Muskátli - 2019. március

Melléklet jó gyermekeknek

Immáron a 2018/2019-es tanév kezdetével a Muskátli a ötödik évfolyamába lépett. A világháló segítségével a Pósa Lajos költő, szerkesztő szülőfalujából szállnak továbbra is a jó gyermekekhez és örökgyermekekhez a szebbnél-szebb versikék, mesék, megemlékezések.

A nemesradnóti Lidike Pihenőház alkotóműhelyében ez esztendőben is Az Én Ujságom hasábjait lapozgatva kerülnek elő az értékes írások. Így a mai kor vívmányainak köszönhetően ismét elérhetőek az oly kedvelt képes gyermeklap válogatott részei itt a www.szozat.org elektronikus lapon.

A Muskátli II., II. és IV. évfolyama nyomtatva is megjelenik. Megrendelhető a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. e-mail címen.
Keressetek bennünket a facebookon is https://www.facebook.com/posa.emlekere a Pósa Lajos Emlékére oldalon.

2019. március / V. évfolyam / 7. szám

Kedves Gyerekek és Örökgyerekek! A Szózat havonta megjelenő elektronikus folyóirat oldalain kis Olvasóinknak is szeretnénk kedveskedni.
Pósa Lajost, az eredeti magyar gyermekirodalom megteremtőjét és gyermeklapját, Az Én Ujságomat hívom segítségül, de új tartalmak is helyet kapnak.
Száz év elteltével még mindig aktuális, időtálló és lélekemelő az egykori sárga lapok tartalma és közlendője. Fogadjátok szeretettel, s emlékezzetek jó szívvel a száz éve elhunyt költőre, szerkesztőre.

HÓNAPVERS

Havas István:

Lengedez a zászló

magyar cimeres

Lengedez a zászló
Magas úri házon
Megdobban a szívem,
Ahogy ottan látom.
A magyar zászló az,
Színe háromféle,
Azt viszik, azt viszik
A csaták tüzébe.

Az alatt küzdenek
A magyar katonák,
Az alatt védik meg
A magyarok honát.
Te csicsergő fecske,
Szálldogálj felettem,
Azt a lengő zászlót
Csókold meg helyettem!

Forrás: Az Én Ujságom, 1895. március 3., VI. évfolyam, 10. szám

EMLÉKEZÉS

125 éve hunyt el Kossuth Lajos

(1894. március 20., Torino, Olaszország;
nyugszik a Kossuth mauzóleumban a Kerepesi temetőben Budapesten.)

kossuth mauzoleum

Pósa Lajos:

Gyertek, gyertek imádkozni!

Gyertek, gyertek imádkozni
Kossuth apánk szent sírjához!
Olyan volt az ő halála,
Mint mikor a nap leáldoz.
Nem halt ő meg! Ő csak nyugszik:
És mint a nap, újra felkel…
Beragyogja a szívünket
Forró hazaszeretettel.

Gyertek, gyertek, énekeljünk
Kossutj apánk sírja felett,
Zengjünk dalt a szabadságról,
Hadd álmodjpn lenn szépeket!
Álmodja meg a jövedőt:
Magyarország boldogságát.
Álmodja meg a szabadság
Kivirított rózsafáját.

Forrás: Az Én Ujságom, 1895. március 24., VI. évfolyam, 13. szám

Pósa Lajos:

Kossuth Lajos

Hajtsátok meg a lobogót!
Zokogjatok egy dalt!
Húzzátok meg a harangot!
Kossuth Lajos meghalt!
Fekete gyász borítsa be
Az egész országot!
Kossuth Lajos dicső lelke
Az egekbe szállott.

Fényes csillag lett belőle,
Átragyog a gyászon.
Azért szállott föl az égbe,
Hogy reánk vigyázzon.
Némuljon el minden lárma,
Csak az égre nézzünk…
Az a csillag, fényes csillag
Imádkozik értünk.

Forrás: Az Én Ujságom, 1894. április 1., V. évfolyam, 14. szám

Gárdonyi Géza:

Kossuth Lajos neve

Tudjátok-e, mi a Kossuth Lajos neve?
Fényes, drága zászló, örök szent ereklye.
Pirosra van festve apáink vérével,
Zölde meghímezve reményünk selymével,
S a mi rajta fehér, az a becsületünk.
És a becsületünk, az a mi életünk.

Tudjátok-e, mi a Kossuth Lajos neve?
A magyar nemzetnek szabadságlevele.
A saját kezével írta Isten abba,
Hogy még sok ezer év szálljon a magyarra,
S láncot ne merjenek tenni a nyakára,
Mert a mi hazánk a szabadság hazája.

Forrás: Az Én Ujságom, 1894. április 1., V. évfolyam, 14. szám

Pósa Lajos:

Sír a Tisza, sír a Duna

Sír a Tisza, sír a Duna,
Hegyen-völgyön zokog a szél,
Sóhajtozik a temető,
Reszket minden kis falevél,
Sír az erdő, sír a mező,
Azért olyan gyöngyharmatos,
Eke mellett sír a magyar,
Téged sirat, Kossuth Lajos!

Kossuth Lajos szent sírjára
Kisütött a nap sugára,
Tetejébe nyiladozik
A szabadság rózsafája,
Könny hull minden levelére,
Mikor az ég szép csillagos.
Az ő lelke sír az égben,
Minket sirat Kossuth Lajos!

Forrás: Az Én Ujságom, 1894. április 8., V. évfolyam, 15. szám

Pósa Lajos:

Kossuth Lajos sírja

Kossuth Lajos sírja
Tele van rózsával,
Köröskörül rakva
Illatos virággal
Apró bokrétával.

Ezer kis kéz rakja
A bokrétát rája…
Gyermeksereg zengi:
Áldott légy, te szent sír!
Szabadság oltára!

Ne félj, édes hazám!
Te szép Magyarország!
Kis szívekben láng ég!
Nem hal meg, nem hal meg
Soha a szabadság!

Forrás: Az Én Ujságom, 1894. július 15., V. évfolyam, 29. szám

IRODALOM

Kedves Gyerekek! Megjelent Lőrincz Sarolta Aranka néni Póka Halas bácsi méséi mesekönyve nyomatásban is. Szeretetettel ajánljuk figyelmetekbe. Megrendelhető a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. e-mail címen.

Lőrincz Sarolta Aranka:

Póka Halas bácsi meséi

Saci és Öcsi Gondolatországban 6. rész

A folyónál

Póka Halas bácsi elgondolkozva nézte a folyót, a vizet, a nádast, a magasban szálló madarakat és furcsa felhőformákat. Fiatalsága is úgy elszállt, mint az égi mezőn a felhők, vagy mint a kis gondolathajó Sacival. Nem érzett szomorúságot, mert tudta, hogy eddigi élete teljes volt, így nem volt hiányérzete. Szép családja, akiket nagyon szeretett, teljesen kitöltötte az életét. Az, hogy néha-néha sétálni ment álmai folyójához, ez ajándék volt a számára, mert visszahozta gyermekkorát. Ránézett a mellette ülő kisfiúra, Zétényre, vajon mit értett meg ebből a meséből, vajon tudja-e, hogy milyen fontos valakihez tartozni, hűséggel és tisztességgel. Mennyire fontos a család és a családban meglévő szeretet.
A kisfiú érezte Póka Halas bácsi figyelő tekintetét. Mandulavágású szemével huncutul visszanézett rá, és megszólalt.
–Bácsi, ez a mese olyan volt, mintha Kecső vitéz az én apukám és Ibolya rovólány az én anyukám lett volna – bökte ki, ami a szívében volt.
–Igen, azok is voltak, a te ősanyád és ősapád. Ha visszavezetjük életünk fonalát a kezdetekhez, akkor eljutunk oda, ahonnan eredünk. Ezt nagyon fontos tudni, hogy nemcsak úgy, a semmiből születünk, hanem mindennek megvan a maga oka és értelme. Valakik, akik nem ismernek, de nem is fognak ismerni, azt akarják, hogy élj. Azt sem tudják, hogy évszázadok múlva, ki lesz az ő utódjuk, de tudják, az életet tovább kell adni. Ez olyan, mint a folyó vize, az is folyton folyvást folyik, meg nem áll. Az élet is olyan, folyton folyvást életet ad, meg nem áll.
–Póka Halas bácsi, de jó lett volna, ha én is a Kő-tetőn lehettem volna Sacival és Timával! Kipróbáltam volna, milyen nyereg nélkül, csak úgy szőrén ülni a ló hátán, és vágtatni, mint a sebes szél! –mondta Zétény nagy vágyakozással.
–Még kipróbálhatod, még lovagolhatsz eleget, hiszen előtted az élet. Még a kardkovácsolást is megtanulhatod! – biztatta mosolyogva Póka Halas bácsi Zétényt.
–A nagytüzet is átugorhatom? – kérdezte kíváncsian Zétény.
–Hát persze hogy átugorhatod, még minden előtted van, semmi sincs elveszve – biztatta Póka Halas bácsi továbbra is a fiút.
Amíg Zétény boldogan sütkérezett Póka Halas bácsi biztató szavaiban, a lehajló fűzfák lombja alól váratlanul egy ló bukkant elő. Hosszú sörénye lelógott a nyakára, amint a folyópart mentén legelni kezdett. Póka Halas bácsi és Zétény ámulva nézték, vajon hogy kerülhetett ide egy ló. Meg sem mertek moccanni, nehogy megriasszák.
A ló egy ideig békésen legelt, majd hirtelen felkapta fejét, beleszimatolt a levegőbe, nagy nyerítéssel feldobta hátsó lábait, aztán vágtatni kezdett körbe-körbe a folyóparti réten.
–Póka Halas bácsi, ez biztosan táltos ló! – pattant ki a fiúból a felismerés.
–Az bizony, táltos ló, nézd csak, csillag van a homlokán! – mutatott Póka Halas bácsi a ló irányába.
A ló végül elunta a vágtázást, és csendesen poroszkálva bekocogott a sűrű lombú fák közé, ahol elnyelte az árnyékos homály.
–Ez maga volt a csoda! – kiáltották egyszerre Póka Halas bácsi és Zétény.
–Én már nagyon sokszor sétáltam erre, de lóval még nem találkoztam. Úgy látom, hogy a te tiszteletedre jelent meg ez a táltos ló –mondta vidáman Póka Halas bácsi.
Zétény a nagy boldogságtól egy ideig szólni sem tudott, de mivel új mesére vágyott, mégis megszólalt.
–Póka Halas bácsi, tudsz még ilyen szép mesét mondani, ha igen, akkor mesélj!
Póka Halas bácsi újból elővette hosszú szárú pipáját, megtömte, és a fölfelé szálló pipafüstkarikákon elmélázva folytatta a mesét.

___________________________________________________________________________

pókaló Labdajáték és táltos lovak a Vidám-selyemréten

A nyár nagyszerű alkalom volt arra, hogy Saci és kisöccse szabadon játszhassanak az udvaron. Ha nagyon meleg volt, bementek a kerti lugas alá, és ott folytatták a játékukat. Saci rendszerint főzött, és Nyunyuka babáját etette, altatta. Kisöccse is ott forgolódott mellette, de ő inkább tűzoltósra játszott, mert ez volt a kedvenc játéka, tűzoltó szeretett volna lenni. Játék közben ő volt a szemfüles tűzoltó bácsi, aki még idejében észreveszi, hol gyullad ki a tűz, hogy aztán ügyesen ott teremve tűzoltóautójával gyorsan eloltsa a lángokat. Amikor ezt a játékot megunták, jöhetett a pattogós labda, amit lehetett rúgni, gurítani, dobálni. Ehhez a labdajátékhoz anyát is odahívták, és hármasban folyt tovább a labdajáték. Saci és öcsi voltak a labdaadogatók, anya pedig középen ügyeskedett, hogy elkapja a szálló labdát. Akinek a labdáját elkapta, az lett a macska. Így folytatódott a játék, amíg bele nem fáradtak, és meg nem éheztek.
Uzsonna idejére leültek a kerti lugas asztalához, és anya már hozta is a finom kakaóskalácsot egy kis tál érett eperrel, és Sacinak az elmaradhatatlan párolgó gyógyteát.
Anya, amint az asztalra rakta az uzsonnát, máris ment a dolgára, megkapálni a növényeket, a paradicsomot, a paprikát, az uborka ültetvényét.
Öcsi jó étvággyal majszolni kezdte a kakaós kalácsot, és amint a felét megette, a piros eperszemekből is bekapott néhányat. Ekkor eszébe jutott, hogy most fontos, halaszthatatlan dolga van. A közeli homokozó felé indult, hogy nagy teherautóját alaposan megrakja homokkal, és elszállítsa az udvar másik végébe, mert ezt apától így látta.
Saci egyedül maradt a kerti lugasban. Teáscsészéje fölött már egy ideje gomolyogtak a kis párafelhők, amikor észrevette Timát, hogy megérkezett. Nagyon szép égszínkék ruha volt rajta, mint a nyári ég. Máris táncra perdült, szökkent, forgott, pörgött körbe-körbe a kerti asztalon, Saci ámulva figyelte. Most egy nagy labdát hozott magával, amit könnyedén pörgetett, aztán a feje fölé dobta, majd ügyesen elkapta, és egy ujján a magasba emelve újra megpörgette. Tima lába fáradhatatlanul járta a táncot.

23.

Saci nagyokat kacagott, aztán amikor Tima befejezte a táncot, a labdát Saci felé dobta.
–Kapd el ügyesen, és ülj fel rá, mert most ezen fogunk utazni Gondolatországba!
–Jaj, de jó! – csapta össze két tenyerét Saci, és máris aprócskára zsugorodott, hogy elférjen Tima nagy labdáján.
–Siess, ülj mellém és máris indulunk! – kiáltotta Saci Timának.
Tima gyorsan a labdán termett, az pedig pörgött velük egyenesen Gondolatország felé. Sacinak arra sem volt ideje, hogy megkérdezze, hová mennek, Gondolatország melyik tájára. Amint lenézett, látta Tima Sokablakos Soktornyú Ódon Várát, és látta az Öt-hegy oldalában a Kő-tetőt. Mindegyik helyhez csodálatos emlékek fűzték. Most pedig egy új helyre mennek, ahol még nem volt, ez pedig nem lehet más, mint a Vidám-selyemrét, ahol a táltos lovak legelnek. A Vidám-selyemrét úgy csillogott a nap fényében, mint a gyémánt.
Lehet, hogy a Vidám-selyemrét igazából gyémántrét, amiről esténként apa szokott mesélni? Jaj, csak ne találkozzanak a hétfejű sárkánnyal, mert az nem lenne jó, azt nem szeretné! Tima azonnal kitalálta Saci gondolatait.
–Ne félj, itt nincsenek sárkányok, csak táltos lovak, és mindjárt itt lesz Pókafalva apró népe, majd meglátod milyen nagyszerű játékot fognak játszani. Ezt te is megtanulhatod – magyarázta Tima Sacinak.
A Vidám-selyemrét szélén megállt Tima nagy labdája, ők pedig leszökkentek a rét füvére. A fű olyan bársonyosan sima volt a talpuk alatt, hogy Saci azonnal lekapta lábáról a cipőit, és mezítláb kezdett futkosni a réten.
–Hahó, Tima, gyere, futkossunk egy kicsit! – kiáltotta Saci vidáman. Erre a kiáltásra azonnal megjelentek Pókafalva gyerekei, kisebbek, nagyobbak, és ők is futkosni kezdtek a Vidám-selyemréten. A futkosás után hirtelen két csoportra váltak. Az egyik és a másikcsoportban is tizenketten voltak. Az egyik csoport vezére elővette szőrlabdáját, és feldobta a magasba.
–Hurrá, kezdődjék a mancsozás! – kiáltották egyszerre, és mindegyik előkapott egy-egy hosszú nyelű faütőt. Ezzel igyekeztek a szálló szőrlabdát megérinteni, majd továbbütni. Különösen ügyes volt köztük egy hosszú lábú, hosszú kezű fiú, akinek a szálló labdáját senki sem tudta elérni, olyan magasra röpítette. Minden gyerek a magasan szálló szőrlabdát akarta elérni az ütőjével. Nagy volt a futkosás a labda után. A szőrlabda nagyon messzire szállt, egészen a békésen legelésző táltos lovakig. A lovak erre felkapták a fejüket és körbe- körbe vágtatni kezdtek, a Vidám-selyemréten.
A hosszú fiú elkiáltotta magát.
–Fogjon mindenki magának egy táltos lovat, hogy repülhessünk!
Minden fiú és lány futni kezdett a táltos lovak után, belekapaszkodtak a sörényükbe, és sorra feltornászták magukat a ló hátára. Saci egy táltos lovat sem tudott elkapni. Tanácstalanul álldogált egymagában a Vidám-selyemréten.
A táltos lovak, amint megérezték, hogy valaki ül a hátukon, szállni kezdtek fel, a magasba. Olyan sokan voltak, hogy Saci már nem látta Timát, hiába kereste, nem látta sehol, sem a Vidám-selyemréten, sem a levegőben. Már majdnem sírni kezdett, amikor az egyik lovas fiú visszakanyarodott a Vidám-selyemrétre, és Sacihoz lehajolva magához emelte őt a ló hátára. Ekkor hallották a vezényszót.
–Irány a Kerek-tó és a Meleg-források! – kiáltotta a legelső lovas.
Erre minden táltos ló a vezér ló után szállt. Megkerülték a Sűrű Sötét-erdőt, átrepültek az Öt-hegyen, és lassan leereszkedtek a Kerek-tó partjára. Tima újra keresni kezdte Sacit, de nem látta. Már majdnem minden lovas lent volt a tó partján, de Saci nem volt köztük. Tima izgatottan futkosott ide-oda, és mindenkitől megkérdezte, látták-e Sacit. A fiúk és a lányok sorra rázták a fejüket, nem tudják, kiről van szó. Végül az utolsó táltos ló is megérkezett egy fiúval és Sacival a hátán.

Amint Saci lába földet ért, meghajolt és köszönetet mondott a fiúnak:
–Köszönöm, hogy elhoztál a Kerek-tóhoz! Saci a nevem! – mutatkozott be mosolyogva, és várta, hogy a fiú is megmondja a nevét.
–Az én nevem Bendegúz! – mondta a fiú, és ő is meghajolt Saci előtt.
Saci erre teljesen váratlanul átölelte Bendegúzt. Úgy érezte, azt, hogy felvette a táltos lovára, és elhozta a Kerek-tó partjára, csak így lehet megköszönni.
–Gyerünk, keressük meg Timát! Ő a barátnőm, akivel már sokszor voltam itt, Gondolatországban – magyarázta Saci Bendegúznak.
A Kerek-tó partján állt egy nádkunyhó, itt, a kunyhó előtt volt az összes fiú és lány. Körben ültek, és egy fiatal énekesre figyeltek, aki húros hangszerét pengette.
–Ki énekel? – kérdezte Saci.
–Ez Igric, az énekmondó. Gyerünk közelebb, hallgassuk meg, mit énekel! – adta ki a jelszót Bendegúz.
Tima végre meglátta Sacit, és nagyon megörült.
–Jaj, Saci, már annyit kerestelek! El akarom mondani, hogy Igricnek van egy nádcsónakja, azon be szokott evezni a Kerek-tó közepére. Ott van ám csodálatos világ! A tó tele van halakkal, a nádasban pedig mindenféle vízi madár tanyázik! – újságolta Tima.
–A Kerek-tó után nem messzire vannak a Meleg-források, ott megmártózhatunk a gyógyító vízben, ha a Meleg-források gyógyító őre ezt megengedi – ajánlotta Bendegúz.
Az Igric meg csak énekelt ábrándosan, és pengette húros hangszerét:
Ó, szerelmem kis virága, Tátika, Tátika,
Jaj, messze vagy, és nem látlak, Tátika, Tátika!
Kismadár, szállj ágról ágra, Tátikához elrepülj, elrepülj!
Szívem vágyát vidd el hozzá, így szerelmem csendesül, csendesül.
Tima, Saci, Bendegúz meg a többi, Pókafalvából való fiú és leány ámulva hallgatták az Igric szerelemes dalát.
Amikor Igric befejezte az éneklést, elkötötte nádcsónakját a partról, és beleült.
–Ki jön velem csónakázni? – kérdezte.
Erre minden gyerek tolongani kezdett, mert egytől egyig szerettek volna Igriccel csónakázni, a Kerek-tó vizén. Tima gyorsan mindenkit lecsendesített.
–Engedjétek meg, hogy Saci, Bendegúz és én mehessünk csónakázni Igriccel, az énekmondóval! Saci a vendégem, ő nincs itt mindennap Gondolatországban!
A fiúk és a lányok utat engedtek nekik, és vidáman integettek a távozó nádcsónak után.
Valóban csodálatos volt a Kerek-tó vízi világa. Igric mindent megmutatott utasainak, a vízi madarak fészkeit, a halfogó varsáit, amelyekkel a halakat halászta ki a tóból. Végül kikötöttek a Meleg-forrásoknál. A gyógyító források felügyelője megengedte, hogy lubickoljanak egy kicsit a meleg forrás vizében. A játék, a kirándulás sajnos ezzel véget ért. Saci szomorúan nézett Bendegúzra és Timára, tudta, mennie kell, várják otthon. Mindkettőt megölelte, és felült Tima nagy labdájára. A magasban azonban eleredtek a könnyei, sírt, hogy nem láthatja többé Bendegúzt.
Tima labdája gyorsan hazaszállt vele, és Saci máris ott ült a kerti lugasban. Anya azonban hiába szólongatta, csak búsan üldögélt magában, és senkit sem akart látni a bánatán kívül.

***

Lőrincz Sarolta Aranka:

Tavaszhívogató

Hol vagy te szép tavasz,
hozzad a sugarat,
ébreszd a világot,
pillangót s virágot.

Itt vagyok a szélben,
felhős kéklő égen,
patak vizét fodrozom,
bolyhos barkát bodrozom.

Siess már szép tavasz,
hóvirág hívogat,
csiga várja jöttödet,
cinkemadár röptödet.

Déli széllel röpülök,
gyerekeknek örülök,
hozom már a szép időt,
kergetem a télidőt.

Lőrincz Sarolta Aranka:

Nagyapó mesél

Nagyapót már körül ülték
Unokái, s kérve kérték:
Mesélj nekünk nagyapó
A régmúltról, nagy csatákról!

Mesélj szép Magyarországról,
Huszárokról, szabadságról!
Nagyapó lehunyja szemét,
És már kezdi is a mesét:

Volt egy ország, csodaszép,
Földjét folyók öntözék,
Rónaságán búzamezők,
Határain nagy hegytetők.

Gazdagsága számtalan,
Bányáiban sok arany,
Erdeiben fenyők, tölgyek,
Rétjein csordák legeltek.

Boldog volt az ország népe,
És az Istent áldta érte,
Gazdagságért, a sok kincsért,
Minden nemű javaiért.

E sok kincsre, gazdagságra,
Ellenségnek kedve támadt,
Elorozni, elrabolni,
Az országot eltiporni.

Szegény lett az ország népe,
Nem jutott már szegről- végre,
Egész nap csak robotolt,
Ám dűlőre nem jutott.

Ezernyolcszáz negyvennyolcban
Márciusi szelek fújtak,
Hozták az új forradalmat,
Harcba indult úr és paraszt.

Nagy csata dúlt mindenütt,
Rónaságon, s egyebütt,
Ágyú dörgött, puska durrant,
Kard villogott csatazajban.

Nagyapóka elmerengett,
Szeme párás, keze reszket,
Ősz bajuszán könnycsepp pergett,
Hősök lelke körbe lengett.

Tudjátok kis unokák,
Győzött volna az ország,
Ám a muszka haderővel,
Reárontott nagy erővel.

Német sógor bosszút állott,
Eltiporta az országot,
Katonákat elfogatta,
Bitófára akasztotta.

Tizenhármat Aradon
Vérpadra is húzatott.
Hősként haltak szabadságért,
A szép magyar hazájukért.

Régen volt ez, de ne felejtsd,
Hősök előtt hajtsd meg fejed!
Inkább mentek a halálba,
Mintsem fejük rabigába.

Mi most élünk, de ők hajdan,
Nekünk hősi példát adtak.
Szolgaföldön nem nyughattak,
Szabadságért éltek s haltak.

A versek, mesék itt, a Muskátliban jelentek meg először.

VALÓSMESE

Kossuth Lajos búcsúztatása

az Én Ujságomban egykor

1894. március 20-át követően már húsvétra készült az ország kicsinye-nagyja. Az Én Ujságom március 25-én megjelent lapszáma is a feltámadás ünnepét köszöntötte. Az azt követő szám, április 1-én azonban már háromoldalas gyászkerettel jelent meg. A címlapon Kossuth Lajos képével, a második oldalon Pósa Lajos soraival, a harmadik oldalon a gyászhírre reagáló versekkel.
Pósa Lajos nagy tisztelője volt Kossuthnak, így könnyek között tudott csak írni kedves gyermekeinek Az Én Újságom hasábjain: „Nőjjetek, nőjjetek, kedves gyermekeim, majd megtanuljátok, ki volt Kossuth Lajos! Jaj, ha én azt nektek el tudnám mondani! Jaj, ha én azt nektek megírhatnám szépen! Nem tudom, nem tudom! Könny hull a szememből a papirosomra. Hulló könnyeimbe márton a tollamat, könnyeimmel írom Magyarország gyászát” – írta. Továbbá kifejtette, Kossuth volt a magyar nép apja, a szabadság vezére. Majd így folytatja: „Hullott az ellenség, hullt a magyar vér is, pirosra festette a harcok mezéjét. Hulló magyar vérből, tudjátok, mi fakadt? A magyar szabadság piros rózsafája. Illatos virága nem sokáig virult”. Kossuth elment bujdosónak, 45 évet élt hazájától távol. Olaszországban, Turin városában hunyt el március 20-án. A halottas vonat március 30-án érkezett meg a hamvakkal a Nyugati pályaudvarra.
Az Én Ujságom következő, április 8-i száma is négy oldalon gyászkerettel jelent meg. Címlapon a múzeum előtti gyászsertartást látjuk, ahogyan a múzeum széles lépcsőit koszorúk ezrei borítják. A negyedik oldalon az Andrássy-út elejét mutatja be a rajz, ahogyan hömpölyög a tömeg. A második oldalon Pósa bácsi számol be a temetésről, melyet „halandó ember még nem látott soha”.
„Nem temetés volt az, hanem diadalmenet. Kezdődött Turin városában. Az olaszok minden ciprust, minden babért letéptek s tele szórták vele a szabadság apostolának haza vezető útját”– írja. Magyaroszágon százezrek várták talpig gyászban. Budapesten, a Nemzeti Múzeumban ravatalozták fel, „ott ahonnan egykor lángragyújtó szavakkal hirdette a szabadság örök igéjét”. Péntektől vasárnapig a múzeum csarnokában éjjel-nappal hullámzott a nép, látni akarta mindenki a koporsót, hogy leróhassa kegyeletét. Pósa bácsi úgy írja, mikor elhaladtak mellette, mintha mindig megszólalt volna: szeressétek a házát, szeressét a szabadságot! A harangok vasárnap, 1894. április 1-én délelőtt tíz órakor az egész országban megkondultak. Szent lelkesedéssel zendült fel a Szózat majd a Himnusz. A gyászmenetben félmillió magyar hömpölygött. „Mikor a temető kapuján berobogott a koporsó, a magyar nép ezrei letérdeltek és imádkoztak. Fohászt küldtek a magyarok Istenéhez Kossuth Lajosért s a haza boldogságáért. Bent a temetőben lebocsátották Kossuth koporsóját a sírboltba feleségének és leányának koprsója közé. Szebbnél szebb beszédeket mondtak felette” – emlékezett vissza Pósa Lajos. A felesége és lánya hamvait a család hozta haza e napra a genovai temetőből. A temetést Budapest főváros vállalta magára. Az országgyűlés nevében Jókai Mór búcsúzott. A gyászmenetben, mivel a katonák el voltak tiltva, a fővárosi és Pest megyei hajdúk alkottak sorfalat, de még így is sokkal többen voltak Kossuth temetésén, mint majd Ferenc Józsefén 1916-ban.
Az Én Ujságom még 1894. évi április 8-i számban megkezdik a Singer és Wolfner kiadónál a gyűjtést Kossuth Lajos szobrára, a kiadó 40 forintot, a szerkesztő, Pósa Lajos 10 forintot tesz le. Az első kis adakozók között találjuk Bodon Lina nevét is, aki nagy valószínűséggel a radnóti Bodon Julianna 5 éves gyermeke, a költő szeretett unokahúga lehetett (Sajnos 1903-ban elhunyt. Több versében is megemlíti a családot. Rokoni viszonyuk 2010-ben vált nyilvánosan bizonyossá a Pósa Lajos emlékezetei – emléktár c. könyv mellékletéként szereplő családfakutatás során.)

Folyamatos az adakozás, gyerekek százai mozdulnak meg. Gyűjtőívek keringenek, színi előadások jövedelmét ajánlják fel. Összesen 576 frt. 51 kr. adomány gyűlt össze. Pósa Lajos az 1894. október 21-i számban zárta be a gyűjtést és köszönte meg kedves olvasóinak, hogy erre a kegyeletes célra oly szép összeget jutattak. „Azon a szobron ott ragyog majd honszerető lelketek nemes lángja. Fogadjátok köszönetemet, hogy szavamat meghallgattátok” – írta Pósa bácsi.
Azután még összegyűlt 16,08 Ft és kamatozott 15,78 forintot, így a végösszeg 608 ft. 32 kr. lett, amit Az Én Ujságom szerkesztősége 1895. február 25-én adott át a Pesti Hazai Első Takarékpénzár-Egyesületnek, mely jóváírta az összeget a Kossuth Lajos emlékének megörökítésére alakult országos bizottság folyószámlája javára. (Az erről szóló kimutatást az ENU 1895. március 3., VI. évfolyam, 10. számában közölte) Hogy hol állították fel a szobrot további kutatást igényel. (A megfejtéseket a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. e-mail címre várjuk.)
Az Én Ujságomban Pósa Lajos az 1894.4.15-i számban képen mutatja be Kossuth Lajos sírját. Az 1894.07.15-i számban kétoldalas képen a fővárosi elemi népfőiskola tanulói jelennek meg Kossuth Lajos sírjánál és a szerkesztő versével.
Mindennek idén már 125 éve, de a Pósa Lajos által is plántál Kossuth Lajos szeretet még azóta is pislákol. A gyermekek aranyszavú költőjének szülőfalujában, a frissen alakult Csemadok Nemesradnóti Alapszervezete által halálának napján – e sorok írójának kezdeményezésére – 2019-ben, napjainkban először emlékeznek majd meg 1848 március idusára s egyben Kossuth Lajos halálára. (Pósa Homoly Erzsó)
***
Pósa bácsi:

Kossuth Lajos álma

Nem veszhet el az a nemzet, mely legdicsőbb fiát úgy ünnepli halálában is, mint a magyar Kossuth Lajost. Hiába törnek ellene: az a magasztos erp, mely lelkét áthatja, diadalra segíti a sors nehéz csapásai közepette is.

Szabad lesz a magyar nemzet, mert hálás a szabadság apostola iránt. Gyermekek, ifjak csapatokban zarándokoltak ki a múlt hét folyamán Kossuth Lajos sírjához. Minden gyermek, minden ifjú kezében egy-egy bokréta. Tele szórták azt a szent sírt virággal.
Vasárnap újra százezren zarándokoltak ki az ország minden vidékéről férfiak, nők, öregek, ifjak, gyermekek, ahoz az oltárhoz, honnan égre csapó lángok hirdetik Kossuth nyugvó helyét.
A hazaszeretet és szabadság dalai zendültek föl sírja felett. Szónokolatokban dicsőítették mindjájunknak édesapját, aki halva is nagyobb az élők nagy seregénél. Az a megrendítő fájdalom, mely halálának hírekor elfogta az egész nemzetet, magasztos nemzeti kegyeletté vált.
Kossuth halálának napját, mint nemzeti nagy napot fogja ünnepelni évről-évre Magyarország. Az a bilincstörő kéz, mely lehanyatlott a sírba, mintha most is lobogtatná a szabadság zászlaját. Az a néma ajak mintha szózatosabb volna, mint az élők kiáltása.

Egy éve már, kedves gyermekeim, hogy a nagy hontalan bujdosőt, Kossuth Lajost, a haza földje keblére ölelte. Ez a könnyel, vérrel öntötött föld még szentebb, még drágább most nekünk, hogy a szabadság sokat küzdött vezérének édes pihenőt nyújt, hogy az ő hamvadó szíve összevegyül az anyaföld porával. Az a hanvadó szív megtermékenyít minden porszemet s a belőle fakadü virágok a hazaszeretet, a szabadság eszméit lehellik ránk.
Azon a szent síron, mely alatt Kossuth alussza örök álmát, csillag ragyog minden éjjel, s égből leszállt angyalok őrködnek álmai fölött. Kimentem a temetőbe, ráborultam sírhalmára, megkérdeztem: mit álmodott egy év alatt? S mindha egy mély sóhajtás tört volna ki a koporsóból:
- Boldog az én álmom! Beteljesül hosszú életem leghobb vágya, szabad lesz Magyarország, mert hallom a gyermekekajkak lelkes rebegesér, látom a sírból is a hazaszeretet kigyulladt tüzét szívükben! Áldásom a gyermekekre! Áldásom a fiatal nemzedékre! Ők teremtik meg a haza boldog jövendőjét!
Halljátok meg, gyermekeim, Kossuth Lajos sóhajtását!
Zárjátok a szívetekbe, melengessétek ott szeretettel, hogy beteljesedjék az ő legszebb álma.

Ha tavaszkor ráakadtok
A legelső ibolyára:
Vigyétek a temetőbe
Kossuth Lajos sírhalmára!

Az utolsó őszi rózsát,
Azt is oda vigyétek ki!
Ott hullassa levelét el,
Kikekeletkor ott keljen ki.

Forrás: Az Én Ujságom, 1895. március 31., VI. évfolyam, 14. szám

PÓSA BÁCSI TARSOLYÁBÓL

Herman Ottóné:

Kis trombitás

Én vagyok, én, - bárki lássa -
Édesanya trombitása;
Hej, ha ki kell masírozni,
Ott lehet a cukros kása.
Tratata-ta!

Megfúvom a trombitámat:
Aki magyar, álljon talpra;
Utcán végig dob peregjen,
A banda meg – csinnadratta…
   Tratata-ta!
Édesanya, édesapa,
Évi, Zsuzska… s mind ahányan,
Sorba állnak, úgy csodálnak,
Hogy lépkedek, katonásan…
   Tratata-ta!
S ha kifáradt vitézimmel
Pihenőre hazatérek:
- Ki a boldog? … A trombitás! -
Asztalon vár már az étek.
   Tratata-ta!
Akkor jó a cukros kása,
Mikor éhes a trombitás;
Ha jól lakott, nagyot alszik…
S holnap mi lesz? Mi lenne más:
   Tratata-tratata! Tratata-ta!

Forrás: Az Én Ujságom, 1908. március 8., XIX. évfolyam, 11. szám

A szerkesző bácsi postája

•   A világosi hegyek alján is nemsokára végig suhan már a közeledő tavasz könnyű szárnyú hírhozója, az enyhe tavaszi szellő. És ha kibontja a fák rügyeit s ha a rügyek bimbókba borulnak: tudom, nagy gyönyörűséggel futkározol majd a világosi hegyek alján (Vajda Hajnalkának, ENU, 1908.3.1, XIX.évf. 10. sz.)

•   Soh’se sajnáld olyan nagyon azt a jeget. Ha elolvadt, az csak azt jelenti, hogy itt van már olvadásának az ideje s elég volt már a korcsolyázásból. Nem baj az! Minden évszaknak meg van a maga kedves szórakoztatója. (Vajda Sándornak, ENU, 1908.3.1, XIX.évf. 10. sz.)

•   Jól emlékszik édesapád, ott jártam én csakugyan a sárospataki főiskolában egy pár esztendeig. A Bodrog partján, a Rákóczy várkertjében vissza-visszarepültem lélekben a régi múlt időkre, csókjaimmal borítottam el a magyar szabadság szent zászlaját, mely a Rákóczy kezében lobogott. (Toldy Elemérnek, ENU, 1895.3.17, VI.évf. 12. sz.)

IMÁDSÁG

Pósa bácsi:

Tuba Erzsi

Zöld mezőben gyalogút kanyarog,
Tuba Erzsi mendegél, andalog.
Dalos ajkán megcsendül a nóta,
Domboldalon kinyílik a rózsa.
Alkonyodik, kongatnak estére,
Tuba Erzsi föl-fölnéz az égre.
Hazafelé csöndösen úgy ballag,
Kék szemétől ki-kigyúl egy csillag.

Tuba Erzsi hófehér ágyában,
Imádkozik félig már álmában.
Szárnyas angyal a mennybe ringatja,
Visszahozza szép piros hajnalra.

Forrás: Az Én Ujságom, 1908. március 8., XIX. évfolyam, 11. szám

TERMÉSZET

A vörösbegy

Ki ne ismerné a vörösbegyet? Ezt a fényes feketebarna szemű, olajszín hátú, narancsvörös mellű, eleven, örökvidám madárkát. Nemcsak ismerik, hanem sok helyen fél házi-madárnak tekintik.
Nem is lehet őt nem szeretni, annyi jó tulajdonsága van. Mindig derült, jókedvű, mintha övé volna az egész világ. Mi gondja is lehetne? Ő kevéssel beéri, azt a keveset pedig könnyű beszerezni, mert hisz nyáron itt talál mindenütt mindenféle bogyót, s ha a zord évszak beálltával kifogy ebből a táplálékból is, a jó Istenbe veti bizodalmát: „Jó az Isten, majd gondot visel rám.”
Ha röstelli az utazást, s nincs éppen csikorgó hideg, no hát akkor elhagyva az erdőt, ligetet, beállít a falusi lakok udvarába, bekopog a kunyhók ablakán, hisz onnan sem űzik el, ott is hull vagy egy morzsa számára, mit nem irigyelnek tőle, a kóbor, vidáma dalostól.
Ki is sajnálná a falatot a kis vándor cimborától? Ki hamis fejecskéjét félrevetve, oly bizalmasan tekintget ránk; kinek dala oly vidáman zeng télben is, mint mikor virág nyílik mindenfelé, s telve vannak a fák lombokkal. (Lázár Kálmán után.)

Forrás: Az Én Ujságom, 1894. március 11., V. évfolyam, 11. szám