Komáromi János: Talpas-üvöltés

    I.

    Még nem alkonyodott végképp, de túl, a Bodrogközön, lenge fátyol ereszkedett már a hegyaljai dombsorra s csak messze, északfelé ütköztek ki némire a sátorhegyek kupolái. De ez is csak látszott talán.

    Augusztus vége felé volt s a Tisza alacsonyan állt ebben az időtájban. Híre járt, hogy Montecuccoli Kassa alól ereszkedik lefelé a síkságra, Glöckelsperg tábornok pedig a Tiszahátról igyekszik szemközt, hogy egy ügyesen kombinált sakkhúzással agyonüssék ezt azt az útonálló csőcseléket, mely a nagyszájú Esze Tamás, meg a zsivány Bige László keze alatt gyújtogatott ezalatt az urak birtokain. S hívatta magát az egyik rabló a Csaták Pajzsának, a másik lator meg a Harcok Buzogánya jelzőt nyerte el a gyülevész parasztok táborában.

    Jól tudta a két generális, hogy e hordával szemben mely piszkolódó versekkel sem átallja illetni a császár személyét, ésszerű stratégiával csődbe jut a legmesteribb katonaagyvelő is és ez oknál fogva gyors menetre parancsolták Szolnok felől a Jászberényi László kettős kompániáját, hogy ilyen módon oldalba szorítván a megtévelyedett fiatal herceg kóborlóit, belefojthassák őket a Tisza és a Bodrog mocsaraiba.

    Jászberényi kapitány elérvén a Tiszát, pihenőt rendelt a vencsellői révnél. Közel volt már az este, de nagyobb bajnak tetszett annál, hogy a komp a túlsó parton vesztegelt ezen a délutánon. S ami még gyanúsabb lehetet: sehol élő lélek nem mutatta magát, csak az iszonyatos magány hallgatózott közeli és távoli vidéken.

    A két század rác és horvát gyalogosai ledűltek a fűzek alá, az egynéhány magyar lovas is lenyergelt, a két kis ágyút meg, melyet rabkurucok vontak, ügyesen elbújtatták a part meredekje alá. A nap sápadt korongja már-már érintette a Harangod síkját s ijesztő csend ült köröskörül.

    Jászberényi óvatosan átkémlelt a túlsó partra, hol két árvafűz bánkódott a homokban s aztán odaszólt a huszárok felé:

    - Karvaly!

    A huszárok közül erre talpraszökött egy sánta és alacsony dugóemberke. Lehetett vagy ötvenéves. Egy-forradás volt a pofája, szemöldöke a szemébe s bajusza a szájába lógott. Ez volt Karvaly.

    - Parancsára, kapitány uram, itt vagyok! – s úgy megmeredt a tiszt előtt, mint a tuskó.

    A kapitány a folyó másik oldalára mutatott:

    - A kompot át kell hoznunk…

    Karvaly is átnézett a vízen, összehúzott szemmel, sokáig, mint aki nagyon figyel. Aztán egyetlen-egy pontra kezdett pislogni, mint aki már észrevett valamit…

    A kapitány folytatta:

    - Még ma este, Karvaly. Mert hírt vettem, hogy őexcellenciája Generális Montecuccoli táborba szállt Újhely alatt.

    - Már abból semmise lesz, kapitány uram, mert a hidast nem lehet átalhozni.

    - Miért?

    - Azért, kapitány uram, mert onnanátról egy büdös kuruc leselkedik reánk, – s utálata jeléül kiköpött maga elé.

    A kapitány ösztönszerűen összerezzent:

    - Hol te?

    - Vasz szagt er? – kérdezte egy sápadt bécsi hadnagy, ki a száraz füvön heverészett s a fogát piszkálta egy szalmaszállal.

    Jászberényi bosszúsan legyintett a hadnagynak s Karvalyt sürgette. Karvaly pedig átmutatott a túlsó partra s egykedvűen magyarázott:

    - Látja, kapitány uram, azt a magányos fűzfát, hol a hidas feljárója vagyon? Ugye? Hát a fűzfa törzsihez támaszkodva áll valami, innét olyannak látszik csak, mint egy barna tönk. Hát az a tönk az a tetves kuruc, hogy a szél hajítaná át a toronytetőn a tiszteletlen személyét! – s megint köpött egyet.

    Jászberényi figyelni kezdett a fák mögül, de ezúttal nem akart hinni a Karvaly csodálatos szemének:

    - Bizonyos te?

    - Bizonyos hát! Bársonysüveg vagyon fején a gyilkosnak. Tarpai bicskás lesz, mert azoknak vagyon fekete süvegjük. Fuj!

    Jászberényi közbe elmagyarázta a németnek, hogy alighanem baj van, mert odaát résen állnak a fölkelők. Szóval, hogy most valami igen okos dolgot kell kieszelni. A hadnagy a fogát szíjta:

    - Szo eine Horde!

    A kapitány magához intette Karvalyt:

    - Hátha nem is kuruc, te Karvaly. Hátha csak valami szegénylegény.

    - Csakhogy aki szegénylegény ma, az mind kuruc ma, kapitány uram! – rántotta fel a szemöldökét Karvaly. – Mind kuruc, a fene enné meg őköt! Vagyis hgoy most inkább ők esznek meg bennünket.

    Jászberényi ideges lett:

    - Ne légy ostoba! Inkább állj ki a partra és beszélj vele okosan!

    - Okosan? – és vállat vont tiszteletlenül. – Okosan? – és fölnevetett. – Jó.

    Felállt.

    A nap leesett már s Záhony irányából feltűnt az első csillag. De különben félelmes hallgatásba merült a környék. Csak túl, a mocsarak fölött, kiáltott olykor kettőt-hármat egy elkésett vadlúd.

    Karvaly ekkor már felbukkant a fövenyes parton s tölcsért csinálván a markából, átordított a vízen:

    - Ki vagy, hé?

    A visszhang idefeleselt a Tisza kanyarodójából:

    - …vagy hé?

    Csend lett utána, de csak egy pillanatig. Mert a másik pillanatban a barna tönk elvált a magányos fűz törzsétől és ahogy elvált, lett belőle kétlábon járó ember. Csakugyan, gyászszínű süveg volt a fején az istentelennek. Jött tehát a báránysüvegű s aztán szembe, a hidas feljáróján, a part legtetején megállott és úgy kiabált vissza Karvalynak:

    - Mi közöd hozzá, tetves!

    Karvalynak vérbeborult a feje, de azért vigyázott a tempóra:

    - Mért állítod, atyámfia, hogy tetves vagyok?

    - Azért állítom, – ordított vissza a kuruc – mert az vagy! Mert magyar vagy és mégis a bécsi császárt szolgálod, fulladnál meg vele együtt! De kerülj csak a kezünkbe…

    Karvaly hirtelen elfelejtette, hogy haragudnia illenék s kíváncsi lett:

    - No, és ha a kezetekbe kerülnék…

    A kuruc felemelte az öklét, fenyegetőzve és piszkolódva:

    - Ha egyszer a kezünkbe kerülsz, halld meg, mi véged lesz! Először csalánba forgatunk meg, de csupaszon, aztán akáctövist szurkálunk a körmeid alá s annyi pofont kapsz, ahányat szisszenteni mersz. Megállj, mert még nem fejeztem be! Másnap felkötünk egy szilvagallyra, de tótágast s tüzet rakunk a koponyád alá. Azonban nem pirítunk meg véglegesen, mert az nagy barátság lenne, hanem csütörtökre kerékbetörjük a ballábadat…

    Karvaly tombolni kezdett ennyi szemtelenségre:

    - Hagyd abba, mert kupánütlek!

    - Kis türelmet még! – ordította nyugodtan a kuruc. – Pénteken bélyeget sütünk a két lapockád közé, de vigyázni fogunk azért, hogy meg ne dögölj mindjárt. Szombaton ugyanis, azaz a hét utolsó napján, lófarkhoz kötünk és ha szétrepedtél, undok testrészeidet az erdőszélre akasztjuk ki, hogy száradj egy kicsit a napon. Hát így fogtok lakolni mindnyájan, hitehagyott magyarok, akiknek nincs Istenetek, hanem a mi ellenségeink pártján irtjátok a szegény magyarokat!

    Itt megállt a kuruc, Karvaly pedig visszaüvöltött:

    - Jó, hogy tudom. Nyúzok még én eleven kurucot, váglak én még pofán téged is!

    A kuruc belekiabált valamit, de Karvaly nem hallgatott rá többet, hanem kikelten rohant vissza Jászberényihez:

    - Kapitány uram, hallották?

    - Hogyne, – mosolygott kényszeredve a kapitány.

    - Hát most már meg kell fogni ezt a rongyost. Mert amíg így pofázott velem, én úgy tettem, mintha csak őtet nézném, de a balszememmel óvatosan balra kacsintgattam ezért és megláttam, hogy lejjebb kanyarodni kezd a víz s ott szélesedvén, bizonyosan sekélyesebb is. arra mehetnénk mindnyájan, de akkor megpillantana ez a koszos és megbújna előlünk. Már pedig ezt nem tehetjük, mert még ma üszökkel kell megvallatni a bélpoklost. Ezért én most csak két embert veszek magamhoz, de magyart!

    Jászberényi intett, hogy meg lehet próbálni s Karvaly két társával egy-kettőre eltűnt a bozótosban.

    Ekkor már jött az este. Szemközt, a Bodrog tengersíkján, de véghetetlen messzeségben, pásztortüzek kezdtek támadozni s fent, a mennybolt kárpitján csillagok kezdtek tünedezni. Áttetsző homály sietett elő a távoli hegyek alól s nagy csönd szendergett körül-körül.

    De a csöndet egyszerre csak rémes ordítás verte fel…

    Jászberényi és a legénység kirohant a partra, honnan láthatták még a másik részen tartó dulakodást. A kuruc kétségbeesve küszködött, az első Jászberényi-huszárt félkézzel a vízbe hajította, de a másik kettő mégis csak leteperte. Hirtelen csattanás vert át a folyón s utána ujjongva kiabált keresztül Karvaly:

    - Véres már a pofája, kapitány úr!          

    II.

    Hát véres lett a szegény kuruc pofája.

    Az ég kupolája csillagokkal volt telehintve s a Tisza túlsó felén száz tücsök muzsikált. Egyszer-egyszer gazdátlan szél jött valamelyik ismeretlen irányból, olyankor sóhaj remegett át a nádasok között, fejükkel összebókoltak a nádibuzogányok, de utána még ijesztőbb lett a hallgatás.

    Nagyon késő volt már.

    S élőlénynek sehol semmi nyoma, csak kietlen csönd volt s csak igen-igen távol, északkeleti irányban bukkant fel hol itt, hol ott néhány tábortűz. De ahogy előbukkant, mindjárt ki is aludt s később más pontokon táncolt fel a sajátszerű tűzijáték.

    Jászberényi végigjárt a strázsák vonalain s visszajött a sátora elé. A sátor előtt még parázslott a tűz, a tűz mellett hanyattfekve álmodozott a bécsi hadnagy, körül a téren pedig mélyen hortyogtak a katonák.

    A kapitány ledűlt a tűzhöz s halkan a sátor mögé szólt:

    - Karvaly!

    Karvaly ott-termett.

    - Hozd elő a rabot!

    A forradtpofájú huszár ismét eltűnt a sátor mögött s két pillanat múlva előtaszigálta a véresorrú szegénylegényt.

    Mert véres volt a kuruc orra. Két kezét gúzsbakötötték hátul, de a kerek képén nyugalom látszott azért. Bajuszán aludt vér ült, de a süvege még egyre úgy legénykedett, félrevágva, ahogy éppen szájonütötték őt magát.

    Megállt a kapitány előtt s szelíden várt a sorsára. Jászberényi fektében félkarra könyökölt s végignézett a rabon:

    - Spion vagy?

    - Az is megeshetik, – felelt közömbösen. – Ámbátor én csupán a víz folyását szemléltem.

    - Úgy. S mi a neved?

    A rab vállat rántott:

    - A nevem? Minek az én nevem? Fontos az? Egyvalaki vagyok a reménytelen magyar népből, kiért kardra kelt a mi ifjú hercegünk. Az Isten áldja meg a helyet, ahová egyet lép! Ő a mi édesapánk…

    - Aki megszökött a börtönből, mint egy szabadhajdú! – nevetett fel dühében a kapitány.

    A kuruc megátalkodva hajtogatta a magáét:

    - Ő a mi gondviselő édesapánk, kit az igaz Isten szabadított meg álnok ellenségeitől, hogy pártját fogja az árva magyar népnek. Ahol megjelenik dicsőséges személye, lengőhajú vének, kik ott voltak Buda vívásánál s gyereklegények, kik alig érnek az apjuk válláig, sírva fognak kaszát a legyöngült haza oltalmára. Úgy zúgnak előre, mint a tenger! Mint a szél!

    Jászberényi érdeklődve figyelt a deklamáló kurucra:

    - Úgy szájalsz, mint egy újhitű prédikátor. A fene ett volna meg, ahányan vagytok! Hát azt tudod-e, kicsoda előtt állsz most?

    A kuruc kész volt:

    - Mi mindent tudunk. S mit nem tud Jánki Péter…

    - Tehát Jánki Péter vagy.

    - Az vagyok. Te pedig Jászberényi László ezredeskapitány vagy s azért jöttél át a Tiszán, hogy megnyomjál bennünket. Jókor jöttél…

    A kapitány felfülelt:

    - Mit mondtál?

    - Jókor jöttél, – s gúnyra szélesült el a szája. – Hol vannak ma már a Glöckelsperg katonái? Szolnok táján menti szánandó életét, akit be nem fullasztottunk tegnap hajnalkor a Szamos medrébe. Jobb lenne, Jászberényi, ha magad is menekülnél, mert mire lefelé fordul a Göncöl rúdja, késő lesz. A Tisza partját, a gázlót és a mocsarakat mind ellepi a tengerkuruc.

    Jászberényi szentül hitte, hogy Jánki Péter arcátlanul hazudik most, de szempillája meg nem rezzent azért a zsiványnak. Egyelőre nem akarta a fűzfára húzatni, mert tudni szeretett volna egyetmást. A kuruc pedig közlékenynek látszott.

    Itt-ott egy bujdosó csillag hasított le az égen, itt-ott halk szél hárfázott a nádon. S hol elől, hol oldalt fojtott jelszót hallatott az istrázsa. A szegénylegény pedig állt ezalatt a hamvadó parázsnál, lekókadt, véres bajusszal, félarca piros színben égett s mögötte feszesen vigyázott a gyilkospofájú Karvaly.

    - Hát Kálló alatt ott voltál-é? – kérdezte most Jászberényi csak úgy odavetve, mintha véletlenül ötlött volna eszébe.

    A kuruc felragyogott:

    - De ott! Mikor átmásztunk a kőfalon, úgy vágtak fejbe kétszer…

    - Jaj, te disznó! – vakkantott bele Karvaly.

    - …úgy vágtak fejbe kétszer egymásután, hogy majdnem megszédültem. No, de meg is aprítottunk mindenkit…

    - S földig gyújtottátok az édesapám házát, – mondta halkan Jászberényi s felhő esett a homlokára.

    - Tudom, – örvendezett a kuruc, – de jól tettük, mert az apád is hitetlen császári ember…

    A kapitány felordított:

    - Kuss!

    Vérbefúlt szeme s hirtelen arra gondolt, hogy most mindjárt követ köttet a kuruc nyakába s úgy vágatja bele a Tisza közepébe. Az ordításra a hadnagy is fölrezzent s szokása szerint szjt egyet a fogán:

    - Welch eine Frechheit!

    De a kapitánynak szüksége volt még egyre-másra, hát csak türtőztette magát. Dühösen mérte végig a szegénylegényt, aki meg se moccant:

    - Hogy csináltátok?

    - Hát úgy, – s egyet szippantott az orrán, – hogy legeleinte máramarosi bocskorosok tüzes kévét dobáltak be a falakon, mire meggyúlt egynéhány épület. De a lompos németek csak tartották magukat s parazsat szórtak nyakába, ki a falak alá merészkedett. Ifjú fejedelmünk türelmetlen vala már, mikor elibe állt Esze Tamás, hogy azt mondja, ő megveszi a falakat. S alighogy ezt mondta, vagy kétszáztíz főnyi beregi kóborló máris fejszével rohanta meg a kapukat. Esze Tamás mindig csak kiabált nekik, hogy: rája, rája büdös talpas! A talpasok meg úgy csapkodták baltájukkal a kapukat és a falakat, hogy hiába öntöttek tüzet meg szurkot a hátukra, mégis lyukat vágtak a falon és bemásztak a városba. Hát így volt. Fejedelmi urunk őnagysága könnyeit ontotta, úgy örvendezett…

    Jászberényi megkövülten bámult a kurucra.

    - Minden németet halálra csaptunk. De igaz is, Esze Tamás négy napra elvesztette a hangját, mert a kiabálástól úgy megdagadott a nyaka…

    Most már a hadnagy is a kuruc felé fordult, Jászberényi pedig felült a földön, két karjával átfogta a térdét s egy nagyot sóhajtott:

    - Mondd csak nekem, te Jánki Péter, hiszen okos embernek látszol: nem szomorú dolog-é, hogy azt a megtévedt makovicai herceget még jobban meg tudja téveszteni az a néhány ezer zsivány?

    A kuruc felvágta gyászos homlokát:

    - Nem úgy van, Jászberényi! Halld meg azért, ha tudni akarod, hogy a mi kisurunk magától jelent meg a haza határán, mert jószíve nem nézhette tovább a mi fájdalmainkat és ahogy megjelent, a földönfutók úgy kezdtek özönleni hozzá, mint Jézushoz a szenvedők… Parasztok vezetik csak e büdös népet, ez igaz. De micsoda parasztok, te Jászberényi! Thököly sokat csavargott hajdúinak Nyúzó Mihály a látható feje s mind ő, mint a hajdúk sárral mázolják be a pofájukat, de csak azért, hogy hétszer rázzon meg a hideg minden nagybendőjű németet, amikor meglátja őket. Zöld Demeter, a rongyosokat vezeti a verekedésben. Ezen rongyosok télen is mezítláb vagynak, van aki sarkantyút is köt a bokájához s ezek úgy szaladnak előre, mint a nyári felhő. S ahol egyszer megjelenik Zöld Demeter, aki olyan hosszúlábú, akár egy struccmadár, ott már nagy bajok vagynak… Buga Jakab a gyújtogatókat viszi magával, a tavaszon is csupaszon úszták meg a Tiszát és szűzmezítelen testtel kergették meg a morva tüzéreket… Esze Tamás olyan iszonyatos ember, mint egy fenyőfa, ő parancsol a beregi erdők farkasainak, kiknek rettenetes balta van a kezükben s aztat veszettül forgatják. Ez emberi farkasok pedig úgy tudnak vonítani, mint az igazi farkasok. És ha Esze Tamás üvölteni kezd nekik egy hegy tetejéből, hát a harmadik hegyről visszaüvöltenek neki… Hát ilyenek vagyunk. Amikor meg csatához látunk, fejedelmi urunknak először nevet a szeme, aztán sír a szeme, úgy gyönyörködik bennünk. Aki pedig magyar van és ellenünk fordulván, nem szégyell a haza megrontói közé állani, azt egy hétig is kínozzuk s csak akkor szabad kiadnia elkárhozott lelkét…

    Jászberényit teljesen megzavarta a szegénylegény. Látszott rajta, hogy igazgat mond. És akkor a kurucra emelte föl szemét Jászberényi László. A hangja majdnem szomorú volt:

    - Hát a törvény semmi, te kuruc?

    A kuruc felnevetett. Csuklóját marta ugyan a zsineg, de azért nevetett hosszan, keserűen. Olyan volt ez a nevetés, hogy végignyerített a szunnyadó táboron és felemelték rá fejüket az alvók. És ahogy elszállt a nádas felett, mintha egy másik nevetés jött volna rá a nádasból. Egy éppúgy elnyújtott, keserű nevetés.

    Pillanatnyi szünet támadt s Jászberényi és a hadnagy összerezzent rá. Mert a strázsák vonalán belülről támadt az a másik veszett kacagás: még Karvaly is felkapta rá a szemöldökét. Hinni lehetett azonban, hogy csak a visszhang felelt.

    - Törvény? – nevetett Jánki Péter. – S te mondod ezt, kapitány? Hát ki csinálja nekünk a törvényt? A ti kegyelmes császárotok! S ki szégyeníti meg ugyanazt a törvényt? Hát a ti császárotok, rúgna utolsót, ahányszor mi kívánjuk neki.

    - Hallgass piszok! – ugrott fel a kapitány.

    De a kuruccal nem lehetett bírni:

    - Ki csinált véres fürdőt Eperjesen, meg az újhelyi piacon? Ki hányatta kardra a csecsszopókat Patak várában és Tokaj várában? Ki az oka, hogy kutyáénál kutyább a mi sorunk? A császár? Nem! Rosszul mondtam! Ti vagytok az oda, ti császári magyarok, akik ránk hoztatok németet, rácot, dánt és vallont s kergettek, nyomorgattok bennünket, akik siralmak tanyájává tettétek ezt a földet és koldussá a népet. Ki az oka, hogy rablózsiványok lettünk? Te vagy, Jászberényi és ti vagytok, egytől-egyig, hitnélküli, Istenünktől elfordult magyarok. Hogy nincs becsületem? Ti loptátok el! Apám a gályán veszett el nyomorúságban, édesanyám az erdei vadak közt pusztult el, volt egy húgom, a ti embereitek prédája lett s aki atyámfia lett volna még, kerékbetörtétek, élve égettétek… Hát lehet nekem Istenem, hazám, hitem, tisztességem? Vigyázz, Jászberényi és menekülj innét!… Me-ne-külj!

    A kapitány intett, hogy fogják le a megveszett parasztot. Három rác gyalogos felugrott álmából, a kuruchoz rohant és legyűrte. A földön hempergett már a szegénylegény s Karvaly még akkor is a szeme közé dugdosott.

    De e zavar közben egy másik zavar is támadt a hűvös éjszakában.

    A kuruc hörgött még, mikor az északnak álló strázsák felől váratlanul kiabálás hallatszott. A hadnagy előkapta kardját s Jászberényi a kiabálás felé indult három huszárral. De ugyanakkor már jött is néhány virrasztó-őr s egy lehetetlen külsejű alakot taszigált maga előtt.

    Ez az alak vékony volt, mint a meszelő nyele. Keze-lába hosszú, hogy nem tudta, hova tegye. Orra igen megnyúlt, a pofája savanyú, szeme-bajusza savó. Félig csupaszon foghatták ki a vízből, mert csurgott róla sár és víz. Kenderhaja az orráig lógott.

    Jött lomhán, előrehajló fejjel. Olyan volt, mint egy víziember.

    - Hát ezt hol szedtétek? – hökkent meg Jászberényi.

    - Amoda át, a lápon lubickolt, kapitány uram, – röhögött egy huszár. – Kákatőn ült, mint a ruca.

    Az egetkaparó jövevény ekkor már a tűznél álldogált és bámult maga elé. Egykedvűen pislogott a megkötözött kurucra, mintha sose látta volna. Aztán bamba szemmel a kapitányt nézte meg.

    - Ki vagy, hékás? – lépett hozzá Jászberényi.

    - Vándor halászlegény valék, – dünnyögött a maflán. – Most rút kóborló vagyok.

    - Hogy hívnak?

    A kóborló vonított egyet a csontos, mezítelen vállán:

    - A Zöld Demeter nevezetre hallgatok.

    - A Zöld Demeter nevezetre? – ujjongott fel a kapitány. – Talán bizony kíváncsi voltál reánk! Talán bizony te vagy az, ki a rongyosokat viszed a védtelen városokra?

    - Az is megeshet, – hagyta rá nyugodtan Zöld Demeter.

    - Ó, te büdös! – s a szeme közé köpött. – Kötözzétek meg!

    Rárohantak.

    De ekkorra másodszor is zavart kiabálás jött az őrök vonaláról. Néhány lövés hallatszott. S aközbe hol itt, hol ott egyre felgyúltak s kihunytak azok a nyugtalanító tűzjelek. De mindig közelebbről s mindig több-több ponton. Ismét puskaszó hallatszott, de a Tisza túlsó feléről.

    Jászberényi riadót fúvatott. Megreccsent a kürt s megmozdult rá a tábor. Az egyetlen gázlón huszárok nyomultak előre, hosszú libasorban.

    Most hirtelen tűz lobbant fel a nádasban, de nagyon messzi. Szürke füst kavargott s a füstön át több helyen láng csapott ki.

    Jászberényi a lovát kérte s annyit súgott a hadnagynak, aki nagyokat ásított:

    - Csak reggelig tartsuk magunkat. Mert világoson agyonütjük őket, de sötétben ők fognak felfalni.

    Aztán odaszólt Karvalynak:

    - A két gyújtogatóért te felelsz.

    A két gyújtogató az egymás oldalán feküdt ezalatt a kihunyó tűz szélén. De csak egy darabig. Mert Zöld Demeter, mikor nem figyeltek oda, egyszerre csak mozogni kezdett, valamit babrált a csuklója körül és akkor nagyon ügyelve, Jánki Péterhez hajolt:

    - Csak azért jövék, hogy körülnézzek kicsit, – súgta a fülébe. – Most megyek is már, de a rongyosokkal itt termek legott.

    Jánki nem akart hinni a fülének. Óvatosan arra fordította a fejét s ijedten látta ekkor, hogy Zöld Demeternek kutyabaja van már. Keze-lába szabad s olyan nesztelenül kúszik a nádas felé, mint a kígyó… Karvaly viszont a kigyúlt nádas felé szimatolt nyugtalanul, majd a kapitányt kísérte szemmel, ki a lovát vizsgálta ezalatt. Mikor aztán egyszer a rabokra figyelt föl megint, elszürkülve látta, hogy a póznalábúnak hűlt helye van. Dermedten kiáltott fel:

    - Jaj, kapitány uram!

    - Mi lelt? – fordult vissza Jászberényi.

    Karvaly sápadtan tátogott. A kapitány és a hadnagy odasietett:

    - A fene ott volna meg, hát a másik hova lett?

    - Csak félrenéztem, – hebegett Karvaly, – s mire visszanéztem, már nem volt a helyén.

    Jászberényi iszonyú haragba tört ki. Hajánál kapta meg a nyöszörgő Jánki Pétert:

    - Hol a másik, he? Merre tűnt el? Hallod?

    Jánki a fejével mutatta:

    - Arra…

    Arra pedig éppen akkor új ponton lobbant fel a nádas és ugyanakkor hátulról is megmozdult valami. Egy-két apró lövés villant meg s után szaggatott vonítást lehetett kivenni. Mint mikor egy farkasfalka vonít végig a téli pusztán. Kelet felől mintha virradni akart volna, mert zöld csík derengett fel a föld karimáján. A Göncöl rúdja ekkor már meredeken zuhant lefelé.

    Jászberényi idegesen neszelt egy szünetig. Aztán gyors mozdulattal a hadnagyhoz fordult:

    - Az ágyúkat húzasd fel a víz partjára és lövess a kutyák közé, ha a víz felől látnád őket.

    Aztán a kuruchoz fordult:

    - A társad elárult, ezért meg fogsz halni.

    - Már késő, – szólt nyugodtan a kuruc. – Hallod, Jászberényi?

    A Tisza közepéről nóta hallatszott e pillanatban. Csengő hang sietett lefelé a vízen, mintha csónakban menekült volna valaki:

Jánki Péter hazánk fénye,

Zöld Demeter nagy reménye…

    Jánki felkacagott:

    - Hallod, Jászberényi?

    Élesen csendült fel a hazátlanok éneke. Most éppen hirtelen megint ismételte valaki, de már tilinkón.

    Jászberényi elképedt. Fogalma sem volt, mi készül itt köröskörül.

    - Hallod, Jászberényi? – röhögött fel a kuruc. – Késő!

    A kapitány elfehérült, mert a rettenetes nótának folytatása lett, de most már egészen közelről, a nádas közepéből. Borzongató volt:

Jászberényi is népestül

Majd hozzánk jön seregestül.

    - Hallod, Jászberényi? – röhögött fel harmadszor is a kuruc. – Te is hozzánk jössz!

    - S ha nem megyek? – szaladt ki akaratlanul a száján…

    - Akkor meghalsz.

    Jászberényi elfulladt ennyi vakmerőségre:

    - Az meglehet, de előbb te dögölsz meg! Karvaly!

    Ahogy ezt mondta, jobbról-balról iszonyú tűz csapott fel s körül-körül lángbaborult a nádtenger s a láng fölött remegni kezdtek a csillagok. Egészen elől sűrűn puskáztak már a huszárok, a part felől hirtelen kettőt szólt a két ágyú s ugyanakkor körül-körül megharsant az ijesztő üvöltés…

    - Késő!! – táncolt a kuruc.

    - Üsd le már! – toporzékolt Jászberényi.

    Karvaly erre kihúzta a kardját, két marokra fogta s olyat vágott vele a kuruc válla közé, hogy a szegény kuruc leroskadt s véres lett a háta…

    - Előre! – kiáltotta most a rác katonáknak Jászberényi.

    De e kiáltásra kigyúlt hátulról a Tiszapart is. És a tűz lobogó fényében egyszerre kibukkant Zöld Demeter hosszú-hosszú, féligcsupasz figurája. A haja lengett s rettenetesen bunkót forgatott a rongyosai legelején:

    - Rája, rája, rongyos kuruc!                        

    III.

   

    Kettőt-hármat hajított magán a nyakiglábával Zöld Demeter és ott termett a nyöszörgő Jánki mellett:

    - Mi bajod, testvér?

    - Megöltek… Meghalok…

    Másodszor is megforgatta a bunkóját Zöld Demeter:

    - Rája, rája rongyos kuruc!

    A rongyosok egyrésze ekkor még az ágyúk körül pofozkodott néhány nagyszájú horváttal, de a többi mezítlábas a Zöld Demeter oldalán dulakodott megvadulva, mikor meglátta a véres és halott Jánki Pétert. Köröskörül recsegve égett már a nádas és piros lett tőle a hajnalodó ég. Zöld Demeter legelöl fújt és káromkodott s ahogy szembefordult vele a forradtszájú Karvaly, elhányta a furkóst s a szőrös csupaszkezével rohanta meg:

    - No, megállj!

    Császári huszárok vágtattak eléjük s a mezítlábasok egetrázó üvöltéssel vetették magukat a lovasokra. Egy tiszt hadonászott a huszárok élén.

    E pillanatban a virrasztó-őrök is feltűntek az egyetlen keskeny úton. Jászberényi eléjük nyargalt:

    - Vissza! Vissza!

    De az őrök fej nélkül ordítoztak:

    - Az ördögök jönnek ránk a pokolból!

    S csakugyan, az út távolában, a tűz csapkodó világánál hirtelen új alakok mozdultak meg s csörtettek előre, mint a sátánok. A Nyúzó Mihály bocskoros-hajdúi voltak, kik előzően sárral kenték be a pofájukat. Nyúzó Mihály maga a rekedésig fenyegetőzött:

    - N lújj német, mert meghalsz!

    Esztelen kavarodás keletkezett msot a szoros úton. Jászberényi a hajdúk ellen rontott s hirtelen visszavetette őket. Nyúzó magánkívül táncolt a mocsárban, ahová lenyomták, – jobbról-balról, elül-hátul égig lobogott a tűz – Jászberényiek hátában Zöld Demeter és rongyosai forgatták a bunkót, a Jánki Péter hűlő teste körül, – a parton, a két ágyú előtt, kuruc és német vágta magát eszeveszetten s a szédült zűrzavarban Jászberényi kapitány másodszor is rohamot rendelt, de most már visszafelé, a nagylábú Zöld Demeter ellen. Leugrott a lováról s gyalogharcba bocsátkozott a horvátok élén:

    - Senkinek kegyelmet!

    Meghallotta ezt Zöld Demeter, arrafordult és holtszínű lett tőle az arca…

    De amikor holtszínű lett volna az arca, újabb vonítás rázta meg az égő nádast, a Tisza vizét és végig a Tisza partját. S a Tiszaprartról szakadni kezdett befelé a tengerkuruc, pontosan úgy, haogy azt Jánki Péter megjövendölte. Az Esze Tamás beregi farkasai voltak. Jobbkezükben megcsillant a kurtanyelű balta s aközben hújjogatták elnyújtva, kísértetiesen:

    - Juj! Ju-ju-ju-ju-jujjj!

    Jöttek. Nagyokat szökve, repülve, csúnya üvöltéssel. Ontotta őket a Tisza-meredek és a nádas és aközben rémesen csattogott a fejszéjük és hujjogatásuk megrázta a mennyboltot. De minden vonítást túlordított egy gyászsüvegű óriás, ki a part magányos fűzfája alatt rázta a balöklét, a máik kezében baltáját villogtatta s úgy vadította a beregi szegénylegényeket:

    - Vágjad talpas! Szúrjad talpas! Az anyád keserűségit, talpas! A magyart öld csak, aztat nyúzd csak, talpas!

    Ez a gyász-süvegű óriás senki más nem volt, mint Esze Tamás maga. Elállt a szíve, aki hallotta a káromkodást. Fejszével hadonászott a parton, aztán belerohant a dulakodók közé. Az egyik arca tűzben vöröslött, másik arcára még hideg színt vetett a hajnal.  

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Rátkai 2020 01 30 jorafordulopal vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf