Lipcsey Ádám: Áloműzés, A páston, Stella Maris

Lipcsey Ádám:

A páston

Apró diákgyerekek,
Kint labdáztunk a páston.
Libuskákat legeltetett
Kis szöszke libapásztor.

Csitri, befont haja len,
A szeme kékes szürke.
A lábacskája meztelen,
Paraszti anya szülte.

Hogy is vetnék rá én ügyet,
A rangos diák-úrfi?
A vér még nem bontott rügyet,
Csak a játék-kedv űz ki.

A libapásztor babonás
Vonzással tarta hozzánk,
A merre tért a rohanás,
Libácskáival ott járt.

Valamelyik vásott kölyök
Elunta a szomszédkát.
– Megállj csak, most majd én ütök,
Csinálok egy jó tréfát.

És szállt a labda, kirepül,
Halk sikoly jelzi: talált.
A lányka roskad, elterül,
Arcán sejtem a halált.

Elfut a bosszuló harag,
A fickó ott bandzsalgott
S mint egy Tankréd-kori lovag,
Eldöngettem a barmot.

Mire a bajvívás lefolyt
A pásztorka feléledt.
Bajnál az ijedtség nagyobb,
Libája mind elszéledt.

Lopva hálás szemet vetett
Később, hogy láttuk párszor,
A diákság kinevetett
S nem labdáztam a páston.

Lipcsey Ádám:

Kergetem az elveszett álmot,
Hiszem, elcsíptem s odébb állott.

Már megragadtam ujjaimmal,
Híg teste markomból elillan.

Látszatra már kötélnek állott,
És párává oszlott az álnok.

Káprázva megrezzen a pillám,
Elé cikázik futó villám.

Oh én uram, oh én teremtőm,
Miért is sújtasz ily rettentőn?

Gonoszabb ez, ideget bontóbb,
Mint lejárt váltók, bolti kontók;

Régi bűn lélek-mardosása,
Friss rémület lidérc-nyomása.

Leírni nincs toll, ecset, festék,
Rémséged: álmatlan üresség.

Lipcsey Ádám:

Szélesre taposott útszéli közhelyek
Zsibbadó agyamban zúgva keringenek.
Tenger-szépségéről az örök tengernek.
Rajtok elmerengek.

Tompa dermenetben tág szemet meresztek,
Fölöttem egy csillag áll ragyogón, veszteg,
Szikrázik a teste, kékes villanása,
Nincs az égen mása.

Csillagoknak távol tündöklő világa
Tükrözi magát a tenger-éjszakába’.
Jobb lábom is állok egy ideje vélek,
Mőte köztük véllek,

Kedves-gyanús nékem az az egy új csillag,
Olykor rám hunyorog, majd biztatón csillog.
Ha igazat sejtek: lépegess le hozzám,
Aranyos lajtorján.

Hiszen neked úgyis olyan igen mindegy,
Fényedet az égen, vagy tengeren hinted.
Nekem pedig amaz ígért üdvnek mása
Tünde látomása.

Mentül tovább nézek, mentül jobban látlak,
Szívem dobogása annál gyorsabb, bátrabb.
Láthatatlan szálak a nagy vízbe vonnak
Hozzá, csillagomnak.

Haloványodik a tenger-csillag képe,
Megsápad az égalj, találkánknak vége.
Jámbor hajós gazda, utánam ne kutass.
Elveszett egy utas.