Némethy Géza klasszika-filológus, irodalomtörténész, műfordító, költő

250px Némethy GézaElfelejtett költőinket bemutató sorozatunknak egy különleges alakját mutatjuk most be, akinek tudása és érdeklődése háromszázhatvan fokos körű bölcsészeti palettán mozgott. Némethy Géza klasszika-filológus, irodalomtörténész, műfordító, költő 1865. augusztus 17-én, a Szabolcs vármegyei Tiszapolgárban született [Némethy Imre bérlő és Szűcs Erzsébet fiaként]. Klasszikus ókori latin nyelvű irodalommal, elsősorban Cicero, Tacitus, Vergilius, Persius, Tibullus és Ovidius munkásságával foglalkozott, kutatta az ókori bölcselők műveit, fordította és elemezte azokat, szótárt szerkesztett, e mellet filológiát tanított és verseket is szerzett. Magyarra fordította – többek között – Cicero Laelius, De finibus, Xenophon Emlékiratok Szókratészről című műveit. Filozófiai lírája az ókori panteista világnézet visszatükröződése. „… Nemesebb értelemben vett ókori pogány költészet ez, a sztoikusoknak és más hellén bölcselő irányoknak életszemléletével. A költő az emberiség történetét és az élet játékait a pesszimista filozófus szemével nézi. Vallomásaiból nyilvánvaló, hogy az ógörög eszményeket a kereszténység fölé helyezi. Csodálatának Hellasz és Róma a tárgya, ünnepelt hősei a bölcselők és művészek. Költészete nemcsak azért értékes, mert egy bátorszellemű gondolkodó világtörténeti szemlélődéseit tárja az olvasó elé, hanem azért is, mert föllebbenti a fátyolt a tudóslélek izgalmairól és vívódásairól” írta egykor recenziójában Pintér Jenő újságíró Némethy Géza verseiről.


Hellas szelleméhez

Ki elhozál a szolgaság honából
Hellasnak lelke, népek mestere!
Szellemsorvasztó, vak börtönhomályból
A szabadság napfényes földire
És a szívembe oltád irthatatlan
A szépség és igazság kultuszát,
Engedd, hogy néked forró áhítatban
Elzengjem hálás lelkem himnuszát.

Sok híved közt vannak nálam nagyobbak,
Fényesb elmék, munkát bíróbb agyak,
A rejtett kincset felkutatni jobbak:
Lelköktől éled a halott anyag,
Tudósb fejek, csodái a világnak,
Olvasni múltban élesebb szemek:
De ők neked csak ésszel hódolának,
Én többet adtam néked, szívemet.

S épp ezt alig tudod megtenni, ember!
Hogy új eszmének teljes szívet adj,
Mert minden ősöd véled él szívedben;
Nemcsak te vagy te: őseid képe vagy
S érezned kell mindazt, mit elődöd érzett,
Bár tiltakozzék elméd ellene:
Rád fekszik a múlt, mint nehéz igézet,
És sírsz, midőn örülnöd kellene.

Korunk fiának szívét is mi marja?
Hogy ősi jámborsága elvesze,
S Judea balzsamát ma is siratja,
Midőn Hellast uralja már esze.
Elméje győz, de közben szíve vérez,
S a múltba visszavágyik titkosan,
Nyugattal gondol, ám Kelettel érez,
S két részre bomlik lelke kínosan.

E két ellennek ádáz, hosszú harca
Tesz gyötrelmessé oly sok életet,
Ezért oly dúlt az emberlélek arca,
Mióta Hellas újra éledett,
Ezért fehér hollója hát e kornak
A szép, antik jellemharmónia,
E méltó párja az antik szobornak;
Nem Zeno: Faust az új idők fia.

De én már zsenge tavaszom korában
E szívet néked örömmel áldozám,
S megtudva, mi ott zeng költőid dalában,
Hogy e világ itt egyetlen hazám,
Színesb lett nékem a mezők virága,
Gyönyörűbb lett az égnek kékje fenn,
Fényesb a napnak életető világa,
És szebb a lány, édesb a szerelem.

Majd férfisorban hogy megismerhettem
Szent bölcsőidnek fenséges tanát,
Lelköknek lángja összecsapott felettem
És nemcsak elmém: szívem járta át,
S mi keblét lakta e nagy embereknek,
Keblemben is oly érzés üszke ég;
Uralkodó pathossza lett szívemnek
Kemény bátorság, édes büszkeség:

Bátorság szembenézni az igazzal,
Legyen bármily félelmes szörnyűség,
És férfimódra megbékélni azzal,
Mitől a gyengék szíve kínban ég,
S meg ne mrettenve kába nép dühétől
Kimondani rémes igazságokat;
És büszkeség, a lélek erejéből
S a hamisnak megvetésiből fakadt.

Ezt nem kaphattam jámbor őseimtől,
Kik térdre hulltak a fohász előtt,
Alázattal reszkettek s félelemtől
S üldözték a velök nem térdelőt.
Ezt, oh Hellas, csak egymagad tehetted,
Hogy a lelkem nem rab és a szívem ép;
Nem adta ezt, mely téged elfelejtett,
A rád következett két ezredév.

Nem kínoz engem a két részre bomlás,
Nem ismerem Faust gyötrődésit én;
Nincs e kebelben semmi meghasonlás
És szólok, hogyha kísért ősi Rém:
«Nem félek én! Mit rémítesz hiába,
Ki nem vagyok már őseim fia:
Hisz nincs Sátán a Kháriszok honába,
S lelkem hazája ez, szép Græcia.»

Elmúlt énrólam múlt kegyes varázsa
És nem nyom őslidércek terhe sem;
Mint szolgaelődök annyi szolgamása,
Nem érzek én holtakkal terhesen.
Csak a magam élő szívével érzek,
Mint a magam fejével gondolok:
Elértem azt, mi e föld gyermekének
A legnagyobb: hogy én csak én vagyok.

Ki nékem ezt adtad, te drága Szellem,
Hellasnak lelke, népek mestere,
Oh vedd hát teljes birtokodba lelkem,
Te szépség és igazság kútfeje!
Tiéd elmémnek minden gondolatja,
Tiéd e szívben minden érzetem,
Tiéd ez élet, míg a sors akarja,
És téged áld végső leheletem.

                                                       1923.  


Középiskolai tanulmányait 1875-től 1883-ig végezte a Nagyváradi Premontrei Katolikus Főgimnáziumban, majd Budapestre került, itt a Tudományegyetemen bölcsészdoktori diplomát szerzett 1887-ben. Élete végéig folyamatosan tanított és közben maga is folyamatosan tanult. Állami ösztöndíjjal a lipcsei és a berlini tudományegyetemen hallgatott órákat 1887-1888-ban, majd klasszika-filológia tárgykörben magántanári képesítést szerzett, habitált 1890-ben. Tanári pályafutása szinte végig a fővároshoz köti, Budapesten az V. ker.-i római katolikus Főgimnáziumban illetve az Állami Főgimnáziumban rendes tanár 1888-1902. között. Majd az Eötvös Collegiumban a klasszika-filológia szakvezető tanára 1902-1909-ig. A tudományegyetemen a klasszika-filológia magántanára 1890-1896-ig, majd címzetes rendkívüli tanár 1896-1909 között, a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen dolgozott 1909-1912-ig, majd visszatérve Budapestre a tudományegyetemen oktat, illetve a Pázmány Péter Tudományegyetemen a klasszika-filológia rendes tanára 1933-ig, nyugalomba vonulásáig. Számos tudományos társaság tagja lesz, 1893-ban levelező, 1910-ben rendes tagjává választotta a Magyar Tudományos Akadémia, 1933-ban pedig a tiszteleti tagok sorába került, 1919-től 1933-ig elnökként irányította az I. [nyelv- és széptudományi] osztály tevékenységét, 1923-tól 1932-ig pedig az Akadémia klasszika-filológiai bizottságának elnöki tisztét is betöltötte. A Kisfaludy-Tásaságnak 1922-től rendes tagja volt, a Budapesti Filológiai Társaságban 1922-től 1933-ig pedig elnökként irányította a tevékenységét. A mantoviai Nemzeti Vergilius Akadémia [Accademia Nazionale Virgiliana] is levelező tagjai sorába választotta 1914-ben.
 Sohasem nősült meg, életét az oktatás és a tudomány szolgálatába állítva egyedül élt, de sohasem magányosan, a bölcsészet és az ókori klasszikusok korának boldog vándoraként. Hogy hogyan kezdett verseket írni, arról így vallott később egy levelében Kozma Andor költőnek: „A múlt század kilencvenes éveinek elején az Andrássy úti Reutter-kávéházban nap-nap után összegyűlt felejthetetlen Katona Lajosunk vezetése alatt egy fiatal írókból és tudósokból álló kis társaság, melyet utóbb, mikor Élet című szépirodalmi folyóiratát megindította, Élet-társaságnak neveztek el. Mi valamennyien, akik ide jártunk, életünk Sturm und Drang-korszakát éltük: a szélső modernség volt jelszavunk, a filozófiában Nietzsche, az irodalomban Ibsen a bálványunk; az utóbbi vendégünk is volt, mikor 1891 tavaszán a Nora előadására Budapestre jött. ebben a körben, ahol ragadós betegség volt a poézis. Én sem állhattam meg, hogy el ne kövessek néhány verset, melyekhez a formai készséget, mint egykori diák-verselő, régen megszereztem. Múzsám szüleményei akkor sok jóakarattal találkoztak: kettőt közülök Beöthy Zsolt javaslatára a Kisfaludy-Társaságban mutattak be és sorra meg is jelentek a Budapesti Szemlében, a Vasárnapi Ujságban, az Ország-Világban és az Életben. De ezzel azután búcsút is mondtam a költészetnek: azóta csak a klasszikus ókor tudományának éltem; ámbár igaz, hogy itt is főleg a poéták magyarázatával foglalkoztam. Saját poémáimra azonban régen ráborult a jótékony feledés fátyola”. Költészete nemcsak azért érdekes, mert egy különös szellem töprengéseit tárja az olvasók elé, hanem azért is, mert föllebbenti a fátyolt a tudóslélek izgalmairól. Némethy költészete két félre különül. Versei között vannak elbeszélő művek, amelyekben kedves, vonzó jelenetek fiatalkori lelki mozgalmait rekonstruálja, a múlt képeinek fölidézésében keresvén kárpótlást, hogy tudós dicsvágyának föláldozta a szerelem és családi élet boldogságát. Valami finom, szomorkás báj rezeg e versek sorai között, s mintha a kor népszerű operájának „a Sáckingeni trombitás”enyhén szentimentális hangulata venne rajtunk erőt.

Az agglegény dalaiból

Egy villa ott áll mostan is még
A vén Gellérthegy oldalán:
Először olt csókolt meg engem
Ártatlan, édes, tiszta lány.
Azt hittem akkor, mindörökre
Rabjává lettek csókjai,
Nem úgy lett: elragadtak tőle
Magasba vágyás szárnyai.
.
De vájjon nem volt-é e csókban
A boldog évek oly sora,
Oly kincs, mit életembe többé
Elnyerni nem tudtam soha?
Úgy érzem, mintha mostan is még
Bánatfelhő borulna rám,
Ha elmegyek a villa mellett
A vén Gellérthegy oldalán.

Kedélye töretlen, noha már közeledik a 60-ik évhez, megőrizte fiatalos lendületét s most, visszatekintvén a múlt benyomásaira és emlékeire, költői lelke másodvirágzásra nyílt —gazdagabb, színesebb virágokat hozva – megszületett „Az ész tragédiája”. Igaz ugyan, hogy a tanárember, a filológiai zsenialitásáról közismert tudós poéta sem nem kivételes bölcselő, sem nem metafizikai röptű lírikus. De a szabad, önmagáért való gondolat s a gondolkodó és kutató aszkéta-élet szerelmének olyan hangjait szólaltatja meg klasszikus emelkedettségű magyar nyelven, tanult mesteremberként [Könyveim', ,Életemből ,Hellasz szel-leméhez, A Kert Bölcse], amelyek költészetünkben akkor egészen újak. Mint művelt-olvasott lélek, a világirodalom minden művészetének ismerője, hódolni tud a szépnek, ám maga csak nagyobb mesterek eszközeit, sőt eszméit másolja, költi újra öntudatlanul. Egy Petőfi-gondolat — más szavakkal — szinte egészen ismétlődik nála; máskor Vajda János-csattanóan fejezi be a versét; a könyvei közt búslakodó tudós átveszi Edgár Poe ritmusát s a Holló első strófájával indítja versét:

Téli éjjel bús magányban,
Fönn virrasztók szűk szobámban;
Bár javában égett kályhám,
 Én nem érzém melegét.
 Kétség borzongatta lelkem
 S könyveimben föl nem leltem
Kínom gyógyító szerét;
 S hogy előttem garmadába
 Ott hevertek nagy hiába,
 Ellenök haragra gyúltam
 S kelt ajkamról ily beszéd . . .

/Részlet a Könyveim ciklusból/

Meghatóak szerelmes versei, amelyek olyan bájosak és közvetlenek, mint hogyha nem egy nagy tudós, hanem egy nagyon tehetséges, szerelmes diák írta volna őket. Megelevenedik előttünk annak a régi, boldog nyárnak története, amikor a balatoni vitorláson Tihany és Keszthely között először látta meg ideálját [Tündérálom]. E kötettel kapcsolatban így írt Kozma Andornak [http://www.szozat.org/index.php/ertekeink/tartalommutato/16823-kozma-andor-kolto-iro-mufordito]: „Kedves Barátom! Kifejezted előttem azt a kívánságodat, hogy ifjúkori verseimet szeretnéd együtt látni és újra elolvasni. Fogadd hát szíves érdeklődésedért hálámat: e kis gyűjtemény ajánlását. Ha talán ma már nem is találsz benne valami nagy gyönyörűséget, azt mindenesetre láthatod belőle, hogy én is voltam fiatal. Harmincévi időköz után csoda történt velem: egyrészt a tudományom finomult költészetté, másrészt ifjúságom emlékei éledtek föl lelkemben olyan erővel, hogy kénytelen voltam újra költővé lenni”.


Tündérálom

I. Előhang

Az álmok országában éltem,
Mióta élek, mindig én:
Mit itt gyűjtöttem, féltve őrzöm
A kincset szívem rejtekén.

Mert gyűjti a pénzt a kapzsi ember,
A műértő szép képeket,
Tudós nép ócska pergamentet,
Én, álmodó, emlékeket.

Lelkemben ünnep van ma, ünnep
S oly ájtatos csend, mint soha:
Táruljon hát fel dús szívemben
Emlékeim szent csarnoka.

Álmodjam újra legszebb álmom,
Mit egykor ifjan álmodám:
Jelenj meg, álmaim tündére,
Én édes szép Titániám!

II. Vitorláson

Szép nyári késődélután van,
Fény játszik felhőtorlaton,
Sötétkék Ádriát utánoz
Füred mellett a Balaton.

Sétálok én a bájos parton,
A tó azúrját nézdelem;
Kedves pár jő, melyet látásból
Régi ismerek, szemben velem.

Öreg művész és szép leánya:
Nehéz kórságból keltek ők,
De gyógyulástól új erőre
És új örömre ébredők.

Ismerkedünk: a vízre vágyunk,
Ma csendes ringatást kínál,
És engem a jókedvű piktor
Vitorlázásra invitál.

Hajón vagyunk: színét a tájnak
Ott kémli a szín mestere,
Kemény padon ülünk mi ketten
S kezdődik a terefere.

Beszélek hát sok léhaságot
S a tréfát, gúnyt előszedem,
Mivel profán világ előtt én
Szívem szentélyét elfedem.

Mert e szentélybe nem tekint be,
Csak, kit méltónak vélek én:
De hirtelen melegség támad
E zárt kebelnek balfelén.

Alig két szót szóltál, leányka,
Alig néztél szemembe még,
S már azt hiszem szelíd gyönyörrel,
Hogy én ismerlek rég, de rég.

S nem szólok többet léha szót már
Ezen a szép hajóúton:
Már érezem, hogy szívesen tűrsz,
Hogy jó vagy hozzám, már tudom.

III. Tihanytól Keszthelyig

Oly szép a reggel, most kel a nap,
Mint a smaragd, a Balaton:
Kirándulók kies Füredről
Megyünk Keszthelyre gőzhajón.

A kedves lányka is velünk van,
Engem meg elfog a negéd,
Mint annyiszor, s nem fogy ki számból
A sok hiú üres beszéd.

Tréfás haraggal mondja ő: «Hát
Nem hagyja abba estelig?
Beszélt Füredtől Tihanyig már,
Most már hallgasson Keszthelyig.»

Én megfogadtam a parancsot,
Leültem én baloldalán
És egy kukkot se szóltam többet,
De szívverését hallgatám.

Mondhatlan édes e közelség!
Érzem hajának illatát
És látom keble pihegését,
Lesem minden pillantatát.

Nem volt nehéz a hallgatás így:
Hisz tündérálom szálla rám,
És éberen, nyitott szemekkel
Az üdvömet megálmodám.

Célnál vagyunk: asztalt keresni
Megyünk a vendéglőbe már:
Ugyancsak víg élet van erre,
Zeng itt a húr, cseng a pohár.

Köröttünk egyre hangosabb zaj
És mink még mindég hallgatunk;
De szól ő végre: «Szóljon hát már!
Hiszen rég Keszthelyen vagyunk.»

Nem szólok én, minek beszéljem,
Mit úgy is tud már ő velem:
Jó pajtás voltam még Tihanynál,
De, hajh, szerelmes Keszthelyen.

IV. Boldogság

Kísérőd lettem így a fürdőn
S követtelek, mint árny a fényt:
Nem untad a tudós gavallért
És jól szívelted a szerényt,

Ki boldog, ha kebelére
Egy rózsát tűzött szép kezed
s hálájaként ha lopva, félve
Megcsókolhatta e kezet.

Te meg fogadtad naiv örömmel,
Ha illatos csokrot hozott
Vagy egy doboz finom cukorkát,
Mit Gerbeaud mester alkotott.

Mily boldogság, ha kettő lelke
Egymáshoz vágyva közelít:
Megismerhettem fényes elméd
S arany szívednek kincseit;

Elméd, mit oly szépen kiművelt
Művészatyád, a bölcs, a nagy,
S a szíved, mellyel a nemesnek
S igaznak méltó lánya vagy;

És megnyithattam e méltónak
Keblem szentélye ajtaját,
Hogy lásd, ki az való alakban,
Ki híved lett, az új barát.

Így telnek napjaink derűben,
Egyforma szépen, boldogan,
És nincs unalmas közte egy sem,
Bár mindnek egy programja van.

Ott várlak reggel már a kútnál,
Elnézem a gyógyulók sorát
S lelkem repes, ha a nyárfasorban
Feltűnik kedves pongyolád.

Szép délelőtt a park zugában
Költőket olvasok neked
És lelkesedve magyarázok
Egy-egy szerelmes éneket.

Ha rossz idő van, a teremben
Együtt ülünk a pamlagon,
Vagy ülsz a zongorához, én meg
Művészjátékod hallgatom.

Oh drága játék, halk piánó!
Lelkembe lopódzik édesen,
S ha elhangzott, folytatja szívem
Ábrándosan, szerelmesen.

Majd délután a hűvös parton
Hol sétálunk, hol leülünk,
S a színjátszó, tündéri tónak
Szemléletébe merülünk:

S idézem Himfyt enyelegve,
Hogy a szívünkben szent tűz ég
És hogy felettünk és alattunk
És hogy bennünk is ott az ég.

De este is találkozunk még
Rozzant fabódé padjain,
Mulatva kis komédiások
Ügyefogyott játékain.

Színház után még a verandán
Búcsúzkodván beszélgetünk
És tudjuk, amily boldog esténk,
Épp oly boldog lesz reggelünk.

S ha jő az éj, mit az nap éltem,
Lelkemben zsong a szép való
S emlékeim szimfóniája
Elringat, mint lágy altató.

V. Búcsúzás

Utaztok már: hát itt a búcsú,
De égnek hála, nem komoly;
Te szívesen hívsz otthonodba,
Orcádon biztató mosoly.

Kezemben a legszebb ajándék,
Legédesebb búcsúfia:
Egy édes arckép és alatta
Egy édes név: Kornélia.

Búcsúztatóid bokrétáit
Viszi egymás hátán-hegyén
A szolganép, de kis kezedben
Csak egy csokor van: az enyém.

Megindult már a gőzhajó is,
Te intesz még egy kedveset,
Előveszed majd csipkekendőd
S felém vidáman lengeted.

Nem látlak már, de azt a kendőt
A szél még egyre lengeti:
Az a fehér kendőcske nékem
A sors kegyelmét hirdeti.

VI. Viszontlátás

Hogy a városba visszatértem,
Első utam hozzád visz el,
Ott állok már a lányszobába,
Te a sétából érkezel.

Leülsz: az ernyős lámpa fénye
Csókolja hófehér ruhád;
Amott sötétlik büszkeséged,
A drágaművű zongorád.

Örömmel üdvözölsz, beszélgetsz,
De én csendes vagyok nagyon,
A kedves szót alig hogy értem,
Szívem zenéjét hallgatom.

Hisz mintha édes ének szólna
Ott benn, egy lágy szerelmi dal,
Amit leheletfinomsággal,
Halkulva ejt az ajk, ha vall.

Te látod, nem megy a beszéd ma:
Mégy zongorádhoz csendesen,
Piánót játszol, mint szokásod,
Művészi kézzel, édesen.

Hát megtaláltad lelkeink közt,
Oh kedves, a harmóniát:
Leheletfinom, halk zenéddel
Kíséred szívem lágy dalát.

VII. Ninon dala

Szentélyem lett, hol élsz, az otthon,
A kedves, meghitt környezet:
Jámbor vagyok, ha jössz elémbe
És csókra nyújtod a kezed.

Felejtem itt, mi megzavarná
Lelkem forró áhítatát,
Felejtem a profán világot
S a hétköznap gondját, baját;

Felejtem múltam sok tusáját
S jövőmnek aggodalmait,
Felejtem bűnös büszkeségem
S a nagyravágyás álmait;

S mint a hívő, ha imája közben
Egy áldott képre rámered,
E szentélyben nem érzek semmit,
Csak tégedet, csak tégedet.

Egész valómat önfeledtség
Nagy boldogsága járja át:
Így hallgatom, reád tekintve,
George Sand barátja bús dalát,

S igaznak érzem, mit te játszol
S nővéred énekel nekem:
«Ninon, Ninon! mit ér az élet,
Ha nincs a szívbe szerelem?»

VIII. Társaságban

Most már zsúrokba járok én is,
Mit nem nagyon szívelhetek:
Van ott olyan sok szép gavallér,
Hogy én hozzád se férhetek.

Egy szót se tudnék szólni néked,
De te segítesz a bajon
És kérsz, a tisztelt társaságnak
Szavaljam el egyik dalom.

Kiállok hát a zongorádhoz
És szinte reszketek, hiszen
Oly furcsa verset mondok én most,
A mit nem ért meg senkisem.

Mindegy: te érted s lelkesítesz,
Mert a rímek csengésinél
Tekinteted reám függeszted
És szép szemed hozzám beszél.

Mit bánom én, ha a társaságnak
E vers csak zengő szóhalom:
Tudod te, mért lettem poéta,
Tudod te, mit beszél dalom.

IX. Bálban

Bálban vagyunk ma: itt a farsang,
Virágjában van a szezon:
El kellett jönni nékem is most,
Mert udvarodhoz tartozom.

Kacaghatnék: hát én a bálban?
Hát ennek is eljött a sora?
Hisz a világ nagy farsangjában
Nem voltam táncos én soha.

De mért ne? Hisz jó szívvel néztem
Mindég a más vigalmait,
S te vagy ma bálkirálykisasszony:
Anyád a patronessz ma itt.

Áll már a bál: mosolygva nézem,
Hogy visznek fürge táncosok,
De végre még se tagadhatom, hogy
Kissé unalmas a dolog.

Szünet jön és a fáradt párok
Most a nyugalmat élvezik.
Magához int: «Jöjjön, barátom,
A tánca most következik.»

Így szól s kart karba öltve járunk
S a legbüszkébb pár ő meg én
És a legédesebb pillantás,
A legnyájasabb szó mind enyém.

Nem bál ez már, de bűvös ünnep,
A szála tündérrel telik;
s én szólok halkan: «Hála, kedves!
Most már kihúzom reggelig.»

Hajnalban ballagok az úton,
Mely otthonomhoz elviszen,
S vidáman dúdolok magamban:
Hogy jól mulattam: azt hiszem.

X. Az operában

Együtt vagyunk az operában,
Ülök hálásan oldalán:
Ő oktatott engem zenére,
A művészujjú ritka lány.

Ő megnyitotta én előttem
A hangok bűbájos honát
És új gyönyört hozott szívemnek,
A szép élmények új sorát.

A falszínház ma telve néppel,
Hugenották áll a lapon:
Raoul s Valentine nagy duettjét
Éneklik most a színpadon.

Egymásra lelet ott két szerelmes,
Két hű szív, összedobbanó,
S elhangzik a hősnőnek ajkán
A vallomás: Io t’amo.

Olasz nő mondja ezt s a hangja
E faj hevével van teli:
Ez játszik lelkünk minden húrján
És édesen rezegteti.

Dicső hang, mely mélységbe szállva
Hevít: oly szívbe markoló,
S midőn felszökken a magasba,
Világít, mint a fénygolyó.

Io t’amo: ily hangon ejtve
Elbűvöl mondhatatlanul;
Mi összenézünk pillanatra
És értjük egymást szótlanul.

Megszállja lelkem boldog érzet
És édes, büszke diadal,
Hogy egyformán nyilallt szívünkbe
A szép olasz szó és a dal.

Igen, van a nézők terén is
Két szív, mely összedobbanó
És visszhangozza az égi hangot:
Io t’amo, io t’amo.

XI. A Margitszigeten

A boldog Margit szent szigetjén
A sűrű lombú fák alatt
Járok-kelek holdfényes estén:
Itt tölti ő a hét nyarat.

A fürdő tisztására érek:
Minden világos e helyen;
Ott látom állni őt magában
Harmattól csillogó gyepen.

Ott áll, ott áll a szép alak, kit
A hold ezüstfénnyel bevon,
És hófehér palást a vállán
És a kezébe liliom.

Ki vagy te? Költő legszebb álma,
Szent János-éj igézete!
Rád ismerek: Titániám vagy,
Az álmaim tündére te.

XII. A műteremben

Atyádnak tágas műtermében
Volt egy kedves, kicsiny sarok.
Oh édes zug, hol annyit ültünk!
Rá most is hányszor gondolok.

Ott függött mesterünk sok képe:
A Vénusz, a Nyár és Tavasz,
Madonna, Emlék és Merengés,
S mi legszebb volt, a Múzsa az.

S ez, drága, mind de mind te voltál,
Igen, te, szívem édene,
Művészatyának ideálja,
Megihletője, mindene.

Meg is kérdeztél egyszer engem,
Hogy szívem melyikért hevül,
Hogy bírni melyiket szeretném
Barátságunk emlékeül.

«Én néked lelekm szárnyalását,
Az ihletet köszönhetem
– Feleltem én – oh add a Múzsát,
Te földi Múzsám vagy nekem.»

Ideadtad és a kép szobámban
Ma is díszíti a falat.
Azóta, hajh, rég elszakadtunk:
Ez emlék az, mi megmaradt.

Utánad már az én szívembe
Nem költözött több földi lány:
Kit még imádtam, égi asszony,
A komoly Múzsa volt csupán.

De, hogyha ez az égi asszony
Álmomban néha megjelen,
Fenséges, istennői arcán
Vonásaid felismerem.

XIII. Utóhang

Ez a mesém, szívem meséje!
Ki hallja, unja, úgy hiszem.
Elismerem, szegény történet,
Hiszen nem történt semmi sem.

Sosem szóltam hozzád merész szót,
Féltem, hogy érte számkivetsz!
Sosem mondtam neked: szeretlek,
Sosem mondtad nekem, szeretsz.

Sosem kóstolta ajkam ajkad,
Sosem pihentél keblemen;
A csók is, mit kezedre adtam,
Nem csók volt, csak leheletem.

De én mindég oly dőre voltam,
Aki nem él, csak álmodik,
Mert fél, az élet megcsúfolja
Legszebb, legédesb álmait.

S te a szemem sosem nyitád fel,
Te álmot adtál énnekem,
Szépséges álmot: hála érte,
Ezért magasztal énekem.

Hisz boldog a jámbor álmodó, ha
A zord való rá nem borult.
Vagy álom nem szebb a valónál?
Nem szebb az emlék, mint a múlt?

Ilyen világ az én világom:
Nem éltem én e sártekén,
Hisz ifjan álmaimban és ma
Emlékeimben élek én.

                                            1923.

Egészen más szelleműek Némethy bölcselkedő költeményei, köztük a címadó „Az ész tragédiája”. Egy egyedül élő férfiúi lét hű tükre ez, egy férfiélet hullámzik el előttünk, ahogy végiglapozzuk. E kompozícióban és szellemben az „Ember tragédiájához” kapcsolódva, azt az utat rajzolja meg, amelyet az emberi szellem az emberi törekvésekkel harcolva, a világtörténet folyamán megtett, míg a görög értelem fényétől a keresztény hit magasztos tanításain keresztül a világháború borzalmáig jutott. Ennek s Némethy többi versének az a nagy jelentősége, hogy megmutatta, mint lehet egy tudós élményeiből és lelki életéből kicsiholni az igazi költői szikrát, mint foganhat meg a tudomány látszólag száraz, sovány talaján a költészet tiszta, nemes virága. Szerencsés a férfi, aki ifjúsága vesztett ábrándjaiért kettős ellenértéket kap: a tudomány elismerését és a költő öntudatát! Egy kis kötet költemény — egyes darabjai harminc év távolát hidalják át. Egy részük 1893-ban, a többi 1923—24-ben keletkezett, közben semmi nyom nem jelzi a költői lélek vívódását. Különös, szinte hihetetlen jelenség. De van megfejtése. Harminc év előtt Némethy, akkor még fiatal tudós, nem tudta kitárni a kiszemelt asszonynak a forrongó érzelmeit s lelke akkori feszültségén, a szó és értelem, az ábrándok és kétség harcán, egypár mélyen szántó, filozofikus verssel könnyített most. A harcban az ész maradt az űr, s Némethy elfojtván hullámzó érzelmeit, a gondolatok, a nyelv kutatásának világába menekült: a költő koszorúja helyett a tudósét nyerte el. Múltak az évek, évtizedek, Némethy tudományának, a klasszika- filológiának legkiválóbb mestere lett, a magyar „princeps philologorum“.


A klasszikus világ

Kelet ledőlt: Nyugat lépett helyébe
És jött választott népem, a görög,
Ki legjobban tudá megtestesíteni
Márványban, ércben s ékes nyelvinek
Világra szóló gyöngy emlékiben,
Dalban, beszédben és történetekben
Az Én legkedvesb ideáimat.
És lett az egyik fő törvénye: Szép.

Ám mégsem ez legfőbbik érdeme,
De az, hogy ő teremté egymaga
A Bölcsességnek drága rendszerét
S a tudományt, az innen sarjadót:
Mert minden népnek volt művészete,
De tudománya nem volt csak neki.
Ő az, ki Engem Istenül felismert,
Az Éter égő Szellemét, az Észt,
És úgy hitt bennem, mint nép még soha,
S az emberészről a szörnyű bilincset
Leszedte, mint Keletnek kábasága
Rakott reá, rabságban tartva őt:
Először mert igazságot keresni
Örvendő szívvel, bátran, szabadon.
És végre, hogy nagy munkáját tetőzze,
A Szép s Igaznak fudámentomára
Fölépíté a Jónak templomát
S vallást adott a bámuló világnak,
Minő megillet bölcset s férfiút,
Vallást, amelynek prófétája Zeno
S legfőbb szentélye drága Csarnokom,
Vallást, amelynek kútforrása nem
A félelem s nem elnyomó alázat,
De a méltóság büszke érzete,
Hogy a kis ember mása a nagy világnak
S hogy lelke van dicső és Vélem egy.
 
A legfőbb cél: ismerni a világot
És szent rendjébe illeszkedve bé
Az éltet élni természet szerint:
Amaz jelenti a dicső Tudást,
Emez meg a Virtust, a jót s erényt
S teremt e kettő összhangzása bölcset,
Ki, mint a gömb, formák legszebbike,
Olyan bevégzett, oly tökéletes.
A legfőbb jó őnéki tiszta Erkölcs,
A legfőbb rossz a bűn, erkölcsi rút;
Világon néki minden más közömbös,
Nem jó, nem rossz, de adiaphoron.
Közömbös a szerencse és a balsors,
Közömbös a gazdaság és szegénység,
Közömbös az egészség és a kór,
Közömbös végre az élet és halál:
Erénnyel élni szükség, élni nem!
Életnek és halálnak ura ő
S ha nem találja érdemesnek élni
Nyugodtan adja Nékem vissza lelkét,
Jóságom drága, szent ajándokát.
A boldogsága független szabadság,
Sziklája néki ez autarkia,
És áll e sziklán, mint hiába csapkod
A szörnyű Sors háborgó tengere.
Neveti ő a bősz zsarnok haragját
S a hitvány népnek lázadó dühét,
Őt nem rémíti az ég villáma sem
S ha a menny boltja rászakadni készül,
Ott áll merően, félelmetlenül,
Míg összezúzzák óriás romok.

De nemcsak bátor ő, hanem szelíd is
És emberséges szívvel hirdeti:
Nincs többé barbár s nincs többé görög,
Nincs asszonyállat és nincs férfiú,
Nincsen rabszolga és nincsen szabad:
Mind emberek, mind egyenlők vagyunk,
Mind e világnak jogos polgárai,
Mind Isten tűzlelkének részei.

Az ellenség csak egy: a szenvedély,
A szép háborgó, zord érzései,
A vak világ és a tudatlan,
Mely áll sötét lesen lelkünk alatt,
Hogy eltompítsa elménk égi fényét:
Az alvilág ez, a pokol, a rém.
Csituljon el hát minden indulat
És szenvedély, minden bűnös pathos,
A kapzsi vágy, a gyáva félelem,
Komor búsongás, ujjongó öröm
És légyen a szív tiszta templomában
Áhítatos csönd, szent apathia!

Megérte így a legnagyobb triumfust,
Mit ülhet ész a szenvedély fölött,
Midőn ki merte bátran mondani
A szót: „Szeresd még ellenséged is,
Mivel testvéred minden ember és,
Ha vétkezik, elméje fogyta ez
És tévedésre nem bosszú a fegyver,
De a szelíd, türelmes oktatás.”
Ímé, az ige, új hit büszkesége,
Már megvan itt s a szelíd próféta kertje
Szent Csarnokomtól kapta sok díszét,
S ki Jézus híve, szinte stóikus.
Választott népem! Legszebb műved ez:
Erkölcsöt adtál e gyarló világnak
A Bölcsesség szent fájából kihajtót
És eggyé tetted a tudást, erényt.
Majd, amidőn az ifjú Róma sarja
Meghódította Hellas földjeit,
Elámult rajtok és a szép fogoly
Rabjául ejté a vad hódítót.
A győztesből így lett buzgó tanítvány,
A hellén Múzsák hű szerelmese,ú
Ki Skóciától sárga Szaharáig,
Atlanti óceántól Tigrisig
Elterjesztette Hellas szellemét
S nyomában bőség s műveltség fakadt:
És jött aranykor fényes és dicső,
Midőn a pax Romana pajzsa fedte
A szívesen meghódolt népeket
S egész világnak egy just adva, lett
Az orbis: Urbs, egy városa világ.
Nagy uralkodók forgatták itt a kormányt,
De egy közöttük mégis dicsőbb,
Egy bölcs, ki ül a trónján egy világnak,
Kiben Caesar és Zeno párosul:
Ez Mark-Aurél, legkedvesebb fiam,
Ki nagy békében s harcmezőn is az
S csaták után meglopva éjjelét
Buzgóan írja szent Elmélkedésit
S világra hagyja lelke kincseit,
Egy nagy szív, egy nagy szellemdrága kincsét.
Fogd ezt a könyvet, olvasd és belőle
Imádkozzál, oh késő sarjadék!

De szörnyű század jött e bölcs után,
A Krisztustól számított harmadik,
Egy évszázad, mely szétzúzta egymaga
Egy évezernek minden szent művét,
Egy száz, amelyről szólni fél Klio,
S az ősz tudós, ki teljes életét
Nagy Róma emlékének szentelé
És összegyűjtött minden ó követ,
Melyen betűt hagyott a római,
Hogy adhasson majdan történetet
Hőséhez méltót, fenséges nagyot,
A férfiú, midőn e korhoz ért,
Elborzadt és kihullt a toll kezéből:
Történetét megírni nem meré.
Csonkán maradt az épület, melyért
Napszámos lett egy művészépítő
És téglát hordott hosszú élten át.

E száz esztendő a sötét idő,
Severustól Nagy Konstantinusig,
Melynek folyásán Róma nemzete,
A legnagyobb nép, a világ ura,
Megőrült és széttépte önmagát.
Mert tépte Rómát kettős őrület,
Az imperátoré s alattvalóé,
A zsarnokság s a szolgalelkűség,
Hatalmi vágy és gyáva félelem,
E két pathos, mely ellen annyit küzdött,
Ki őrültséget lát minden pathosban,
Prófétám Zeno, a nagy és a szent,
A kérlelhetlen zsarnoküldöző,
Pedig még ő csak apró zsarnokot
Látott s nem egy világnak zsarnokát.
Elönti a császárok dúlt agyát
A féktelen caesaromania,
Mindent tipornak, ami útban áll,
És irtva irtják a legjobbakat;
S a nép, a panem – cirecensest üvöltő
Hajlongva bókol minden cenk előtt,

Ki hajlandó betömni kapzsi gyomrát
S bő kézzel istápolja kéjeit,
S a populusnál nem jobb a senatus.
De zsarnokot tróntól ledönt a másik:
Van úgy, hogy harminc hitvány ölt bíbort
Egyszerre s vív egymással bősz tusát,
Míg végre mindent, mindent összetör
A százesztendő polgárháború;
És így ment tönkre írás és művészet,
A tudomány, a bölcsesség s a vallás,
Amit szerelmes Zenóm hirdetett,
S imádott Én helyettem Róma népe
Keletről jött ocsmány bálványokat,
Mithrast és Baalt s égből esett követ!
Hiába jön most már császár, derék,
Ki védené a megmaradtakat:
Van, aki új istennel menti Rómát,
Egy új, szelíd hit hármas istenével,
Van, aki a régiekhez visszatér.
Hiába mind, mert, ami hátra van még,
Reménytelen, gyötrő agónia;
S midőn megindult barbár népek árja,
Kiket hátukban kergetett a rém,
A bősz Attila, szörnyű ostorom,
Nem volt többé, ki védhetné a gátat;
Hajh, eltemette a rút ár s utána
Mindent elölről kellett kezdeni.

Soha nem látott, szörnyű összeomlás!
Bukás, minőt nem ért még a világ!
Mi lett a szent Rómának trónusából?
Hol egykor a nagy Caesar ült, a lángész,
S a bölcs Aurél, legkedvesebb fiam,
Ül durva germán, írni sem tudó,
És törvényére egy vasbélyegzővel
Ügyefogyottan nyomja rút nevét;
S a tartomány, mely egykor bőven ontott
Nagy Róma népinek bort és búzát,
Ma sivatag föld, sárga temető:
Márványromok közt beduin tanyáz
S rak hitvány sátrat drága mozaikra.
Egy áll felette még a régi díszben,
Fején akantuszával ékesen:
Egy égbe nyúló szép korinthi oszlop.

/Részlet Az ész tragédiája című ciklusból/  


Az ész tragédiájában végigpillant a világtörténet mozgató eseményein az ősidőktől kezdve a világháborúig. Életre kelti az egymás nyomába hágó korok szellemét, jellemzi az emberiség vezéregyéniségeit, és hiába keresi, ami szerinte egyedül szép az évezredek gyötrő forgatagában: Zeno lelkiségét. Mikor az ember megindult földi pályáján, undok szörnyeket tisztelt istenekként. Jaj volt annak, aki mást imádott. Kelet despotizmusát Görögország szabadabb világa váltotta föl. Zeno új vallást hirdetett, az igazi erkölcs és a lelki függetlenség prófétája lett; őt nem rémítette az ég villáma, nem háborította a halál borzalma. «Neveti ő a bősz zsarnok haragját S a hitvány népnek lázadó dühét.» Emberséges szívvel hirdette: nincsen rabszolga és nincsen szabad; mind emberek, mind egyenőek vagyunk; mind e világ jogos polgárai. Amit Zeno után cselekedett az emberiség, nagy lelki zuhanás volt. A népvándorlás barbárságából a katolikus hitbuzgalom emelte ki az emberiséget, de ugyanaz fojtotta vérbe az ártatlan eretnekek százezreit. A bűnös világot a protestantizmus akarta ismét megváltani, s csakhamar máglyákat rakott ő is a vallás nevében. A felvilágosodás álmodói jobb jövőt reméltek, de a bölcs helyébe jött a demagóg, a király helyébe jött a csőcselék, vérbe fúlt az ember üdve. S mikor az ember már maga alá gyűrte az egész természetet, és soha nem remélt csodás korszakot teremtett találmányaival, kitört a világőrület. A vér zuhatagokban ömlött földön, vízen, levegőben: «Ó testvérgyilkos, ó szentségtörő!» – Az emberi könyörtelenségnek ebből a vígasztalon sivatagából hova meneküljön a nemesebb lélek? Az ész tragédiáját, a sors szörnyű csapásait hogyan viselje el a szív? Mi vezesse a céltalan hitregéktől irtózó filozófust? Uralkodó pátosza lett szívemnek – mondja a költő – a kemény bátorság és édes büszkeség: merészen szembenézni az igazzal, legyen az akármilyen félelmes; kimondani a legborzasztóbb valóságokat is, bárhogyan fenyegessen a balgák dühe; s megvetni a hamisságot, mert ezt kívánja lelkem büszkesége. «Ezt nem kaphattam jámbor őseimtől, Kik térdre hulltak a fohász előtt.»  Némethy az „átálmodott élet” kereső lantosa, ki tudatosan az „álmok üdvét” választotta s nem az „élet durva élveit”, mert: „Álommal jár a gondtalanság, Az élet kísérője gond… „S újra, meg újra felzendül húrjain „még egy utolsó hév szerelmi dal” a tiszta, sírig tartó szerelemnek szépségektől megittasult, „észgőgös pogány” zsolozsmája élete megváltójához, „Hellas nagy szelleméhez”.
Némethy második és egyben utolsó verseskötete „Az ember és az Isten”. Az első költeményt az alkotó Kisfaludy-Társasági székfoglalója [Helena és Faust] előzi meg bevezetésként, valóban a legjobb kalauz a költemények megértéséhez: Némethy történetfilozófiai álláspontjának ismerete nélkül nehéz lenne a később olvasottakat teljesen felfogni. „Nekünk a legszebb jutalom — írja —, amit a hellénizmus tanulmányából meríthetünk . . .; szellemünk felszabadulásának öröme, amikor érezzük, hogy a minden bilincsét széjjeltört gondolat akadálytalanul szökken fel a legszédítőbb magasságokba olyan vakmerően, olyan vidáman, olyan szabadon, mint Goethe-nél Heléna és Faust frigyének nemes gyümölcse, az ég felé szálló Euphorion.” Vakmerőség, szabadság és az a bizonyos mitikus ókori görög derű, mely Némethy egész gondolatvilágának vitathatatlan sajátja s vajon ki szállhatna perbe a költővel, mikor az a maga legegyénibb történetfilozófiája magaslatáról, a gondolatok elefántcsonttornyából letekintve a történeti ember, e „nemes, de törpe s árva mikrokozmosz” bukdácsolva megtett útjára, büszkén hirdeti a saját, minden bilincstől megszabadult életszemléletét. „Az Ész tragédiájának” költője ebben a kötetében — ha lehet — még kihívóbban a Héra és Junó emlőin fölnevelt pogány, mint amilyennek eddig ismertük. Állásfoglalása itt-ott már valósággal lázadásszámba megy. Szent Ágoston szerint, a „nagy manicheus”, a Némethy által is vallott hellén világszemléletének tükrében az embernemzet átka [A bűnös ember], az elveszett paradicsom Ádámja, akiben nem nehéz a költőre ráismerni. [A Prometheus formálta ember, aki ledönti Jehovát a trónjáról…]

Az ősművész, ez a titáni szobrász
Formált agyagból bátornak s erősnek,
 Kinek fejére bölcs Minerva tett
 Lelket szép hímes pille képiben
 S ki az Olympuson nevelkedett.

 Pallastól nyert, Apollótól kimívelt
 Elméje szárnyán ez magasbra szárnyal,
Mint trónod áll, és lábad zsámolya,
 Zafirkőből csináltatott nagy állat,
Mit Áron s Mózes látott egykoron,
Megdűl s nem retteg Tőled senki többé.


/Részlet Az elveszett paradicsom ciklusból/


Hozzám még közelebb hozza minden hibájával, tévedésével a tudós Némethyt az embert, „Az ember és az Isten”költeménye, mely poémáról a kis, második verseskötet címét is kapta. E kimondottan az európai keresztény kultúra által preferált korban is születtek ebben vakmerő részletek: a költő leszámol a régi istenekkel, az ő istene már a Természet, a féktelen Erő, „kit el nem gátol semmiféle Erkölcs”. Ennek a panteizmusnak azonban csak egy célja van, még pedig az, hogy a költő ennek segítségével minden gátlás nélkül megálmodhatja a maga életeszményét. S ez a βίος θεωρητικός:. Az, amit egykor Némethy hellén bölcsei EMBERHEZ legméltóbbnak véltek és istenéletnek mondottak. Itt érzem legmelegebben a filológia egykor kiváló mesterének, egyéniségének legmélyebb, legtitkosabb forrásaiból táplálkozó líráját, a vakmerő gondolkozó itt lágyul szerény földi boldogságra áhítozó merengővé…
Némethy Géza 71 éves korában hunyt el 1937. március 15-én, a Kerepesi úton temették el, ahol a gyászszertartáson részt vett az akkori magyar tudományos élet színe-java. Tudósi és pedagógusi tekintélyét jelzi, két évvel halála után Szekfű Gyula egyetemi tanár, e korszak szinte legismertebb történésze elevenítette fel Némethy Géza alakját és munkásságát a Kisfaludy-Társaságban tartott székfoglalóján.

Verseskötetei:
Az ész tragédiája, Franklin, Budapest, 1925.
Az ész tragédiája s egyéb versek, 2. bővített kiadás, Franklin, Budapest, 1927.
Az ember és az Isten. Újabb költemények; Glória, Budapest, 1929.


Források: Arcanum; Atheneum 1925, 1930; Budapesti Szemle 1928, 1929; Egyetemes Filológiai Közlöny, 1928, 1930, 1940; Magyar Lapok 1937; Magyar Nemzet 1939; MEK, Pásztortűz 1925; Protestáns Szemle 1925, Szinyei József: Magyar Írók Élete és Munkái; Új Idők 1925.

Összeállította – cspb –

szozattv


szozat a tiszta hang pozsonyicsata19 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf