már unták a tanúskodást, aztán meg röstellték is. Azt mondták:

    - Igazán sok, ahogy ez a Szabó Lukács sarcolja ezt a szegény Szűcs Pétert. Egyszer megjárja vele.

    Tudták, hogy Szűcs Péter nagytermészetű ember, akinek a katonaságnál is meggyűlt a baja. Stokk-házat ült, mert az őrmesterét megvasvillázta az istállóban, amikor nádpálcával végighúzott a piros nadrágján. Aztán a városban is sok baja volt a rendőrökkel, a kapitánnyal. Vagy őrizetlen állt a lova a kocsma előtt, hiszen a lovakat nem vihette be magával a kocsmába, vagy valakit meglegyintett a szódásüveggel. Aztán a Takarékkal is baja volt. Pörölték Szűcs Pétert, és ha száz forinttal tartozott, lett belőle kétszáz. A fiát, Szűcs Sándort is baj érte. Csintalan legény volt, aztán éjszakának idején eljárt bigézni. A törvénylátó urak lopást értenek ez alatt, pedig nem egyéb csintalankodásnál. Összeálltak hárman-négyen, vettek egy kis fináncolatlan bort, és szépszerivel kerítettek hozzá egy-két birkát, hogy jobban csússzék a vinkó. A bíró úrnak talán csúsznék éhomra vagy lebben tésztára? Mégis becsukták Sándort éppen akkor, amikor házasodni akart. Kifizette volna a birka árát tízszeresen; de nem kellett, hanem a törvénynek az a szégyen kellett, ami Szűcséket érte, amikor Sándort fényes nappal, éppen a menyasszonyáék tanyája előtt bekísérték a városba.

    A lányával, Lidivel is baj esett. Addig járt esténként kukorica-fosztani erre is, arra is – nagyon dolgos lány volt –, hogy egyszer aztán másodmagával jött haza. A kis poronty most már ott játszik a tanya előtt. Szűcs Péter se haragszik rá, de ki veszi el a Lidit? Kinek kell az ilyen megesett fehércseléd, ha nem adják vele együtt a tanyát is?

    A felesége esztendők óta nyomja az ágyat. Szárazbetegség kínozza. Keheg, keheg, meghalni se tud, de életre se való. Ha felkel, azért kel fel, hogy visszafeküdjék.

    Mindez a baj sok egy embernek, különösen, ha olyan szomszédja van, mint ez a sunyi Szabó Lukács.

    Most meg a mezsgyét szántotta el.

    Szűcs Péter végignézett a mezsgyén, és úgy látta, hogy a Szabó Lukács földjének hasa nő arra az ő földje fele. Ha így halad, ha minden esztendőben arráb-arrább szántja a mezsgyét egy-egy barázdával, akkor nemsokára kiszántja Szűcs Pétert a tanyából. Ezt nem lehet tűrni.

    Befogatott az ekébe, és jó mély barázdát hasított egyenes irányban a Szűcs Lukács kukoricásába. Lukácsnak tátva maradt a szája. Nem mert kimozdulni a tanyából, csak a ház végiből nézte a Szűcs Péter káros munkáját.

    Még tán el se készült vele Szűcs Péter, amikor Szabó Lukács már kocsin ült, és nyargalt be a fiskálishoz. A fiskális azt mondta, hogy ez nagy história, ennek előbb mérnök kell.

    Másnap ott volt az indzsellér a tanyán lánchúzó emberekkel, térképpel, messzilátóval. Szűcs Péter bent járt a heti piacon, nem láthatta a munkájukat.

    A mérnök megmondta Szabónak:

    - Kend itt lopott el az szomszédjától ötven ölet, a szomszédja amott hasított el ötvenet. Egyezzenek ki.

    Szabó Lukács meg azt mondta:

    - Jó, én itt visszaadom azt az ötvenet, de a magaméért pörölök.

    Sokba került ez a pör Szűcs Péternek, megint a Takarékhoz kellett folyamodni, hogy kitisztálhassa a Szabó Lukács fiskálisát. Így nőtt az adósság, meg úgy, hogy az asztagja leégett. Persze, hogy nem biztosította. Ki gyújtotta fel, azt nem lehet tudni. Szabó Lukács? Megeshetik, de annyi esze volt Szűcs Péternek, hogy nem esett neki, mint bolond tehát a fiának, hanem csak magában dörmögött valamit.

    Az igaz, hogy akkor Szabó Lukács nagyon sietett a biztosítással, és egész éjszaka őrizte az asztagját. Hiába féltette. Szűcs Péter nem az az ember, aki éjszakának idején orozva gyújtogasson. Ha gyújtogatni akart volna, átment volna Szabó Lukácshoz, és azt mondta volna neki:

    - Nézd, Lukács, te az én termésemet felpörkölted. Hát most én visszaadom a kölcsönt, nesze!

    Azzal szépen, nyugodtan, a Lukács szomszéd szeme láttára felgyújtotta volna az asztagot.

    Szűcs Péter nagyobb váltót adott a Takaréknak, vett vetőmagot, egy keserveset mulatott is, aztán úgy tett, mintha elfelejtett volna mindent. Pedig az ilyesmiket nem könnyen felejti az ember.

    Azt tudta, hogy rosszul áll, hogy nem kell, csak két rossz esztendő, és kilicitálják a tanyából. Csalódott, nem jól tudta. Csak egy kellett, és Szűcs Pétert megkopasztották. A bíróságon folyt a licitáció, Szabó Lukács volt a legtöbbet ígérő, de várta még harminc napot, hátha akad rá jobb vevő is.

    Nem akadt. Szabó Lukácson maradt a föld. Annyija maradt volna még Szűcs Péternek, hogy a volt földjét kivehette volna árendába Szabó Lukácstól. De kérdés, adja-e, Szabó Lukács? Aztán, meg tudná-e tenni Szűcs Péter, hogy átköszönjön Szabó Lukácshoz?

    - Adjon Isten, szomszéd, kivenném a földemet árendába, ha adná.

    Hát ha száraz kenyeret eszik, ha más kegyelmére szorul, még akkor sem teszi. Ennyire nem alázkodik meg annak a sunyi, komisz lelkű Szabó Lukácsnak. Az tette tönkre, úgy érezte. Az éhezett a földjére, annak a pártját fogta a mérnök, a fiskális, a bíró. Neki pusztulnia kellett.

    Addig járt-kelt, míg valahol a határban egy kis árendás tanyát kapott. Esténként lopva osont be a régi tanyára a beteg asszonyhoz, a leányához, az unokájához. Úgy félt Szabó Lukácstól, hogy nagyon. Nem volt-e már itt? Nem ripakodott-e a családjára, hogy mi lesz már, hurcolkodjanak innen, mert enyim a föld, enyim a tanya, titeket akkor dobatlak ki innét, amikor én akarom?…

    De az asszonyt bajos ám szekérre rakni, mert az utolsót járja. Belebetegedett a lelke-teste, hogy itt kell hagynia a tanyát, ami még az öregapjuké volt. Minden bokor, minden fa a saját ültetésük. Kehegett, sírt, jajgatott:

    - Ne vigyetek el innen, itt akarok meghalni. Mondjátok meg Szabó Lukácsnak, hogy várjon egy hétig.

    Szűcs Péter szíve összeszorult.

    - Nem lehet. Én nem mondok neki semmit. Elmegyünk, majd dunna közé raklak, aztán lépésben hajtok.

    Este, mikor Szűcs Péter nem vette észre, Lidi átszökött Szabó Lukácshoz.

    - Az Isten áldja meg kendet, nagyon beteg az édesanyám, várjon még egy hétig. Ami hemme-hummink van, addig elvisszük.

    Szaból Lukács mézes-mázos beszédű ember volt.

    - Egy hétig? Kettőig is, édes lányom. Nem vagyok én olyan rossz ember, mint az apád gondolja. Vigyél édesanyádnak egy kis tejet. Nektek már tehenetek sincs, ugye?

    - Még a vásár elvitte.

    Hazavitte Lidi a tejet, de Szűcs Péternek nem merték megmondani, hogy Szabó Lukács milyen jó ember. Még két hétig se dobatja ki őket a tanyából. Mégis, mégis jó lelke van ennek a Szabó Lukácsnak.

    Szűcs Péter pedig megkezdte a hurcolkodást. Ami kis kukoricája volt, csutka töve, szerszámja került, kocsira rakta, és mikor beesteedett, elindult vele az árendás tanyára. Azért vitte estenden, hogy ne lássák a szomszédok.

    - Nini, a híres Szűcs Péter költözködik, pedig még nincs is Szent György napja!

    A harmadik fordulót tette meg, már alig volt valami a tanyájában, csak a beteg asszony, Lidi, az unoka, a kutya meg az ágynemű. A harmadik forduló után Lidi sírva futott elébe a járó végéig:

    - Édesapám, meghalt, meghalt…

    Szűcs Péter megállította a lovat, megtörülte a homlokát, ledobta a kalapját a derékba, megvárta, míg Lidi fellép a kocsira, aztán a fáradt lovak közé vágott. Benyargaltatott a tanyaudvarra.

    A pitvarban Szabó Lukácsné forgolódott.

    - Adjon Isten – mondta Szűcs olyan hangon, mintha a torkát szorongatnák.

    - Ne búsuljon, szomszéd. Így kellett ennek lenni. Szegény Lidit nem akartam magára hagyni, hátha megijed.

    Szűcs Péter bement a halotthoz, aztán visszajött. Vörös volt a szeme.

    - Lidi, pakoljunk. Itt már nincs semmi keresnivalónk. Édesanyádat majd letesszük a temetőnél a halottas házba.

    Felrakták a dunnákat, beletették a kiszáradt asszonyt, akinek ujjai görcsösen szorították össze a keszkenőjét, mintha abban volna mindenük, ami volt, és mintha folyton azt hajtogatná vértelen ajka:

    - Nem adom, nem adom, Szabó Lukács, enyim a tanya, enyim itt minden, huncutok voltatok.

    A kis unoka ott ült a Lidi ölében, a szekér ülésén. A kutyának füttyentettek, egy istenjónapot mondtak a szemét dörzsölgető Szabó Lukácsnénak, és megindultak kifejé a járón, szépen, lépésben. Nem néztek vissza. A dűlőn is haladtak valamit, amikor Szűcs Péternek eszébe jutott, hogy az ostor ott maradt.

    - Hóha. Visszamegyek az ostoromért.

    Leugrott, visszament.

    Szabó Lukács már ott volt a béresével, fejszével és fűrésszel. Hoztak kötelet is.

    Szűcs Péter nem köszönt neki.

    - Az ostoromért jöttem.

    - Keresse meg szomszéd.

    Szűcs Péter kereste, de azt is meghallotta, hogy a nagy eperfát akarják kivágni. Rettentő indulat fogta el. Úgy érezte, hogy a fűrészelés, fejszecsapás, a döntés neki fáj majd. Hát csakugyan Szabó Lukács itt az úr? Szinte fuldokolva kérdezte tőle:

    - Hol az ostorom, tán már azt is elloptad, te bitang, te gyújtogató?

    Bizonyos, hogy Szabó Lukács visszaszólt valamit, de az még bizonyosabb, hogy Szűcs Péter leütötte. Csak úgy ököllel vágta meg, de abban az ütésben benne volt keserűségének és fájdalmának minden ereje, és az ütés éppen elég volt Szabó Lukácsnak arra, hogy egy hónapig borogassák.

    Szűcs Péter felült a szekérre, ostor nélkül, és lassan, lépésben ballagtak a temető felé, meg arra felé, amerre Szűcs Péter életének újabb kálváriája emelkedik.

    Megint becsukják, Szabó Lukács keze a messzi tanyába is elér. Tán éppen akkor csukják be, amikor a fiát kieresztik. Így egy kis időre legalább összetalálkoznak.

    Tudja az ördög, Szűcs Pétert még most se hibáztatom.

szozattv


szozat a tiszta hang sinka plak Meghívó 2019. szeptember 20 konferencia 20190921 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf