Toldalaghy Pál: Nagyváradi emlékek
A ház
Kéménye füstöl. Tárt kapu
fogad és meg se bámul.
Nem kérdezi: e szűk hasú,
kopott ruhás, sovány úr,
ki volna? Ismerősen int
s a szél behúz utánam.
Itt volnék hűtlen ház megint,
koldus-barát csuhában.
Megcsap a bor nehéz szaga,
mit a pincénk kapzsin őriz.
Tíz évig tartó éjszaka
lapul a kontos kőris
borzas hajában és kutyám
kezembe fúrja orrát.
A levegőn a délután,
arany parázsa forr át.
Pörög a szárnyas kút-kerék.
Vízét a csend meríti.
Tárt ablakon a szép cseléd,
a szép Maris tekint ki.
Dúdolva várja kedvesét.
Nagy Kőmíves Ferencet
s a háztetőn kis fecske kék,
ezüstös árnya reszket.
Dús délután. Gesztenyefák,
csillagvirága párol
hűs illatot. A kerten át,
kísérve holt fiától,
anyám jön. Arca, mint a vaj
s elbúsult számra csókol.
A hajdanában szőke haj,
már hófehér a gondtól.
Anyám
Torony-fenyők lándzsája üt
sebet a lágy azúron.
Zöld pázsit ásít mindenütt.
A kis kaput behúzom
s a kert varázs-hálója fog:
suhognak nyúlt bozótok.
A fény a lombon átcsorog.
Anyám tünődve bólog.
Haját a bánat hópehely-
fehérre rég befútta.
Nyolc gyermekét temette el.
Szótlan nyolcszor borult a
kihűlt szemekre. Egyre nőtt
tűnt évekkel a gyásza.
Az új év újabb szemfedőt
hozott a sárga házba.
Lassan meghajlott háta. Kis
alakja összeroskadt…
Zörren a kerti, zöld kavics.
Ó, bús, csodálatos nap!
Anyám ámulva nyitja föl
szemét. Kicsit körülnéz.
A csend a hűs pázsitra dől.
A nap sárgán kihűl és
már tompa-kék árnyékban áll,
az udvaros veranda.
Anyám dalol s szíven talál,
fáradt madárka-hangja
s a szív-harang, mit félrevert
a lázas, esti bánat,
rikolt s a csillagok a kert
fölé, szőkén kiszállnak!…