Féja Géza: Szabó Dezső

Szabó Dezső íróA mai nemzedékek előtt a Próféta áll, az élet mestere, a nagy tanító, a magával ragadó előadó, a magányos száműzött, a „tiszta áldozat”. Szabó Dezsőnek sikerült bálványt csinálnia önmagából, a bálvány azonban egyszer úgyis összedől s rajongói visszakényszerülnek műveihez, a művekben pedig majd egészen más Szabó Dezsőt ismernek meg. Sejti ezt az író is, ezért agitátora önmagának, ezért próbálja kiegészíteni és magyarázni a képet, mely műveiből adódik. A bálványrombolás azonban sohasem hálás föladat, de nélkülözhetetlen, a mi bálványrombolásunk pedig az összetört faragott kép mögött megmutatja e század egyik legérdekesebb és legjelentősebb magyar íróját. Arról természetesen nem tehetünk, hogy a hiteles arckép merőben más, mint amelyet az író olyan buzgón terjeszt magáról.

    Szabó Dezsőnek az ártott legtöbbet, hogy mindenben jelenlévő s azonnal ható tényező akart lenni. Mohó hirtelenséggel és a leghálásabb módon akart a tömegekbe építkezni s nem válogatta az eszközöket, hogy célját elérje, ez biztosította tagadhatatlanul óriási hatását és népszerűségét. Gyors kurucos nyargalásokat végez, szokványos pihenői után hol termékeny, hol pedig felesleges, de mindenképpen feltűnő zajt üt és zűrzavart csinál, közben pedig megfeledkezik örökebb föladatairól: regényei és elbeszélései egyre töredékesebben és nyersebben kerülnek ki keze alól, tanulmányainak hajdani fegyelmével pedig már régóta szakított. Újabban vészesen csökken művészi igényessége, mert egyre kielégíthetetlenebbül izgatja egyéni elhelyezetlensége.

    Szabó Dezső nem hozott olyan epikai ősréteget, mint Jókai, vagy Móricz Zsigmond. Nem született széles közösségbe és szélesebb közösség sem tisztult benne átfogó művekké, szellemi „rendszerré”. A fiatal Szabó Dezső irodalmi hatások, világirodalmi közhelyek „továbbfejlesztője”, irodalomból csinál irodalmat, amiért később Babits Mihályt olyan elkeseredetten támadta. Ám, midőn Szabó Dezső nagyon támad s „emberáldozatra” vágyik, rendszerint önmagában szeretne valamit megölni. Első regényének, a „Nincs menekvésnek” főalakját is áldozati oltárra viszi: az átöröklés végzetes terheivel megvert embert nem tartja életre méltónak, vonat elé dobja, ezzel az irodalmi halállal azonban az átöröklésnek önmagában jelentkező tényét szeretné elintézni.

    A fiatal Szabó Dezsőben óriási kifejező vágy s igény feszengett, de nem talált megfelelő életanyagra: eposszá nyíló, eposszá alakítható, vagy álmodható életre s közösségre. Legfőbb kérdése: az „én”, és „én” s az „én”. Nem akadt egyéniségére nyugtató refrén, – Don Quijote, Gulliver s másefféle irodalmi bolygók sorsába kapaszkodott, bezarándokolta vélük a világot, hogy megtalálja a bűvös szavakat és élményeket, melyek elhanyagolt sebként fekélyesedő egyéni nyugtalanságát majd elcsitítják. Bármennyire is tiltakozik ellene: jellegzetes fausti lélek, fiatalsága csupa fausti ábránd és nyugtalanság. Ady törvényhozó költő volt, Szabó Dezső azonban nem törvényt keresett, csak megnyugvást: az Ady-vonások durvábban, kezdetlegesebben, bizonyos kispolgári ízzel jelentkeznek nála, például: pöffeszkedéssé torzul Ady „fejedelemsége”. A fiatal Szabó Dezső útnak indul és bolyong, mint Don Quijote, vagy Gulliver, holtpontra jut, de rendszerint idejében menekvésre talál: a holtpont sivár tájára „deus ex machinaként” odavarázsolja a „közösségnek”, vagy pedig a „tiszta családnak” nem a valóságát, hanem a képletét s belebúvik e fogalmak meleg, takargató vackába. A közösség és a család Szabó Dezsőnél nem valóság, hanem „behelyettesítésre” alkalmas fogalom. Valójában: ha közösségbe kerül, azonnal összeütközik véle s kiakasztja a XIX. század annyiszor ostorozott egyéniség-kultuszának és én-mámorának minden jelvényét s rendjelét. A Közösség és a Törvény az ő legfőbb álma, a Titkok Titka, örök nosztalgiája, de sohasem tudja elérni, sohasem bír beléjük helyezkedni. A fiatal Szabó Dezső a modern Faust, aki nem látja meg a sóvárgott „új világot”.

    Nagyon nehezen csinálta a fiatal Szabó Dezső a nyelvét. Arany Jánosnak és Móricz Zsigmondnak volt népnyelvi talaja. Adyban az egész magyar költői nyelv „történelme” kivirágzott. A fiatal Szabó Dezső nyelvében kiagyalt esztétikai példák, gondolatrendszerek műszavai és szociológiai szólamok futnak össze s elegyednek tagadhatatlanul nagyvonalú stílus-romantikájával. Mindig rikítóan egyéni s eredeti akar lenni, nem bír a közösség tiszta nyelvén beszélni; gyakorta erőszakolt eredetieskedésbe téved. Nyelve „sejtelmes”, mindig takargat valamit, többet akar mutatni, mint amennyit valójában rejt. Körülír, díszíti az élet egyszerű tényeit, tudatosan túloz, hogy teremtőerejének hiányait eltakarja. Stílusa néha erőszakoltan cifra, máskor nyersen mezítelen.

    Első novelláskönyve, a „Napló és elbeszélések” már a harmincéves Szabó Dezső műve, esztendők termését hozza. Ha most újra végigolvassuk, megdöbbenünk, hogy mennyire megtépázta az idő múlása. Elbeszéléssel és mesékkel frissített elmélkedéseket írt, mert sehogyansem bírt az epika természetes áradásába belehelyezkedni. Lényegében igen rövid lélegzetű író, gyermekesen a szemével fal fel mindent. Nagy erőssége, hogy elevenen érezte a mindenség líráját, de nem talált formát a kifejezésére. Ady nagy formát-teremtő volt, Szabó Dezső pedig örök nyugtalan formát-kereső. Keresése során rendszerint fél-formákat alkot, tetszetős és laza szerkezeteket. Ezért kívánja folytonosan „igazolni” magát világirodalmi példákkal, pamfletekkel, dühös kirohanásokkal és agitációval.

    A „Napló és elbeszélések” tanúság, hogy Szabó Dezső végzetes terhekkel, örökölt egyéni tragikummal született, ezért kínlódik annyit az átöröklés kérdésével, ezért alkot folytonosan apák s ősök szörnyű útravalóival megvert alakokat, ezért kergeti szépirodalmi halálba őket: a maga végzetétől szeretne általuk megszabadulni. Szabó Dezső tragikuma távolról sem azonos Adynak az antikra emlékeztető tragikus életérzésével, hanem merőben egyéni jaj-baj. Így lett nagy ironikus belőle. Abban a hitben élt, hogy végzetesen elhibázott világban folyik sorsunk, melyet csak iróniával enyhítve bírunk elviselni. Nem tudta szeretni a sorsot, mint Ady, az emberiség csak annyiban létezik neki, amennyiben állást foglalhat ellene. Rendkívüli s olykor termékenyen és áldottan ostorozó „negatívum” ő, de negatívum. Páratlan hatású és fontosságú jelenség a maga határai között: mindnyájunkat megtanított kételkedni, tömérdek bálványt irtott ki és balítéletet égetett el. De nem bírt megmaradni elrendelt határai között, az önfegyelem nélkülözhetetlen erényét sohasem ismerte, mohóságát nem merészelte kordában tartani, attól félt, hogy nélküle szürke és jelentéktelen marad.

    Igen érdekes a fiatal Szabó Dezső találkozása a nővel. Ebben az időben a nő még nem tömény szemérmetlenség volt neki, avagy „megnyílt barázda”, béke, család, tisztaság és gépies Termékenység, hanem probléma. Nagyon sikerületlen szerelem, vagy szerelmek lappanghatnak élete mélyén. Minden munkájában ez a csalódás fekélyesedik és lázong, égető szerelmi elégületlenség és kielégítetlenség parázslik, naiv következményeket állít a nővel szemben és szinte már kéjesen csalódik, mintha ez a szellemi természetű szerelmi játék pótolná neki a tényleges átélés izgalmait.

    A politikus, ha úgy tetszik, szociológus Szabó Dezső minduntalan behelyettesíti a közösség fogalmát; etikai vergődéseibe ugyanígy rántja be a családot. Roncsolt életek, eltorzult emberarcok felett egyszerre csak kigyúl az „egyetlen világosság és melegség”: a család. A család utáni mérhetetlen vágy Szabó Dezső lírájának egyik legőszintébb, legmelegebb hangja. A családról néhány csakugyan örökízű képet teremtett, mélyébe azonban sohase látott. Az „egészség”, a „tisztaság”, a „család” kifejezésére csak szép lírai futamai vannak; a züllöttségbe, a betegségbe, a rothadásba tud igazán belátni. Nagy jajgató ő, magyar Jób, – ez a kétségbeesett hang, a tragikus vallomás marad majd meg belőle.

    A fiatal Szabó Dezső „titkot” csinált az emberből. Ennek a tevékenységnek is megvannak a maga lírai gyökerei; egyénisége hiába vergődött, nem lelt egyensúlyra. A kialakulatlan, háborgó, egyensúlyra sohasem lelő egyéniség misztériumnak, „csupa-titoknak” érzi azt, amiben mi csupán lehangoló, vagy megkapó vergődést, véges emberi színjátékot szemlélünk. A fiatal Szabó Dezső hősei valamennyien önmagának hasonmásai, „titok-emberek”, mélybe rejtett „kincsekkel” kóborolnak, zengő szavakkal ámítják a nőket, öntudatlanul félrevezetik az embereket, nem találnak megértésre s elpusztulnak. Az író-agitátor természetesen alapos szánalmat szavaztat meg nekik, de ne gondolunk a szlávok, például Dosztojevszkij mély szánalmára, melynek tiszta ereje egy óriási közösség rejtett, elfojtott válságait vonzza napvilágra. Naiv szánalom honol Szabó Dezsőben, a gyermeké, aki összedőlt homokvárait siratja s a szűzé, aki ábrándjainak szétfoszlását szánja. Kedves ez az önszánalom: önmagát temeti és gyászolja, mielőtt kibontakozott volna.

    A tanulmányíró Szabó Dezső s később a zabolázhatatlan agitátor folytonosan a „nagy boltozatokat”, a végső értékekig fejletett rendszereket dicséri. Önmaga egyelőre azonban rövid lélegzetű, hirtelen kifulladó tehetség, még „boltív” építésére is képtelen. Kitűnő ötletei, nagyszerű villanásai, tökéletes részletei vannak, de rendszerek, tágasabb összefüggések nem keletkeznek, boltozatok nem épülnek benne. Inkább: „átmeneti lény”, Nietzsche nyomán a félig irodalmi, félig bölcselkedő-elmélkedő formát választja, de Nietzsche hatása alaposan „népszerűsödik” nála: „egységes kenyérré” gyúrja.

    Természetes és egészséges mozdulata egyelőre alig van. Allegóriák, szimbólumok, görögtüzes szóképek, nőies elérzékenyedések, tomboló indulatok és a megcsömörlött ember ironikus fintorai váltakoznak benne. Mindig s tudatosan valaminő sorsszerűségbe öltözik, anélkül, hogy a sorsot olyan mély értelemben, mint Ady, vállalni merné. Legtöbbször a tragikus kísérletek pózába búvik, így Faust doktor közismert köpenyébe. Rá kell ébrednünk, hogy mennyi színészi képesség rejtőzik benne. Furcsa egyveleg ő: nagy lírikus, kitűnő gondolkodó, szó-Niagarákkal rendelkező prédikátor, mindenre képes színész és kiváló rendező. Egyveleg-lényének köszönheti eredendő formátlanságát és számos szellemi szülöttjének korcs-voltát, de rendkívüli hatását is.

    A fausti ábránd Szabó Dezsőben a nietzschei Übermensch „programjával” indul útnak. A merész utas azonban csakhamar belenyugszik a közösségbe, a családba, sőt: a nyárspolgárságba. A nagy behelyettesítések, – a közösség, a család, – Szabó Dezsőben megalkuvások. Nem teremt új közösséget, hanem egy csakis ironikusan elviselhető közösségbe nyugszik. Nem a természetes ember pihen meg Szabó Dezső megnyugvásaiban, hanem az „Übermensch”, a Titán fárad el. Érezte ezt ő is s később politikai síkon akarta megcsinálni, ami az irodalomban nem sikerült: az új közösséget; tegyük hozzá: sokkal több valóságérzékkel és sikerrel.

    Csupa végzetesen terhelt embert lát, mintha valóban saját képére és hasonlatosságára festené át a világot. Életérzése tulajdonképpen nagyon korlátozott, rögeszmésen ragaszkodik az emberiség néhány vonásához. Stílusában egyes jelzők, képek, történéseiben ugyanazon helyzetek és jelenetek folyton ismétlődnek. Az egyensúlyra nem lelő ember s író támogató karfái ezek a folytonos visszatérések. Szabadulni szeretett volna a saját vészes belső borújától s a lírai vallomásból átlendült a tárgyilagosabb formájú elbeszélésbe. Első novellái úgy keletkeztek, hogy csinált egy eszmét s azután történetet és alakokat formált hozzá. Nála minden: „adottság”, semmi sincsen benne Ady Endre nagyvonalú „kockázásából” és kockáztatásából. Hiányzik Szabó Dezsőből az átadás mindent felégető hősiessége, vagy mindent önmagához ölelő alázata, a sorsba-olvadás, – csak mozgatja a dolgokat s az életet, tökéletes fausti kísérletező. „Szeretete” sem természetes vonzerő, nem folytonos tisztulás, újjászületés, közösséggé-szélesedés, hanem behelyettesíthető fogalom, szókép: a legkülönbözőbb élménysorok végén.

    Első regénye, a „Nincs menekvés”, harsogó előszóval jelentkezett, ígérgeti, hogy óriási dolgok feszülnek benne, melyek nemsokára egészséges, nagy regény alakjában törnek majd életre, előbb azonban egy halottól kell megszabadulnia, ezért írta a regényt. A halottat hordozó Szabó Dezső azonban sohasem tudott megszabadulni terhétől, hanem véle viaskodik folytonosan. Életérzésében terheltségek s elpusztíthatatlan belső férgek küzdenek az egészség ábrándjával; lelkének humusza nem bírja a „hullát” megemészteni. Viaskodásának tanúja nemcsak a „Napló és elbeszélések”, hanem második novelláskönyve is: „Mesék a kacagó emberről”. Az utóbbinak első darabja, a „Lélekmocsár” nagyvonalú vallomás Szabó Dezső belső válságáról. Ő irodalmunk legnagyobb betege, „betegségéből” egyetemesebb emberi vallomásokat teremtett, nagyobb igényű műveket hozott létre, mint Babits Mihály. A francia „décadance” kelet-európai erővel, gátlást nem ismerő nyíltsággal, olykor brutalitással jelentkezik műveiben, bár később megtagadta önmagát és ellensarkot próbált teremteni.

    De egyelőre még a „Napló és elbeszéléseknél” tartunk, részletesen rá kell mutatnunk, hogy mennyi gazdagság, milyen tágas érdeklődés, keresés és lázadás tündöklik s fortyog ebben a könyvben. Szépprózája csupa líra, líráját nem köti azonban semmiféle forma, az olvasó mindig szorong, hogy meddig bírja a folytonos lírai rohamokat az író. A sovány történetek vázára szétfolyó, formátlan, de költői szépségekkel megrakott szabadversek tömegét aggatja; hiába minden ellenvetés, be kell ismernünk, hogy az ő lírai prózája a legnagyobb magyar szabadvers-gyűjtemény. Megrázó izgalmakkal érzi a mindenség líráját és méltó emberi „visszhangot”, választ próbál teremteni: megüti a pánhumanizmus hangját, emberséggel akarja áthatni a világot. Megfordítja a keresztény átlényegülés tanát: benne a test lesz igévé, az anyag örök misztériumát hirdeti s megteremti az átlényegülő, mint ő mondja: álommá szépülő anyagnak a líráját. Nagyvonalú költői élmények ezek s ha formát teremtő készsége fejlettebb, elsőrangú lírikus vált volna belőle, de így: megnyilatkozásai szörnyetegszerűek; alaktalan áradások; rakoncátlan lírai vadvizek. Az elvetélt lírikus azonban 1915 táján megkeményedik és egészen váratlanul tökéletes novellaformát teremt. A világháború végén írja legtökéletesebb elbeszélését a „Scholtz Mihályné ítéletét”. Kiszakad az intellektualizmusból, a lírai szenvelgésből, valóban átélt eleven életet ábrázol, rendbe sűrűsödnek zabolázhatatlan erői. Történelmet, tömegeket, végzetet tud érzékeltetni, a legegyszerűbb eszközökkel, szinte a primitív kultúrákra emlékeztető vadsággal és merészséggel, megmutatja, hogy ebben a modorban utolérhetetlenül nagy. Azt is látjuk, hogy mennyi lehetőség lappang ebben az íróban: elsőrangú esszéista, nagy novellista, merész szociológus, elemi lírikus, drámai elmélkedő, – talán éppen az a „sokarcúság” teszi annyira zilálttá, szétfolyóvá, szörnyetegszerűvé. A „Scholtz Mihályné ítéleté”-nek befejezése is nagy művészre vall. Az író eddig nehézkes, olykor izzadságszagú elmélkedéseket közölt a tragikumról, az emberi sors reménytelenségéről, olvasmányainak hatásából próbált áleredeti véleményeket tákolni. (Lásd: „Napló és elbeszélések” c. kötetét.) Most azonban az élmény ihlete tragikus egyetemességbe torkoltatja a realista novellát. Scholtz Mihály és barátai a novella végén politikai vitába bonyolódnak. Részeg fővel bemennek a másik szobába a beteg Scholtz Mihálynéhoz, hogy döntsön. Az asszony e vad jelenet közepette meghal, az író pedig így fejezi be a novellát: „S az emberek bolsevisták, kapitalisták, keresztények és pogányok, hazafiak és nemzetköziek voltak s a végtelen emberi szenvedés és halál egy volt: mint a tenger, mint a levegő, mint az idő”. E néhány sor is csupa pátosz, de a legnemesebb fajtából való, mint az óbor, valódi élmények tömegéből szüretelt az író.

    A nagy novellák után „Az elsodort falu” következett, az újabb magyar irodalom egyik legtöbbet vitatott és legérdekekesebb regénye. Ebben a könyvben tör ki éretten, hol finom, felejthetetlen mozdulatokkal, hol pedig vad dionysosi mámorral Szabó Dezső lírája, stílusromantikája. Eddig is előszeretettel ábrázolta az átöröklés végzetétől űzött vázakat, a vázak azonban itt valóban élő húsba, testbe, gazdag létezésbe öltöznek, az író megtanult embert teremteni. A romlást, a bomlást, az élve rothadást gyakran nagyarányú s mély drámai jelenetekben adja, a magyar „dékadance” regényét írja dühvel, kiáltó nyíltsággal, etikai izgalommal és brutális exhibicionizmussal. De emellett: meg szeretné rajzolni az ellenpólusnak, a megváltó egészségnek is a világát. Ez a szándék teszi egyenetlenné regényét. Ha a romlás ábrázolásának lapjait olvassuk, nagy íróval ismerkedünk, a „megváltó egészség” alakjai azonban papirosfigurák. Pátosza s brutális ízlése nagyszerűen illik a „haláltánc” rajzához, de mesterkéltnek és bántón modorosnak hat, midőn az idill kifejezéshez is ezekkel az eszközökkel nyúl. Elárulja, hogy mennyire egyhúrú író, – zsivaja és tobzódása belső ösztövérséget takar.

    „Az elsodort falu” azért is nagy kísérlet, mert össze próbálja foglalni az egész országot, az egész magyar társadalmat. Elnagyolt és nagyszerűen átérzett figurák tömege hemzseg a regényben. Ábrázolása biztos és hiteles, ha a romlás hétköznapi alakjairól és eseményeiről van szó, de egyszerre elnagyolt és papirosízű lesz, ha közéleti emberekre, vagy pedig írókra tér. Ha a mindennapi életről szól, valódi élmények törnek elő belőle, ha azonban a szellemi és politikai életre fordul a sor, indulatai s előítéletei kerítik hatalmukba és elnagyolt, papirosízű alakokat teremt. Ez az egyenetlenség végigkísért a regényben, melyet elsősorban stílus-zuhatagának roppant arányai tartanak össze.

    A regény főalakja: láthatatlan. Neve: Szabó Dezső, a próféta. Tulajdonképpen ő beszéli végig a regényt, ő játssza el a magyarság nagy társadalmi és erkölcsi drámáját, beleszól minden figurájának mondókájába, belebúvik a bőrükbe, csakhogy próféciáit szétkiabálhassa. Ő Farkas Miklós, a széthulló nagy magyar költő, a tragikus „meg nem értett”, az elnyomott, a halálra szánt. Ő Böjthe János, a diadalmas egészség, a földhöz visszatérő hű fiú, a parasztleánnyal nászkodó megtért intellektuel. Minden jelentékenyebb alak Szabó Dezső személyes retorikájának hasas iszákja s amint a helyzet engedi, végtelen szónoklatokba csap. Nem találunk a magyar irodalomban ehhez fogható retorikus regényt, Szabó Dezső retorikája azonban nem azonosítható a századfordulónak üres zengésével, a konzervatív retorika kenetes semmitmondásával. Szabó Dezső retorikája tele van valóságélményekkel, társadalmi igazságokkal, a magyar tudat forrongó kereséseivel, történelmi távlattal, hősies vallomásokkal, bátor útkereséssel, egy nagy tehetség gazdag kellékeivel, szikrázó szellemességével. Fiatalkori novelláinak olvasása közben folyton attól tartunk, hogy lírája szétrepeszti a történetet, mint a súlyos búza a zsákot, – most retorikája búvik be a regénybe és elönti, túlterheli. Amit Szabó Dezső ebben a regényben prédikál, az minden bizonnyal a legbecsületesebb s a leghelyesebb magyar állásfoglalás volt 1918–20-ban. Nemzedékeket nevelt, Ady súlyos, magasrendű eszmerendszerét népszerűsítette, közhasználatúvá formálta, sok tekintetben ki is egészítette. De a szónokiasság elnyomja, széttagolja, helyenként elsatnyítja a kitűnő társadalmi regényanyagot. Pompás részletek, buja stílusromantika, hasznos és bátor szónoklatok váltakoznak, – tehát a regény elemei önmagukban értékes elemek, de így összeöntve, egymásra licitálva megint csak szörnyetegszerűvé teszik a művet. Magával ragad és fáraszt, elsőrangú művészi teljesítményével vigasztal, majd pedig az agitáció egyre hidegebb zuhanyával vacogtat. Szándéka s egyénisége mindenképpen nagyarányú, a mű meglepő, gazdag és súlyos, – de éppen olyan dús kincsesház, mint lomtár.

    Jellemző, hogy „Az elsodort falu” második kiadása elé előszót, apológiát kellett írni Szabó Dezsőnek. Az előszó főként esztétikai kérdésekkel foglalkozik, de már nem régi tanulmányainak tisztazengésű hangját halljuk, mely frissen és szabadon kalandozik az emberi kultúra mezőin. Az új Szabó Dezső „Az elsodort falu”-hoz hangol mindent: a regény fogalmát, az irodalom hivatását, az esztétika elveit. A kritika, szerinte már: lírai agitáció. Azt is elárulja, hogy regénye: a fiatal Szabó Dezső romantikus-tragikus életérzésének hasznosítása: egy egész nemzetre, az egyetemes magyar társadalomra alkalmazza, bekapcsolja a történelem sodrába. Érthető tehát, hogy rendkívüli hatást tett, a romantikát mozdította meg a magyarban. Mát első írásai romantikus alkatáról tanúskodnak és arról, hogy mennyire sokat szívott fel a filozófiai s elmélkedő hajlamokban gazdag német romantikából. A német romantika „hitvallását” „Az elsodort falu” előszavában is megtaláljuk: Szabó Dezső szerint az élet káosz, mely az íróban formálódik egységgé, megfejtett titokká, világító tudattá.

    „Az elsodort falu” előszavában érdekes bejelentések sorozatát kapjuk, megtudjuk, hogy Szabó Dezső „Az Egészség” egyetlen megtestesítője Hunniában, – önmagát az egészség kövér illúziójával dagasztja, s közben megintcsak az átöröklés rémeivel viaskodik szüntelenül. Ettől kezdve folyton e nagy illúzióval dolgozik, gyűléseken és előadássorozatokon feszíti a mellét, hogy itt a megváltott, a tökéletes egészséggel kitömött, a példa-magyar. Novellákat és cikkek tömegét közli „diadalmas egészségéről”, mindenáron el akar hitetni valamit, amit legbévül önmaga sem hisz. A közönség, főként a fiatalság azonban hiszékenyebb volt s úgy itta Szabó Dezsőt, mint az Egészség csecsének jóságos, tápláló tejét, észre sem vette, hogy olykor a „magyar decadance” borát, néha: vinkóját szürcsöli.

    „Az elsodort falu” sokkal jelentékenyebb és gazdagabb mű, mint Szabó Dezső ellenségei hirdetik. A kritika eleinte ugyanis hallgatott, vagy elharapott dicséreteket hullatott, az ellenforradalom legelején még Babits Mihálynak is volt néhány elismerő szava „Az elsodort faluról”. Később politikai okokból erőszakolt és igaztalan támadóhadjárat indult meg Szabó Dezső ellen. „Az elsodort falu” nem érdemli meg ezt a hadjáratot, mert tele van még nem is méltatott szépségekkel, – többek között: ebben a regényben bontakozik ki Szabó Dezső stílusának ódai szárnyalása, olykor a magyar ódai pátosz minden zengzetessége, hangjának ősi nemessége feltör belőle. A gionoi élmény: a természetbe visszatért s a természettel önkénytelenül „együttműködő” ember nosztalgiája „Az elsodort faluban” már felüti fejét, de Szabó Dezső az élményt inkább biológiai síkra vetíti, nem ruházza fel olyan egyetemességgel, mint Giono s nem vezérli klasszikus teljességbe és fegyelembe, mint a nagy francia. Szabó Dezső sok mindent eleve és előre önmagában viselt, nagy hegy ő: salakkal, talmi kőzetekkel s rejtett drágakövekkel, nemes ércfolyókkal. Műveinek „bányászása” azonban csak akkor kezdődhetik majd – s véle együtt helyes értékelése is, – midőn személyiségének nyomasztó hatása megszűnik. A „hegy” egyelőre ráfekszik a fiatal nemzedékekre, hatása ma még éppen annyira nyomasztó, mint termékenyítő.

    Társadalmi tudata ebben a regényben egyszerre megnől, kivirágzik. Sorskérdéseink summáját még senki sem fogalmazta meg ilyen bátran, nagyvonalúan és tökéletesen. Nagyszerűen rátapint a magyar életberendezés csődjére. Látja, hogy a magyarság nem tud élni és vállalja „az élet mesterének” a szerepét. A kor hamis humanizmusával szemben volt bátorsága a humánum balóságát megmutatni. A kelet-európai messiánizmus egyik legnagyszerűbb feltörése ez a könyv, de Szabó Dezső a messiánizmusba csakugyan rengeteget vegyít a magyar paraszt realista természetéből: messiánizmusa pragmatikus alapokon nyugszik, hasznos és nélkülözhetetlen tényező kíván lenni, mint a kenyérvágó kés.

    Ha fiatal írásaiban a német romantika lecsapódásával találkozunk, itt már franciára is bőségesen ráakadunk. Victor Hugótól tanulta a „nagy romantikus jelenetek” machináját: a puritán magyar képből túlzsúfolt festmény, vagy túlfeszített jelenet lesz. Agyonzsúfolt realizmusa víziókba csap, – költői kedélyünk eredeti naivságát Szabó Dezsőben művészi rafináltság váltja fel, – ezt tanulta elsősorban a francia romantikától. A romantikus és a modern francia líra képanyagát is felszívta és képet alkotó módszereit alaposan megtanulta, de leöntötte jellegzetes kelet-európai pátosszal, hellyel-közzel el is balkánosította. Szabó Dezső mindig veszedelmes terülten jár: a remekmű és a giccs határmezsgyéjén. Képzelőereje is határozottan nagyvonalú és groteszk alkatú, de hiába keressük benne a keleti ősgroteszk vallásos természetének jegyeit, inkább: fortyogó iróniától és lázongó indulatoktól fűtött torzítás; időszerű torzképeket, hálás karikatúrákat teremt. Zabolázhatatlan líraisága ront és épít, dúl s alkot, sohasem tudjuk, hogy teljesítményeit csodáljuk, vagy dúlása felett szomorkodjunk.

    Tagadhatatlan, hogy minden erejével a legmagasabb teljesítmény felé tört. A lélekelemzés társasjátékába ragadt korban megvetet mindent, ami egyoldalú eszközökkel és módszerekkel próbálta megfejteni az ember s az emberiség talányát. Szabó Dezső az emberség intuitív átérzésére s az átérzés szabad, teljes kifejezésére törekedett. Törekvése néha felejthetetlen sikerrel járt, de itt is, mint mindenütt, meglátszik, hogy mennyire fáradékony és rövid-lélegzetű természet: ami tegnap még nagyszerű művészi élményt benne, holnap már gépiességgé, „machinává” silányítja; teherhordásra alkalmazza a legnemesebb paripát. Remek rohamok és bosszantó letörések sorozata minden műve.

    Ezt írja regényének 157-ik lapján: „meséjének kilencven percentje hazugság volt, de a színész igazsága, mely az agyban, vérben, a lelki zápor bonyolult hullámaiban éppen olyan élt valóság, mint a körülhorzsoló élet.”. Áruló mondat: Szabó Dezső alkotóerejének hiányait ezzel a „színész-igazsággal” toldotta meg. A „meg nem alkuvást” hirdető próféta művei tele vannak ilyen művészi megalkuvásokkal, öntvényei gyakran fölötte gyanúsak, túlságosan sok kerül beléjük a rézből, a „színész-igazságokból”. A „színész-igazság” reze mellett másféle silányabb anyagot is találunk így az intellektuális stílus levetkezhetetlen nyomait: „Az örök csók, az örök termés megidézett tanúsága” – az efféle „megidézett tanúság”-ok ma már inkább komikai elemként hatnak. A regény derekán különben már éreztük, hogy kevés az íróban az önkéntes ömlés, a természetes termőerő, mindent a „fejével”, az intellektusával csinál s ezt a tevékenységét próbálja leplezni záporszerű retorikájával, mely gyakran megintcsak úgy zakatol, mint a gép. Szabó Dezső hatása sohasem tiszta hatás: az odaadás és a fenntartás birkózik bennünk olvasása közben folyamatosan.

    A tömegjelenetek ábrázolásában minden magyarnál nagyobb, ezek a jelenetek a tragédia és az idill páratlan látomásaivá tisztulnak benne. Két csúcsra tud csupán felkapaszkodni: az egyikről a Nihil, a másikról pedig az Idill világa látszik, e két világot azonban nagyszerűen belátja. De mennyire kevés „eredmény” ez Szabó Dezső csillapíthatatlan mohóságának és hatalomvágyának. Orvosa, papja, költője s szellemi vezére akart lenni nemzetének, – „Az elsodort falu” és szerzője, az agitátor, tömegeket is verbuvált, egyideig táplálta is a tömegeket, de csodálatos kenyér- és halszaporítása rövid ideig tartott. Ennek a folyamatnak ismertetése azonban már a későbbiek dolga.

    Szabó Dezső „Az elsodort falu” tömegsikere után a „Csodálatos élettel’ jött, mely sokkal kevésbé mozdította meg a közvéleményt. „Az elsodort falu” kimerítette az idő összes izgalmait, „bibliává” lett, az érdeklődés ellanyhult, hiába tört az író a „Csodálatos életben” egészen új csapásra. A „Csodálatos élet” mát biztonsági előszóval indul, előre felkészül a kritikusok támadására és meghonosítja az előzetes önkritikai módszerét, – ez az önkritika azonban kimerül a korlátlan önimádatban, a kritikai narcisszizmusban. Így szól Narcissus: „Izenet ez a könyv: a földnek, az egészségnek, a jóságnak izenő nagy hívása. Himnusz ez a könyv: jóakaratú szíveknek zengi himnuszodat örök Rend, örök Tisztaság! Óh fiatal vagyok még s hidd meg felriadt magyar, hogy rakhatnak új cézárokat és új parancsolót reád, de a fiatalságod ma én vagyok”. Ady „nagy-nagy fiatalságára” gondolunk, melynek „a bús halál is szülés”, s lehetetlen meg nem állapítanunk, hogy Szabó Dezsőben a nemes Ady-ércből mennyire gyanús értékű öntvény lett. Az Ady-hang egyre teltebben hangzik, Szabó Dezsőé egyre fakóbban cseng.

    A „Csodálatos élet” különben az író legérdekesebb kísérlete, megpróbálta, hogy ki tud-e törni az aktualitások harsonázásából, a társadalmi prédikációból és agitációból? Egyszerű emberi történetet akart írni, egy parasztfiúét, akit megfoghatatlan nyugtalanság kerget a világba, modern János vitéz lesz belőle, de végülis visszatér szülőföldjére és hölgyéhez. Szabó Dezső most paraszti húsba s vérbe ágyazza a fausti nyugtalanságot és ábrándot, nem tehet mást, nem ismer a fausti vágynál különb izgalmat. Szabó Pista az „új János vitéz” azonban nem indul egyedül útnak, sejtteti, hogy új Don Quijote, neki is van Sancho Pansája, aki természetesen elkíséri. Szabó Dezsőnek nagyon gyér az élményanyaga, olvasmányhatások tömik telivé műveit, akár Babits Mihályét. Nem volt nagy gyűjtő, mint Móricz Zsigmond, teremtő képzelete pedig vérbő, de gyenge izomzatú, ezért folyamodik hatások támogatásához és irodalmi mechanikák segítségéhez. Jó-öreg módszerét követi ebben a regényben is: Szabó Pistát az átöröklés „végzete” mozgatja, mint az író minden figuráját, – az embert alkotó tényezők buja bonyodalmából Szabó Dezső ezt az egyet ragadja ki, reá építi az egész embert, mert ez a tényező kínozza s nyugtalanítja őt is. A „Csodálatos élet” csupán fejlődésképtelenségéről győz meg bennünket.

    A regény félig-meddig természetesen folydogál, míg a faluban történik, ott kezdődik a baj, amint Szabó Pista a nagyvilágba ér. Két szerelmi kaland ölébe kerül, egyik egy csípős-melles kofához fűzi, ez a kofa-szerelem különben Szabó Dezső „egyszerűség-imádatának” állandóan visszatérő jelképe. A másik előkelő leány, s titokban még egy hatalmas majommal is viszonyt tart. Éva a nő neve, de aligha nevezhetjük nőnek, inkább torz rángás, mely Szabó Dezső nősebéből keletkezett. Talán maga az író is érezte, hogy mennyi „fölmelegített elem” van regényében, mert újfajta pótszerekről próbál gondoskodni: példabeszédeket alkalmaz, népmeseízű betéteket szerkeszt, ám ezek a népmeseféleségek műmesékké válnak a kezében. Ezt a művét is elsősorban lírája menti, bár folytonosan átcsap az önimádat ízléstelenségeibe; „örök ifjúságával” bajlódik untalan, ha mi is irónikusak lennénk, azt mondanánk, hogy olyan már ez a fiatalság-nosztalgia, mint a festett bajusz.

    A regény dereka: világirodalmi példák nyomán készült kaland-regény, végén azonban Szabó Pista visszatér a falujába és ismét néhány melegebb, valószerűbb lap következik. A „Csodálatos élet” nem győz meg Szabó Dezső regényírói hivatottságáról, érezte ezt ő is, nemsokára nagy válságba került. Új társadalmi regényt próbált írni „Megered az eső” címen, majd túl a társadalmon az emberi lét titkát kívánta megfejteni „Boldog sziget” c. tervezett művében. Meg akarta írni a modern nő regényét, torzók tömege merült fel és süllyedt el benne, szellemi koraszülések nyugtalanították, álfogantatások villanyozták és ábrándították ki, a művészi viaskodás tüzes trónján ült esztendőkön keresztül. Ebben a korszakában azonban valóban nagy novellák születtek. A „Jaj” című kötete foglalja össze legtökéletesebb novelláit, bár ez a könyv is egyenetlen. Mindjárt az első írás, – „Az Isten jó” – felemás alkotás; amint az iróniából kizökken, erőltetetté válik, tanácstalanul kapkod. Az irónia alantasabb szenvedélye visszaszorította nemesebb hajlamait, – többek között megakadályozta abban is, hogy az esedékes új Nagy Szatírát megírja. Iróniája azután a „Torz” s „gonosz” Istenhez vezeti, még a Nihil is nyugtalan vonaglássá lesz Szabó Dezsőben. A kötet egyik legtökéletesebb darabja a „Bors vezér megtérése”. A gionoi életérzés itt is felbukkan, de pátoszba burkolva, ám nem a hagyományos magyar pátoszba, hanem lágyult másába. Nem is ez a fontos ebben a novellában, hanem a visszaérzés, mely itt valóságban eltemetett mitológiánkig nyúlik. Nem érint ugyan olyan mély rétegeket, mint Ady Endre, de talán éppen ezért követhetőbb példa, derék útmutatás az utódoknak. Ez az elbeszélés különben kinyilatkoztatja és fennen hirdeti a pogányságot, akár Giono, de Szabó Dezső pogányságában túlságosan sok a politikum, ám erről alig tehet, a társadalmi elintézetlenségek földjén született és élt, Kelet-Európában, ahol a politikum túltengése: társadalmi és emberi kényszer.

    Másik kiemelkedő elbeszélése, az „Ocskay László”, időtlen történelmi tragédiánkat próbálja megörökíteni, de inkább: Szabó Dezső harca az időben. A kettőt különben állandóan összetéveszti, narcisszizmusa megnöveli a maga küzdelmeinek arányait s így: ez a küzdelem önkényesen és erőltetetten azonosodik a magyarság sorsával. Nem mintha két sors között nem volna hasonlóság és szerves összefüggés, mégis: az erőszakolt azonosítás éppen ennek a hasonlóságnak és összefüggésnek hitelét ássa alá. Az író különben is, ha hőse rokonszenves neki, akkor belebújik, azonosítja magát véle, a saját ügyének hordozójává avatja s bár folyton a közösséget hangsúlyozza az egyéniséggel szemben, sohasem jut eszébe, hogy egyetlen magyar író sem élt vissza annyira személyiségével, mint ő. Zavaró körülmény ez a számos kitűnő művének hatását és értékét vitássá teszi.

    Ebben a kötetében foglal helyet a „Különös utazűs”. Számos írást adott saját tragikus elhelyezetlenségéről, de ilyen tökéletesen még sohasem nyilatkoztatta ki örök nyugtalanságának okát. Az idillről is számos képet festett, de a képek többnyire „festett” képek, a „Különös utazás” idillje azonban Szabó Dezső leghitelesebb írásai közé való. Az emberi „kiválás”, a szerep, a hősi életforma mártiriumából visszahull a tökéletes idillbe, a családba, a békébe, az egyszerűségbe, az öröm egyetlen mondatába, mely így hangzik: „Milyen jó építeni”, – ám nem „Épületről” van itt szó, hanem a gazda családi házáról. Egyszerűen, átérzett s mély emberséggel vetíti ki legnagyobb s legmélyebbről fakadt nosztalgiáját. Szabó Dezsőből az utókor majdan egy tökéletes novellakötetet válogat ki, – a „Különös utazás” minden bizonnyal az élen lesz.

    A tömérdek torzó és vetélés után Szabó Dezső végre ismét „nagy regénnyel” jött, a háromkötetes „Segítséggel”. Innét sem hiányzik az önimádó előszó, melyben életérzéséről újabb vallomást mond, megtudjuk, hogy a következő elemekből keletkezett: tragikus görög sorsélmény, protestáns praedestináció, determinizmus és pragmatikus morál. A regényben is egyre érezhetőbb, hogy emberszemléletét és életlátását elméleti rugók mozgatják. Lírája észrevehetően kimerült, iróniája elfajult, a „magyar tragédia” pedig szerkezetre járó óraműként tik-takol s üt komoran. A regény főalakja, Boór Bálint, „Az elsodort falu” Farkas Miklósának tékozló fia, az író hasonmása, helyesebben: tragikus érzelmességének és pózainak nemközönséges színésze. Amúgy: romantikus „szörnyeteg”, dekadens oltások érezhető nyomaival. Gőgje, fejedelemkedése már-már vidékies zamatú pöffeszkedésként hat, – mindaz, ami „Az elsodort faluban” még szűzies áradás, itten már számító színpadias hatásvadászat. A „Segítségben” alig találunk természetes szót s mozdulatot, az emberekből pózok törnek ki, valamennyien alkotójuk elferdüléseit hordozzák és mesterkélt mozdulatait utánozzák. Néha-néha epizódjaiból nagy novella kerekedik és ismét érezzük az „oroszlánkörmök” nyomait, de egészében: ez a könyv Szabó Dezső egyéni patológiájának fokozódásától számol be. Narcsszizmusa, cézárizmusa, erőszakos önfiatalító kísérletei sorakoznak itten Boór Bálintra aggatva; olykor szánalmas ízléstelenséggel.

    Roppant s szakadatlanul fortyogó állóvíz ez a regény, háborgatása azonban bántóan egyhangú, azt a hitet kelti, hogy ugyancsak mechanikus óraműre jár- Helyenként rémregény, nem a valóságnak s a valóság értelmének, az igazságnak, hanem az író feneketlen indulatainak és meghasonlott rángásainak tart tükröt. Az anyag misztériumának színjátéka ugyan itt is fel-fellobban, de már véle is visszaél Szabó Dezső, ugyancsak „színjátékká” süllyeszti. Pedig óriási társadalmi célt tűzött ki ebben a regényben: a magyarságra telepedett idegenek életét akarta leleplezni s az ellenforradalom élősdijeinek csoportképét és egyéni jellemrajzait kívánta belénk „döbbenteni”. De mit használ a nagy szándék, ha az alkotó patológikus egyéniségként mutatkozik be s eleve aláássa mondanivalójának mélyebb emberi hitelét?

    A harmadik kötet elején igen érdekes vallomást találunk. Boór Bálint–Szabó Dezsőnek: „egész fiatalon, alig huszonhárom éves korában viszonya volt egy fiatal budai polgárleánnyal. Egy csókuk gyermekké lett: halálnak nyílt végzetes rózsa. Öt és fél évet ért meg a gyermek. Teljesen az apja szépségét mondta: de valami elítélt, beteg árnyékolással minden vonása mögött. Lelket nem gyűjtött beléje a világ, beszélni sem lehetett megtanítani, haláláig az értelem semmi jelét nem mutatta. Talán ennek az esetnek széthatalmasodott, tudattalan döbbenete nem engedte, hogy megházasodjék. Később aztán rossz csókok kimarták belőle a nőhöz való hitet”. Ha ez önvallomás, akkor rávilágít, hogy milyen halottat cipel magában Szabó Dezső s akkor ennek a hullának a jelenvalósága torzította „szörnyeteggé”. Ez a kérdés azonban már az eljövendő Szabó Dezső-életrajz dolga.

    Utolsó novelláskönyve, a „Tenger és temető” 1927-ben jelent meg. Az író nem sokat változott, a régi húrok zendülnek itt is, így a „királykodás”, ebbe burkolja örökké viszketeg individualizmusát, melyet a legjobb szándékkal sem tudott letaglózni, legfennebb antik királyi palástba rejtegeti. A kötet utolsó darabja, „A Gondviselés útjai” azonban ismét legjobb alkotásai közé szökik. Levetkezi benne pózait és mániáit, sutba dobja szokványos eszközeit és machináit, nagyszerű szerkezetet teremt, melynek végzetes biztonsága a matematika határát súrolja. Hangja egyszerű, tehát gazdag és teljes, a prózai szavakat szinte a zenei hangok rangjára emeli. Írása megfellebbezhetetlen bizonyság, hogy nagy író is él benne.

    A „Tenger és temető” óta esztendőkön keresztül havonta megjelenő füzetekben tartott a magyar világgal kapcsolatot. A füzetek egyik legérdekesebb eseménye: folytatásokban közölt önéletrajza. Az öndicsőítésnek s az önkéntes felmagasztalódásnak ekkora példáját hiába keressük a világirodalomban. Tömény narcisszizmus ez az írás, mindazt a szépséget és érdemességet, amit a társadalomtól megtagad Szabó Dezső, itt ráaggatja önmagára. Szinte csecsemőkorára is pontosan visszaemlékszik, – természetesen alig van szó eredeti emlékekről, bár ilyenek is akadnak ebben a sajátságos írásban, de ezt a gyereket Szabó Dezső nemzette, tehát önmaga, fia, kis unokája és legszeretettebb unokaöccse is. Ami családiasság, jóság, s tisztaság él benne: mind reáhalmozza, így lesz „szörnyeteg” a kis önéletrajzhősből, hátborzongató csodagyerek. Bármennyire is kétes ennek az írásnak a hitele, legérdekesebb adalék az író lélektanához.

    A füzetek egyetlen tárgya különben a magyar sors. Minden más csak köríték, vagy mazsola a kalácsban, a magyar sorsot gyúrja, dagasztja, keleszti füzetről-füzetre, feltámasztja a XVI. század hitvitáinak szellemét és hangját, támad s gúnyol, vallomásokat és hitvallásokat közöl, látványosságot csinál sorskérdéseinkből, – árad, mint a folyam s hoz aranyszemet és iszapot, mindent megmozgat és próbára tesz. (E tanulmányok gyűjteményes kiadása „Az egész látóhatár”.) Nem nagy tanító, nem nagy nevelő, de óriási megtermékenyítő ez a Szabó Dezső. Benne is van vergődésünkben, megtisztulásunkban, folytatódó életünkben. Sokáig viaskodott irodalmi torzók és törmelékek között, melyek közül akárhány jóval különb elfogadott „remekműveknél”. De végülis kiáradt közülük és zsúfolt életét szétszórta termékenyítő „trágyának”. Ez a mozdulata a legnemesebb, a legemberibb.

    Szabó Dezső „revíziója” elkerülhetetlen. Nincs igazuk azoknak, akik múlására szavaznak. Jelen van életünkben s nyoma immár ki nem törölhető. Ezenfelül: több kötet tökéletes tanulmányt, egy kötet elsőrangú novellát s néhány remekbeszabott regényrészletet válogathat majd ki kincsesházából és lomtárából a jövendő. Történelmünk pedig nem felejtheti el, hogy egyik legsúlyosabb korszakunkban, midőn vegyes értelmiség telepedett a nemzetre, szavaink elszürkültek, fogalmaink eltorzultak, állásfoglalásunk merő ingadozás lett, ő volt a magyar Dialektika, egy egész nemzet és ország dialektikája. Nem a valóban lélegző nemzeté és a csonkra szabdalt országé, hanem a nagy történelmi követelményé, a „másik Magyarországé”, a fajtában rejlő prospektív potenciáé, történelmünk legmagasabbrendű álmáé. Munkái s megnyilatkozásai látszólag töredékek, torzók, sőt: törmeléke, de tulajdonképpen valamennyien ennek a Nagy Dialektikának szerves részei, szükségszerű mozdulatai, lényeges alkotóelemei. Nemzedékekbe oltotta s égette be ezt a Dialektikát Szabó Dezső, megtanított magyarul gondolkodni és érezni, védettség nedveit oltotta megpróbált és immár foszladozó szervezetünkbe, ellenállóerőt épített a magyarság megrokkant testébe. Pózain, egészséges és beteges szenvedélyein, színészkedésén és minden gyarló mozdulatán túl: ezt a Nagy Dialektikát szolgálta, érette égette el legszebb esztendeit, egyéni nyugalmát s pályáját, miatta vergődött és pózolt, kereste a mámort, az elszántságot, hogy minden törvényét és kinyilatkoztatását kifejezhesse, tovább adhassa, emberbarázdákba vethesse. Nemzedékek szívták magukba ezt a Magyar Dialektikát, az élhetés módszereit és törvényeit, a magyar magatartás gyakorlatának alapelveit. Történelmi jelentősége sokkal nagyobb irodalmi jelentőségénél, Dialektikája öntözőrendszer, legfőbb termékenyítő a magyar ugaron. Nem is fontos, hogy legnagyobb íróink sorába való-e, mert bizonyos: a legjelentékenyebb magyarok közé tartozik.

szozattv


szozat a tiszta hang dedik2019 POLGI könyvbemutató 2019 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf