Ásguthy Erzsébet: Huncut Peti Álomországban

Hol volt, hol nem volt, talán egy nagy városban, emeletes házak közt, vagy a zöld erdő szélén, vagy talán éppen a mesepatak partján, volt egyszer egy kis ház. Abban lakott Huncut Peti az édesanyjával.

    Kis kert is volt a kis ház mögött, ott nőtt fel Huncut Peti, ott rakoncátlankodott egész nyáron át, míg télen a szobában csintalankodott. Mert bizony, sok rossz fát tett a tűzre Peti, ezért is hívták Huncut Petinek.

    Mindig olyasmiben tellett a kedve, amitől eltiltották. Ahelyett, hogy szépen eljátszott volna a kertben, felmászott a tüskés kerítésre, mire persze, legtöbbnyire elszakadt a nadrágja. Ha aztán ilyenkor az édesanyja kérdőre vonta, Huncut Peti ártatlanul vizsgálgatta a szakadást, mintha nem is tudna róla.

    - Látod, látod, anyukám, ezek a rossz szarvasbogarak nagy ollójukkal mindig kivagdalják a nadrágomat – mondta és nagy komolyan csóválta hozzá a fejét.

    Máskor háborút játszott a virágágyak között, s legázolta az édesanyja féltett növényeit. Itt se ő volt a hibás, még segített is sopánkodni anyjának.

    - Ejnye, ejnye, – mondta – látod anyukám, ezek a rakoncátlan virágok, hát nem összeverekedtek már megint? Nézd csak, milyen szakadozott lett mindnek a ruhája. Talán már össze se lehet foltozni többé.

    Ha pedig édesanyja a tyúkok alatt talált üres tojások miatt kérdezte, amelyeknek Huncut Peti kicsorgatta a belsejét, nagy szemeket meresztve tiltakozott:

    - Én, anyukám, én? Én nem bántottam a tojásokat. Biztosan a mókus volt, aki rántottát akart enni. Láttam a múltkor is, amikor ott kutazkodott az egyik fészekben.

    Így vágta ki magát Peti egész nyáron különböző huncutságaiból. Télen pedig ugyanúgy rosszalkodott tovább a szobában.

    Ahelyett, hogy megírta volna rendesen a leckéjét, nagy fekete pocákat rajzolt a füzeteibe, kidöntötte a tintát a terítőre és ha édesanyja rá akart érte ütni a kezére, nagy sivalkodva menekült, s váltig azt erősítette, hogy a nagy fekete pocák döntötték fel az üveget.

    Az ollótól se volt nyugta. Levagdosta sorba télikabátja gombjait, aztán ráfogta az egészet az ollóra, hogy az nyiszálta le őket, mert gombozni akart a papírvágókéssel.

    Gyakran belenyalogatott Huncut Peti a mézesüvegbe is, ha senki se látta. Egyszer egy kis betévedt legyecskét ki is mentett belőle, mert megsajnálta, amint kétségbeesett zümmögéssel fulladozott a sűrű édességben, hanem azóta aztán rá is fogta mindig a legyekre a mézpusztítást, ha édesanyja csodálkozva állott az üres üveg előtt.

    Vége-hossza nem volt Huncut Peti csínytevéseinek. Telefirkálta a falakat, kiszórta a sót, elgyújtogatta a gyufát, még a könyvekből is kitépte a lapokat, s ha valamiért rászólt az édesanyja, csak nagyot nevetett. Vagy elbújt titokban a kályha mögé, s engedte, hogy halálra keressék.

    Szegény édesanyja sokat sírt emiatt.

    - Istenem, Istenem – mondta gyakran – miért is van nekem ilyen rakoncátlan kisfiam?…

    De nem tudott segíteni a bajon. Mert ha meg is akarta volna néha verni a fiát, puha, meleg kezében kivirágzott a nádpálca és nem tudott vele ütni.

    Egy este, amint emiatt éppen búsan sírdogált magában, arrajött az álomtündér.

    - Miért sírsz, miért ríssz jó asszony? – kérdezte tőle.

    - Jaj, nagy az én bánatom – felelte Peti édesanya és elmondta a tündérnek Huncut Peti viselt dolgait.

    - Sose búsulj – válaszolta a tündér. – Elviszem én őt magammal egy kis sétára Álomországba, hátha használ majd neki a kirándulás.

    Azzal hamar megkereste Huncut Petit. Meg is találta a konyhában, amint éppen a Bodri kutya farkát nyírta. Nem sokat teketóriázott, hirtelen egy kis aranyhomokot hintett Peti szemébe, s azzal már szárnya alá is kapta. Anyjának még annyi ideje sem maradt, hogy befejezze a bölcsődalt s Peti máris megérkezett Álomországba.

    Rögtön az Álomkirály színe elé került.

    - Elhoztam Huncut Petit, felséges királyom – kezdte a tündér – mert odalent a földön már nem bírt vele az édesanyja. Sok a panasz ellen és tőled várják, hogy törvényt üljél Huncut Peti felett.

    - Áh… áh… áh… – ásított az Álomkirály s öblös torkával majd elnyelte Petit. – Hát mit is csinált ez a huncut gyerek?

    - Majd elmondják sorba a panaszosok, hogy hol mit vétett – felelte a tündér s azzal intett az egyik ajtónállónak, aki erre kitárta a gyémántajtót.

    Elsőnek a szarvasbogár lépett be. Mély tisztelettel összedörzsölte az ollóit az Álomkirály előtt s háromszor megcsattogtatta a feje fölött.

    - Felséges és kegyelmes királyom – kezdte. – Mint mindenki tudja, tisztes és becsületes szabónemzetségből származunk, hivatásunkat erdőn-mezőn kifogástalanul látjuk el mindig, most mégis ez az ifjú ember lábravalójának szétszabdalásával vádol bennünket az édesanyja előtt…

    - Ejnye, ejnye, – bólogatott lógó fejével az Álomkirály – így meggyanúsítani a tisztes ipart. Hát nektek, mi a bajotok? – fordult aztán a halkan sírdogáló virágokhoz, akik egymásután hullottak a lábai elé.

    - Jaj, felséges király bácsi – zokogták könnyesen, – szidd meg, ródd meg Huncut Petit. Széjjeltépi, besározza ruhácskánkat, össze-vissza gázol rajtunk, s édesanyja előtt megszégyenít és rendetlenkedéssel gyanúsítgat minket.

    - Ugyan, ugyan – ingatta fejét rosszallóan a király s hosszú, ősz szakállát megáztatta kerek tócsában, amely a kis tündérek könnyeiből hullott.

    De már akkorára a mókus is ott ugrált a teremben, s puha farkát magasra kunkorítva felháborodva mesélte jobbra-balra, hogy miket híresztel Huncut Peti. Rántotta-evéssel vádolja, amikor tudvalévő dolog, hogy összes ősei ki kizárólag csak kemény és csonthéjú gyümölcsök ízeit kedvelték.

    Megjelent az olló is karonfogva a papírvágókéssel, s rögtön a mókushoz csatlakoztak, hogy egyszerre nyújtsák be panaszaikat. A legyek is elégedetlen és hangos zümmögéssel repkedtek már az Álomkirály feje körül. S a fekete pocák dühös röfögéssel tömörültek egy nagy, fekete tintásüveg mögött, amelyik éppen sötét arccal készült komor panaszokkal telített beszédére.

    Az Álomkirály türelmesen végighallgatta valamennyit, aztán nehéz fejét a tenyerébe támasztva, duruzsoló hangon csitítani kezdte a lázongó panaszosokat. De azok elégedetlenül hallgatták, s szigorú ítéletet követeltek.

    Peti szorongva lapult a sarokba s riadtan figyelte, amikor az Álomkirály most már kissé erősebb hangon szólni kezdett:

    - Vezessétek ki Huncut Petit és kössétek be a szemét fátyolkendővel. Kezét-lábát kenjétek be ólomzsírral, hogy ne tudja mozdítani, s ha már merev és erőtlen, vigyétek őt magatokkal és ki-ki üljön törvényt rajta a kedve szerint.

    Hangos és megelégedett zsivaj követte a szavakat. Álomtündér kézenfogta a remegő Petit, s kivezette az ajtón. Nyomába tódult valamennyi panaszos, akik most, hogy Peti a hatalmukba került, egyszerre elkezdtek növekedni s percről-percre hatalmasabbak lettek. Peti egészen eltörpült mellettük s rémülten meredt a félelmetes óriásokra.

    De nem maradt ideje a rémüldözésre, mert alighogy kilépett az ajtón, a szarvasbogár már ki is terjesztette óriási ollóit, s Petit galléron ragadva a levegőbe emelte.

    Menekülni, rugdalózni akart Peti, de meg se bírta mozdítani kezét-lábát. Csak a hangját nem vesztette még el, sivalkodott is torkaszakadtából, hogy zengett belé a környék.

    Mint egy óriási gépmadár zúgott vele a szarvasbogár egyenesen egy vadgesztenyefa tetejére.

    Ott várta már őket a hosszúfarkú mókus, miközben irgalmatlanul bombázta a súlyos és tüskés vadgesztenyékkel Peti kócos fejét.

    Mellette harciasan csattogott az olló és élesen ficánkolt a papírvágókés, míg a fekete tintapocák éppen akkor kezdtek felmászni a fára, amikor a fáradt ki virágok is odaérkeztek. Belekapaszkodtak a kis pocák felkunkorodott farkincáiba, hogy így könnyebben jussanak fel a fára.

    Ezalatt a legyek óriási dongókká növekedve türelmetlenül röpködtek már a fa körül és sürgették a vésztörvényszék összeülését.

    Amikor már mindnyájan egybegyűltek, kikötötték Petit a fa tetejére, hogy végrehajtsák rajta az összes ítéleteket.

    Az olló komoran készült, hogy bosszút áll Petin, mivel megrágalmazta őket.

    A pocák egyesült erővel meg akarták mártani a legsötétebb tintapocsolyában.

    A virágok harmatot könnyeztek a fájdalomtól, amikor ítéletet kellett mondaniok, de azért egyhangúan elhatározták, hogy szigorúan megbüntetik Huncut Petit.

    A legyek vészes zümmögéssel készültek őt össze-vissza csipkedni és már előre nagy buzgalommal dörzsölték össze szárnyukat.

    Peti reszketve lógott a levegőben ég és föld között.

    Ekkor felemelkedett a papírvágókés, hogy mint az elítélteknél szokás, levágja a haját.

    Amikor ezt meglátta Peti, nagyot sikoltott és kétségbeesetten igyekezett menekülni. De ólmos tagjai nem engedték. Csak az egyik lába lógott szabadon, amit elfelejtettek bekenni az ólomzsírral. Ezzel aztán teljes erejéből rugdalózni kezdett. A nagy ficánkolás alatt megingott a fa ága és hatalmas reccsenéssel eltört.

    Peti szédületes sebességgel esni kezdett lefelé. Egyre mélyebbre és mélyebbre zuhant az alatta vészesen feketéllő tintatenger felé.

    Már alig egy hajszál választotta el a végtelen fekete víztömegtől, utolsó erejét megfeszítve próbálta még kezét felmemelni, hogy valamibe kapaszkodjék, de nem bírt mozdulni. Iszonyút sikoltva hunyta le a szemét a borzasztó látvány előtt, amikor egyszerre megakadt zuhanásában és szárnyára kapta valami.

    Behunyt szemmel repült… repült… Még lélegzeni is alig mert, amikor végre megálltak. Lassan kinyitotta szemét s félénken körülnézett: hát annak a kis legyecskének a hátán ült, akit egyszer kimentett a mézesüvegből.

    Szelíden ölelte a két szárnya közé és könnyű zökkenéssel tette le Petit a földre.

    Nagyot nyújtózva megdörzsölte a szemét.

    Ágyában feküdt és egy kis légy mászkált az orra hegyén!

szozattv


szozat a tiszta hang vers2020a A3 wass albert est plakat Könyvbemutató 12 112019SZENTKORONA attila20191214 23 56 os eganivanpalmeghivo 2019SZENTKORONADELUTANOK újpogányság szalonna alap 1 VIIKerecsen Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf