Agyagfalvi Hegyi István: Az Idő, Feltámadunk, Nyugatról virrad?, Óda a felkelő naphoz, Üzenet Párisba

Agyagfalvi Hegyi István:

Az Idő

Előtte az elnyúló végtelenség
és Ő a végtelenség vándora.
Egy láthatatlan ujj mutatja útját,
előre csak, mert örök, nagy parancsra
visszafordulni nem szabad már soha!

Úttalan utak bozótján tör keresztül
s kövek között csillagos csúcsra törtet,
ahonnan jött s amerre majd leszáll:
ködfátyolos, hallgató, hosszú völgyek.

Most ott pihen a holdezüstös sziklán
s a csillagoknak szerelmébe fürdik.
Maradna, ámde hallhatatlan hangok
indulót fújnak s új völgyekbe küldik.

Ott botorkál a lejtők lassú útján,
lába alatt kőgyerkőcök szaladnak,
hogy jelenthessék jöttét a mély mezőnek
s a virágok közt csobogó pataknak.

Már lenn lépked a puha, tarka perzsán,
halk-finoman, mint álombéli herceg,
hogy ne riassza madárcsicsergést
s a habrahajló nefelejcs-szerelmet…

Most újra hegynek vette örök útját,
szinte repül, minthogyha szárnya volna,
a magasságba felcsattog, mint a sas,
kit vár a bérc legégbenézőbb orma!

Összefont karral áll az ormok ormán,
sugárecsettel festi ím, a Nap!
Ám sötét felhő-lován jő az Orkán,
napkergető dühe a szirtre zúdul
s száz tüzes nyila homlokába csap!

Ott áll az Idő lobogó hajával,
dacolna, de a szélvész karikása
a mélybe rántja s zuhan öntudatlan,
már el is nyelte lenn a sziklakatlan!

De ne higgyétek, hogy holtra zúzottan
fekszik s a vérét a mélység felitta!
Hisz halhatatlan! Csak megnyugszik ottan,
veszi a botját s füttyös, ifjú kedvvel
kapaszkodik a napvilágra vissza!


Agyagfalvi Hegyi István:

Feltámadunk

                – Megzenésítve –

Mikor a hó mindent befed
s halálba dermed már a rét,
itt-ott a pusztulás felett
mintha valami élne még…
Egy-egy fűszál fejét kidugja,
– halni a mező nem akar! –
s mintha a mélyből zsoltár búgna,
a hó alól is zeng a dal:
feltámadunk, feltámadunk!

Mikor a kín mindent betölt
s halálba indul már a szív,
dermedt a lélek, mint a föld,
mégis valami visszahív!
A remény egy-egy zöld fűszála
ott leng a pusztulás felett,
s a hit a szív mélyére zárva
zengi a csodás éneket:
feltámadunk, feltámadunk!


Agyagfalvi Hegyi István:

Nyugatról virrad?

Pilláink még harmatosak,
lelkünkben már harangoznak…

Harangoznak, itt a Reggel,
ránk mosolygó meleg szemmel…

Homlokunkon felleg száll még,
de az is csak tűnő árnyék…

Szívről-szívre, (dombról-dombra)
sétál a Nap mosolyogva…

Völgyről-völgyre, (szájról-szájra)
száll Hírmadár tarka szárnya…

Fütty, csicsergés, mosoly, álom,
hintázás a napsugáron…

Részegítő rózsaillat…
jaj, mi lesz, ha elbódítnak?

Jaj, mi lesz, ha vihar készül,
fényes délben elsötétül?

Ha a felhők visszajönnek,
homlokunkon sűrűsödnek?

Ha hitünkre jeget hoznak,
ha vész elé harangoznak?

Jaj, mi lesz, ha napunk lángja
ellobbanó szalmamáglya?

Van-é annyi bátorságunk,
hogy új éjnek nekivágjunk?

…Új hajnalra harangoznak,
nem napja-é újabb rossznak?

Reményborral ne torozzunk,
imádkozzunk, imádkozzunk!


Agyagfalvi Hegyi István:

Óda a felkelő naphoz

Üdvöz légy Napisten,
Lobogó fáklya!
Fényszomjas, bús szemünk
Jöttödet várja!
Vak magyar éjszakán
Virrasztók, páran,
Fürödni áhítók
A szűzi sugárban,
Csurranó fényital
Mohó lesői,
Ősi szépségek
Nagy keresői,
Kiket Utánad
Örök szomj éget,
Kitárt karokkal
Állnak Elébed
Napisten Urunk,
Ki Magad vagy az élet!
Dicsőség, dicsőség,
Dicsőség Néked!

Elűzted az árnyat,
Az éjet elűzted,
Örök forrása
A fénynek, a tűznek!
Jöttödre gaz Ármány,
– Ki, míg odavoltál,
Reánk leselkedett
Minden bokornál,
S minden szikla mögül
Kuvik alakba
Reánk huhogott
Gúnyos kacagva, –
Elinalt most bezzeg,
Nagy dúlva-fúlva!
Magát legsűrűbb
Sűrűbe fúrta,
Ott sziszeg kígyóként
Sötét bokorba’,
S kin bosszút tölthet,
Farkával a földet
Ott korbácsolja…
De minden hiába!
Megdőlt uralma,
Elvitte a szellő
Első fuvalma,
Elűzte a sugár,
Legelső nyilad,
Áldassál, áldassál,
Ki őt lebírtad!

Áldassál Napisten,
Végtelen jóság!
Betelt reménység,
Élő valóság!
Gondok bús mezét,
Sötét ruhánkat
Ledobva, meztelen
Vágyunk Utánad!
Mosdasd meg, füröszd meg
Fényedbe lelkünk,
Sötétbe, hidegbe
Úgy didergünk!
Mosdasd meg, füröszd meg
Utunk porától,
Élet szennyétől,
Rút földi vágyak
Aljas mocskától!
Rideg közönytől,
Pénzimádattól,
Vérgyűlölettől,
Rossz kívánattól,
Testünket lelkünket
Vásárra vivéstől,
Nagy elesettségben
Száz kísértéstől:
Szabadíts, szabadíts,
Ments meg bennünket!

…Ki nemcsak megvéd,
De, ha kell, büntet:
Áldassál Nagybíró!
Szent égi Máglya,
Égess el minden bűnt
Szegény hazánkba!
Nyilazd le nagy Nyilas
Tüzes nyiladdal,
Ki nem magyar, nem magyar
Egy akarattal!
Pusztíts el mindenkit!
Élte szakadjon!
Írmagja, írmagja
Meg nem maradjon,
Annak, ki felejti
A múltat, a voltat,
Nem bántja, nem bántja,
Hogy földretiportak!
Nem bántja, nem látja
Csonka országát,
S azzal mi történt:
Kupa vezérként
Hogy négyfelé vágták!
Égess el Napisten
Mindent, mindenkit,
Cudart, bitangot
Ne tűrj meg senkit!
Inkább aszálytól
Mindenki hulljon,
Az ország négy sarkán
Lángba boruljon!
Égjen el, égjen el
Mint szörnyű máglya,
Csecsszopót is inkább
Emésszen a lángja
Mintsem, hogy bitangok
Vérünk vevői,
Húsunk evői,
Fajunk fejői
Szennyes uralma
Reánk szakadjon
Inkább a magyarnak
Híre se, pora se,
Az se maradjon!

Hozsánna Napisten!
Betelt ígéret,
Csodás igézet!
Hozsánna, hozsánna,
Hozsánna Néked!
Nemcsak mi kiáltjuk,
Nemcsak mi köszöntünk,
Boráldozatot
Lábad elébe
Nemcsak mi öntünk:
Illatkupával
Köszönt a szellő,
Víg muzsikával
Fogad az erdő!
Fűkatonáknak
Sok milliója
Feszes vigyázz-ban
Mellét kitolja,
Feléd integet
A fák lombkarja,
Feléd mosolyog
Virágok arca,
Csodás ékszerük:
Kelyhükben a harmat
Feléd ragyog most,
Ten diadalmas,
Örök hatalmas
Úr, aki vagy, aki lész, aki voltál!

Fénylő Napoltár!
Feléd zsolozsmáz
Mint egyetlen zsoltár,
Eléd borul le,
Mint egyetlen hívő
A dús természet,
Imádni Téged,
Te Balzsamhintő,
Te Jóraintő,
Mosolygó, haragos
Áldó s büntető
Örök egy Isten,
Ölő s teremtő
Ősi szent erő!

Mi is leborulunk
Legkisebb férgek:
Napisten Urunk
Hozsánna, hozsánna
Hozsánna Néked!


Agyagfalvi Hegyi István:

Üzenet Párisba

Urak! Kik ültök a bölcs asztaloknál
És szabjátok a teret és időt,
És untat a sok bagatell dolog,
Mert ott a Bois s a szép kicsi nők:
Urak! Egy székely lélek ott dörömböl
Szikla-szívetek jajtörő falán!
Hát nem ráz föl az átkozott közönyből
A nagy sikoltás: Hol az én hazám?

A vakondok a sötét földbe mászik,
A vad hazája sűrű rengeteg,
A sas hegyormok magányán tanyázik,
Vízben villognak a halpikkelyek,
A bogarat is hívja a hazája:
A rögön, füvön, levelen s a fán,
Csak egy hazátlan, síró szív kiáltja:
Ti hazátosztók! Hol az én hazám?

Onnan kiűztek,… itt jöttment vagyok!
Hideg közönynek hava mindenütt!
Mi minden férget életre melenget,
Reám itt még az áldott nap se süt!
Az én napom a Hargita felett jár,
Az Olt s Küküllő csillog sugarán,
Vacogva, fázva reszket a jajom:
Igazságosztók! Hol az én hazám?

Urak! A „gloire” büszke ősi fényén
Egy virág se nő? Mérges gomba csak?
Hát lelketekben egy galamb se fészkel,
Csak vércsekarmú, vérszomjas harag?
Hát arrafelé embert nem nevel
A cifra templom, a múlt szenvedés?
A lélek ottan szobrokban hever?
S egy az igazság: a szurony, a kés?

Urak! Ti ifjak sohsem voltatok?
Hát nincs egy drága, szép emléketek?
Apátok keze nem simogatott?
Anyátok csókja nem melengetett?
Szülőházatok öreg, meghitt kertje
Nem állt virágban a múlt tavaszán?
Múltatok ősze sem hervadt egy sírra?
Urak, urak, jaj, hol az én hazám?

Urak! Ti bölcsek! Gyerekasztaloknál
Ti Istent játszó balga gyermekek!
Nem érzitek még riadt félelemmel:
Mi szörnyű csíny, mit elkövettetek?
Millió szívre rátapostatok,
S most szíveteknek rozsdás ajtaján
Millió szív ráfreccsent vére jajgat:
Hol az életem?  Hol van a hazám?

Urak! Gyilkosok! Reszkessen a láb,
Mely szíveken járt s most szívért szalad!
Urak! Gyilkosok! Reszkessen a kéz,
Ha ölelni kész, míg rá vér tapad!
Megdermedhet a kacaj és a szív…
- Ki a végén sír, az sír igazán! –
Páris lelke is sírhat még a szélben
És jajgathatja: Hol van a hazám?

                                     Budapest, 1926. május.

szozattv


szozat a tiszta hang vers2020a A3 wass albert est plakat 2019SZENTKORONA iroszov konyvtar 11 26 attila20191214 23 56 os eganivanpalmeghivo 2019SZENTKORONADELUTANOK újpogányság szalonna alap 1 VIIKerecsen Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf