Ányos Pál: Gyöngyösi árnyékához

Állj meg, te nagy lélek, tűnő szárnyaiddal,
Melyek Parnasszusra visznek múzsáiddal.
Közölj egy pillantást hív onokáiddal,
Kiket már utánad emelsz tollaiddal.
Nézz le, hogy repdesnek Duna mellyékéről?
Hogy füstöl tömjénjek múzsák tűzhelyéről?
Hogy szól furuglyájok őseik lelkéről?
Hogy nyög, hogy mosolyog Gellért tetejéről?
Szebben ragyog Fébus köztök sugarával,
Hangosb a pacsirta pihegő torkával,
Flóra többet festi rétjét virágjával,
Többet játszik Zefír rózsák illetjával,
Miólta eljöttünk Tánais partjáról,
S nyilak nem csüggenek magyarok válláról,
Nem keltek ily napok Világunk sarkáról,
S nem törött annyi ág Apolló fájáról.
Ha ezt mind megláttad, menj repülésedben,
Könyveztesd murányi Kalipszót versedben;
De magad mosolyogj érzékeny szívedben,
Hogy még van, ki örül versszerző tüzedben,
Mi pedig elmegyünk Gömör vármegyébe,
Hol egy borostyánnak enyészel tövébe,
Ott áldjuk lelkedet polgárink nevébe,
Rózsát s ciprust hintvén sírod tetejébe!