Ady Endre: Móricz Zsigmond

/És egy kötet elbeszélés. A címe: „Hét krajcár”. A „Nyugat” kiadása./

    "És összenézett a két öreg s a két pár szemet valami szívből felbuggyant meleg nedv öntötte el. Csak néztek maguk elő: úgy, úgy bólogatva. Harc?... Minek a?... Csönd!...! Csönd! Béke! Most kezdeni? Mikor egy arasz az élet? És még azt is olyan nehéz két sánta lábon megmászni? ...Hej, Uramisten, Uramisten!" Kik ezek? A nagytiszteletű esperes úr s öreg társa, Márkus, a vén, gethes harangozó, készülvén a halálra s istenes emberekhez illően, elnyelik azt a cifra káromkodást, amit ez a nyomorúságos, földi élet megérdemel. Valahol a Tiszaháton látta őket Móricz Zsigmond avagy a Nyírben, az Érmelléken, a Berettyó völgyben, valahol, jó helyen. Kik ezek? Az esperes úr ezelőtt negyven évvel szénior volt bizonnyal a debreceni kollégiumban, szép, daliás szolgalegénye az Úrnak, szerette a szép lányt s a jó bort. Márkus pedig arra termett egy nagy magyar faluban, jó eklézsiában, hogy harangszóval lássa el negyvenöt évig az Istent, a papot és a falut. Hetvenkednek már mind a ketten, azaz a hetvenedik év felé sietnek s ha olyan szerencséjük lesz, oda is érnek. S hiába voltak az Úr szolgálatában, pipázó, bölcs, alig élő emberek, ők is csak ide lyukadnak ki. Így se jó, úgyse jó, sehogy se jó, veszekedett bál ez az élet. Hát mit csináljunk? "Harc? Minek a? Csönd!... Csönd!... Hej, Uramisten, Uramisten." Mert errefelé prédikáltak valamikor Méliusz Juhászék, bölcs világ ez, legmagyarabb világa a világnak. Itt az emberek nem hazudnak akarattal: ha keserű a szájuk köpnek, ha viszket a tenyerük ütnek s nem ő rajtuk múlik, ha az életről nem rángatódik le minden komédiás rongy. Hej, Uramisten, hej Móricz Zsigmond, drága, nagyszívű kenyeres pajtásom, milyen egyszerű és milyen egyetlenül nagy dolgot műveltél te. Meglelted a magyarságot, melyről már azt kezdtük hinni, hogy nincs is. Hiszen itt vannak, akik a Kalvin istenéből bölcs, külön, magyar Istent csináltak, erre felé nem koronáz Ugocsa, ezen a tájon verődött össze Esze Tamás kuruc hada. Ez itt a magyar föld, az első foglalóké, magyar, tehát véres, szomorú, fáradt, sivár, de harcos, de szép, de elpusztíthatatlan.

*

    Alig tudom a ceruzámat fogni, hogy Móricz Zsigmondot, hogy éppen Móricz Zsigmondot össze ne égessem toluló nagy, forró szavak, képzelések hirtelen forróságával. Csak egyetlen egy ujjongásomat bocsátom szabadon: ez a mi fajtánk, újra itt van egy ragyogó, kis ember belőle, tehát minket akar a jövendő s reánk van szüksége. Az öreg esperes nem kívánta a harcot, Márkus, a vén harangozó se, de mi kívánjuk. Ez a természete a mi fajtánknak: sok századév megsanyargatta, elfogadta Kálvin predestinációs tanát, de amíg a gerince s az ökle bírják, nem bízza ügyét a jó Istenre. Ilyen a mi fajtánk. Hogy micsoda fajta? Hajdú-szélen, Szabolcsban, Biharszélen, Beregben, Szatmárban, Ugocsaszélen, Szilágyszélen él. Itt nemesítettek egész falvakat egy jókedvű pillanatukban felséges uraink vagy nagyságos fejedelmeink. Bocskor mellé itt kötötték a legtöbb nemesi kardot s a kis urak itt békültek bele a legnehezebben, hogy nagyurak is vannak. Itt volt víg aratása a javított vallásnak, mert e nem demokrata országnak e tájékán született meg a világ legkülönösebb demokráciája. Nagy famíliák zuhantak itt rongyosan le a hétszilvafás ezrek alacsony sorába, hova máról holnapra a paraszt is felkerülhetett. A fosztogató, álnok nagy urak s papok ellen itt gyakran fogott össze az elkeseredett paraszt s a paraszti sorba jutott, gebéjével együtt éhes, rongyos, kardos kisúr. Itt ismerek magam is hitvány, koldus, de szép nevű famíliákat, akik így beszélnek: ősi rokonságban volnánk a gróf Károlyiakkal, de mi nem tartjuk a rokonságot. Egy sereg nagyúri voltából, birtokából kiforgatott família egyenesen azért lett kálvinistává, hogy jobban verekedhessenek pápista, labanc, gazdag, egykori osztályos atyafiaival. Itt századokon keresztül majdnem folytonos, ritmusos, nagy volt a szociális felcserélődés. S itt készült el legjobban a talaj a jövőre, az úri Magyarországot ma már nagyon fenyegető, igazi, nyugatias demokráciára. Ez a tájék Magyarország dagasztó teknője s ennek fajtájából a mi fajtánkból s e vidékről kellett a megindult magyar intellektuális forradalomnak vitézeket kapnia. S ebből, a mi fajtánkból jött mos megint íme egy Móricz Zsigmond, aki egyedül fölér egy forradalmi szabad csapattal.

*

    Móricz Zsigmond a legeseményesebb életű, legtöbbet szenvedett, legkeserűbb, legbölcsebb, legmagyarabb magyarságnak szívbéli látója, vérbeli írója. Könyve, a "Hát krajcár", már címében s első történetében szomorú pecséttel megpecsételt írás. A hát krajcár a büszke szegénységnek, a letaposott nemességnek olyan szimbóluma, mint Krisztus hét vérző sebe. S ez a józan, bátor, bölcs, néha-néha szinte koldus őszinteségű író, ez a kemény, kálvinista, magyar fiú olykor olyan titkos izgalmakat kelt s olyan végtelenségeket tárt föl akaratlan vagy nagyon akart szimbólumaival, mint senki eddig. S a történetei. Rossz májú s elrontott ember olykor kimondaná már róla, hogy írójuk a tyukodi Maupassant, mikor egy legoriginálisabb, senkihez nem hasonlító művészet hirtelen közbeszól: néha-néha óvakodjunk nagy irodalmi nevekkel tréfálkozva játszani ütősdit, mert egyben-másban megárthat a nagy névnek. Ez a falu, ez a magyarság, ez a népiesség, ez az élet átélő látása, ez a művészet, a Móricz Zsigmondé. Ebben a könyvben századok ős érzései s a mai európai magyar művész-ember differenciáltsága házasodtak össze. S az ellentétek ilyen nagyon szerencsés, heves vegyítése adja a legnagyobb emberi valamit: az egyéniséget. Persze, hogy a nacionalista mű magyarok, a nehéz fejű impotensek s grófi és püspöki ispánok megint kiabálhatnak a magyar falu megbántása miatt. Móricz egy-két olyan típust ad a magyar parasztról, hogy tapsolva kérjük - a többit. A csók: csók őnála, falusi csók, trágyaszagos, brutális, falusi, magyar, igaz. A széles csípőjű, telt mellű, jóvérű menyecske nemcsak ápolja girhes urát, nemcsak veszekedik vele, de meg is csalja. A magyar falu férfia nem nagy lelkű, ostoba lovag s a némbere nem zárdába vágyó. Nincs külön magyar glóbusz s a fölcseperedett magyar paraszt olyan durva, erős, gonosz, piszkos, mint moldvai oláh sorstársa. Egy-két történetét kihagytam volna a kötetnek, hármat vagy négyet dicsekedve mérném a legnagyobb orosz vagy északi paraszt-történetekhez. S ami mindennél többet mond, így, ahogy van, ez a kötet a fejlődés, a gazdagodás legnagyszerűbb lehetőségét jósolja. Szeret látni, szeret borongni, de ujjongni is pompásan tud, érdemesnek tartja Móricz. A kegyetlenségem veti meg, az igazi művészet és szépség lévén mindig kegyetlen egy kicsit, de nem szégyelli a krisztusi, sőt szókratészi jóságot se. Egy-két emberével együtt fogok sokáig élni. A két parasztvér tanítójával s nyomorúságban föllobogó úrvérével, asszonyaival s avval a paraszt apával különösképpen, aki szegény úri, pesti proletár-asszonnyá vált lányát megzsarolja, fizetést kér tőle a nála-faluzásért. Hej, milyen igaz. És milyen sokban több az igaznál. És milyen új művészet a Móriczé. Ha angol gyarmat volnánk, azt írnám, amit Indiából írtak Oxfordba a fiatal Kiplingről: London felé új csillag indult keletről.

1909. augusztus

szozattv


szozat a tiszta hang jokaimegh vers2020a A3 wass albert est plakat Könyvbemutató 12 11 2019SZENTKORONA attila20191214 23 56 os eganivanpalmeghivo 2019SZENTKORONADELUTANOK újpogányság szalonna alap 1 VIIKerecsen Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf