Ásguthy Erzsébet: A sánta ördögöcske

Hol volt, hol nem volt, hegyeken túl, vizeken túl, mélyen bent a föld gyomrában, a pokol tornácának kapuin belül volt egy szer egy kis ördögöcske.

    Fürge, gonosz kis ördög volt ez. Még hozzá sánta is volt, ami az ördögöknél igen kiváló fajnak a jele.

    Naphosszat fel-alá szaladgált a poklok folyosóin, rendetlenkedett, garázdálkodott, szóval, mint ördög nagyon jól viselkedett. Bosszantotta a pokolra került lelkeket, ahogy csak tehette. Ha szomjasak voltak a nagy melegtől, eldugta előlük a vezet; amikor mozdulatlanul kellett állniok, szárnyatlan legyeket dugdosott a fülükbe és szalmaszállal csiklandozta az orrukat. Ha éhesek voltak, étel helyett paprikát és sót szórt a nyelvükre. Hogy ne tudjanak aludni, hosszú hegyes fogpiszkálóval támasztotta fel a szempillájukat s nekik mindezt tűrni kellett, hogy megszenvedjenek az életükben elkövetett rosszaságokért.

    Nagyon leleményes volt a sánta ördögöcske a különböző kínzások kitalálásában, s a pokol tüzét is mindig igen szorgalmasan élesztgette, nehogy egy percre is kialudjon, vagy gyengébben égjen. Mindez nagy érdemnek számított odalenn, s ezért az ördögök nagymamája, aki a háztartást vezette a pokolban, elhatározta, hogy meg fogja jutalmazni az ördögöcskét. Maga elé hívatta hát és így szólt:

    - Kedves fiókám! Miután eddig mindig jól viselkedtél idelenn, megjutalmazlak érte s adok neked egy heti szabadságot. Tehetsz vele, ami jól esik, s ott töltheted, ahol akarod.

    - Jaj öreganyám, de jó lesz, de jó lesz! – sivalkodott a kis ördög s örömében nagyobb vágott egy csomó csalánnal az egyik szenet lapátoló bűnös hátára. – Csak azt engedd meg nekem, hogy azt az egy hetet odakinn tölthessem a földön. Mát az összes bátyáim fellátogattak az emberekhez, csak én nem láttam még, milyen fölöttünk a világ.

    Dörmögve csóválta a fejét a nagymamája, de nem akarta rontani legkisebb unokája kedvét, hát némi huza-vona után mégis beleegyezett.

    - Jól van hát, ha már ez a kívánságod, legyen meg, – hagyta rá – csak jó melegen öltözz fel, mert hideg van ám az emberek között. Nem fűtenek rendesen odafent, mint nálunk, pedig különben szeretnek ám minket utánozni mindenféleképpen, csak nincs elég tehetségük hozzá, No, hanem majd ellátlak jó tanáccsal és varázsszerekkel minden baj ellen.

    Szólt és azzal kisietett s a kamrából két egyforma üvegecskével tért vissza.

    - Ide figyelj – fordult az ördögöcskéhez – s tedd el jól ezt a két üveget. Csodaszer van bennük. Az egyikben holt víz van – mondta – s amit azzal meglocsolsz, az menten mozdulatlanná válik. A másikban pedig eleven vizet találsz s ezzel akármit elevenné tehetsz, ha úgy hozza a kedved. Most aztán eredj ördögnevében s nemhogy jóhíredet halljam idelenn.

    Az ördögöcske pedig már ott sem volt. Hóna alá kapta a két üveget és sánta lábával vígan búcsút intve nagy bakugrásokkal kitáncolt a pokolból.

    Fent a földön a karácsonyi ünnepekre készültek éppen, mikor az ördögöcske egy híd alatti nyíláson kidugta a fejét. Egy-kettőre kiugrott és körülnézett.

    Gyönyörű nagyvárosban találta magát. Óriási sürgés-forgást látott mindenfelé; az üzletek üvegtáblái mögött pompás, díszes kirakatok csillogtak, s az emberek csomagokkal megrakodva siettek az utcákon. Fázós emberek taposták a havat és meg-megállottak a sarkokon, ahol gesztenyesütők forró párás illata lengett.

    A kis ördög orrát felhúzva körülszimatolt s nagy kíváncsian elindult ő is a forgalmas utcákon. Meg-megállott a színes kirakatok előtt és csillogó szemmel gyönyörködött a cukrosboltok ingerlő csodáiban. Hirtelen megállt, mintha a földbe gyökerezett volna a lába. Még az eddigieknél is pompásabb kirakat elé érkezett. A legpazarabb játékálmok elevenedtek meg előtte. A villanyvonattól a hintalóig és óriásbabáig minden benne volt az eléje táruló gyönyörűségben.

    Nem bírta sokáig. Egy óvatlan pillanatban beszökött az ajtón. Bent elbújt a legsötétebb zugba és lélegzetvisszafojtva lapult ott, amíg mindenki eltávozott a boltból.

    Mikor aztán este lett és lehúzták a redőnyöket, megvárta, míg a kereskedő is hazamegy és kívülről ráfordítja a kulcsot a zárra. Aztán óvatosan előbújt. Most egyedül ő volt az úr a csodák birodalmában. Boldogan nézett körül. Odaszaladt a játékokhoz, sorba simogatta, meg-meglökte őket. Játszani akart velük, de azok csak némán és mozdulatlanul meredtek rá. Elszomorodott erre a kis ördög: hát mit kezdjen ő itt, ha minden játék alszik, hát egész éjjel csak hiába nézze ezt a sok gyönyörűséges dolgot:

    Egyszerre eszébe jutott a zsebében lévő két üveg. Hiszen az öreganyja csodaszert adott neki, hátha annak most hasznát veszi! Hamar előhúzta az egyiket, amelyikben az eleven víz volt. Nosza, meglocsolja vele a hintalovat, hát csak felnyerít vígan a kis ló és lekezd hintázni; meglocsolja a barlangvasutat: hát csak megindul pöfékelve a síneken. Jaj, megörül erre a kis ördög s hamar-hamar végiglocsolja az összes játékot.

    Na hát, lett erre felfordulás és zsivaj! Az ólomkatonák harcolva egymásnak rohantak, a dalos verklik forogni kezdtek és rázendített mindegyik a maga nótájára; a pólyásbabák sírtak, a medve dörmögött és nekiment a kis báránynak. Az állatsereglet ketreceiből kijöttek az oroszlánok és tigrisek, s marcangolták a többit. Trombiták szóltak, dobok peregtek, a padlón körbe vasút zakatolt s elgázolta az ijedten menekülő babákat és vigyorgó pojácákat. Volt sírás, jajgatás, ének és nevetés s a kis ördög vígan tapsolva ugrándozott a pokoli zsivajban.

    De a nagy lármára figyelmes lett a sarki rendőr is, s gyorsan elszaladt a kereskedőhöz, hogy nézze meg hamar a boltját, mert úgy látszik, rablók garázdálkodnak benne. Rohant a kereskedő, de a kis ördög még idejében meghallotta s az utolsó percben, mielőtt rányitották az ajtót, meglocsolta a játékokat a holt vízzel. Abban a pillanatban minden újra elcsendesedett és megmerevedett. Még éppen annyi ideje maradt, hogy elbújt az ajtósarokba s már csikordult is a kulcs a zárban. Benyit a kereskedő, hát Uramfia! mit lát! Az összes játékok garmadában hevernek a bolt közepén, összetörve-zúzva s az egész raktárból egy darab sem maradt épen.

    Tépte a haját bánatában, s tűvé tette az egész boltot, hogy felkutassa, ki csinálta ezt a nagy pusztítást az árui között, de csak nem talált senkit.

    - No – azt mondja – meg nem találtam ugyan ezt a gonosztevőt, de elevenen nem szabadul innen, ha addig élek is, s azzal fogta a nagy keresztvasat, rárakta az ablakokra, belakatolt minden szekrényt s dupla zárra csukta a külső ajtót is.

    Reszketve hallgatta rejtekhelyén az ördögöcske a bőszült kereskedő fenyegetőzéseit. De az utolsó percben mégis összeszedte minden bátorságát s kiugrott az ajtósarkából, hirtelen kiszökött az utcára.

    A kereskedő majd hanyatt vágódott ijedtében, mikor a lábai között elsuhant s azt hitte talán, hogy egy nagy patkány ugrott neki. De mire föleszmélt, az ördögöcske már messze járt s ő bottal üthette a nyomát.

    Közben kivilágosodott és reggel lett, s a kis ördög unatkozva kódorgott a síkos utcán. Senki sem törődött vele, az emberek dolgaik után siettek, úgy, hogy nem tudott mit kezdeni a hosszú délelőttel. Céltalan bolyongása közben egyszerre csak elvetődött a híd elé, amelyik alól kibújt. Éppen azon gondolkodott, hogy talán már vissza is tér a pokolba, ott legalább fűtve van, amikor megpillantotta a két kőoroszlánt, amint elnyúlva díszítik a híd bejáratát s pokoli ötlet villant meg agyában.

    Gyorsan előhúzta zsebéből az egyik üveget s meglocsolta a két oroszlánt az eleven vízzel. Egetverő ordítás hangzott fel a következő pillanatban, s az oroszlánok nagyot nyújtózva felemelkedtek helyükről. Megrázták dús sörényüket s azután hatalmas szökéssel egyenesen a város felé rohantak, kiéhezett állkapcsukat vadul csattogtatva.

    Lett erre nagy riadalom az utcákon. Az emberek hanyatthomlok menekültek. Szaladt, ki merre látott. A forgalmat leállították, mert az autók és villamosok halálra gázolták az ész nélkül rohanó tömeget. A házak kapuit eltorlaszolták, a boltok és kávéházak redőnyeit lehúzták, s az emberek nagy része a templomokba menekült. Félreverték a harangokat s imával kérték az eget, hogy hárítsa el fejük felől a vészt, mely éppen szent karácsony napján sújtja őket.

    Olyan hangosan sírtak már, s annyira könyörögtek, hogy a nagy zajra felütötte fejét Jóisten is a karácsonyi levelek közül. Lenéz a földre:

    - Ejnye – azt mondja – ez már mégis sok, mit csinált odalenn ez a sánta ördögöcske. Szaladj csak le szolgám a pokol fenekére – szólt oda a szolgálattevő angyalnak – s szólj az öreg asszonynak, hogy csináljon rendet az unokájával, mert különben baj lesz.

    No, nagyon mérges lett erre az ördögök nagyanyja, hogy intést kapott felülről. Kikecmergett a pokolból és az ördögöcske után nézett.

    - Hej ördögadta kölyke – kiáltott rá, ahogy megtalálta – hát ilyen szégyent hozol a fejemre! Angyalszagtól kell a pokolban szenvednem temiattad, mert intést kapok a Mennyországból. Ezzel hálálod meg a jóságomat, te gonosz csont te! Ne is merj többé a szemem elé kerülni! – szidta tovább kegyetlenül, s meg is döfködte jól a hátát a két szarvával, azzal elvette tőle a holtvizes üveget s egész tartalmát rálocsolta a vadul száguldó oroszlánokra.

    Abban a minutumban újra kővé merevedtek s az emberek megszabadultak a veszedelemtől.

    Igen ám, de a sánta kis ördög most nagyon rosszul járt. Egyszerre hontalan árva lett belőle. A pokolból kidobták, a földön nem volt helye, a Mennyországba nem mehetett mint ördög, hát csak elindult nagy szomorúan, maga sem tudta, merre.

    Ment, mendegélt az utcákon, közben lassan besötétedett. Este lett s egymásután kigyúltak a fények a házak ablakaiban. A karácsonyi angyalok nagy szárnycsattogással suhogva szálltak, s vitték, vitték a karácsonyfákat házról házra a jó gyermekeknek. Nyomukban fény áradt és csillogás. A karácsonyfák gyertyácskáiból a boldogság gyertyái gyulladtak ki a gyermekszemekben. És megnyugvás szállt az emberek szívébe a szeretet ünnepén.

    Nézte ezt a sok gyönyörűséget a kis ördög, be-belesett a házak ablakán és egyre szomorúbb lett tőle a szíve. Minden házba öröm költözött és szeretet, csak neki nincs hazája, csak rá nem gondol senki. Mindenkinek jut ma hely az ünnepi asztal mellett, csak neki nincs hova lehajtani a fejét.

    Így búslakodott magában a szegény ördögöcske, s közben észre sem vette, hogy egészen kisétált a városból. Már a házak is elmaradtak mögötte, csak messze az út végén állott még egy magányos viskó. Fény nem áradt belőle, csendes volt és elhagyatott. Gondolta a kis ördög, éppen jó lesz neki, hogy egy kicsit megpihenjen benne.

    Hát amint odaér, s benéz az ablakon, látja csak, hogy nem üres a szoba. Egy ágy áll benne, mellette két gyermek és keservesen sírnak. Elcsodálkozik erre az ördögöcske, hogy lehet az, hogy karácsony estén sírnak a gyerekek a földön, s nincs karácsonyfájuk? Bezörget az ablakon:

    - Hej gyerekek, hát tinéktek mért nincs karácsonyfátok? Olyan rosszak voltatok talán, hogy nem hozott semmit az angyal?

    Odafordul a két gyerek s még keservesebb sírásra fakad:

    - Jaj, elfeledkeztek már mirólunk az angyalok – sírták – nem voltunk mi rosszak most sem, csak nem értünk rá levelet írni a Mennyországba, mert ma éjjel meghalt az Édesanyánk. Itt fekszik az ágyon és olyan szegények vagyunk, hogy még gyertyát sem tudunk gyújtani a feje mellé . – És csak sírtak tovább nagy szomorúsággal.

    Nézi-nézi őket a kis sánta ördög s egyszerre valami furcsa fájást kezd érezni a mellében. Csilkandó bizsergés táncolt az orra körül, s hirtelen nedves lett tőle a szeme. Segíteni szeretett volna a két gyereken, meg akarta vigasztalni őket, de nem értette a módját. Nem tudta, hogyan kezdjen hozzá, csak állt és törte a fejét. A két kezét rászorította a mellére, mert egyre jobban fájt ott belül valami s közben véletlenül majd kicsúszott hóna alól a nála maradt üvegecske az Eleven vízzel.

    Hirtelen felcsillant a szeme. Hiszen az üveg alján volt még pár csepp a csodavízből! Hátha segíteni tud vele, hátha életet önthet még a gyermekek Édesanyjába! Félénken odament az ágyhoz s óvatosan meghintette néhány csöppel a lehunyt szemeket. És remegve várta, mi fog történni. S az Édesanya ekkor egy mélyet sóhajtott és lassan kinyitotta a szemét.

    Nagyot sikoltott a két gyerek, amikor ezt meglátta s odarohantak az ágyhoz. Az ördögöcske hirtelen ráöntötte még az utolsó cseppeket is az üvegből, mire az Édesanya felült az ágyban s mintha mély álomból ébredt volna, megdörzsölte a szemét.

    Kitörő boldogsággal borult nyakába a két kis gyerek. Ölelték, csókolták ahol csak érték, s összeborulva örömkönnyeket sírtak az üres és hideg kis szobában. Nagy boldogságukban észre sem vették, hogy a sánta kis ördög nincs már köztük.

    Ez meg közben halkan kiszökött a szobából s odakint nekidőlve a ház sarkának egyszerre csak úgy érezte, hogy víz folyik a szeméből. A kis ördög sírt. A kis ördögnek könny hullt a szeméből a hideg hóra s ahogy a könnycseppekre vetődött a hold fénye, csodás színű szivárványban tükröződött az égen.

    Észreveszi a gyönyörű szivárványt az égen Jóisten, megcsóválja a fejét.

    - Ejnye – mondja – nem láttam én még téli éjben szivárványt az égen. Mondd csak szolgám, mi történt odalenn a földön?

    - Ó, csak egy kis sánta ördög tanult meg sírni, – felelte ajkát biggyesztve az angyal.

    - Úgy? – mondta az Úr s egyszerre mindent tudott – hát hozzátok csak elém azt a kis ördögöcskét!

    - De Uram, csak nem engeded be a Mennyországba azt a pocsék jószágot – ijedezett az angyal – hiszen fekete szőrös a köntöse, patát visel a lábán, azonkívül sánta is, fel se tud mászni ilyen magasra…

    - Nem baj szolgám, majd te felhozod – válaszolt az Úr. – Gyűjts egy kis alázatot, fogd szépen kézen és vezesd elém. Könnyen fel fog hozzám kapaszkodni, mert szivárványhidat épített magának a szeretet és jóság könnyeiből.

    …És nagyon szégyenkezett a kis ördög, mikor belépett a Mennyország kapuján. Alázatosan lesütötte a szemét és nem mert felnézni a nagy fényességben.

    - Gyere közelebb Ördögöcske – hívta magához az Út és rátette kezét a mellére. Pontosan ugyanoda, ahol a legjobban fájt. S akkor egyszerre úgy érzete a kis ördög, mintha mellében a fájás hirtelen elmúlott volna s a helyén valami halkan dobogni kezdett. Végigrázta restét a dobogás s ettől lefeslett róla a szőrös ördögbőr és alatta hófehér köntös ölelte körül az ördögöcskét.

    Reszketve állt az Úr előtt és szólni sem tudott, mert könnyek gyöngyöztek alá a torkán az Úr jóságának láttára. Csak állt ott fehéren fénylő új ruhájában, miközben az angyalok idegenkedve húzódtak el tőle, mert fején még mindég ott hordta a két kis ördögszarvat.

    - No Ördögöcske – monda az Útisten – most még egy kérésedet is teljesítem. Kívánj magadnak tőlem amit akarsz.

    A kis ördög nem mert a fülének hinni: hogy még kívánhat is valamit: Ó, hiszen akkor talán kérhetne magának két valódi angyalszárnyakat, vagy levethetné a szarvacskákat a fejéről, úgy mindjárt egészen más angyal lenne. Éppen meg akart szólalni, mikor eszébe jutott a két kis gyerek lenn a földön.

    - Ó uram – suttogta félénken – ha megengednéd, hogy egy karácsonyfát kérjek két kis szegény gyereknek…

    Messzelátó szemmel nézett rá a jó Isten… Bólintott egyet, aztán lassan megsimogatta a kis ördög fejét. Abban a percben lehulltak homlokáról a szarvak s két gyönyörű suhogó angyalszárny nőtt a helyébe a vállán.

    Aztán kézenfogta a kis ördögöcskét, s elment vele a Mennyország csarnokába, hogy együtt keressék ki a legszebb karácsonyfát.

    - Vidd el Ördögöcském a legszebb karácsonyfámat a szegény gyerekeknek – mondta – és rakd tele az asztalukat minden jóval. Töltsd meg a ládáikat és a kamrájukat, hogy ne szenvedjenek hiányt semmiben egész éven át. A te gondjaidra bízom ezt a kis családot és akkor azt hiszem, mindig boldog karácsonyuk lesz.

    És úgy is volt aztán. A kis ördög gondot viselt rájuk. Minden évben ő vitte el nekik a karácsonyfát és vigyázott, hogy a bánat és szomorúság ne léphesse át a házuk küszöbét.

    S ha néha-néha hosszú téli estéken mesélgetve ült a kis család és hálás szívvel emlegették a sánta kis ördögöt, aki olyan csodálatosan megszegítette őket: egy kis angyalnak mindig kacagnia kellett és nagy melegség támadt a szíve körül.

    És ez nagyon jó érzés volt.