Makkai Sándor: A cirkusz

Nyolcéves voltak és a szülővárosomban csak két nagy dolog volt: a kálvinista torony és a kollégium. Minden ezek körül forgott. Nem csoda tehát, ha a cirkusz megjelenése alapjában rázta meg az életemet. Már maga a bevonulás örökre felejthetetlen marad. Pirosruhás lovasok vezették be a menetet trombitálva. Mögöttük egy valódi elefánt lépkedett, a hátán sátorka volt és benne két majom, amelyek folyton grimászkodtak. Hát még a cirkusz felépítése! Éppen a házunk előtti téren állították föl, olyan gyorsan és csodálatosan, hogy szinte hihetetlen. Hatalmas alkotmány volt, én legalább sohse láttam különbet, a köröndje fölött legkevesebb nyolc sor padot vertek s a fedőponyvát akkora árbocra húzták föl, hogy szédültem, ha a tetejére néztem. A cirkuszt egy átjáró kötötte össze a deszkából vert istállóval. Hát az az istálló!… Én azt hiszem, húsz gyönyörű ló is volt benne, a legszebbet Gidránnak hívták, fehér volt a farka a földig ért. Ahogy beszélek róla, ma is érzem a paripák pompás illatát.

    Azok a hetek, amiket a cirkusz nálunk töltött, életem első nagy válságát hozták magukkal. Először is súlyos összeütközést teremtettek az édesanyám és közöttem, mert a napnak minden lehetséges percét a cirkusz körüli csavargás foglalta le s a házi-rend fölborult. Másodszor, mert szó sem lehetett semmiféle tanulásról. Ami volt a fejemben, az mind elpárolgott, aminek bele kellett volna költöznie, az mind kívül rekedt, mert az egész területet az utolsó zugocskáig varázslatos hatalma alá hajtotta Jenő úr, a műlovar, Johanna kisasszony, a műlovarnő, Maxi, a bohóc és főképpen és mindenekfelett Pepita kisasszony, a nálam alig idősebb csodalény, úgyis mint trapézművész, úgyis mint a kutyák és majmok megfoghatatlan hatalmú idomítója. Emiatt az iskolában, mint egy hullócsillag zuhantam alá szemkápráztató gyorsasággal az első tanuló zenitjéről az utolsó padban kuksoló Buffa Zsiga nadirjáig, aki még hozzá cigányfiú is volt. A zuhanás még hagyján! De a tanító úr rettenetes ember volt, lilaszínű biborcsókok gyúltak ki az arcán, ezúttal a haragtól és nemcsak a szesztől. Úgy ordított, mint a veszett bika, istenesen elpálcázott és eltiltott a vasárnapi ebédtől. Még ez is hagyján, mert mit tudhatta ő, hogy bömbölése és pálcájának suhogása közben Pepita kisasszony angyalarca lebegett előttem és a mártírok gyönyörével tettem le lábai elé életemet, lovagi áldozatul. A tanító úr ezenfelül, teljes mértékben indiszkrét ember is volt, nem érzett semmiféle kötelezettséget arra, hogy az iskolai dolgok az iskola falai között maradjanak s a patika előtti padon, a „Tigris”-ben és mindenütt, ahol bort mértek, közhírré tette, hogy nagynevű néhai apám ugyancsak forog a sírjában, mert ilyen gaz kölyke van, aki egyszerre csak megbolondul, nem figyel a leckékre, nem tanul és nem tud semmit, gyalázatot hoz családjára és az ősi kollégiumra s méghozzá makacsul összeharapja a száját és nem vall semmit, hogy mi ütött belé?

    Már nem is tudtam, hová bújjak, mert előkelő urak, apám régi barátai csóválgatták a fejüket, ha megláttak az utcán, a keresztapám pedig, félénk, szelíd, finom öregúr, a szemüvege mögül pislogva úgy ment el mellettem, mintha nem látott volna. Pedig máskor mindig megállított, megcirógatta az arcomat, megdicsért, mert jóhíremet hallotta és hebegve-pirulva tízkrajcárt adott.

    Mindezek tetejébe felbőszült mester édesanyámat is tájékoztatta züllésemről hörögve és szemeit vadul forgatva. Többek közt azt is kijelentette, hogy a számtan órán, minden bevezetés nélkül fölnyerítettem, mint egy ló s aztán konokul letagadtam. Lehetséges, hogy megtörtént, mert Gidránon merengtem, amint Jenő úr és Johanna kisasszony fölváltva pattannak hátára, miközben ő körbe rohan és minden fölváltásnál vidáman nyerít egyet. De mentségemre ki kell jelentenem, hogy én magam nem hallottam a nyerítésemet s így teljes jóhiszeműséggel tagadtam le. Egyébként is két pofont kaptam érte, a másodikat nyilván azért, hogy estemben föltartson és így szerintem az ügy szabályszerű befejezést nyert, melyet tovább is hánytorgatni és még hozzá anyámat keseríteni vele a legnagyobb hitványság volt.

    Mindezek a dolgok az elemim katasztrófa erejével zuhantak reám, de úgy fogadtam őket, mint a bölcs: a kikerülhetetlenben való megnyugvással. Sőt, ami szomorú jele hihetetlen leromlásomnak, egyre fokozódó csendesfényű meleg öröm ömlött el bennem, hogy Pepita kisasszonyért szenvedek, akit naponként lavinaszerűen növekedő szenvedéllyel, a reménytelenség édes kínjával imádtam.

    A reménytelenség, pénzem nem lévén, természetes volt. Különben is iskolás gyermekeknek csak szülőik társaságában szabadott a cirkuszba menniök, vagy a tanító úrral együtt, külön gyermek-előadásra. Így hát Pepita kisasszonyt én csak a ponyván ezer veszély közt bicskával hasított lyukon át imádhattam és a lyuk körül is hárman leskelődtünk, két szintén megbabonázott kortársammal, ami szakadatlan lökdösődést, fojtotthangú, de rettentő tartalmú fenyegetéseket és nem egyszer pofozkodást jelentett, minek következtében igen értékes részletek vesztek el számunkra az előadás próbáiból. Mert természetesen csak a nappali próbák idején leskelődhettünk, a késő esti előadások óráiban rég otthon kellett lennünk.

    Ellenben, mint egyelőre elérhetetlen, de izzó vágyat tápláltam magamban azt a tervet, hogy egyszer, törik-szakad, odabenn, a nyolc padsor legfelsőbbike mögötti állóhelytől fogok végignézni egy teljes nagy esti műsort. Ehhez tíz krajcár kellett volna és szülői engedély, anyámat ismerve, megbízható felnőtt kísérő is, talán a szakácsné ami újabb tíz krajcárt jelentett. Ezekről a tíz krajcároktól azonban szó sem lehetett. Anyám haszontalannak bélyegzett dolgokra nem volt hajlandó szűk nyugdíjacskájából pénzt dobálni, keresztapám tíz krajcárjainak pedig drága tanítóm befütyült minősíthetetlen hírharangozásával.

    Volt olyan kísérlet, melyet fentemlített barátaimmal beszéltünk meg, hogy a cirkusz istállójában fölajánlott szolgálatokért kérjünk bebocsáttatást az előadásra. Úgyszólva már ismertek is, hiszen örökösen ott ólálkodtunk az istálló körül a gyönyörű állatokat szimatolva és csodálva. De a lovászok nagyon zord és káromkodós emberek voltak. Napok teltek el, míg egyet közülök meg mertünk szólítani s reszketve-makogva fölajánlottuk szolgálatainkat. De csak végigmért, köpött egyet és fölmordult: menjetek a fenébe, taknyosok.

    És hát nem sikerült.

    Következett rettentő megküzdésem a vigyorgó kísértéssel. A vigyorgó kísértet egy csillogó tízkrajcáros volt, amelyet édesanyám az asztalsarkára tett valamiért, vagy talán, amit a kísértet igyekezett velem elhitetni, ott felejtett és így nem is tud róla.

    Nincs mivel mentegetnem magamat. A kísértésnek erős, édes lószaga volt és Pepita kisasszony arcábal mosolygott reám. A tízkrajcárost óvatosan zsebre süllyesztettem. Elérkeztem a züllés mélypontjára. De a lelkiismeret is megtette a magáét. A pénz majd elégette a tenyeremet, a zsebemen is perzselés-szagot éreztem. Csakhamar tapasztalnom kellett a lelkiismeretnek azt a ravasz tulajdonságát is, hogy a gonosz szándék kivihetetlenségét csak azután fedi fel a bűnösnek, mikor az már bekerült a szószba.

    - Te szamár, – szólott hozzám a lelkiismeret, – mit érsz avval a pénzzel? Az előadás este van, vacsora után és hogy az ördögbe szökhetsz ki a házból olyankor?

    Nagyon kínos jelenet volt továbbá, mikor édesanyám tűvétette a házat a tízkrajcárosért, s a szakácsnét félreérthetetlenül gyanúsításokkal illette, az meg visítva felmondott. Szorult helyzetemben újabb gonoszsággal tetéztem bűnömet és álbuzgalommal elegyedtem bele a pénz keresésébe, míglen nagy verejtékezés között sikerült az átkozott piculát a varrógép fedele alá csúsztatnom, ahol csak másnap kapta meg anyám és így a szakácsné is csak huszonnégy óra múlva jutott abba a helyzetbe, hogy beszüntesse a fazekak és tepsik csapkodását, visszavonva a felmondást.

    Ez sem sikerült.

    Maradt volna az egyszerűségében dermesztő gondolat, hogy egyenesen az anyámtól kérjek pénzt és engedélyt a mennyországba való belépésre. De egyrészt, azt hiszem, a világ valamennyi hasonlókorú és helyzetű gyermekével való nemzetközi egyetértésben, ezt előre is reménytelennek véltem és nem hittem az egyenes út célravezető voltában, másrészt éppen a tusa csúcspontján robbant bele a tanító úr az eseményekbe, anyámnál tett látogatásával, melynek célja és lényege a felőlem mondott lesújtó bírálat volt.

    Míg eddig mindent bajt elviseltem a cirkuszért és Pepita kisasszonyért, sőt gyönyörködtem is az érte viselt szenvedésekben, ez a megpróbáltatás több volt, mint ami elbírható. A nyolcéves férfi teljes ambíciójával törekedtem arra, hogy édesanyám büszke legyen reám. Az ő dicsérete volt számomra a legmagasabb kitüntetés. Szelíd, kék szemeinek már szomorú pillantása is lesújtott, a könnyeit pedig nem tudtam elbírni, úgy hullottak a szívemre, mint az eleven szén. Ezúttal pedig hullottak bőven és én, aki a tanítók legoroszlánabbikának dühét úgy álltam ki, mint a vihar után nyugodtan kiegyenesedő fűszál, összetörtem ezek alatt a könnyek alatt. Fogadkozások következtek őszinte zokogás közben, de az őszinteségnek csak addig a mértékéig, hogy a cirkuszról bölcsen hallgattam. Egy hétig fogcsikorgatva kerültem őrületem édes poklát. Rettentő erőlködéssel figyeltem és tanultam. Sikerült. A tanító úr még morgott néha, mint a távolodó égiháború, de néha már rámkiáltott: na látod! És becsületére legyen mondva, a megtérésemet is hűségesen kiharangozta. Anyám csupa mosolygás volt és szívfájdítóan jóságos. Keresztapám észrevett és egyszerre húszkrajcárt adott. Csak ez kellett! Egyszerre megrohant a kiéhezetetett tigris: megvan a pénz, mehetek a cirkuszba!

    Nagy elszánással tálaltam ki anyámnak a dolgot, sok előzetes kedveskedés, törleszkedés után. Ő csak rámnézett kikerekedett szemekkel, összecsapta a kezeit s felkiáltott:

    - Hát ez volt a bajod?

    - Ez, rebegtem lesütött szemekkel.

    A fejemet simogatva gondolkozott egy darabig, azután így szólt:

    - Együtt fogunk elmenni, ma este.

    Estig nem is tudom, mi történt. Történhetett akármi. Nem voltam ezen a világon.

    Anyám a második sorba váltott jegyeket. Ez negyvenkrajcár volt kettőnknek. Szinte hihetetlen, hogy ilyen jó legyen valaki.

    Az előadás gyönyörű volt, elragadó, isteni. Az elefánt lefordított sörös palackok során sétált végig. A bohóc nagyszerű vicceket mondott és szélvészként hányta a cigánykereket. Gidrán, mint a mesebeli táltos, szinte lángot fújt és nem is érintette a földet. Jenő úr és Johanna kisasszony kápráztató dolgokat műveltek a vágtató lovon és Johanna kisasszony rohanás közben szökött fel melléje, azután felkúszott a vállára és ő is felállott, kiterjesztett karokkal. Ezt csak én láttam, mert anyám eltakarta a szemeit. A körönd közepén feketeruhás úr állott, fehérhajú, kurta szakállú elegáns úr, hosszú ostorral pattogtatva. ezt volt az igazgató. A mutatvány végén finoman hajlongott mindenfelé és megköszönte a nagyérdemű közönség lelkesedését. Volt is mit. Mindenki tapsolt, a csiszlikek az állóhelyen őrjöngtek.

    De mindez elenyészett Pepita kisasszony teljesítménye mögött. Most láttam őt először közelről, háborítatlanul, egészen. Hajlékony, vékony kis testén fehér trikó feszült, vörösarany haja kék szalaggal leszorítva. A szemei mint a búzavirág. Nagy piros szája kacagott és a fogai is nagyobbak voltak, fehéren villogtak az ajka között. Pepita kisasszonynál szebbet még álmodni sem lehetett. Csókokat dobált a közönség felé s az egyiknél éppen rámnézett. Szinte elsüllyedtem boldog szégyenemben. Aztán, mint a macska felkúszott egy kötélen a trapézre, amely fenn, fenn a magasban lebegett. Két majma a csiszlikek harsogó röhögése között egy pillanat alatt mellette termett s a vállaira ültek. Ronda dögök, gondoltam féltékeny gyűlölettel. Aztán villámszerű jelenések következtek, szédítő forgások, fejjel lefelé hintázás, nyaktörő játékok a majmokkal, iszonyú és gyönyörű vakmerőségek.

    - Szegény gyermek! Szegény gyermek! – suttogta az édesanyám. – Látod, milyen szerencsétlen sorsa van?

    Értetlenül, rosszallón pillantottam feléje. De aztán megint elmerültem bálványom csodálatában. Amikor kacagva levetette magát a hálóba, még bukfencezve is egyet a levegőben, rémülten felkiáltottam. De már ott billegett, hajlongott a porondon, csókokat dobálva mindenfelé a harsogó tapsviharban.

    Nem tudom, hogy mentünk haza, extázisban, részegen szédültem ágyamba. Nem tudom, hogy történt, mi történt velem, de valamikor később egyszerre csak felültem az ágyban, belemeredtem a sötétségbe teljesen éberen, tiszta fejjel és hangosan megszólaltam:

    - Elmegyek…

    Aztán csodálatos nyugodtsággal álomba merültem.

    Másnap valami ürüggyel korábban indultam az iskolába. Érthetetlen bátorsággal egyenesen a cirkusz bejárójához léptem. A pénztár előtt álmos asszonyság ásítozott, boglyasan.

    - Mit akar, kisfiú? – kérdezte elállva az uramat.

    - Édesanyám küldött az igazgató úrhoz, – hazudtam szívdobogva. – Jó helyeket akar lefoglalni a mai előadásra. Kérem, engedjen be.

    Az asszony csodálkozva nézett rám. Egy kicsit gyanakodva is, de szerencsére nem okoskodott tovább.

    - Próba van, – mondta újra ásítva. – De azért menjen csak be.

    Félrehúzta a függönyt és bemutatott a köröndre.

    Beszédelegtem. A nagy ponyva alatt félhomály volt. A leeresztett trapézon az igazgató úr próbáltatott valami új mutatványt. Pepita kisasszonnyal. Ahogy oda imbolyogtam, a leányka lefordult a rúdról, elterpeszkedett a földön, mint a béka, a rudat fogva két kezével s bámészan nézett reám.

    Az igazgató megfordult és csodálkozva vonta föl szemöldökeit.

    - Mivel szolgálhatok, fiatal úr? – kérdezte mély basszushangon.

    Most nem volt feketében, csak ingujjban. A haja, szakálla borzas volt. De komolyan nézett reám s nem ellenségesen.

    - Én… kérem… én… – hebegtem zavartan. Aztán felvágtam a fejem s elszántan kilöktem magamból:

    - Én művész akarok lenni, kérem… cirkuszos…

    Pepita kisasszony elkaccantotta magát. Most láttam, hogy az orrocskája körül szeplős és hogy túlnagy fogai vannak. De boglyas, vörösszőke haja csillogott, mint az arany s a szemei kéken kacagtak reám. Így még gyönyörűbb volt.

    Az igazgató megfenyegette az ujjával, hogy csendben legyen s nagy komolyan fordult megint hozzám.

    - Művész akar lenni? Nagyon szép… Itt nálunk ugyebár?

    Bólintottam.

    - Tetszik magának a cirkusz, mi?

    - Nagyon, – suttogtam elszorult torokkal, félszemmel a kislányra sandítva, akinek a füléig húzódott a szája s rám kacsintott a haszontalan.

    Az igazgató úr tovább kérdezett:

    - Aztán mi szeretne lenn? Lovar, bohóc vagy tornász?

    - Trapézos, – feleltem fülig pirulva.

    Pepita kisasszonyból kirobbant a kacagás. Vonaglott, mint a kígyó.

    Az igazgató rászólt:

    - Mindjárt kikergetlek, ha még egyet mukkansz.

    A leányka visszagyűrte magába a hahotát, szinte hallatszott, amint lefelé bugyborékol a gégéjén. De a szája meg a szem tovább kacagott, hangtalanul is megzúgatva a szívemet. Nem volt gúnyos az arca, de azt láttam, hogy kinevet.

    Már-már megfutamodtam.

    Most az igazgató úr kikérdezett a szüleimről, a házunkról, a sorsunkról, a barátainkról, mindenről, gyorsan, ügyesen, komolyan.

    Vallottam nyíltan. Ő el se mosolyodott. Nagyon komoly maradt. Úgy beszélt velem, mint férfival. Ez megnyugtatott. Fölbátorított.

    - És mit szól hozzá a kedves mamája? – kérdezte egyszerre élesen a szemembe nézve.

    Vártam ezt és mégis megrázkódtam. Lesütöttem a fejemet.

    - Nem tudja… – lihegtem könnyeimmel küszködve – de ha nem sikerül, úgyis meghalok… és az még rosszabb lenne neki, nem?… – Reménykedve pillantottam az arcába.

    Az igazgató úr rámmeredt még egy kicsit. Aztán hirtelen megtapintotta a karomat. Majd a térdemet fogta át. A nyakamat ide-oda forgatta, egy kicsit fájt is. Tűrtem. Vártam.

    - Ezt el kell törni, – mondta merengve.

    - A… karomat?… – hebegtem rémülten.

    - A karját. Mind a kettőt… A csuklóit is. Meg a térdeit. Na meg a nyakát. Hogy jól tudja aztán forgatni.

    Hitetlenkedő borzalommal néztem a szemébe. Halálos komoly volt.

    - Fáj? – kérdeztem dideregve.

    - Fáj, – mondta konduló szóval.

    - És… és… és… sokáig tart?

    - Elég sokáig… Egy évig is kell feküdni vele. Aztán meglátjuk.

    Ekkor találkozott a szemem a Pepita kisasszonyéval. Csak éppen a legmélyén láttam valami kis szikrát ugrálni. De megesküdtem volna reá, hogy ő is komolyan néz a szemembe.

    - Neki is?… – makogtam, reszkető ujjal rámutatva.

    - Bizony! – intett az igazgató úr, tisztes ősz fejével. – Egy csontja sincs a helyén. Azért tud úgy hajlani, forogni, mint a kígyó.

    Még az állam is leesett, úgy bámultam a bálványomra.

    Ő pedig újra kacagott, hirtelen ráfeküdt a trapéz rúdjára háttal s az egész testéből karikát csinált. Egy csont sincs benne! – villámlott át rajtam az iszonyat. Pepita kisasszony aztán talpraszökkent, odaugrott elém, a szemembe kacagott és megcsípte az államat:

    - Úgy ám, kisfiú! – nevetett az arcomba.

    Azt hittem, mindjárt leszédülök. De az igazgató úr átkarolta a vállamat.

    - Hát jól van, fiam, felveszem a trupba. Most már tudja, hogy megy. Gondolkozzék két napig, aztán ha vállalja, jelentkezzék ismét. A csonttöréseket azonnal megkezdhetjük.

    Utoljára, ahogy kiszédelegtem, Pepita kisasszony nagy kacagó száját s huncut szemeit láttam. Még csókot is dobott utánam. De az igazgató úrban nem volt okom kételkedni. Ő nem tréfált velem, az bizonyos.

    …Hogy mehettem volna az iskolába?… Haza támolyogtam.

    - Beteg vagyok… – nyöszörögtem, amikor az édesanyám ijedten elémfutott. Elhihette. A fogaim vacogtak s reszketett az egész testem. Hamar ágybadugott és orvosért futtatott. A doktor úr erősen csóválgatta a fejét. Sok hókusz-pókusz után így nyilatkozott:

    - Idegláz. Nem kavarta fel valami rendkívüli dolog ezt a fiút?

    Most anyám hirtelen a fejéhez kapott, elsápadt s fölkiáltott:

    - Hát persze, hogy a cirkusz! Azok a rettentő mutatványok! Ó, bár ne vittem volna el!

    Aztán néhány napig az ágyban vacogtam. Lázas álmok között viaskodtam magammal. Nehéz küzdelem volt, mely megnyugtató vereséggel végződött.

    Drága Pepita! Bocsáss meg, hogy gyáván cserben hagytalak. Nem születtem hősnek. Sok mindent elszenvedtem érted, szidást, pálcát, megvetést, le is aljasodtam érted, mert kész voltam az anyám szívét összetörni. De, hogy kitörjék a kezemet, lábamat, hogy össze-vissza facsarják a nyakamat, kiszedjék a csontjaimat… Pepita!… Szégyenlem, a víz folyik végig a hátamon miatta, de mégsem, ezt az egyet nem… Hiába! A tiszteletes úr is kiprédikálta a Bibliából, hogy a lélek kész, de a test erőtlen…

    Az elviharzott küzdelem után anyám karján botorkáltam végig az udvaron a kapuig. Remegve pillantottam ki a térre… Minden elsötétült előttem… A szívem megrándult, mintha kitépték volna… Ha anyám nem ölel magához, összeesem. Mert a cirkusz nem volt sehol. Csak egy rakás hulladék és szemét tetején táncolt a szél, föl-fölkapva s megforgatva a magasban egy-egy papír- vagy rongyfoszlányt. Sőt már a szemetet is éppen lapátolták s élesen csikorgó talicskákon hordták tova az utcasöprők.

    A cirkusz köddé vált, de a ködből lassanként kibontakozott az álomképe. A lélek megkezdte a szép hazugságok gyógyító játékát. Nem lehettem hőssé, a tett elszántan cselekvő emberévé. A valóságban gyáva kicsi koldusa voltam az életnek, akit azzal vert, vagy áldott meg a Titokzatos, hogy a tehetetlen testbe a nagyotakarás szenvedélyét oltotta. Mivel is tudnám magamat eláltatni, megbékíteni, ha nem azzal, hogy a valóság látszatában utánozzam soha meg nem közelíthető hőseimet? A valóság, az élet nem lehetett az enyém, jött a képzelet és teremtett egy látszatot, amelyről azt hazudta, hogy szebb, mint a valóság. S én ágáltam, hősködtem, tomboltam ebben a délibáb világban, hogy el ne epedjek a tett után való szomjúhozásban.

    Egyszóval megcsináltam a cirkuszt.

    Az udvar közepén körbe fektetett deszkák képezték a köröndöt, melyet fűrészporral hintettem be. A fáskamra egyik zuga lett az istálló. A konyhakert nehány szép egyenes karója rendkívüli átlényegülésen ment keresztül: büszke paripákká lettek. Egyiküket gondosan meghántottam, hogy fehér legyen. Noha csak szürkészöld lett, mégis ő volt a Gidrán. Következett a társulat megszervezése. Természetesen én lettem az igazgató, minélfogva a gégémből beszéltem, hogy mély hangom legyen, ami nem volt kellemes. Továbbá néha megsimogattam az államat, az igazgató szakállát jelezve. A valóság legvalódibb képviselője egy ostor volt, mellyel szünet nélkül csattintottam. Két cirkuszbolond barátom vállalta Jenő úr és Maxi szerepét. Siketült két ismerős kis leánykát is elcsábítani. Jolánka lett Johanna kisasszony, Cica pedig Pepita kisasszony. Igaz, hogy a valódi Johannának fekete haja volt, Jolánkának pedig csak barna, Pepita kisasszony vörös volt, Cica pedig aranyszőke. De hiszen a lovak is csak karók voltak és a ragyogó eleganciájú Jenő úrnak a mi változatunkban rongyos volt a nadrágja feneke. Nem akadtam fenn ilyen csekélységeken. Azaz, hogy nem én, hanem a képzeletem. Gyalázatosan hazudna az, aki azt mondaná, hogy ez voltaképpen mind csak jelképezte az igazi cirkuszt. Dehogy jelképezte! Szakasztott ő maga volt, sőt szebb volt, az igazi, az egyedüli cirkusz volt. Mert teszem fel, azt csak senki sem tagadhatja, hogy az égbolt ragyogó kék selyme tökéletesebben borította a köröndünket, mint az a ponyva s az árboc, amelyet én a magam részéről tisztán láttam, magasabbra nyúlt föl annál a durva gerendánál?

    A körönd két oldalán fonott drótkerítéssel védve édesanyám virágoskertecskéi pompáztak. Természetesen ez volt a nézőtér és a merev gőgös mályvák, a tetszéssel bólogató rózsák, szegfűk meg a többiek a nagyérdemű közönség. A kert egyik sarkában magas nyírfa állott: magától értetődőleg az állóhely, fenn a padsorok felett. Ez volt a közönség leglelkesebb része, a csiszlikek. A fehérhátú kis levélkék, mint sok száz tapsoló tenyér verődtek össze a szélben. Nyilvánvaló, hogy egyetlen cirkusz sem versenyezhetett sem számban, sem szépségben, sem lelkesedésben ezzel a közönséggel. Ne tessék megint jelképekre gondolni, mert tanú az édesanyám, aki soha se hazudott, hogy látta és igazolja mindezt.

    Megkezdtük a próbákat. Jenő úr és Johanna kisasszony fáradhatatlanul vágtattak a köröndön körbe. Én magam szent komolysággal álltam a kör közepén és csattintottam. Miután szószerint emlékeztem a Maxi vicceire, azokat nagy fáradtsággal bemagoltattam és kínos pontossággal ismételtettem a bohóccal, aki nagyon buta volt szegény. Pepita kisasszony szerepéhez már külön előfeltételek voltak szükségesek, úgy a mi, mint az ő részéről. Nem lévén a magasban lógó trapézunk, azt mind neki, mind nekünk élénken el kellett képzelnünk és a kislány hajlongásait, forgásait, melyeket csak a földön végzett, át kellett transzponálnunk a magasba.

    Kegyelettel kell megörökítenem, hogy Jolánka és Cica hivatásuk magaslatán állottak. Lelkesek és engedelmesek voltak szegénykék.

    A fiúkkal azonban csakhamar baj lett. Jenő úr egyszerre csak nem akart engedelmeskedni parancsaimnak és kijelentette, hogy nem nyargal többet, mert fáradt. A bohóc mindegyre belesült a viccekbe és nem akarta megérteni, hogy azokon csak a közönségnek szabad nevetni, neki nem. Folytonosan röhögött.

    Engem elfutott a szent hév s mert halálosan komolyan vettem az ügyet, elragadtattam magamat. Rájuk ordítottam, szenvedélyesen leckéztettem őket s mikor Jenő úr már túlkomisz lett, a lábikrájába csippentettem az ostorral.

    Ami erre következett, az rettenetes volt. Nem azért, mert a megdöbbenve és szájtátva bámuló leánykák előtt elkeseredett közelharcba keveredtünk mind a hárman, sűrűn csattanó pofonok, karmolások, harapások és rúgások között. Nem azért, mert a harcban én győztem. A bohóc ugyanis orrontalálva, bugyogó vérét a markával tartva vissza, bőgve leült a körön szélére s az így egyedülmaradt műlovart egy sikerült gáncsvetéssel elbuktattam, úgy, hogy fekve maradt. Mindez tulajdonképpen növelte nimbuszomat a leánykák előtt, akik úgy tágultak rám rajongó szemekkel, mint egy mesehősre.

    A rettenetes az volt, hogy a műlovar feltápászkodva a földről, szemtelenül elvigyorodott, paripáját, már mint a fehér karót, derékon ketté törte s elhajítva, a szememközé köpte dühét:

    - Ez ló? Ezt a marhaságot csináld tovább mással! Majd bolond leszek, hogy egy hitvány karón ugrándozzak!

    - Nem igaz! – üvöltöttem tajtékozva és a szívembe nyilallt ennek az álomrombolónak aljassága.

    De már a bohóc is észbekapott. Vérmaszatos képével a középre ugrott s hajlongáaimat utánozva a virágok felé kiáltotta:

    - Nagyérdemű közönség! Tisztelt keserűlapik!

    Sajnos, engem sokkal jobban tudott utánozni, mint a bohócot.

    Elöntött a düh. Hang már nem jött ki a torkomon, de bizonyosan úgy eltorzult az arcom, hogy megrémültek tőle. Így kellett lennie, mert egyszerre megfutamodtak. Egész a kapuig vagdostam utánuk a karóparipákat.

    Persze, ma már tudom, hogy nem voltak rossz fiúk szegények, csak nem volt fantáziájuk s így prédájául estek a rideg valóságnak.

    De még ezek után sem akartam lemondani a cirkuszról. A két kislány hűségesen kitartott mellettem, bár fogyó lelkesedéssel, amit titkolni igyekeztek. Átvettem az összes férfiszerepeket és kitűnő alakításokkal örvendeztettem meg a „nagyérdemű közönség”-et. Tekintélyes igazgató, tüneményes műlovar és utolérhetetlen bohóc voltam.

    Folytattam még akkor is, mikor a kislányok lassanként elmaradoztak.

    Folytattam volna ki tudja meddig, ha az élet és az emberi természet állhatatlansága végre is közbe nem lépnek.

    De egy nap katonák jelentek meg a városban, megnézték a házakat, a kapukra krétával neveket írtak. Nálunk is jártak. Egy szobánkat elkérték. A kapunkon izgató felirat jelent meg: „Nemes Sándor őrnagy”.

    A nagy hadgyakorlat a környékünkön zúgott végig.

    Forró poros nyári délután, csattogó zenével bevonult a sereg a városba.

    A cirkusz egyszerre fellebbent a levegőbe és mindenestől eltűnt a végtelenben. A virágok és a fák uniformisba öltöztek és csapatokba álltak.

    Belebolondultam a katonásdiba.

szozattv


szozat a tiszta hang pozsonyicsata19 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf