Komáromi János: Talpas-üvöltés

    I.

    Még nem alkonyodott végképp, de túl, a Bodrogközön, lenge fátyol ereszkedett már a hegyaljai dombsorra s csak messze, északfelé ütköztek ki némire a sátorhegyek kupolái. De ez is csak látszott talán.

    Augusztus vége felé volt s a Tisza alacsonyan állt ebben az időtájban. Híre járt, hogy Montecuccoli Kassa alól ereszkedik lefelé a síkságra, Glöckelsperg tábornok pedig a Tiszahátról igyekszik szemközt, hogy egy ügyesen kombinált sakkhúzással agyonüssék ezt azt az útonálló csőcseléket, mely a nagyszájú Esze Tamás, meg a zsivány Bige László keze alatt gyújtogatott ezalatt az urak birtokain. S hívatta magát az egyik rabló a Csaták Pajzsának, a másik lator meg a Harcok Buzogánya jelzőt nyerte el a gyülevész parasztok táborában.

    Jól tudta a két generális, hogy e hordával szemben mely piszkolódó versekkel sem átallja illetni a császár személyét, ésszerű stratégiával csődbe jut a legmesteribb katonaagyvelő is és ez oknál fogva gyors menetre parancsolták Szolnok felől a Jászberényi László kettős kompániáját, hogy ilyen módon oldalba szorítván a megtévelyedett fiatal herceg kóborlóit, belefojthassák őket a Tisza és a Bodrog mocsaraiba.

    Jászberényi kapitány elérvén a Tiszát, pihenőt rendelt a vencsellői révnél. Közel volt már az este, de nagyobb bajnak tetszett annál, hogy a komp a túlsó parton vesztegelt ezen a délutánon. S ami még gyanúsabb lehetet: sehol élő lélek nem mutatta magát, csak az iszonyatos magány hallgatózott közeli és távoli vidéken.

    A két század rác és horvát gyalogosai ledűltek a fűzek alá, az egynéhány magyar lovas is lenyergelt, a két kis ágyút meg, melyet rabkurucok vontak, ügyesen elbújtatták a part meredekje alá. A nap sápadt korongja már-már érintette a Harangod síkját s ijesztő csend ült köröskörül.

    Jászberényi óvatosan átkémlelt a túlsó partra, hol két árvafűz bánkódott a homokban s aztán odaszólt a huszárok felé:

    - Karvaly!

    A huszárok közül erre talpraszökött egy sánta és alacsony dugóemberke. Lehetett vagy ötvenéves. Egy-forradás volt a pofája, szemöldöke a szemébe s bajusza a szájába lógott. Ez volt Karvaly.

    - Parancsára, kapitány uram, itt vagyok! – s úgy megmeredt a tiszt előtt, mint a tuskó.

    A kapitány a folyó másik oldalára mutatott:

    - A kompot át kell hoznunk…

    Karvaly is átnézett a vízen, összehúzott szemmel, sokáig, mint aki nagyon figyel. Aztán egyetlen-egy pontra kezdett pislogni, mint aki már észrevett valamit…

    A kapitány folytatta:

    - Még ma este, Karvaly. Mert hírt vettem, hogy őexcellenciája Generális Montecuccoli táborba szállt Újhely alatt.

    - Már abból semmise lesz, kapitány uram, mert a hidast nem lehet átalhozni.

    - Miért?

    - Azért, kapitány uram, mert onnanátról egy büdös kuruc leselkedik reánk, – s utálata jeléül kiköpött maga elé.

    A kapitány ösztönszerűen összerezzent:

    - Hol te?

    - Vasz szagt er? – kérdezte egy sápadt bécsi hadnagy, ki a száraz füvön heverészett s a fogát piszkálta egy szalmaszállal.

    Jászberényi bosszúsan legyintett a hadnagynak s Karvalyt sürgette. Karvaly pedig átmutatott a túlsó partra s egykedvűen magyarázott:

    - Látja, kapitány uram, azt a magányos fűzfát, hol a hidas feljárója vagyon? Ugye? Hát a fűzfa törzsihez támaszkodva áll valami, innét olyannak látszik csak, mint egy barna tönk. Hát az a tönk az a tetves kuruc, hogy a szél hajítaná át a toronytetőn a tiszteletlen személyét! – s megint köpött egyet.

    Jászberényi figyelni kezdett a fák mögül, de ezúttal nem akart hinni a Karvaly csodálatos szemének:

    - Bizonyos te?

    - Bizonyos hát! Bársonysüveg vagyon fején a gyilkosnak. Tarpai bicskás lesz, mert azoknak vagyon fekete süvegjük. Fuj!

    Jászberényi közbe elmagyarázta a németnek, hogy alighanem baj van, mert odaát résen állnak a fölkelők. Szóval, hogy most valami igen okos dolgot kell kieszelni. A hadnagy a fogát szíjta:

    - Szo eine Horde!

    A kapitány magához intette Karvalyt:

    - Hátha nem is kuruc, te Karvaly. Hátha csak valami szegénylegény.

    - Csakhogy aki szegénylegény ma, az mind kuruc ma, kapitány uram! – rántotta fel a szemöldökét Karvaly. – Mind kuruc, a fene enné meg őköt! Vagyis hgoy most inkább ők esznek meg bennünket.

    Jászberényi ideges lett:

    - Ne légy ostoba! Inkább állj ki a partra és beszélj vele okosan!

    - Okosan? – és vállat vont tiszteletlenül. – Okosan? – és fölnevetett. – Jó.

    Felállt.

    A nap leesett már s Záhony irányából feltűnt az első csillag. De különben félelmes hallgatásba merült a környék. Csak túl, a mocsarak fölött, kiáltott olykor kettőt-hármat egy elkésett vadlúd.

    Karvaly ekkor már felbukkant a fövenyes parton s tölcsért csinálván a markából, átordított a vízen:

    - Ki vagy, hé?

    A visszhang idefeleselt a Tisza kanyarodójából:

    - …vagy hé?

    Csend lett utána, de csak egy pillanatig. Mert a másik pillanatban a barna tönk elvált a magányos fűz törzsétől és ahogy elvált, lett belőle kétlábon járó ember. Csakugyan, gyászszínű süveg volt a fején az istentelennek. Jött tehát a báránysüvegű s aztán szembe, a hidas feljáróján, a part legtetején megállott és úgy kiabált vissza Karvalynak:

    - Mi közöd hozzá, tetves!

    Karvalynak vérbeborult a feje, de azért vigyázott a tempóra:

    - Mért állítod, atyámfia, hogy tetves vagyok?

    - Azért állítom, – ordított vissza a kuruc – mert az vagy! Mert magyar vagy és mégis a bécsi császárt szolgálod, fulladnál meg vele együtt! De kerülj csak a kezünkbe…

    Karvaly hirtelen elfelejtette, hogy haragudnia illenék s kíváncsi lett:

    - No, és ha a kezetekbe kerülnék…

    A kuruc felemelte az öklét, fenyegetőzve és piszkolódva:

    - Ha egyszer a kezünkbe kerülsz, halld meg, mi véged lesz! Először csalánba forgatunk meg, de csupaszon, aztán akáctövist szurkálunk a körmeid alá s annyi pofont kapsz, ahányat szisszenteni mersz. Megállj, mert még nem fejeztem be! Másnap felkötünk egy szilvagallyra, de tótágast s tüzet rakunk a koponyád alá. Azonban nem pirítunk meg véglegesen, mert az nagy barátság lenne, hanem csütörtökre kerékbetörjük a ballábadat…

    Karvaly tombolni kezdett ennyi szemtelenségre:

    - Hagyd abba, mert kupánütlek!

    - Kis türelmet még! – ordította nyugodtan a kuruc. – Pénteken bélyeget sütünk a két lapockád közé, de vigyázni fogunk azért, hogy meg ne dögölj mindjárt. Szombaton ugyanis, azaz a hét utolsó napján, lófarkhoz kötünk és ha szétrepedtél, undok testrészeidet az erdőszélre akasztjuk ki, hogy száradj egy kicsit a napon. Hát így fogtok lakolni mindnyájan, hitehagyott magyarok, akiknek nincs Istenetek, hanem a mi ellenségeink pártján irtjátok a szegény magyarokat!

    Itt megállt a kuruc, Karvaly pedig visszaüvöltött:

    - Jó, hogy tudom. Nyúzok még én eleven kurucot, váglak én még pofán téged is!

    A kuruc belekiabált valamit, de Karvaly nem hallgatott rá többet, hanem kikelten rohant vissza Jászberényihez:

    - Kapitány uram, hallották?

    - Hogyne, – mosolygott kényszeredve a kapitány.

    - Hát most már meg kell fogni ezt a rongyost. Mert amíg így pofázott velem, én úgy tettem, mintha csak őtet nézném, de a balszememmel óvatosan balra kacsintgattam ezért és megláttam, hogy lejjebb kanyarodni kezd a víz s ott szélesedvén, bizonyosan sekélyesebb is. arra mehetnénk mindnyájan, de akkor megpillantana ez a koszos és megbújna előlünk. Már pedig ezt nem tehetjük, mert még ma üszökkel kell megvallatni a bélpoklost. Ezért én most csak két embert veszek magamhoz, de magyart!

    Jászberényi intett, hogy meg lehet próbálni s Karvaly két társával egy-kettőre eltűnt a bozótosban.

    Ekkor már jött az este. Szemközt, a Bodrog tengersíkján, de véghetetlen messzeségben, pásztortüzek kezdtek támadozni s fent, a mennybolt kárpitján csillagok kezdtek tünedezni. Áttetsző homály sietett elő a távoli hegyek alól s nagy csönd szendergett körül-körül.

    De a csöndet egyszerre csak rémes ordítás verte fel…

    Jászberényi és a legénység kirohant a partra, honnan láthatták még a másik részen tartó dulakodást. A kuruc kétségbeesve küszködött, az első Jászberényi-huszárt félkézzel a vízbe hajította, de a másik kettő mégis csak leteperte. Hirtelen csattanás vert át a folyón s utána ujjongva kiabált keresztül Karvaly:

    - Véres már a pofája, kapitány úr!          

    II.

    Hát véres lett a szegény kuruc pofája.

    Az ég kupolája csillagokkal volt telehintve s a Tisza túlsó felén száz tücsök muzsikált. Egyszer-egyszer gazdátlan szél jött valamelyik ismeretlen irányból, olyankor sóhaj remegett át a nádasok között, fejükkel összebókoltak a nádibuzogányok, de utána még ijesztőbb lett a hallgatás.

    Nagyon késő volt már.

    S élőlénynek sehol semmi nyoma, csak kietlen csönd volt s csak igen-igen távol, északkeleti irányban bukkant fel hol itt, hol ott néhány tábortűz. De ahogy előbukkant, mindjárt ki is aludt s később más pontokon táncolt fel a sajátszerű tűzijáték.

    Jászberényi végigjárt a strázsák vonalain s visszajött a sátora elé. A sátor előtt még parázslott a tűz, a tűz mellett hanyattfekve álmodozott a bécsi hadnagy, körül a téren pedig mélyen hortyogtak a katonák.

    A kapitány ledűlt a tűzhöz s halkan a sátor mögé szólt:

    - Karvaly!

    Karvaly ott-termett.

    - Hozd elő a rabot!

    A forradtpofájú huszár ismét eltűnt a sátor mögött s két pillanat múlva előtaszigálta a véresorrú szegénylegényt.

    Mert véres volt a kuruc orra. Két kezét gúzsbakötötték hátul, de a kerek képén nyugalom látszott azért. Bajuszán aludt vér ült, de a süvege még egyre úgy legénykedett, félrevágva, ahogy éppen szájonütötték őt magát.

    Megállt a kapitány előtt s szelíden várt a sorsára. Jászberényi fektében félkarra könyökölt s végignézett a rabon:

    - Spion vagy?

    - Az is megeshetik, – felelt közömbösen. – Ámbátor én csupán a víz folyását szemléltem.

    - Úgy. S mi a neved?

    A rab vállat rántott:

    - A nevem? Minek az én nevem? Fontos az? Egyvalaki vagyok a reménytelen magyar népből, kiért kardra kelt a mi ifjú hercegünk. Az Isten áldja meg a helyet, ahová egyet lép! Ő a mi édesapánk…

    - Aki megszökött a börtönből, mint egy szabadhajdú! – nevetett fel dühében a kapitány.

    A kuruc megátalkodva hajtogatta a magáét:

    - Ő a mi gondviselő édesapánk, kit az igaz Isten szabadított meg álnok ellenségeitől, hogy pártját fogja az árva magyar népnek. Ahol megjelenik dicsőséges személye, lengőhajú vének, kik ott voltak Buda vívásánál s gyereklegények, kik alig érnek az apjuk válláig, sírva fognak kaszát a legyöngült haza oltalmára. Úgy zúgnak előre, mint a tenger! Mint a szél!

    Jászberényi érdeklődve figyelt a deklamáló kurucra:

    - Úgy szájalsz, mint egy újhitű prédikátor. A fene ett volna meg, ahányan vagytok! Hát azt tudod-e, kicsoda előtt állsz most?

    A kuruc kész volt:

    - Mi mindent tudunk. S mit nem tud Jánki Péter…

    - Tehát Jánki Péter vagy.

    - Az vagyok. Te pedig Jászberényi László ezredeskapitány vagy s azért jöttél át a Tiszán, hogy megnyomjál bennünket. Jókor jöttél…

    A kapitány felfülelt:

    - Mit mondtál?

    - Jókor jöttél, – s gúnyra szélesült el a szája. – Hol vannak ma már a Glöckelsperg katonái? Szolnok táján menti szánandó életét, akit be nem fullasztottunk tegnap hajnalkor a Szamos medrébe. Jobb lenne, Jászberényi, ha magad is menekülnél, mert mire lefelé fordul a Göncöl rúdja, késő lesz. A Tisza partját, a gázlót és a mocsarakat mind ellepi a tengerkuruc.

    Jászberényi szentül hitte, hogy Jánki Péter arcátlanul hazudik most, de szempillája meg nem rezzent azért a zsiványnak. Egyelőre nem akarta a fűzfára húzatni, mert tudni szeretett volna egyetmást. A kuruc pedig közlékenynek látszott.

    Itt-ott egy bujdosó csillag hasított le az égen, itt-ott halk szél hárfázott a nádon. S hol elől, hol oldalt fojtott jelszót hallatott az istrázsa. A szegénylegény pedig állt ezalatt a hamvadó parázsnál, lekókadt, véres bajusszal, félarca piros színben égett s mögötte feszesen vigyázott a gyilkospofájú Karvaly.

    - Hát Kálló alatt ott voltál-é? – kérdezte most Jászberényi csak úgy odavetve, mintha véletlenül ötlött volna eszébe.

    A kuruc felragyogott:

    - De ott! Mikor átmásztunk a kőfalon, úgy vágtak fejbe kétszer…

    - Jaj, te disznó! – vakkantott bele Karvaly.

    - …úgy vágtak fejbe kétszer egymásután, hogy majdnem megszédültem. No, de meg is aprítottunk mindenkit…

    - S földig gyújtottátok az édesapám házát, – mondta halkan Jászberényi s felhő esett a homlokára.

    - Tudom, – örvendezett a kuruc, – de jól tettük, mert az apád is hitetlen császári ember…

    A kapitány felordított:

    - Kuss!

    Vérbefúlt szeme s hirtelen arra gondolt, hogy most mindjárt követ köttet a kuruc nyakába s úgy vágatja bele a Tisza közepébe. Az ordításra a hadnagy is fölrezzent s szokása szerint szjt egyet a fogán:

    - Welch eine Frechheit!

    De a kapitánynak szüksége volt még egyre-másra, hát csak türtőztette magát. Dühösen mérte végig a szegénylegényt, aki meg se moccant:

    - Hogy csináltátok?

    - Hát úgy, – s egyet szippantott az orrán, – hogy legeleinte máramarosi bocskorosok tüzes kévét dobáltak be a falakon, mire meggyúlt egynéhány épület. De a lompos németek csak tartották magukat s parazsat szórtak nyakába, ki a falak alá merészkedett. Ifjú fejedelmünk türelmetlen vala már, mikor elibe állt Esze Tamás, hogy azt mondja, ő megveszi a falakat. S alighogy ezt mondta, vagy kétszáztíz főnyi beregi kóborló máris fejszével rohanta meg a kapukat. Esze Tamás mindig csak kiabált nekik, hogy: rája, rája büdös talpas! A talpasok meg úgy csapkodták baltájukkal a kapukat és a falakat, hogy hiába öntöttek tüzet meg szurkot a hátukra, mégis lyukat vágtak a falon és bemásztak a városba. Hát így volt. Fejedelmi urunk őnagysága könnyeit ontotta, úgy örvendezett…

    Jászberényi megkövülten bámult a kurucra.

    - Minden németet halálra csaptunk. De igaz is, Esze Tamás négy napra elvesztette a hangját, mert a kiabálástól úgy megdagadott a nyaka…

    Most már a hadnagy is a kuruc felé fordult, Jászberényi pedig felült a földön, két karjával átfogta a térdét s egy nagyot sóhajtott:

    - Mondd csak nekem, te Jánki Péter, hiszen okos embernek látszol: nem szomorú dolog-é, hogy azt a megtévedt makovicai herceget még jobban meg tudja téveszteni az a néhány ezer zsivány?

    A kuruc felvágta gyászos homlokát:

    - Nem úgy van, Jászberényi! Halld meg azért, ha tudni akarod, hogy a mi kisurunk magától jelent meg a haza határán, mert jószíve nem nézhette tovább a mi fájdalmainkat és ahogy megjelent, a földönfutók úgy kezdtek özönleni hozzá, mint Jézushoz a szenvedők… Parasztok vezetik csak e büdös népet, ez igaz. De micsoda parasztok, te Jászberényi! Thököly sokat csavargott hajdúinak Nyúzó Mihály a látható feje s mind ő, mint a hajdúk sárral mázolják be a pofájukat, de csak azért, hogy hétszer rázzon meg a hideg minden nagybendőjű németet, amikor meglátja őket. Zöld Demeter, a rongyosokat vezeti a verekedésben. Ezen rongyosok télen is mezítláb vagynak, van aki sarkantyút is köt a bokájához s ezek úgy szaladnak előre, mint a nyári felhő. S ahol egyszer megjelenik Zöld Demeter, aki olyan hosszúlábú, akár egy struccmadár, ott már nagy bajok vagynak… Buga Jakab a gyújtogatókat viszi magával, a tavaszon is csupaszon úszták meg a Tiszát és szűzmezítelen testtel kergették meg a morva tüzéreket… Esze Tamás olyan iszonyatos ember, mint egy fenyőfa, ő parancsol a beregi erdők farkasainak, kiknek rettenetes balta van a kezükben s aztat veszettül forgatják. Ez emberi farkasok pedig úgy tudnak vonítani, mint az igazi farkasok. És ha Esze Tamás üvölteni kezd nekik egy hegy tetejéből, hát a harmadik hegyről visszaüvöltenek neki… Hát ilyenek vagyunk. Amikor meg csatához látunk, fejedelmi urunknak először nevet a szeme, aztán sír a szeme, úgy gyönyörködik bennünk. Aki pedig magyar van és ellenünk fordulván, nem szégyell a haza megrontói közé állani, azt egy hétig is kínozzuk s csak akkor szabad kiadnia elkárhozott lelkét…

    Jászberényit teljesen megzavarta a szegénylegény. Látszott rajta, hogy igazgat mond. És akkor a kurucra emelte föl szemét Jászberényi László. A hangja majdnem szomorú volt:

    - Hát a törvény semmi, te kuruc?

    A kuruc felnevetett. Csuklóját marta ugyan a zsineg, de azért nevetett hosszan, keserűen. Olyan volt ez a nevetés, hogy végignyerített a szunnyadó táboron és felemelték rá fejüket az alvók. És ahogy elszállt a nádas felett, mintha egy másik nevetés jött volna rá a nádasból. Egy éppúgy elnyújtott, keserű nevetés.

    Pillanatnyi szünet támadt s Jászberényi és a hadnagy összerezzent rá. Mert a strázsák vonalán belülről támadt az a másik veszett kacagás: még Karvaly is felkapta rá a szemöldökét. Hinni lehetett azonban, hogy csak a visszhang felelt.

    - Törvény? – nevetett Jánki Péter. – S te mondod ezt, kapitány? Hát ki csinálja nekünk a törvényt? A ti kegyelmes császárotok! S ki szégyeníti meg ugyanazt a törvényt? Hát a ti császárotok, rúgna utolsót, ahányszor mi kívánjuk neki.

    - Hallgass piszok! – ugrott fel a kapitány.

    De a kuruccal nem lehetett bírni:

    - Ki csinált véres fürdőt Eperjesen, meg az újhelyi piacon? Ki hányatta kardra a csecsszopókat Patak várában és Tokaj várában? Ki az oka, hogy kutyáénál kutyább a mi sorunk? A császár? Nem! Rosszul mondtam! Ti vagytok az oda, ti császári magyarok, akik ránk hoztatok németet, rácot, dánt és vallont s kergettek, nyomorgattok bennünket, akik siralmak tanyájává tettétek ezt a földet és koldussá a népet. Ki az oka, hogy rablózsiványok lettünk? Te vagy, Jászberényi és ti vagytok, egytől-egyig, hitnélküli, Istenünktől elfordult magyarok. Hogy nincs becsületem? Ti loptátok el! Apám a gályán veszett el nyomorúságban, édesanyám az erdei vadak közt pusztult el, volt egy húgom, a ti embereitek prédája lett s aki atyámfia lett volna még, kerékbetörtétek, élve égettétek… Hát lehet nekem Istenem, hazám, hitem, tisztességem? Vigyázz, Jászberényi és menekülj innét!… Me-ne-külj!

    A kapitány intett, hogy fogják le a megveszett parasztot. Három rác gyalogos felugrott álmából, a kuruchoz rohant és legyűrte. A földön hempergett már a szegénylegény s Karvaly még akkor is a szeme közé dugdosott.

    De e zavar közben egy másik zavar is támadt a hűvös éjszakában.

    A kuruc hörgött még, mikor az északnak álló strázsák felől váratlanul kiabálás hallatszott. A hadnagy előkapta kardját s Jászberényi a kiabálás felé indult három huszárral. De ugyanakkor már jött is néhány virrasztó-őr s egy lehetetlen külsejű alakot taszigált maga előtt.

    Ez az alak vékony volt, mint a meszelő nyele. Keze-lába hosszú, hogy nem tudta, hova tegye. Orra igen megnyúlt, a pofája savanyú, szeme-bajusza savó. Félig csupaszon foghatták ki a vízből, mert csurgott róla sár és víz. Kenderhaja az orráig lógott.

    Jött lomhán, előrehajló fejjel. Olyan volt, mint egy víziember.

    - Hát ezt hol szedtétek? – hökkent meg Jászberényi.

    - Amoda át, a lápon lubickolt, kapitány uram, – röhögött egy huszár. – Kákatőn ült, mint a ruca.

    Az egetkaparó jövevény ekkor már a tűznél álldogált és bámult maga elé. Egykedvűen pislogott a megkötözött kurucra, mintha sose látta volna. Aztán bamba szemmel a kapitányt nézte meg.

    - Ki vagy, hékás? – lépett hozzá Jászberényi.

    - Vándor halászlegény valék, – dünnyögött a maflán. – Most rút kóborló vagyok.

    - Hogy hívnak?

    A kóborló vonított egyet a csontos, mezítelen vállán:

    - A Zöld Demeter nevezetre hallgatok.

    - A Zöld Demeter nevezetre? – ujjongott fel a kapitány. – Talán bizony kíváncsi voltál reánk! Talán bizony te vagy az, ki a rongyosokat viszed a védtelen városokra?

    - Az is megeshet, – hagyta rá nyugodtan Zöld Demeter.

    - Ó, te büdös! – s a szeme közé köpött. – Kötözzétek meg!

    Rárohantak.

    De ekkorra másodszor is zavart kiabálás jött az őrök vonaláról. Néhány lövés hallatszott. S aközbe hol itt, hol ott egyre felgyúltak s kihunytak azok a nyugtalanító tűzjelek. De mindig közelebbről s mindig több-több ponton. Ismét puskaszó hallatszott, de a Tisza túlsó feléről.

    Jászberényi riadót fúvatott. Megreccsent a kürt s megmozdult rá a tábor. Az egyetlen gázlón huszárok nyomultak előre, hosszú libasorban.

    Most hirtelen tűz lobbant fel a nádasban, de nagyon messzi. Szürke füst kavargott s a füstön át több helyen láng csapott ki.

    Jászberényi a lovát kérte s annyit súgott a hadnagynak, aki nagyokat ásított:

    - Csak reggelig tartsuk magunkat. Mert világoson agyonütjük őket, de sötétben ők fognak felfalni.

    Aztán odaszólt Karvalynak:

    - A két gyújtogatóért te felelsz.

    A két gyújtogató az egymás oldalán feküdt ezalatt a kihunyó tűz szélén. De csak egy darabig. Mert Zöld Demeter, mikor nem figyeltek oda, egyszerre csak mozogni kezdett, valamit babrált a csuklója körül és akkor nagyon ügyelve, Jánki Péterhez hajolt:

    - Csak azért jövék, hogy körülnézzek kicsit, – súgta a fülébe. – Most megyek is már, de a rongyosokkal itt termek legott.

    Jánki nem akart hinni a fülének. Óvatosan arra fordította a fejét s ijedten látta ekkor, hogy Zöld Demeternek kutyabaja van már. Keze-lába szabad s olyan nesztelenül kúszik a nádas felé, mint a kígyó… Karvaly viszont a kigyúlt nádas felé szimatolt nyugtalanul, majd a kapitányt kísérte szemmel, ki a lovát vizsgálta ezalatt. Mikor aztán egyszer a rabokra figyelt föl megint, elszürkülve látta, hogy a póznalábúnak hűlt helye van. Dermedten kiáltott fel:

    - Jaj, kapitány uram!

    - Mi lelt? – fordult vissza Jászberényi.

    Karvaly sápadtan tátogott. A kapitány és a hadnagy odasietett:

    - A fene ott volna meg, hát a másik hova lett?

    - Csak félrenéztem, – hebegett Karvaly, – s mire visszanéztem, már nem volt a helyén.

    Jászberényi iszonyú haragba tört ki. Hajánál kapta meg a nyöszörgő Jánki Pétert:

    - Hol a másik, he? Merre tűnt el? Hallod?

    Jánki a fejével mutatta:

    - Arra…

    Arra pedig éppen akkor új ponton lobbant fel a nádas és ugyanakkor hátulról is megmozdult valami. Egy-két apró lövés villant meg s után szaggatott vonítást lehetett kivenni. Mint mikor egy farkasfalka vonít végig a téli pusztán. Kelet felől mintha virradni akart volna, mert zöld csík derengett fel a föld karimáján. A Göncöl rúdja ekkor már meredeken zuhant lefelé.

    Jászberényi idegesen neszelt egy szünetig. Aztán gyors mozdulattal a hadnagyhoz fordult:

    - Az ágyúkat húzasd fel a víz partjára és lövess a kutyák közé, ha a víz felől látnád őket.

    Aztán a kuruchoz fordult:

    - A társad elárult, ezért meg fogsz halni.

    - Már késő, – szólt nyugodtan a kuruc. – Hallod, Jászberényi?

    A Tisza közepéről nóta hallatszott e pillanatban. Csengő hang sietett lefelé a vízen, mintha csónakban menekült volna valaki:

Jánki Péter hazánk fénye,

Zöld Demeter nagy reménye…

    Jánki felkacagott:

    - Hallod, Jászberényi?

    Élesen csendült fel a hazátlanok éneke. Most éppen hirtelen megint ismételte valaki, de már tilinkón.

    Jászberényi elképedt. Fogalma sem volt, mi készül itt köröskörül.

    - Hallod, Jászberényi? – röhögött fel a kuruc. – Késő!

    A kapitány elfehérült, mert a rettenetes nótának folytatása lett, de most már egészen közelről, a nádas közepéből. Borzongató volt:

Jászberényi is népestül

Majd hozzánk jön seregestül.

    - Hallod, Jászberényi? – röhögött fel harmadszor is a kuruc. – Te is hozzánk jössz!

    - S ha nem megyek? – szaladt ki akaratlanul a száján…

    - Akkor meghalsz.

    Jászberényi elfulladt ennyi vakmerőségre:

    - Az meglehet, de előbb te dögölsz meg! Karvaly!

    Ahogy ezt mondta, jobbról-balról iszonyú tűz csapott fel s körül-körül lángbaborult a nádtenger s a láng fölött remegni kezdtek a csillagok. Egészen elől sűrűn puskáztak már a huszárok, a part felől hirtelen kettőt szólt a két ágyú s ugyanakkor körül-körül megharsant az ijesztő üvöltés…

    - Késő!! – táncolt a kuruc.

    - Üsd le már! – toporzékolt Jászberényi.

    Karvaly erre kihúzta a kardját, két marokra fogta s olyat vágott vele a kuruc válla közé, hogy a szegény kuruc leroskadt s véres lett a háta…

    - Előre! – kiáltotta most a rác katonáknak Jászberényi.

    De e kiáltásra kigyúlt hátulról a Tiszapart is. És a tűz lobogó fényében egyszerre kibukkant Zöld Demeter hosszú-hosszú, féligcsupasz figurája. A haja lengett s rettenetesen bunkót forgatott a rongyosai legelején:

    - Rája, rája, rongyos kuruc!                        

    III.

   

    Kettőt-hármat hajított magán a nyakiglábával Zöld Demeter és ott termett a nyöszörgő Jánki mellett:

    - Mi bajod, testvér?

    - Megöltek… Meghalok…

    Másodszor is megforgatta a bunkóját Zöld Demeter:

    - Rája, rája rongyos kuruc!

    A rongyosok egyrésze ekkor még az ágyúk körül pofozkodott néhány nagyszájú horváttal, de a többi mezítlábas a Zöld Demeter oldalán dulakodott megvadulva, mikor meglátta a véres és halott Jánki Pétert. Köröskörül recsegve égett már a nádas és piros lett tőle a hajnalodó ég. Zöld Demeter legelöl fújt és káromkodott s ahogy szembefordult vele a forradtszájú Karvaly, elhányta a furkóst s a szőrös csupaszkezével rohanta meg:

    - No, megállj!

    Császári huszárok vágtattak eléjük s a mezítlábasok egetrázó üvöltéssel vetették magukat a lovasokra. Egy tiszt hadonászott a huszárok élén.

    E pillanatban a virrasztó-őrök is feltűntek az egyetlen keskeny úton. Jászberényi eléjük nyargalt:

    - Vissza! Vissza!

    De az őrök fej nélkül ordítoztak:

    - Az ördögök jönnek ránk a pokolból!

    S csakugyan, az út távolában, a tűz csapkodó világánál hirtelen új alakok mozdultak meg s csörtettek előre, mint a sátánok. A Nyúzó Mihály bocskoros-hajdúi voltak, kik előzően sárral kenték be a pofájukat. Nyúzó Mihály maga a rekedésig fenyegetőzött:

    - N lújj német, mert meghalsz!

    Esztelen kavarodás keletkezett msot a szoros úton. Jászberényi a hajdúk ellen rontott s hirtelen visszavetette őket. Nyúzó magánkívül táncolt a mocsárban, ahová lenyomták, – jobbról-balról, elül-hátul égig lobogott a tűz – Jászberényiek hátában Zöld Demeter és rongyosai forgatták a bunkót, a Jánki Péter hűlő teste körül, – a parton, a két ágyú előtt, kuruc és német vágta magát eszeveszetten s a szédült zűrzavarban Jászberényi kapitány másodszor is rohamot rendelt, de most már visszafelé, a nagylábú Zöld Demeter ellen. Leugrott a lováról s gyalogharcba bocsátkozott a horvátok élén:

    - Senkinek kegyelmet!

    Meghallotta ezt Zöld Demeter, arrafordult és holtszínű lett tőle az arca…

    De amikor holtszínű lett volna az arca, újabb vonítás rázta meg az égő nádast, a Tisza vizét és végig a Tisza partját. S a Tiszaprartról szakadni kezdett befelé a tengerkuruc, pontosan úgy, haogy azt Jánki Péter megjövendölte. Az Esze Tamás beregi farkasai voltak. Jobbkezükben megcsillant a kurtanyelű balta s aközben hújjogatták elnyújtva, kísértetiesen:

    - Juj! Ju-ju-ju-ju-jujjj!

    Jöttek. Nagyokat szökve, repülve, csúnya üvöltéssel. Ontotta őket a Tisza-meredek és a nádas és aközben rémesen csattogott a fejszéjük és hujjogatásuk megrázta a mennyboltot. De minden vonítást túlordított egy gyászsüvegű óriás, ki a part magányos fűzfája alatt rázta a balöklét, a máik kezében baltáját villogtatta s úgy vadította a beregi szegénylegényeket:

    - Vágjad talpas! Szúrjad talpas! Az anyád keserűségit, talpas! A magyart öld csak, aztat nyúzd csak, talpas!

    Ez a gyász-süvegű óriás senki más nem volt, mint Esze Tamás maga. Elállt a szíve, aki hallotta a káromkodást. Fejszével hadonászott a parton, aztán belerohant a dulakodók közé. Az egyik arca tűzben vöröslött, másik arcára még hideg színt vetett a hajnal.  

szozattv


szozat a tiszta hang vers2020a A3 wass albert est plakat Könyvbemutató 12 112019SZENTKORONA attila20191214 23 56 os eganivanpalmeghivo 2019SZENTKORONADELUTANOK újpogányság szalonna alap 1 VIIKerecsen Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf