Gárdonyi Géza: Anna-báli emlék

A Malom-utca csakolyan kisvárosi utca, amilyen ezer meg ezer van Magyarországon; alacsony házak, hepehupás kövezet, az ablakokban cserepes virág; a kapu tetején alvó macska; egyik-másik ház előtt úri ruhás, de mezítlábas gyerekek.

    Az utcában ismerik egymást a lakók, köszönnek egymásnak és pletykáznak egymásról. Ha bérkocsi robog át az utcán, könnyű gurgulására azonnal ablakhoz sietnek a lakók, és kíváncsiak nézik, hol áll meg? Beteg van-e valahol? Vagy úri vendég érkezett valahová?

    Mert csendes szokott lenni az utca, legfeljebb ha a gyermekek hívják kiáltva egymást, vagy ha a vargalegény danol rajta végig ünnepnapon; vagy ha a kőmíves kutyája idegen kutyát pillant meg az utcán s vele összeverekedik.

    A Malom-utca e napon is csak olyan, mint mindig, tíz esztendeje, száz esztendeje. Az udvarokból eperfalomb hajlik ki. Az utca árnyékán egy ház előtt gyermek-csoport ül. És az ablakok tárva vannak.

    De íme, érkezik egy figyelmet keltő zörgéske: aprókerekű bolti szekér. Vonja egy mezítlábas széletlen szalmakalapú inasgyerek. A szekérkén cimbalom csillog, egy barnára fényezett új cimbalom. S a szekérke után egy zöldkötényes mesterember ballagdál pipázva.

    Egy karcsú kisasszonyka előzgeti őket, de persze ő a házak mellett lépdegél. Rózsaszínruhás fekete szemű leány; a fején tavalyi divatú Florentin-kalap, és a kezében fehér napernyő. Úgy lépdegél, mintha tojáson járna, s olykor mosolygó pillantást vet a cimbalomra.

    - Jaj, vigyázzunk! - szólal meg minden zökkenőnél.
- Ne féljen kisasszonyka, - nyugtatja olykor komoly arccal a kötényes iparos.
A gyermekek egyszerre fölmozdulnak. 
- Cimbalom! - kiáltja az egyik.
- A mi utcánkba hozzák! - kiáltja a másik.

    Csak egy ölbeli kisgyerek marad a földön, hátul nyitott ingű félmeztelen csöppség. De azt is felkapja egy tíz éves, rövidre nyírt hajú leány; gyakorlott kézzel üti le a ráragadt port a hátuljáról, s megindul a gyermekraj vidám zsibongással a cimbalom után.

    A muskátlis ablakokban egy-egy fej jelenik meg, ahogy a cimbalom arra halad. S kíváncsi kérdések állítják meg a fehér napernyős kisasszonyt:

    - Magukhoz-e Cilike?

    - Hozzánk, - feleli Cilike boldog arccal, - de csak béreltük. Öt koronát fizetünk érte minden hónapban.

    - Hát tud-e már rajta?
- Hogyne: hiszen már négy hónapja tanulok.
És Cilike mosolyogva bólint. Lépeget tovább a cimbalom után.
De a következő ablaknál megint megállítja egy kikönyöklő öreg asszonyság:
- Nini Cilike... Talán bíz magukhoz... ? 

    - Hozzánk, - feleli Cilike a napernyőjét összecsukva. Tetszik tudni, hogy ma az öregmama neve napja van.

    - Igaz ám: Anna van ma.

    - Aztán ő taníttatott cimbalomra. Majorossy kisasszonyhoz jártam. Aztán a kisasszony azt ajánlotta, hogy vegyek cimbalmot, vagy béreljek. Hát béreltünk. Öt korona. De jó cimbalom: igazi "Schunda".

    - Egészséges az öregmama? Mert épp ma éjjel álmodtam felőle, hogy a temetésén voltam. Cilike mosolyogva rázta a fejét:

    - Nem hal az meg soha. Ámbár ahogy mondani szokta: "Mán én gyerekek meg vagyok halva, csak éppen, hogy a lélek mindennap vissza-szál egy-két órára a testembe."

    - De hiszen borzasztó régen fekszik!

    - Tizenegy esztendeje. De azért csakúgy elbeszélget velünk, mint aki egészséges. Még nevet is olykor. De megyek már... 

    - Hát most meglepik.

    - Meg. Arra gondoltunk a mamával, hogy a neve napján állítjuk be a cimbalmot. Aztán én megtanultam a nótáit, amiket emlegetett. Tetszik tudni az Anna-bál... "Mikor én lány vótam gyerekek, aztán az Anna-bálon könyörögtek, hogy danojjak egyet. Mer ojjan hangom vót mint a kerti fülemilének. Oszt mondok, ide hát a cigányt. A sok cigány mögém áll. Én meg (kezembe a kis csipkés zsebkendő) rákezdtem, hogy Cserebogár, sárga cserebogár... hát még a falevelek is attul rezegtek. Akkor szeretett meg az uram."

    Mind a ketten mosolyogtak, mert Cilike az öregasszony hangját utánozva mondta el az idézetet. Ismerik azt a szomszédok mind. Az öregasszony mindig az emlékeit beszéli, s az Anna-bál az emlékeinek középső gyémántja. Mert hát akkor ő volt a bál legszebbje, és akkor szerette meg az ura. De hát hol van már az az Anna-bál! és hol van azóta az ura! Az ura földesúr volt, később elszegényedett és falusi nótárius lett belőle. Az öregasszony kis penzió-pénzéből él a család ma is. A leánya is öregasszony már. Az unokája meg férjhez-menő leány.

    - Tessék átjönni, - mondja Cilike.

    - De át is megyek, - feleli az öregasszony. Megnézem, hogyan örül a cimbalomnak az asszonynéni?

    Ezalatt a cimbalom-szekér megállt a Malomutca 76-ik számú kis ház előtt. S a fiú kibujt a hámból. A mester pedig a reteszt kereste az ó zöld kapun.

    Cilike szapora lépésekkel vált át az utcán. 

    - Csak egy percet várjanak, - mondja a zöldkötényesnek. Előbb megköszöntjük az öregmamát, aztán majd kiszólok.

    S belebben.
Az utcai szoba az övék. Tágas fehérfalu. Három ágy benne, s avult bútorok.

    Az egyik ágyban egy fehérhajú öregasszony fekszik, egy időtlen idős pergamenszínű múmia. Az arca oly érzéstelen és oly szögletes, mintha fából faragták volna, abból is csak elnagyoltan. A szemöldöke is szürke már, a szeme pillája is. Száraz kezében zsebkendő. Ha légy száll feléje, bágyadt mozdulattal emeli rá a zsebkendőt.

    Cilike gyors kézzel teszi le a florentin-kalapot, és széket visz a falhoz, ahol egy tüllel leborított aranyrámás kép lóg.

    Az agg asszony unatkozó szemmel kíséri a leány mozgását és álmos hangon kérdi:
- Mit csinálsz Cilike?

    A leány nem felel. Leoldja a tült. A falon alátűnik a vedlett aranyrámában egy méltósággal néző szőkeszakálu atillás magyar ember. Egy csudásan szeplős ember, akinek még az inge gallérja is szeplős.

    A szobába ezalatt egy másik öregasszony is belépett, egy fehérkötényes kövérke asszonyság, akinek a szeme épp olyan fekete, mint Cilikének, és az orra is épp olyan fitos, csakhogy immár cseperke gombává kövéredett az arca közepén. A kövérke asszony odaül az ágy szélére, és megfogja az agg nő kezét:

    - Kedves mama, ma van a neve napja. Isten éltesse.
S fölemeli a csontig hervadt kezet: megcsókolja. Ráhajol az arcra, oda is csókot nyom.
- Igazán? - hebegi az agg nő. – No, nézd... 
A hangja is olyan fakó, mint az arca. Bágyadt szemén ólomszínű árnyék ül.
Cilike is megcsókolja.
- Igazán öregmama. És én ma olyan köszöntőt mondok, amilyet még nem hallott.
Azzal kiszól az ablakon:
- Behozhatják!

   
Az agg nő fölül az ágyban és nyugtalanul pislog. A leánya, - a kövérke asszony, - a háta mögé igazítja a párnát. Négy párnát is tesz oda, hogy ülhessen.

    S a cimbalom bevonul. Cipeli a zöldkötényes ember meg az inasgyerek.
A szoba közepén felfordítják a cimbalmot, s belesrófolják a lábakat.
- Ide, ide az ágy elé! - mondja Cilike izgatottan.

    A szobaajtóban kíváncsi szomszédok jelennek meg. Két asszony, aztán egy pápaszemes és bozontos szakálu csizmadia alak, pipásan és műhelyi ingben. Aztán egy fiatal tanítóképzősféle, aki csak a küszöbig bátorkodik, s onnan kíséri szerelmes tekintettel Cilike mozdulatait.

    - Tessék beljebb, - mondja a ház asszonya.

    S beljebb vonulnak a szobába. Befurakodik a csecsemőt tartó kisleány is. Néhányan leülnek, a többi (mert nincs szék csak négy) az ajtó mellett marad.

    Cilike feljebb tűri a rózsaszínű blúz ujját, és kezébe fogja a cimbalom-verőket.

    A szoba lágy cimbalomhangokkal telik meg. Bevezető futamok összevissza, de aztán méltóságos mély búgással szólal meg a nóta: Cserebogár sárga cserebogár.

    Az ágybeli agg-asszony a párnákra könyökölten bámul az unokájára. Bágyadt szemébe az életnek fénye gyullad bele. Fehér ráncos arca mosolygóvá válik. És bólogat.

    Cilike buzgón veri a nótát. Mikor odaér, hogy nem kérdezi a nyarat, hosszan pengeti, cifrázza a vékonyát. Aztán végigcikáznak a verők a húrokon s folytatódik a nóta.

    A gyülekezet ámuló csendben hallgatja. A zöldkötényes iparos elégedetten pislant. A szemüveges csizmadia is bólint. Az ölbeli gyermek repülőn mozgatja a karocskáját a cimbalom felé, de a tíz éves néni lefogja:

    - Csitt! - susogja, - mert kikergetnek!

    Cilike verői alatt uj nóta fakad a cimbalomból: "Mezítláb a cigánylegény... " Ez már vígabb valamivel.

    A tekintetek földerülnek. A szemüveges csizmadia vidáman köpint ki az ablakon. Az agg asszony a fejét rázogatja. S még következik valami négy nóta, az öregmama kedves nótái.
Hallgatja a fehérhajú asszony a párnára könyökölten.

    Aztán Cilike megáll a nóta végén. 
- Mit muzsikáljak még öregmama?

    Az agg nő pislog, a kezében levő fehér zsebkendővel egyet törül a szemén, aztán elsimít egy fehér fürtöt a homlokáról:

    - Azt az elsőt, - motyogta fogatlan ajkkal. 

    - Istenem mikor leány voltam... Füreden az Anna-bál... iszen beszéltem már nektek... kint a csillagos ég alatt... olyan karcsú lány voltam, mint te, Cilike. Aztán könyörögtek a fiatalok, hogy daloljak egyet, hát csak kiállottam a középre oszt mondok: Ide cigány mögém... Az a szőke ember ott a falon, akkor még pelyhező bajszú legény volt... Azt verd el még egyszer Cilike... 

    A leány megpengette a cimbalmot s újra a cserebogárt játszotta. Az öregasszony behunyt szemmel hallgatta és bólogatott a végén.

    A vendégek megdicsérték a leányt és elégedetten szállingóztak el egyenkint:
- Jól kiverte! - mondja a csizmadia.
- Beállhatna akármelyik bandába! - mondja rá a zöldkötényes.

    Az inasgyerek fütyörészve vonta vissza az utcán a szekerét. A gyerekek visszatértek játszani. Az öreg beteg elgondolkodva ült az ágyon.

    Egyszer aztán fölemeli a fejét s körülpillant: 
- Elmentek?
- El.

    Az öreg nagymama pislogott:
- Te Cilike, verd el nékem még egyszer azt a nótát.
Cilike visszaült a cimbalomhoz, s legott megzendült a nóta a verők alatt.
- Várj, várj... - mondotta az öregasszony, - ne olyan szaporán... szép lassan... 

    Fölemelte aszott kezét, mintha taktust akarna inteni, s zengéstelen öreg reszkető hangon kezdte dalolni: Cserebogár sárga cserebogár.

    Dalolt buzgón, s bizony éktelenül. Beszáradt melléből már csak úgy jött a hang, mint az elkopott régi verkliből. Egyik hang erősen, a másiknál csak az ajka mozgása mutatta, hogy dalol. De azért dalolt az öreg beteg. Bágyadt kezét emelgette hozzá. A szeme fénylett. Agg fejét egy ingatta, mint a mámoros. S mikor odaért, hogy: Csak azt mond meg, babámé leszek-e? - megrázogatta a fehér zsebkendőt a füle mellett, és a képre mosolygott.

szozattv


szozat a tiszta hang vers2020a A3 wass albert est plakat 2019SZENTKORONA iroszov konyvtar 11 26 attila20191214 23 56 os eganivanpalmeghivo 2019SZENTKORONADELUTANOK újpogányság szalonna alap 1 VIIKerecsen Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf