Lampérth Géza: Három pápai diák balatoni kalandozásai

/részlet/

MÁSODIK UTAZÁS


Indulás.
A pápai kollégium kapuján sűrű rajokban tódúlt ki az ifjúság.
Kezében szorongatta ki-ki azt a kis papirosdarabot, a »Bizonyítvány«-t, a melyik annyi örömnek és szomorúságnak lehet okozója. Örömöt okoz a szorgalmas jó diáknak, szomorúságot a hanyag, rossz tanulónak. S az örömöt, a szomorúságot kétszeresen érzik az édes jó szülők, a kik olyan odaadó szeretettel gondoskodnak gyermekeik jövőjéről s a kiket megszomoritani bizony-bizony egy fiúnak sem volna szabad.
A két Gál fiú, Bandi és Feri, most sem okozott szomorúságot szülőinek. Mint eddig, most is jeles bizonyítványt kapott mindegyik. Pedig mindig több, nagyobb munka vár reájuk, mert már-már nagy diákká serdülnek. Bandi már a második osztályt végezte, Feri meg a harmadikat.
Vígan siettek szállásukra a fiúk. Örömük annál nagyobb volt, mert a jeles bizonyítvány azt jelentette számukra, hogy mielőtt haza térnének a szülői házba, ismét egy kis kalandos vándorutat tehetnek tanítójukkal és rokonukkal: Miklós bácsival - a szép Balaton vidékén.
Tavaly már jártak ott és kérésükre édes apjuk, a ki elébök ment Siófokig, akkor megigérte, hogy ha szorgalmasan tanúlnak, az idén ismét elmehetnek. Sőt az öreg úrnak is annyira megtetszett a bűbájos szép magyar tenger, hogy ő maga is el fog menni megint a fiúk elé, mikorra útjokat elvégzik.
Mire a fiúk szállásukra értek, Miklós bácsi már elkészitette az úti tervet.
- Holnap reggel indulunk. És pedig egyenesen Tapolczára megyünk, - szólt a fiúkhoz és egy előtte fekvő térképre mutatott. Ez a kis városka annak a gyönyörű vidéknek a középpontja, a melyet most be fogunk járni. Innen teszünk majd kirándulásokat a szomszédos helyekre: Badacsonyba, Csobánczra, Szigligetre...
Badacsony... Csobáncz... Szigliget...
Édes érzéssel töltötte el a fiúk szivét e kedves nevek hallása.
Látták már egyszer ezeket a regényes bérczeket, melyeknek repkényövezte várromjairól olyan bájos regéket zengett Kisfaludy Sándor. De csak messziről nézhették akkor a magasba nyúló ormokat. Akkor csak a keleti partvidéket járták be, Tihany és Füred táját. Tihany bércztetőjéről tekintették át a nyugoti partvidéket. S a távol ködében úgy tünt föl előttük a regényes bérczek sora: mint megannyi óriás, a kik egy letünt hőskorból maradtak itt és ma már nincs egyéb dolguk, mint az, hogy édes szép regéket mondjanak a kegyeletes utódnak régi dicsőségről...

Tündérország.
Másnap gyönyörű derűlt nyári reggelre virradtak.
Korán fölkeltek s szállóbeli lakásukon megreggelizvén, siettek ki a szabadba.
Mikor a csinos kis mezővárosból kiérve a vadvirágos rét bársonyos szőnyegéről széttekintettek a vidéken, a fiúk elragadtatással kiáltottak föl:
- Miklós bácsi, hisz' ez valóságos kis Tündérország!...
Miklós bácsi mosolyogva felelt:
- No, úgy-e, nem hiába beszéltem olyan nagy lelkesedéssel erről a vidékről?
- Nincs több ilyen szép vidék Magyarországon!
- De talán az egész világon sincs!
E szavakkal adtak kifejezést a fiúk a táj szépsége fölött érzett elragadtatásuknak.
S valóban: hazánk egyik legbájosabb, legváltozatosabb tájképében gyönyörködhetik itt az utazó. Nem délibábos rónatáj, nem is zord havasokkal borított alpesi vidék ez. Szelíden hullámos, halmos, völgyes tájék, kalászos mezőkkel, vadvirágos rétekkel, lombos erdőkkel, borágas bérczekkel. Egy hosszúkás, négyszög alakú medencze az egész, melynek völgyeiben fürge patakok - a Lesencze, Tapolcza és Eger-patak kristály-vize csörgedez. Északon, nyugaton és keleten erdővel és szőlőkkel borított bérczsorok zárják körűl a völgyet, délen a Balaton a szigligeti és badacsonyi öblökkel.
És a merre szemünk néz: köröskörűl mint megannyi Istenkéz alkotta óriási gúla, emelkednek a regényes bérczek, tetejükön a repkény övezte váromladékokkal.
Ott állnak sorban a hegyesdi, halápi és gulácsi hegyek. S ott emelkedik Badacsony, Csobáncz és Szigliget.
Az északi részen különösen a hegyesdi és halápi hegy tünt föl a fiúknak.
- Milyen különös alakja van annak, - mondá Feri a Haláp-hegyre mutatva, - én ilyen hegyet még soha sem láttam.
- Valóban különös alakú hegy az, - magyarázta Miklós bácsi. - Az alapja kör, az emelkedése szabályos kúp, és a teteje egyenesre van metszve. Mintha csak valami óriás nyeste volna le ollóval. Valamikor tűzhányó hegy volt s a föld alól kitörő tüzek titkos ereje alkotta ilyenné.
Bandi most egy távolabb eső, szintén gúlaalakú hegy iránt érdeklődött, a mely Tapolczától éjszakkeletre emelkedik az Eger patak völgyében.
- Az ott Hegyesd, - mondá Miklós bácsi, - szintén egyike a legérdekesebb balatoni hegyeknek. Annak a teteje már nincs olyan laposan metszve, mint Halápé, sőt ugylátszik, mintha egészen hegyes csúcsban végződnék. Innen kapta a Hegyesd nevet is. Ha az ember alulról nézi, szinte lehetetlennek véli, hogy tetején valamikor vár lehetett.
- No már az csakugyan lehetetlen, mondá Feri, - hiszen oly keskenynek látszik a hegy teteje, hogy még egy pásztor-kunyhó sem férne el rajta.
- Pedig vár állt ott hajdanában, még pedig híres vár. A romjai még, úgy mondják, megvannak, majd megtekintjük. Magam is kiváncsi vagyok rájuk.
Délután tehát Hegyesdre rándultak ki a fiúk.
A hegy tövében csinos kis falu van, a melynek szintén Hegyesd a neve. Ott leszálltak a kocsiról és gyalogosan akarták folytatni utjokat föl a meredek tetőre.
Az utczán egyszerre csak rákiált valaki Miklós bácsira:
- Szervusz, Miki pajtás!
Oda néztek, hát egy fiatal ember siet feléjük. Miklós bácsi rögtön megismerte régi iskolatársát: Csürös Pált.
- Szervusz, Pali! - kiáltott vissza, - hát téged mi szél hordoz itt?
- Azt én kérdezhetném inkább tetőled, mert én itthon vagyok itt. A hegyesdi tanító vagyok.
- No ez szép dolog, Pali. Épen jó, hogy találkoztunk, a várat akarjuk megnézni, de nem igen tudom a följárást, mert még itt nem jártam.
A fiatal tanító szivesen vállalkozott a kalauzolásra és így négyen indúltak neki a meredek útnak, a mely kígyózó csiga kanyarúlatokban vezet föl a 130 méter magas hegyre. Meglátszik rajta, hogy valamikor, a mikor még daliás lovagok tánczoltatták ott tüzes paripáikat, jó karban volt tartva, de most már rossz állapotban van. Tüske, bozót benőtte s több helyen nagy szikladarabok torlaszolják el, melyek a tetőről gördűltek alá unalmukban.
A fiúk ugyancsak megizzadtak, mire fölértek.
Nem kellett, hogy egészen a tetőig menjenek, a romokra már előbb rábukkantak.
- Az igazi vár, - magyarázta a tanító, - tulajdonképen itt volt, köröskörűl a hegycsúcs oldalain. Mert odafönt a tető olyan keskeny, hogy ott bizony nem fért volna el valamire való épület. Ott csak egy kis őrtorony volt, a honnan az őr éjjel-nappal éber szemmel vigyázott: nem jön-e ellenség? És egy vízfogó medencze, a melyben az esővizet felfogták és összegyűjtötték, mert kutat itt bajos lett volna ásni, a vizet felhozni sem volt könnyű mesterség.
A várúr lakása, a várőrség tanyája, a fegyvertár, a lóistállók itt voltak köröskörűl a hegyoldalban.
- Jó dolga lehetett annak a várúrnak, a ki itt lakott, - jegyezte meg Feri, - mert ezt a várat ugyan be nem tudta venni az ellenség.
- Egyszer mégis bevette a török. Persze nem erővel, hanem csellel. 1560-ban történt. Nádasdy Tamás volt a vár ura akkor. Ő is annyira bízott a vár megvíhatatlan voltában, hogy mikor egyszer elment hazúlról, csak kis számú őrséget hagyott a várban. A kapu őrzését meg épen csak két emberre bízta.
Rekkenő melegség volt s a víz már mind kiszáradt a hegytetőn levő vízfogóból. Az őrök szörnyen szomjaztak és úgy egyeztek meg, hogy az egyik menjen le vízért a faluba. Le is ment. Csakhogy Hamzsa bég, a fehérvári török úr épen akkor ért a vár alá portyázó csapatával. Emberei mindjárt fölismerték a magyar őrt, elfogták és a bég elé vezették. A ravasz Hamzsa bég csillogó aranyakkal megvesztegette a hűtlen, kapzsi embert, a ki a másik őrt is megnyerte az árúlásnak. Este aztán a megvesztegetett őrök szépen felvonták a kaput s a törökök észrevétlenül beosontak és felkonczolván a kis számú őrséget hatalmukba vették a várat.
De nem soká büszkélkedett a félhold Hegyesd vár ormán!
Nádasdy Tamás vitéz kapitánya Magyar Bálint egyesülten a pápai, győri, tihanyi és devecseri kapitányokkal, ostrom alá vette a várat. Tíz napi kemény harcz után be is vette, nem úgy mint a török: csellel, álnoksággal, hanem véres harczban: erővel, bátorsággal. A benn levő törökök vagy elestek, vagy fogságba jutottak. A vár azonban a heves ostrom alatt teljesen szétrombolódott s többé meg sem építették.
A romok közűl most a tetőre mentek a fiúk, a hol még szintén látszanak a vízfogó medencze és az őrtorony nyomai. A remek kilátásban, mely a hegy tetejéről nyilik, sokáig gyönyörködtek. Este lett, mire visszakerűltek ismét tapolczai szállásukra.
Vacsora közben megállapították a további úti tervet is.

Csobáncz.
Reggel korán búcsút vettek a fiúk Tapolczától és útra keltek.
A gyönyörű regényes vidéken lefelé haladva a Balaton felé először Csobáncz várát érték.
A várhegy tövében fekvő Gyula-Keszi faluig mentek kocsin s onnan gyalog folytatták utjokat föl a várba.
Csobáncz vára majdnem négyszáz méter magas hegy tetején áll, a melynek északi oldala oly meredek, hogy teljesen járhatatlan. A másik oldalon kellett tehát megközelíteni.
Zöldelő szőlők, apró pinczék között vezet a szűk és mély, árkos, gödrös hegyi út a tetőre.
Jó egy óráig tartott, a mig fölértek a tetőre.
Összejárták a romokat, a melyeknek mohos barna falaira már erősen tűzött le a déli nap sugara. A várkaputól jobbra sűrű bozótos helyre akadtak s ledűltek egy kicsit hűvös árnyékába. Érdekes hely volt ez. Virágos kert nagyságú, köralakú területen össze-vissza nőve láttak ott somfát, iharfát, szömörczét, kecskerágót és vadrózsafát.
- Ni-ni, Miklós bácsi, - kiáltott föl egyszerre csak az eleven szemű Bandi gyerek, - hiszen itt virágok is nyílnak! És pedig valóságos szelíd kerti virágok!
Ferit is érdekelte a dolog, ő is fürkészni kezdett a cserjésben. Alig telt belé néhány percz, egy egész bokrétára való virágot szedtek össze a fiúk. Szegfűt, liliomot, zsályát, orgonavirágot.
- Nem is tudtam, hogy ezek a virágok vadon is tenyésznek, - mondá csudálkozva Bandi. - Én ilyeneket csak kertben láttam eddig.
- Nem is maguktól nőttek ezek itt, - okoskodott Feri, - de ugyan ki ültethette ide a bozótba őket?
Miklós bácsi aztán megmagyarázta a dolgot.
- Gyöngéd kezek ültették ezeket a virágokat ide sok száz évvel ezelőtt. Akkor még nem volt itt ilyen vad bozót. Szép virágos kert volt, a Gyulaffy-leányok virágos kertje. Innen kötöttek bokrétát a vész napjaiban a harczba induló hősök süvegéhez; innen fontak koszorút ünnepnapokon a kápolna oltárára Isten dicsőségére... Szegfűből, liliomból, orgonavirágból...
Csudálatos, hogy minden, minden elpusztúlt, semmivé lett. A büszke tornyok, az erős bástyák, a vitéz daliák - mind az enyészet ölében pihennek, csak ezek a gyönge kis virágok maradtak meg a századok viharaiban. Ezek élnek, virulnak most is, ezek adnak hírt a késő utódnak, a Gyulaffy-lányok gyöngéd szivéről, szép lelkéről. Mert, a kik virágot ültettek, virágot ápolgattak itt azokban a viharos időkben, azok csak gyöngéd szivű, szép lelkű nők lehettek. Egyikökről, a bájos Gyulaffy Rózsáról Kisfaludy Sándor gyönyörű regét is írt. Az az, a melyik úgy kezdődik:

Ülj mellém a kandallóhoz,
Fel van szítva melege...

- Mikor pusztították el a várat? - kérdé Feri, - úgy látszik, már régen romokban hever.
- Bizony annak már innen-onnan kétszáz esztendeje, - felelt a kérdésre Miklós bácsi. - A kurucz-világ után pusztította el ezt is a német, mert nagyon kellemetlen dolgokra emlékeztették büszke falai. Jól kiporolták itt egynéhányszor a labancz-hadat a nyakas kurucz vitézek!
Különösen nevezetes az 1707-ik évi csata.
Csobáncz vára akkor a dicsőséges II. Rákóczy Ferencz birtokában volt s Domokos Ferencz kurucz ezredes volt a főkapitánya. Domokosnak egyszer Vár-Palotán akadt dolga s fegyveres vitézeinek egy részét is magával vitte. Csobánczon nem maradt több harmincz hajdunál. Nosza, a mint ezt megtudta Rabutin német generális, nyomban a vár alá küldte egyik tábornokát mintegy ezerötszáz főnyi zsoldossal. Pusztítsa el azt a hitvány fészket, - mondá neki, - azt a harmincz hajdut meg húzza karóba!
Csakhogy ez nem ment ám olyan könnyen, mint a hogy Rabutin uram gondolta.
A hirre, hogy jön a német: a szomszédos kastélyok nemessége is Csobáncz várába menekült. Lehettek vagy harminczan, férfiak és nők vegyest. Összesen tehát, a nőket is beleszámítva, hatvan főnyi magyar őrség állt szemben az ezerötszáz főnyi német sereggel. Száz Márton alkapitány és Dóczy Péter hadnagy parancsnokolt a várban. Összes hadi készletük két taraczkból, egy ötcsövű seregbontó ágyúból és két mázsa lőporból állott.
A német tábornok egyszerre megkezdte az ostromot s egy jól irányzott ágyúlövéssel hamarosan betörette a vár kapuját.
Ujjongva rohantak föl a németek a meredek hegyen, azt hitték, most már biztos a győzelem. Ám a kis magyar sereg, halálra szántan, oroszlán bátorsággal védte a kaput. Az úri asszonyok is részt vettek a küzdelemben. Mig a férfiak puskával, karddal, buzogánynyal harczoltak a bástyákon, addig ők a vár belsejében, úgy mint az egri hősnők, szurkot forraltak és hatalmas üstökben azt zúdították a fölfelé törekvő németek fejére; más részük köveket dobált alá.
Hullott a német seregestűl. Elesett maga a tábornok is. Rajta kívül még ötven tiszt és vagy négyszáz közkatona hagyta ott a fogát Csobáncz vár falai alatt. A többi meg hanyatt-homlok elrohant, azt gondolván, hogy - szégyen a futás, de hasznos!
Igy védelmezte meg a maroknyi kis magyar csapat Csobáncz várát s így vivták ki a csobánczi nők is az «egri nevet«.
A kurucz hadak főgenerálisa, Bercsényi Miklós, mikor értesűlt a fényes győzelemről, elismerő okiratot küldött Száz Mártonnak és Dóczi Péternek, Rákóczy Ferencz pedig egy malmot és Badacsonyban egy szép nagy szőlőt adományozott a két hős vezérnek.
Hanem a német annál nagyobb haragra gerjedt Csobáncz vára iránt. És mikor a háborúnak vége lett s ismét ő lett az úr Magyarországon, első dolga volt, hogy a szép Csobáncz várát porba rombolta. Csak a kormos falak és azok a kis virágok maradtak meg. De azok mai napig is hirdetik a németek csúfos vereségét s a magyarok fényes diadalát!
Az érdekes romok történetével, viharos multjával megismerkedvén, még egyszer körüljárták a hegy peremét a fiúk és gyönyörködtek a páratlan szép kilátásban, melyet a Lesencze-völgyében szétszórt falvak, Szent-György, Gulács, Haláp nyujtanak. Dél felől a Balaton, nyugatról Szigliget és Badacsony alkotja keretét annak a bájos képnek, a melynél bájosabbat művész ecsetje sem alkothat.
Csobánczot elhagyva Badacsonynak vették utjukat.
Mindjárt a csobánczi hegy alatt, közel az úthoz két érdekes halmot pillantottak meg a fiúk. Az egyik halmot csupa kő borította, tövis és bogáncskóró nőtt rajta, a másikat szép zöld pázsit fedte és vadrózsabokor virágzott a tetején.
Miklós bácsi is érdeklődéssel nézte a két halmot. Megállította a kocsit s egy kis paraszt fiútól, a ki épen ott legeltette nyáját, megkérdezte: nem tudna-e valamit a két különös halomról.
A kis pásztorfiú így mondta el a két halom meséjét:
- Volt egyszer egy fiatal vadász. Nagyon megszerette a vidék legszebb leányát és feleségűl akarta venni őt. De a leány már akkor egy szegény pásztor-legénynek a mátkája volt és annak a felesége is akart lenni. Haragra lobbant ezen a vadász. Mikor a pásztor-legény feleségűl vette a szép leányt, épen ezen az úton vitte haza csengős szánon, lobogós paripákkal, vidám násznép kiséretében. A vadász elbújt egy fa mögé és mikor az a szán közel ért hozzá, a melyik a menyasszonyt vitte, hirtelen fölkapta nyilát és sziven lőtte a szép leányt.
A násznép üldözőbe fogta a gyilkos vadászt: hamarosan utolérték és ott helyben agyon is verték. Holttestére köveket dobáltak s később is, a ki erre járt, mindenki dobott rá egy követ a szívtelen gonoszra. Igy támadt az az egyik domb.
A másik halom alatt a szép menyasszony nyugszik. Azt zöld pázsittal vonták be és vadrózsabokrot ültettek fölébe. A ki erre ment, áldást mondott a leány emlékére. Annak a neve «megáldott halom«.
A fiúk a »megáldott halom«-ról egy-egy vadrózsát szakítottak emlékűl és tovább folytatták útjokat Badacsony felé...

Badacsony.
Delet harangoztak épen a szomszédos falvakban, mikor utasaink Badacsonyba értek.
A fiúkat nagyon meglepte ez a hatalmas szép hegy és igazat adtak Miklós bácsinak, a ki igy mutatta be nekik Badacsonyt:
- Ime, ez a Balaton-parti hegyek fejedelme!
Valóban méltó e névre Badacsony, mert nemcsak legnagyobb, legszebb, de a leghíresebb is valamennyi hegytársa között. Híre-neve messze túlröpűl az ország határain is, mindenüvé, a hol azt a gyöngyöző tüzes nedűt ismerik, a melynek neve: »Badacsonyi bor«. Ott terem az ennek a szép nagy hegynek napsütötte oldalain.
Mint valami hatalmas óriás, két öböl között könyököl be Badacsony a Balatonba. Alapja köralakú és területe mintegy 11 kilométer. A hegy déli lábát a Balaton hullámai mossák.
Hajdan sűrű nádas borította ezt a helyet, melyben vízimadarak, vadludak, vadkacsák, gólyák és sirályok ezrei tanyáztak. Most fürdő-telep és kényelmes szálló várja ott az odaránduló vendégeket.
A fiúk is bekvártélyoztak a »Hableány« szállóba, megebédeltek, egy kicsit kipihenték magukat s azután hosszú hegymászó botokkal fölfegyverkezve neki indúltak a hegytetőnek.
Kalauz is ajánlkozott melléjük, de Miklós bácsi visszautasította, mert ő, mint balatonvidéki ember, már többször járt Badacsonyban és jól ismerte a hegy minden zegét-zugát.
Egy darabig könnyen ment a gyaloglás, mert a hegy alsó része nem nagyon meredek. Szelíden emelkedik köröskörűl egészen a bazalt-tornyokig. Ezt a részt a hegy »alsó kupjá«-nak hívják s ez kelet, dél és nyugat felől gyönyörű szőlőkkel van beültetve. Kisebb-nagyobb pinczék, sajtóházak, szebbnél szebb villák között vezet az út fölfelé.
- Na, fiúk, nézzétek, itt terem az a világhírű badacsonyi bor! - mondá Miklós bácsi a fiúknak és a körülöttük levő szép zöldleveles szőlő-tőkékre mutatott. Rakva voltak már a tőkék dús fürtökkel. Csakhogy a fürtök persze még zöldek, éretlenek voltak. Sajnálkoztak is a fiúk nagyon, hogy nem kóstolhatták meg a pompás badacsonyi szőlőt!
Kelet felé tartottak s közel jártak már a meredek bazalt tornyokhoz. Miklós bácsi egyszerre csak megállt egy az út szélén fekvő egyszerű épület előtt. Levette kalapját s arczán mély meghatottság látszott. A fiúk önkéntelenül követték példáját s érezték, hogy most valami nevezetes helyre értek.
- Köszöntsük szívből ezt az egyszerű kis hajlékot, - szólt Miklós bácsi lelkesen, - itt is a halhatatlan költő dicsősége ragyog. Itt is az ő nyomdokain járunk. Kisfaludy Sándoré volt ez a kis hajlék. Itt élte életének legboldogabb napjait; ifjú korában itt ismerkedett meg szép hitvesével: Szegedy Rózával. Férfiú korában ide rándúlt le nyaratszaka Sümegről. Itt ezen a tündéri helyen ihlette meg szivét a költészet s itt írta szép költeményeinek és regéinek nagy részét. »Csobáncz« regéje is itt érlelődött meg lelkében. Hisz maga vallja az előhangban:
Mult szüretkor Badacsonyon
Ezt Múzsámtól vettem én,
Egykor, midőn magam bolygék
A hegy szirtes tetején.
Erről a helyről ezt írta a költő egyik levelében:
»Halálom után, midőn már porladni fogok, ez oly hely leend Magyarországban, melyet megnézni el nem mulasztandja az utas; hova az utóbbi fiatal nemzedék, mint már most is a regéimben megénekelt váromladékokhoz, zarándokolni fog, hogy lássa azon helyet, hol egy tántorithatlan hazafinak szívvéréből azon szózatok hangzának ki, melyek a magyart hazaszeretetre gerjedni, nemzetiséget és ezzel nemzeti életet visszavívni, szóval a magyart önmagának visszaadni segítették«...
Ne is mulaszsza el senki, a ki valamikor Badacsonyba kerűl, hogy elzarándokoljon Kisfaludy szőlőjébe Kisfaludy házához.
A ház ablakai elől gyönyörű kilátás nyilik, balra az ábrahámi és kővágóőrsi hegyekre s a távolban Tihany ormaira. Dél felől a Balaton mosolyog föl a kis házikóra s túlnan a boglári domb és a somogyi halmok kéklenek. Hányszor révedezhetett el a költő e felséges tájkép szépségein!
Kisfaludy Sándor szőlőjétől az úgynevezett »Koldusok útján« mentek fölfelé a fiúk s nemsokára egy kristályvizű forráshoz értek, melynek vize a sziklák közűl buzog elő. «Apáczák forrásá«-nak nevezi a nép.
A forrás felett nagy sziklák meredtek elébök.
- Na most már visszafordulhatunk, - mondá Feri, - itt tovább nem lehet menni.
- Gyertek csak utánam, - szólt Miklós bácsi és kissé jobbra vezette a fiúkat.
Hatalmas nyilás elé értek. A sziklatömeg mintha valami óriás ütése alatt széjjel nyílt volna azon a helyen. Csak két felől mered két magas sziklaoszlop az ég felé, közepén azonban szabad út nyilik a hegytetőre.
- Ez a »vaskapu«, mondá Miklós bácsi - és csak ezen az egy helyen lehet a hegy tetejére jutni. Az út itt már mind meredekebbé vált s a szűk nyilást néhol óriási sziklagörgetegek torlaszolták el, a melyeket nagy nyári viharok alkalmával a hegy tetejéről alászakadó víz hozott magával. Ezeken bizony úgy kellett átmászniok a fiúknak. Miklós bácsi előre ment, horgas botját lenyujtotta s a fiúk belekapaszkodtak, annak segítségével kúsztak föl a sziklákra.
Ugyancsak megizzadtak, mire a hegytetőre értek. No de végre mégis csak fölértek s a kép, a mely ott szemük elé tárúlt, kárpótolta őket minden fáradságért.
- Hála Isten, csakhogy itt vagyunk! - kiáltották egyszerre s mindjárt leheveredtek a puha pázsitra, hogy egy kissé kipihenjék a hegymászás fáradalmait.
Térés-tágas fensíkon mintegy négyszáz méter magasságban találták magukat, melynek egy része sűrű bozóttal, kökény-bokrokkal, vad szilvafa, illatos meggy (a miből a pipaszárak és sétapálczák készülnek) és vadrózsa-cserjékkel van benőve; a másik része gyöpös, pázsitos legelő.
Minthogy Badacsony teteje fekszik a legmagasabban, innen nyilik legszebb kilátás is az egész Balaton-vidékre.
Kelet felé végig repűlhet az ember tekintete a Balaton csillogó habjain. Tihany szürke ormai, Füred zöldelő ligetei fölött a kenesei partokig; sőt tiszta időben még azon is túl: Veszprém és Fehér vármegye síkjaira. Dél felé a vizen túl: ott látszik az egész somogyi partvidék. A part keskeny síkján, mindenütt a tó mentén, ott robog vígan a gőzkocsi érintve az egyre jobban fölvirágzó somogyi fürdőtelepeket; Siófokot, Balatonföldvárt, Fonyódot, Boglárt és a partvidéki falvakat. A háttérben a somogyi halmok hullámos sora emelkedik, mintegy természetalkotta bástya, mely a látóhatárt elzárja. Tolnába a szegzárdi dombokig, Baranyába a Mecsek-hegyig látni el, délnyugat felé egészen a szlavón és horvát hegyekig.
Legmegkapóbb mégis a nyugati és északi oldal kilátása.
Ott terűl el a hegy alatt a Lesencze és Tapolcza patakok völgye. Ebből emelkednek ki sorban azok a kúpalakú, kisebb-nagyobb hegyek, a melyek az öreg Badacsonyt úgy veszik körűl, mint a kotlós tyúkot a csirkéi... A nyugati oldalon ott emelkedik Szigliget s közel hozzá komor méltósággal Szent-György hegye. Érdekes hegy ez is nagyon. Kerek az alapja, kúpalakban emelkedik és a teteje laposra simítva. Épen olyan, mint Badacsony, mintha csak édes testvére volna. Talán épen egy pillanatban is alkotta meg őket hajdanta a föld mélyéből kitörő tüzek ereje. Mert tűzhányó hegy volt ez is. Oldalában, tövében, hol hajdan izzó láva hömpölygött, most virúló szőlőhegyek és békés falvak állanak.
Amodább Csobáncz hegye látszik, majd Rezi és Tátika várrom-koronázta csúcsai.
Északon a gulácsi és halápi hegycsúcsok mögött sűrű rengeteg erdők sötétlenek.
- Ott van a híres Sárkány-erdő és Dabas-erdő - mondá Miklós bácsi a rengeteg felé mutatva. - Hej, furcsa élet folyt ott hajdanában! Kanászok és juhászok fészke volt az a sűrű erdő és sok dolgot adott a vármegye urainak meg a zsandároknak...
- De szeretnék egy igazi bakonyi kanászt látni! - szólt Feri élénk érdeklődéssel, - sokat hallottam róluk mesélni.
- Ma már azok is egészen megváltoztak, - felelt Miklós bácsi. - Nagyobbára békés, csöndes emberek, a kik nyugodtan legeltetik nyájukat az erdők sűrűjében. Azok a mesék a régi kanászokról szólanak, mert azok bezzeg izgága legények voltak! A ruhájuk is más volt, mint a mostaniaké. Prémes, pitykés rövid dolmányt, bő és rövid, sűrű ránczos gatyát viseltek. Fejükön kemény, magas szegletes kalap, lábukon magas sarkú, csikorgós rámás csizma volt s a vállukra nehéz czifra szűrt terítettek, a mit Veszprémben készítettek híres szűcsmesterek. Úgy is hívták ezt a ruhadarabot, hogy »veszprémi szűr«. És messze földről eljártak érte a pásztor emberek a veszprémi vásárra.
A fiúk nagy érdeklődéssel hallgatták az elbeszélést és most már Bandi is kinyilatkoztatta, hogy ő is szeretne egy ilyen érdekes bakonyi kanászt látni. Megjegyezte azonban, hogy csak - messziről... Mert szembe állani vele nem volna épen kellemes dolog.
Hanem hát messziről sem lehet már ma ilyent látni. Az életben hirmondójuk sincs már a régi bakonyi kanászoknak; ma már csak a mesében élnek.
A Sárkány- és Dabas-erdő mögött, a Bakony hegyein is túl, a kéklő messzeségben, Feri éles szeme két hatalmas hegycsúcsot fedezett föl. Csak a körvonalai látszottak ugyan oda, de azért mindkettőnek az alakját jól ki lehetett venni.
- Micsoda hegyek azok? - kérdezte Miklós bácsitól.
- Az ott a Somló-hegy, - felelte Miklós bácsi és a kelet felől emelkedő hegyre mutatott.
- Hiszen ez közel van Pápához, - érdeklődött Bandi, - akkor talán a város is ide látszik.
Nézték is erősen: nem látnák-e meg a nagy templom kettős tornyát, vagy a kollégium tetejét.
No bizony azokat sehogy sem tudták fölfödözni. Elmosódtak a ködös messzeségben.
- Az a másik ott nyugot felől pedig Sághegye, - magyarázta tovább Miklós bácsi. - Mind a kettő hires kitünő boráról. A Ságh alatt elterülő vidéket hivják »Kemenes aljá«-nak.
- Arról a vidékről írta Berzsenyi Dániel, - vágott közbe Feri, - azt a szép verset, mely igy kezdődik:
Messze sötétedik már a Ság teteje,
Ezentúl elfödi a Bakony erdeje,
Szülőföldem, képedet...
Megállok még egyszer, s reád visszanézek,
Ti kékellő halmok, gyönyörű vidékek,
Vegyétek bús könyemet!
- Itt fakadt a költő szivéből az a szép költemény valamelyik halom tetején. Erre hozta útja, mikor Vasmegyéből Somogyba költözött. Megállt utoljára, bánatos szivvel és könnyes szemmel nézett vissza az eltünő szép vidékre és abban a búsongó versben bucsúzott el kedves szülőföldjétől.
- Menjünk a romokhoz, - kérték most a fiúk Miklós bácsit. Már megszokták, hogy minden hegy tetején romokat látnak.
- Mennénk ám, ha volnának, - hangzott a válasz. - Csakhogy Badacsony hegyén sohasem volt vár és így romja sem lehet.
- Bizonyosan azért nem építettek ide, - okoskodott Feri, - mert nem tudták fölhordani a köveket.
- Az meglehet, - hagyta helyben Miklós bácsi, - de talán attól is féltek az emberek, hogy egyszerre megint csak ki talál törni a tűz a hegy gyomrából. Mert Badacsony volt a leghatalmasabb tűzhányó az összes balatonvidéki hegyek között. Mindjárt meglátjuk nyomait.
A fensík közepe felé mentek ezután s nemsokára egy hatalmas mélyedés elé értek.
- Ime, ez az úgynevezett kráter, - mondá Miklós bácsi és a mélyedésre mutatott. - Ez volt a tűzhányó hegy torkolata, ezen át hányta ki magából forrongó tüzeit a hegy. A lávakövek még most is itt hevernek szerteszéjjel, mint néma hírmondói annak a borzalmas tűzvilágnak.
A fiúk szétnéztek s csakugyan a mélyedés peremén különböző nagyságú barna színű lyukacsos köveket láttak. Egyet - egy ilyen lávadarabot mindenik eltett magának emlékűl.
Már jól lehanyatlott eközben a nap s utolsó sugarait hintette lent a Balaton tükörére, melynek ezüstcsillogása egyszerre aranysárgára és égő vörösre változott.
Felséges látvány volt onnan a hegy tetejéről nézni az alkonyfényben úszó nagy vizet. Mintha valami égő olajból lett volna vize és most egyszerre kigyuladt volna ragyogó, szikrázó fényességgel...
A remek képben gyönyörködve visszafelé tartottak a fiúk, hogy a »Vaskapu«-n át ismét leszálljanak a völgybe.
Egyszerre meglepődötten állottak meg.
A hegy déli peremén egy szikláról hatalmas kőkereszt emelkedett előttük a magasba.
- Hogyan kerűlhetett ez a kereszt ide, - tünődtek a fiúk.
- Ranolder János veszprémi püspök állíttatta ide a magasságba ezt a keresztet, - mondá Miklós bácsi, - mintegy jelképéűl annak, hogy minden magasságok felett él és uralkodik még egy magasabb hatalom - az Isten! Jusson eszébe ez mindenkinek, a ki ezen a gyönyörű helyen, ezt a szent jelképet látja és boruljon le alázattal az Alkotó előtt.
E perczben leáldozott a nap a távol hegyek mögött. A völgyi falvakban megcsendűlt az estharangszó, egymásután harmincz toronyban. Harmincz harang csengő szava olvadt össze s mint egy áhitatos zsoltár szállt fel a magasba Isten trónusához...
Miklós bácsi és a fiuk levették kalapjukat s buzgó imát mondtak a kereszt tövében.
Azután lefelé indultak.
Mikor a Vaskapun nagy nehezen átvergődtek, megkönnyebbülten sóhajtottak föl a fiúk.
- Hála Istennek, csakhogy itt vagyunk, most már jó utunk lesz lefelé.
Még egyszer megálltak ott és fölnéztek arra a hatalmas sziklára, melyen a kereszt áll.
Miklós bácsi jó erősen megütötte vas botjával az üreges sziklát s mily nagy lőn a fiúk ámulása, midőn a szikla az ütéstől erős csengő hangot adott.
Miklós bácsi látva a fiúk csudálkozását, meg is magyarázta mindjárt a furcsa tünemény okát.
- Ezek a sziklák, - mondá, - bazaltkövek. A bazaltkő pedig olyan természetű, mint az üveg. Nagyon tömött, kemény. A szine is csillogó és ha kővel és vagy vassal megütik, csengő hangot ad. A nép épen azért harangozó bércznek - zalai tájnyelven »harangozó börcz«-nek hivja ezt a sziklát.
Elbucsúztak a harangozó bércztől is, és a szőlők között a szálló felé vették utjukat.
A hegyi úton az öreg szőlő-csősz csatlakozott hozzájuk. Még ilyen időtájban nem érik a szőlő, nem igen van mire vigyáznia, hát unalmában is szivesen elbeszélget, ha valami élő lélekre talál a hegyekben.
- 'Csés jó estét adjon Isten! - köszönt az öreg és tisztességtudással megemelintette zsíros kalapját. - Honnan jönnek az úrfiak, ha meg nem sértem kérdésemmel?
- Fogadj Isten, bátya! - köszönt vissza Miklós bácsi, mi bizony onnan felűl, a hegytetőről jövünk.
- Hm... - köhintett az öreg egyet és tovább fűzte a beszédet. - Hát akkor a »harangozó börcz«-öt is látták.
- Láttuk bizony.
- Hát aztán a meséjét tudják-e?
- Már azt nem tudjuk, de ha elmondaná, szivesen meghallgatjuk.
Az öreg csősz kiverte a pipáját (mert az az első!). Zsebre tette, azután néhány köhintéssel megköszörűlte a torkát és elkezdte a harangozó bércz meséjét:
- Volt egyszer itt Badacsonyban két atyafi gyerek. Édes testvérek voltak. Ferkónak hivták az egyiket, Jóskának a másikat. Jóska gyönge, beteges, jószívü fiú volt, Ferkó tagbaszakadt, erős legény, de szörnyen gonosz lelkű. Kis szőlő és kis hajlék maradt rájuk az apjukról. Egyformán jussoltak belőle: Jóska az egyik felét, Ferkó a másikát. Meg is élhettek volna békességgel holtuk napjáig. Hanem a gonosz lelkű Ferkó egészen magának akarta a házat és elhatározta, hogy a szegény gyámoltalan Jóskát elteszi láb alól. Halászgató ember volt, hát úgy eszelte ki, hogy majd becsalja magával Jóskát a vizre és ott beletaszítja a Balaton közepébe; senki sem tudja meg soha.
Egy kora hajnalon, mikor még sötét volt és a többi halászok aludtak, csakugyan fölverte álmából a szerencsétlen beteg fiút:
- Öltözködj hamar, bejösz a vízre.
- Mit csináljak én a vizen, bátyám? - kérdezte Jóska.
- Az nem a te gondod!
Ferkó egy nagy követ és kötelet tett a csónakba.
Jóska rosszat sejtett, de nem mert ellenkezni, bele ült szépen a csónakba és eveztek befelé.
Mikor körülbelűl a víz közepére értek, Ferkó megállitotta a csónakot és így szólt Jóskához:
- Most meghalsz, mert ketten nem maradhatunk abban a kis hajlékban.
Szegény Jóska rimánkodva kérte bátyját, hogy ne bántsa, hiszen ő nem vétett neki semmit. De a gonosz testvér nem ismert irgalmat. Csak annyit engedett meg öcscsének, hogy utoljára imádkozzék egyet.
- Uram bocsáss meg azoknak, a kik ellenem vétettek... - imádkozott Jóska, mig Ferkó ez alatt a kötelet kötötte a kőre és hurkot készitett. Az volt a rettenetes szándéka, hogy a hurkot majd a szegény fiú nyakára veti és a kővel a Balaton fenekére sülyeszti.
De mikor meghallotta, hogy öcscse érte imádkozik, zavarba jött s egy ideig tétovázott. Egész testében remegve odalépett végre az áldozathoz s szétfeszitette a hurkot, hogy öcscse nyakába akaszsza...
Ebben a pillanatban megszólalt odafönt a harangozó börcz: bim-bam... bim-bam... Mintha Isten szava hangzott volna a magasból: »Gonosz fiú, mit csinálsz? Ha senki nem lát is, én látlak!«...
Ferkó megtántorodott, a csónak megbillent alatta s ő a vízbe zuhant... A zsineg, a mit kezében tartott, esés közben a nyakára hurkolódott, magával rántotta a rákötött sulyos követ is, a mely a gonosz testvért egyszerre a Balaton fenekére sülyesztette.
Jóska megmenekült és azóta mindennap kijárt a harangozó bérczre imádkozni a bátyja lelki üdvösségéért...
Az öreg csősz itt elvégezte meséjét s a fiúk szinte megkönnyebbülten lélekzettek fel, hogy az a gonoszlelkű Ferkó vesztével és az ártatlan Jóska megmenekülésével végződött.
Bucsút vettek a mesemondótól és a szállóba siettek, a hol már várta őket a jó vacsora. Pompás halpaprikást kaptak, a melyet frissen fogott balatoni halakból maga a halász-gazda készitett. Nincs ennek párja sehol a világon, már csak ezért magáért is érdemes volna elmenni a Balaton partjára. Dicsérték is a fiúk falatozás közben a kitünő eledelt és csak azt sajnálták, hogy édes apjuk nem volt ott és nem ehetett belőle. Mert tudták, hogy az is nagyon szereti a halpaprikást. Csakhogy az Alföldön ritkán lehet hozzájutni. Ilyen jóhoz meg soha.
- Édes apa már eddig bizonyosan Keszthelyen van, - mondá Miklós bácsi, - mert úgy irta, hogy ma érkezik oda. Holnap mi is oda megyünk.
A fiúk nagyon megörűltek a közeli viszontlátásnak.
Vacsora után szobájukba tértek, hogy lepihenjenek. A sok gyaloglás, hegymászás után jó fog esni az éjjeli nyugalom.
De mielőtt ágyba feküdtek volna, még sokáig elgyönyörködtek ablakukból azon a tündérmesébe illő képen, melyet a pihenő Balaton mutatott.
Szép a Balaton nappal, mikor csupa élet, elevenség. A szivárvány minden szinét magára ölti tarka változatban. Most haragos zöld, majd égszinkék, aztán meg vakitó aranyszínben ragyog. Most elborúl, majd kiderűl tükre, mintha csak élő, érző lelke volna. A part felé siető fodros hullámok hátán s a sűrű nádasokban is zsong-zsibong az élet. Zajos vízi madarak: vadkacsák, vadludak lubiczkolva fürdenek a hűvös hullámokban, a fehérszárnyú sirályok sikongva czikáznak a viz felett. Ha egy-egy kárász, vagy garda közel jön a víz szinéhez, villámgyorsan csapnak le rá. A hosszúnyakú gém komoly méltósággal áll a sekélyes vizben s kigyót, békát kémlel a fenéken...
De talán még szebb a Balaton éjjel, mikor pihen.
A nap leáldozott. Az estharangok méla szava átzeng bérczen-völgyön s a vizek felett. Megszünik a napi munka, ember, állat hazasiet éjszakai pihenésre. Elpihen a Balaton is. Csónak, hajó nem szeli hullámait. Lármás lakói is egymásután elvonúlnak a nádas sűrűjébe fészkükre és búvóhelyeikre. A hegyek mögűl lassú méltósággal felemelkedik a hold, kigyulad a csillagok ragyogó milliárdja. A holdfényből, csillagsugárból ezüst fátyol szövődik a víz szinére. A holdnak és a csillagoknak tündöklő visszfénye ott ragyog a tó óriási ezüst tükrében. Mintha két eget látna az ember, egyet fent a magasságban s egyet lent a mélységben... A hab csak néha-néha loccsan, mikor egy-egy álmatlan virgoncz hal játékos kedvvel fölveti magát a víz szine fölé... A nádas is csak néha zörren meg, vadludak csöndes gágogó beszéde hallatszik ilyenkor. Talán azt kérdezgetik egymástól: Alszol-e, pajtás? Alszol-e már?... Ők is elnémúlnak, aztán mélységes csend borúl a tóra. Alszik minden... csak ott túl a somogyi bérczek oldalán virrasztanak a halvány fényű pásztortüzek.
Sokáig gyönyörködtek ebben a bűbájos éjjeli képben a fiúk s már éjfélre járt az idő, mikor pihenésre hajtották fejüket.

Szigliget és Szentmihály hegye.
Reggel korán kocsira ültek utasaink és Keszthely felé vették utjokat, hogy ott a fiúk édes apjával, nemzetes Gál András urammal, találkozzanak.
Nyugoti irányba haladva csakhamar elértek Szigliget alá. Szigligetet Badacsonytól ugyanis csak egy völgy, az Eger patak völgye választja el.
Szigliget érdekes, regényes bérczei már messziről megragadták a fiúk figyelmét. Hármas hegy ez voltaképen, melynek egyik magasabb csúcsán kisded falútól körűlvéve emelkednek a szigligeti vár barna falai. A várról és hajdani urairól szintén gyönyörű regét írt Kisfaludy Sándor.
A faluba érve leszálltak a kocsiról és gyalog mentek föl a romok közé a fiúk, Miklós bácsi elmondta a szigligeti vár történetét:
- A vár nagyon régen, IV. Béla király idejében épűlt.
- Talán a tatárjárás után? - kérdezte Feri, a ki épen az idén tanúlta Magyarország történetét és tudta, hogy a tatárok a végzetes muhi csata után ezt a vidéket is tűzzel-vassal elpusztították. Csak három dunántúli vár menekült meg a mongolok dühétől: Esztergom, Székesfehérvár és Szent-Márton.
- Igen, a tatárjárás után épült ez a vár, - felelt Miklós bácsi, - mikor az a garázda népség értesülvén Oktaj khán haláláról, hirtelen elhagyta az országot. A király engedelméből egy Tarus nevű pannonhalmi apát épitette a várat, mert erre jártában igen megtetszett neki Szigliget vidéke. Később a hatalmas Ujlaky család birtokába kerűlt és igen híres erősség volt. A török sokszor ostromolta, de sohasem tudta bevenni.
Az Ujlakyak kezéből a dúsgazdag Lengyeltóthy-család tulajdonába ment át a szigligeti vár. Régi dicsősége azonban örökre letünt, mert nem volt többé a hazaszeretet szikla-oltára, s a magyar szabadság védő bástyája! A német időben, a kurucz és labancz világban dicstelen szerepet játszott Szigliget.
Mig édes testvére és szomszédja, Csobáncz büszke daczczal verte vissza a német támadását, addig Szigliget térdet, fejet hajtott a haza ellensége előtt. Urai alázatos szolgái voltak a németnek. Csobánczot levegőbe is robbantotta azután a német, Szigligetet azonban megkimélte.
De azért azt is elérte büntetése. A minden földi hatalomnál erősebb, nagyobb hatalom sujtotta porba. Az, a ki ott lakik a felhők felett és számon tartja az emberek bűneit.
Egy viharos, zivataros nyáron tízszer ütött egymásután az ég haragja, a villám, Szigliget büszke várába s lerombolta, izzé-porrá égette... Az urai is mind kipusztultak, hirmondójuk sincs ma már.
- Megérdemelték! - kiáltották egyszerre a fiúk nemes felháborodással.
- Igen, megérdemelték! Mert a nemzet minden fiának ott kell lennie a nemzet minden küzdelmében. Ágyu elé, puskatűzbe kell állnia, vérpadra kell lépnie inkább, mint az ellenséggel czimborálnia. »Ez hazaárulás, olyan bűn, a melyre nincs irgalom sem földön, sem égen«...
Szomorú érzések közt távoztak a fiúk Szigligetről és tovább folytatták utjokat Keszthely felé.
Mikor Balaton-Ederics és Meszes-Györök falun áthaladtak, a Balaton és az országút között egy sírdomb alakú halom tünt szemükbe; a halom tetején kis kápolna állt.
A kocsis, mikor látta, hogy utasai érdeklődéssel vizsgálják azt a halmot és kápolnát, minden kérdezés nélkűl elmondta, a mit róluk tudott.
Az a »Szentmihály hegye«, - mondá és ostorával a halom felé mutatott. - Hajdanában nem volt kápolna rajta, hanem barlang volt a kápolna helyén. Abban a barlangban szentéletű remete lakott. Ott is van eltemetve és sírja fölött áll a kápolna. A nép bucsút jár oda.
A fiúk leszálltak a kocsiról, hogy közelről is megtekintsék az érdekes halmot és kápolnát. Miklós bácsi ott aztán bővebben elmondta a Szentmihály hegyi remete történetét.
- Gersei Pethő Menyhárt volt régen a török háborúk idején e vidék ura. Jó vitéz volt Menyhárt uram és apródjával Bodor Imrével sok háborút végig küzdött. A haja szála sem görbűlt meg soha. Hanem egyszer mégis majd ott hagyta a fogát a csatatéren. Egy óriási török hátulról észrevétlenül ráemelte kardját, hogy ketté hasítsa fejét. Ekkor ugratott oda Bodor Imre, halálosan főbe vágta kardjával a törököt s így megmentette urát.
- Neked köszönöm az életemet, Bodor Imre, - szólt Menyhárt úr az apródhoz, - hálás leszek érte. Válaszsz akármit, a mi az én birtokom, neked adom.
Menyhárt úr persze azt gondolta, hogy az apród valamelyik pusztáját vagy faluját fogja választani.
De Bodor Imrének nem kellett se falu, se puszta.
Ő mást választott. A szép Pethő Lillát, Menyhárt úr egyetlen leányát, kérte feleségűl.
Szörnyű haragra lobbant a dúsgazdag úr, hogy az ő leánya kezét egy ágrólszakadt, szegény apród meri megkérni. Régen oda igérte ő azt már Dersffy László úrfinak.
Csakhogy a szép Lilla kijelentette ám, hogy ő nem akar a kevély Dersffy felesége lenni, hanem egyedül csak Bodor Imréé.
Erre aztán még jobban megharagudott Pethő Menyhárt és a szegény apródot elkergette udvarából. El is ment szegény Bodor Imre úgy, hogy hírét sem hallották többé. Mindenki azt hitte, hogy beleölte magát a Balatonba. A szép Lilla egyre busúlt, búslakodott utána. Hervadt, hervadozott a sír felé... Menyhért úr ekkor megbánta tettét és mindenütt kerestette az apródot, hogy ha megtalálják, hívják vissza és neki adja Lilla kezét. De késő volt már a megbánás. Lilla meghalt, Bodor Imrét nem találták sehol. Nem ölte ugyan magát a Balatonba, hanem elvonúlt a Szentmihály hegyi barlangba s ott remetéskedett, imádkozott halála napjáig. Halász emberek akadtak rá holttestére és ők temették el őt a halom tetején. Mikor Pethő Menyhért ezt megtudta, elvitette tetemét a családi sírboltba Lilla mellé. Ide, a halom tetejére pedig bűnbánása jeléűl kápolnát épittetett. S azóta bucsúra jár ide a vidék népe.
- Kisfaludy Sándor is gyakran megfordúlt itt, - folytatta tovább elbeszélését Miklós bácsi - és egy gyönyörű regében meg is örökítette a »Szentmihály hegyi remete« bús történetét. Abban a regében így rajzolta meg Kisfaludy a Szentmihály-hegy képét:

Szigliget és Keszthely között
Bele unván borába,
Melyet terem, a szőlőhegy -
A Balaton tavába
Hosszú keskeny nyelvet tolt be.
Fél gombolyag képében,
Gömbölyűen domborodott
Hegyecske áll végében.
Tetején egy kápolnának
És remeték lakásának
Omladéka látszik még:
Mohos, mesés régiség…

A »mohos, mesés régiség«-től bucsút vettek utasaink, s a szőlőhegyek között mindenütt a Balaton mentén vezető, lombos fákkal szegett szép uton csakhamar elértek Keszthelyre.
Keszthelyen találkoztak a fiúk édes atyjukkal, a ki már az előző nap estéjén oda érkezett. Mindjárt elhatározták, hogy délután együtt nézik meg a város nevezetességeit s másnap reggel haza felé indúlnak. Siófokig hajón mennek, onnét meg gőzösön hazáig. A fiúk arra kérték Miklós bácsit, hogy menjen el ő is velök s majd ott meg ők mutatják meg az ő szülőföldjük: a délibábos Alföld szépségeit. Édes atyjuk is szives szavakkal hívta Miklóst, de az csak annyit igért meg, hogy most csak Siófokig kiséri el őket. Mert odahaza már nyugtalan lélekkel várja őt jó öreg édes anyja, a kit már tíz hónap óta nem látott. Azt dobogja a szive, hogy most hozzá kell sietnie!
Gál András uram meghajolt a fiúi szeretet előtt, és csak azt igértette meg Miklóssal, hogy még a vakáczió folyamán elmenjen hozzájok látogatóba.
Gál Andrást, mint gazdálkodó embert, különösen a gazdasági iskola érdekelte Keszthelyen. Először hát annak a megtekintésére indúltak.
Útközben szemügyre vették a várost is. A fiúknak igen tetszett az eleven, kedves, csinos kis városka, mely már a Balaton legnyugotibb részén, az úgynevezett keszthelyi öböl partján épűlt.
Nagyon régi hely. Az ásatások alkalmával előkerűlt régiségek bizonyítják, hogy már a rómaiak és hunok is telepet alkottak itt. Régebben, az Árpád-királyok korában »Gesztel« volt a neve. Egyfelől a Balaton vize, másfelől szép termékeny, hullámos síkság környezi. Legnevezetesbb épület a gróf Festetics család fejedelmi fénynyel épített kastélya.
Mikor a gazdasági iskolához értek, Miklós bácsi elmondta a fiúknak, hogy ezt a hasznos intézetet, a melyben magyar gazdákat nevelnek, Festetics György gróf alapitotta 1798-ban. Az ő nevéről nevezték el »Georgicon«-nak.
Nagy érdeklődéssel vizsgáltak meg mindent. Az intézet szép nagy épületét, kertjét, szőlő- és mezőgazdaságát. Az intézet növendékei ott sürögtek, forogtak a gazdaságban és ugyancsak izzadtak a munkában. Egyiknek ásó, másiknak kapa volt a kezében, harmadik az eke szarvát fogta.
A fiúk ugyancsak elcsodálkoztak.
- Milyen különös iskola ez, - mondották, - a hol a tanulók nem vakáczióznak, hanem egy ingre vetkőzve együtt dolgoznak a munkásokkal.
- Hja, fiam! - szólt Gál András uram, - a jó gazdának nem csak a könyveket kell ám ismernie, hanem az ásó-kapa nyelét, meg az eke szarvát is; csak úgy boldogulhat az életben.
Ezután a nagyszerü grófi kastélyt tekintették meg.
Festetics György dicső emléke elevenedett ott meg lelkük előtt.
Bölcs elméjű, kitűnő gazda s fenkölt lelkű, áldozatra kész hazafi volt gróf Festetics György. Méltó reá, hogy emléke előtt minden magyar ember tisztelettel emeljen kalapot! 1754-ben született és 1819-ben halt meg. Azon kivűl, hogy a ma is virágzó gazdasági tanintézetet fölállította, a magyar nemzeti szellem ébresztésének nagy munkájában is az elsők között volt. Fenkölt lelkének tanúbizonysága a »Keszthelyi Helikon« néven rendezett fényes ünnepségek. Minden évben kétszer tartott ilyen ünnepet a keszthelyi palotájában Festetics György. Meghívta erre az ünnepre a szomszédos vármegyék birtokos urait, a Dunántúl íróit és tudósait: Berzsenyi Dánielt, Kisfaludy Sándort stb.
A helikoni ünnep isteni tisztelettel kezdődött. Azután jött a diszülés, melyen a gazdasági intézet növendékei szavaltak, a meghívott költők és tudósok új műveiket olvasták föl. Ezután lakoma, színi előadás és tánczmulatság következett, melyre a vidék népe is hivatalos volt.
Méltán írta Festetics Györgyről egyik szép költeményében Kisfaludy Sándor:

Te, a mit érsz, tudsz, birsz, teli szivvel
És bő kézzel osztod, s közre bocsátod a
Hazában. A mag, melyet így vetsz,
Oh! mi dicsőt terem egykor itten.
Bölcs magyar! élni fogsz.
Neved dicső lesz, míg magyar él s lehel,
És csillagát tisztelni tudja,
A ki sugárt ragyogott nevére!

A kastély megtekintése után még »Héviz»-re rándúltak ki utasaink. Héviz nyugot felé mintegy öt kilométernyi távolságban fekszik Keszthelytől. Csinos kis fürdőtelep, melynek jótékony természetes meleg vize sok szenvedőnek nyujt évenként enyhülést.
Este volt, mikor visszatértek a városba. Az éjszakát ott töltötték s reggel a harsány kürtjelzésre siettek a »Baross« gőzhajó födélzetére.
Pompás idő kedvezett az indulásnak.
A fölkelő nap fényében csillogott, ragyogott a Balaton. A világos zöld víz ezüstfehér fodrokkal csipkézett habjait vigan szelte a fürge járású gőzhajó.
Az utasok mind a födélzeten voltak, tele tüdővel szívták a reggeli üde levegőt. Szemmel, szivvel, lélekkel gyönyörködtek abban az Istenkéz-alkotta remek panorámában, a mely előttük elvonúlt. Onnan, a Balaton kellős közepéről nézve még szebbnek tünik föl Zala regényes partvidéke, mint egészen közelből.
A fiúk még egyszer meglátták azt az egész szépséges tájat, a melyet olyan gyönyörűséggel kalandoztak be Miklós bácsival.
Keszthely és a nyugoti partok mindjobban elmaradtak, a hogy haladt a hajó keletnek.
Gál András uram egy perczre sem tudta levenni szemét a zöldelő halmokról, regényes romokról.
A fiúk lelkesen, örömtől csillogó szemmel magyarázták édes atyjuknak az immár jól ismert vidék szépségeit és nevezetességeit.
- Az ott Szentmihály-hegye, a hol a szegény Bodor Imre remetéskedett. Az a hármas csúcsú ott Szigliget-hegye, melynek büszke várát az ég haragja sujtotta porba... Amott Csobáncz dicsőséges tetője, a hol amúgy kuruczosan elbántak a labanczczal Száz Márton hajdui és a zalai asszonyok... S utána a balatoni hegyek fejedelme, az öreg Badacsony, a régi tűzhányó, melynek oldalán most tűzerejű bor terem. Ott a keleti oldalon fehérlik egy kis egyszerű hajlék: Kisfaludy Sándor háza, a hol a koszorús költő halhatatlan regéit írta...
Gál András nagy örömmel hallgatta a fiúkat s nagy volt öröme és megelégedése, hogy nem veszett kárba az az idő, a mit fiai az utazással töltöttek. Szivük, lelkük megtelt nemes hevüléssel a táj szépségein s a mult idők dicső emlékein. Növekedett, gyarapodott szeretetük, ragaszkodásuk az édes drága honi földhöz, melynek minden rögére apáink vére hullt, mely drága szent kincsünk minekünk, mert »A nagy világon e'kivül nincsen számunkra hely.«
A hajó Badacsony alatt nehány perczre horgonyt vetett, majd tovább folytatta útját a szomszédos Rév-Fülöp felé, a hol szintén kikötött. Rév-Fülöp régebben Kővágó-Eörs szőllőhegye volt, ma már szintén virúló fürdő-telep; szemben van vele a somogyi parton Boglár vasúti állomás, a honnan gőzhajó jár Rév-Fülöpre.
Innen Tihany orma felé vette irányát a »Baross». Sorba tüntek elő és maradtak el a parti falvak csillogó tornyukkal és sudár jegenye fáikkal; Szepesd, Zánka, Akali, Dörgicse, valamennyi kitűnő bortermelő hely és lakói tősgyökeres magyarok.
Mikor a dörgicsei völgykatlan irányában járt a hajó, Miklós bácsi sokáig néma meghatottsággal nézett észak felé, a hol a hegyek mögűl szülőfalujának tornya intett feléje. Forró könnycsepp csordúlt szeméből. Öreg édes anyjára gondolt, a ki már bizonyosan aggódó szeretettel várja őt, és sokszor kitekint az országútra: jön-e már az én édes fiam, jön-e már?...
A fiúk is megösmerték a mencshelyi tornyot és hálásan emlékeztek meg atyjuk előtt az áldott lelkű Jó néniről, a ki tavaly ottlétükkor olyan meleg szeretettel fogadta őket. Kendőjüket lobogtatták a hegyek felé... Hátha künn áll a kedves Jó néni, hátha meglátja?...
A hajó most irányt változtatott, megkerűlte a tihanyi félszigetet s az utasok előtt feltünt Siófok, a hol nemsokára ki is kötöttek.
Miklós bácsi, a közeli viszontlátás reményében bucsút vett Gáléktól s a mindjárt visszainduló hajóval Füredre ment. Onnan édes jó anyjához sietett.
A fiúk édes atyjukkal még körűlnéztek egy kicsit Siófokon, délután megfürödtek a hűvös hullámokban s este azután gőzösre ültek. A tüzes szemű vasparipa prüszkölve vágtatott velük a bérczes-völgyes szép Balaton-vidékről szülőföldjük: a délibábos Alföld rónatája felé.

szozattv


szozat a tiszta hang pozsonyicsata19 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf