Féja Géza: Mikszáth Kálmán

Mikszáth KálmánMikszáth Kálmánra semmiféle hatást sem gyakoroltak a nyugati irodalmak – a századforduló legeredetibb és legszuverénebb alakjai közé tartozik. Nem volt „nyugat-európai műveltségű”, hiába utazgatott idegen tájakra, írói érdeklődését hidegen hagyták; ha holtig egyhelyben marad, műveinek értéke és iránya mit sem változott volna. Mikszáth érzéktelenségére vall ez a konok zártság, kezdetleges belső berendezettségére, mely az emberi kultúra változatosabb élményeit nem tudta feldolgozni? Aligha, inkább eredeti gazdagságára, belső telítettségére. Mikszáth gyökerei a magyarságon túl Kelet-Európába nyúltak, életműve döntő példa arra, hogy ez a táj önmagában is elégséges és alkalmas nagyvonalú írói pálya teremtésére. Mikszáth a maga szelíd, békéltető és kiegyensúlyozó módján: bizonyság és tiltakozás. Bizonyság Kelet-Európa eredetisége, bennrejlő gazdagsága mellett és tiltakozás ama balítélet ellen, mely ennek a tájnak önálló emberi és műveltségi jelentőségét tagadja. Mikszáthban Kelet-Európa elemei folytak össze: a tót érzelmesség, naivság és miszticizmus, a lengyel könnyedség és színesség, a magyar humor s mértéktartás és bizonyos mértékben az orosz mélység is. Mikszáth távolról sem az elzárkózás, hanem inkább a természetes és széles magyar befogadás példája. Ösztönösen megérezte, hogy ezen a tájon is ki lehet bontakozni s az itt feltörő elhanyagolt, természetes források nedve éppen olyan nemes és tiszta, mint a napnyugati szökőkutaké. A magyar szellem hivatottsága tökéletesen megnyilatkozott benne: nemcsak befogadta a szláv és szlávos hatásokat, hanem magyarrá is érlelte őket, – kelet-európai hatásokat és vonatkozásokat eddig is találunk irodalmunkban. Mikszáth azonban nemcsak táplálkozott a kelet-európai kultúrákból, hanem szintétikus művészetével fölébük is nőtt. Egyiknek sem adta oda magát, fenntartás nélkül, csak elemet látott bennük, egy nagy kelet-európai szintézis alkotórészét. Igen érdekes, hogy minden lényeges kelet-európai „elemnek” megtalálta az „ellenmérgét” is: a tót naivitást bizonyos enyhített cinizmussal, az érzelmességet mértékletes szkepszissel, lengyeles könnyelműséget ízléses iróniával, az orosz mélységet nyugtató, békítő humorral, a miszticizmust pedig a magyar ráció éles, tiszta fényével ellensúlyozta, – a magyarság hagyományos egyensúlyérzéke Mikszáth lelkében is uralkodó szerepet töltött be. Mintha érezte volna, hogy mindent be kell fogadnunk, mert ennek a tájnak legemberségesebb, tehát legmegértőbb népe s fajtája vagyunk, de éppen ezért semminek sem szabad fenntartás nélkül odaadnunk magunkat, mert a rendeltetésünk itten: egy „mindenek” felett álló emberi szemlélet teremtése. Széles emberi megérésünk tehát nem szlávos „szétfolyás”, hanem keménység is: fenntartás, távolságtartás, folyamatos távlatteremtés egy mindenekfelett álló szintétikus szemlélet kedvéért. Mikszáthnak nem volt köze a kátyúba ragadt pakfon-nacionalista szellemhez, a külsőségek és előítéletek magyarjaihoz, de nem érintette az a nyugtalanság se, mely pánikkal szívében rohant Nyugat felé új izgalmakért. Mikszáth olyan erénnyel rendelkezett, mint ebben a korban senki sem: érett, rendíthetetlen bölcsességgel. Megmérte a feléje áradó közvetlen élmények súlyát, érezte a kelet-európai emberiség kereteinek tágasságát, tartalmának zsúfoltságát, mélységének beláthatatlanságát. Vita, vád- és védő-beszéd nélkül hű maradt hozzá, mint a gyermek anyjához s a paraszt földjéhez. Bizonysága művei voltak s a művek meglepő gazdagsága. Ő a tanúság, hogy milyen mély és széles élmény-sorozatok lappanganak a honi „szőttesben” s a színek és motívumok mennyi kultúrterület szülői szerepéről vallanak. Furcsán hangzik, de Mikszáth is magányos volt. Akik szerették és becsülték, rendszerint műveinek egy-egy eleme kedvéért tették. Jelentőségének méreteit nem érzékelte egyik kortársa sem, az utódok pedig lenézték, mert túlságosan eredeti író s elme volt a „nyugatos” láz bősz esztendeiben, pedig ama ritka magyar írók közé tartozik, akik nyugodtan átléphetik a honi határt s itt Kelet-Európában népek íróivá nőhetnek.

    A közvélemény nagy humoristának könyvelte el és méltán, a jelző azonban nevéhez ragadt és a fától nem látták az erdőt. Mikszáthot azonban többek között éppen úgy jellemzi az érzelmesség, mint a humor. Mikszáth érzelmessége rokontalan a magyar irodalomban. Kazinczyék szentimentalizmusa kultúrnövény, melyet hiába próbáltak magyarrá békíteni. Az eredeti magyar érzelmesség általában tragikus pátosz alakjában tört fel, – egy egész világnak kellett például összeomlania, hogy Vörösmarty érzéslavinái felhömpölyöghessenek. Máskülönben inkább csak érzések törtek fel olykor s inkább fojtottan, néha elharapva, de mindig „kemény burokban”, sohasem lágyultak érzelmességgé. Mikszáth érzelmessége nemcsak eredeti, hanem természetes is, új fejezet a magyar irodalom történetében; nem a híres orosz szánalomnak mellékfolyója, hanem inkább a meghatottságnak, a kis-szláv meghatódásnak nemesített lecsapódása. A meghatódottság állandósult lírai állapot, széles testvériség érzése és bensőséges, finom lírai viszony az élet minden dolgával. Lágyan árnyékolt, de folyton kiderülő idill, melybe sok csalódás, megbocsátás, bölcs szeretettel legyűrt fájdalom, szemérmesen leplezett belső zokogás, kínokban tisztult emberi öröm és bőségesen áradó kozmikus rokonszenv elegyedik. Mikszáth e meghatódás színekre bontó könnycseppjén keresztül nézte az életet és figuráit, nem figyelte lépéseiket lángoló szenvedéllyel, mint Jókai, prédikátoros kegyetlenséggel, az igazság predestináltságával, mint Tolnai Lajos, de éppen ezért olyan írói vonás fejlődött benne, amely eddig csaknem teljesen hiányzott irodalmunkból: a melegszívűség. A fiatal Mikszáth Kálmánnak minden figuráját szeretni kell, a legegyügyűbbet s legérdesebb felületűt is. A legnehezebbre vállalkozott: megkedveltette az emberrel az embert, megmutatta az emberi kicsiséget és kicsinyességek mélységeit, s mindennapok sivár burka megett keringő életnedvek dús ereit: a „szürkeséget” színképpé bontotta. Érzelmessége finom szálakkal hozzáfűzte a kelet-európai valósághoz, a tájhoz és az emberhez, a mi elrendelt és eredeti világunkhoz. Turgenyev nyomán amúgyis divat lett ebben az időben a honi érzések, a honi röghöz fűződő belső kapcsolatok kultúrája és a honi „emberség” fölfedezése. Mikszáth ennek a nagy kelet-európai áramlatnak legkülönb magyar küldöttje.

    Mikszáth az újságcikk, a tárca, a csevegés csapásán vonult be a magyar irodalomba. Az elindulás végzetét mindhalálig cipelte is. Alig tudott nagyobb szerkezetekbe belehelyezkedni, folytonosan kizökkent belőlük, megállapodott egy-egy figuránál, mellékeseménynél, hosszasan szemlélődni, csevegni, tréfálkozni, vagy érzékenykedni. Elbeszélő modora ebben a tekintetben némiképpen Gvadányi és Vas Gereben modorához hasonlít, Mikszáth azonban a nagyra nőtt, magas polcra emelkedett rokon, – kényelme s nyugodt csobogása magasrendű fölényt takar: a keleti emberét, akit nem ragadnak el gyanús izgalmak és bizonytalan lejáratú indulatok, nem forgatnak ki természetéből elvakult szenvedélyek, szuverén felsőbbséggel kezeli az életet és belső nagysága abban nyilatkozik, hogy a mikrokozmoszban is meg tudja nemcsak látni, hanem mutatni is a lét egész értelmét, vagy értelmetlenségét. Modora, mint minden modor, sok tekintetben veszedelmes, lépten-nyomon érezzük, hogy Mikszáth lényegesebbet látott, mint amit általában megírt. A kisebb írók rendszerint mindent elkövetnek, hogy magasabbaknak látsszanak, mint amekkorára a teremtés szabta őket, Mikszáth inkább szerénykedett, kevesebbet mutatott, apróbb feladatokra vállalkozott, szerénysége azonban mérhetetlen kényelemszeretetet s bizonyos úri nemtörődömséget takart. Egyik legfiatalabb írása tanúsítja, hogy látta Kelet-Európa legmélyebb rétegét is, a még mitológiában lépkedő embert: „Ne higyjétek, hogy Olej nem gondolkozik. Gondolkozik és még sincs gondolatja, mert szétfolyt, mint a megolvasztott ólom. Egy kavargó káosz, amely nem nyer alakot; egy nagy éjszaka az, melynek sötétsége fény. És ez a fény az ősköltészet”. Mikszáth ezzel a fénnyel sohasem akart szembenézni, holott jó erős szeme lett volna hozzá, tekintete azonban inkább az élet felszínén, a jó meleg napocskán bogárzott s alig volt elegendő egy egész emberi élet, hogy kibogozza magát; a kedve még bőséges esztendőkre futotta volna.

    „A tót atyafiak”-kal és „A jó palócok”-kal érkezett be. „A tót atyafiak” mutatják, hogy a fiatal Mikszáth mennyi mindent örökölt Jókaitól, elsősorban a romantikus mesét, melyhez mindvégig hű maradt. Ám Jókai hősi világát lehozta a porba, a mindennapokba, figurái sorsát azonban továbbra is a romantikus utakra terelte. Némelyik romantikus motívum, például az „elásott kincs” legendája bosszantóan gyakran tér vissza műveiben. Realista hajlamai fejlettek és nagyszerűek voltak, kitűnő tekintete észrevette a valóság minden vonását, belátott a lélek legrejtettebb vidékeire. Mégis: nem tudott megszabadulni a romantikus mese örökségétől, kényelmes volt ahhoz, hogy levetkezze, a közönség is szerette és megkívánta a romantikus zamatot s Mikszáth engedett, megalkudott s közízléssel és saját gyengeségeivel, abban a tudatban, hogy eredeti képességeinek bőséges dandárával úgyis helyreüti.

    Eredeti vonásai valóban meglepően dúsak. Ő alkalmazza műveiben elsőnek az öncélú erotikát, mint ízt, zamatot és finom izgatószert. A magyar író erotikáját eddig a szenvedély helyettesítette, nemcsak romantikus szenvedély, hanem vallásos természetű is, a Boldogasszony-kultusz határait súroló, amilyent Katona József öntött Bánkjába. Mikszáth a szerelmet visszavezeti a természete ösztönhöz és a női test esztétikájához, de ugyanakkor hamvas szűziességbe és szűzieskedésbe burkolja. Előszeretettel leselkedik a szűzleányok hálószobájának kulcslyukánál s a guggolásból mennyei színjátékok látomásának gyönyörével tér vissza, de ugyanolyan örömét leli a kacér, érett szépség csábos riszálásában is. Sohasem mélyed bele a szerelem élettanába, megmarad a felszín kacér, de ízléses színjátékainál, – nem nehéz ráismernünk, hogy a polgári ábrándot és életérzést szolgálja a szerelem ábrázolásának területén. Ez érthető is, Mikszáth „átmeneti” származású: édesapja falusi polgár volt, édesanyja kurtanemes származású. A fiatal Mikszáth vágyálma a dzsentri volt, minden igyekezetével be akart kerülni a megye vezetőrétegébe, sikertelenül. Fiatal írásait eléggé elönti a dzsentri-nosztalgia, később azonban a polgári elem lépett előtérbe benne s a dzsentri ellen fordult. Fiatal éveiben mindenesetre mélyre szívta a dzsentri patriarkális kultúráját és léhaságát, ez a két elem küszködött és elegyedett polgári örökségével.

    „A tót atyafiak” és „A jó palócok” többnyire népi tárgyú történeteket hoz, Mikszáth örökségét, gyermekkorának emlékeit, de tárgyait ügyesen a polgári érdeklődés szerint formálja. Később dzsentri-nosztalgiájának és a vármegye szolgálatában töltött ifjú éveinek emlékeit öntötte karcolatokba és elbeszélésekbe. De a kisváros egyre tágasabb helyet szerez magának műveiben. A kisváros nagyon fontos állomás Mikszáth fejlődésében, döntő élményeket szívott fel itten, fölfedezte a mindennapi, a „jelentéktelen” embert, az élet eddig észre nem vett „szürke” hőseit s a romantika hosszantartó „nagyítása” után közvetlen közelből szemlélte őket, végül pedig egy bölcsen derűs, humoros világképbe „szervezte”. A „jelentéktelen” emberi sorsokból szőtte a mosolyra érdemes, tehát elviselhető világképet. Cselekedetének nemcsak esztétikai, hanem emberi jelentősége is mérhetetlen: Mikszáth a századforduló magyar szellemi egyensúlyának egyik leglényegesebb pillére. Látóhatárunk ebben az időben mindenfelől beborult, az írók pesszimizmusba tértek, az idő elsötétedése, a magyar helyzetkép reménytelensége Tolnai Lajosokat száműzött egyoldalúságba és Gozsdu Elekek kezéből ütötte ki a tollat. Mikszáth elővette a keleti egykedvűség szérumát és gazdag színképpé, tarkasággá, derítő verőfénnyé oldotta. Sok mindenről mondott el ezért, számos hajlamát megtagadta, nem egy ösvényét benőtte a fű, de mégis: a magyar életkedv halhatatlan kútjává mélyült.

    Miről mondott le? Egyik novellája – „A mi örökös barátunk” – bátran helyet foglalhat a legnagyobb oroszok mellett. Bácskában történik, Gozsdu és Papp Dániel földjén, a drámai talajon, ahol a nagy tűznek (1848–49) kihunyása után is szilajon forrottak a szenvedélyek, csak a „Gyurkovicsék” terelték el a közönség figyelmét erről az izzásról. Ez a Mikszáth-novella Szlebenits Mihályról szól, aki „egy anyabirka és egy nősténytigris” szülöttje, az együgyűség, a kegyetlenség és a legkülönb emberi mélység még meg nem nyugodott, folyton forrongó elegyedése, Kelet-Európa végletes lelkének megtestesítője. A populáris kereszténységnek, tehát az őskereszténységnek tiszta hősége küszködik benne a kelet-európai pogányság vad forróságával. Felrúgja a valóságot, mágikus hajlamai szerint cselekszik, Istennel perel – „bozontos” figura, báva s ravasz, élősdi és nagylelkű, ókeresztény tisztaságú és romlott, mégis „az ember”, mégis a nyugati ember fölé nő, mert ősibb, egyetemesebb, – még „káosz”, melyből azonban talán tisztább emberség születhetik. A démoni, az angyali és az emberi elemek páratlan színjátéka történik ebben a figurában, láva ő, nagyszerű s még bizonytalan, de éppen a kelet-európai embernek ebben a bizonytalanságában, folytonos „levésében” látta Ady is a legfőbb emberi reményt. Mikszáth megírta a magyar irodalom egyik legszélesebb látóhatárú elbeszélését, melyben népek forrongása, tehát a szó irodalmi értelmében vett „történelme” folyik. Egészen új csapást vágott magának az irodalomban, de azután visszahőkölt. Érezte, hogy szokványos modora nem alkalmas az úttörés folytatására és nem volt hajlandó irodalmi forradalmat csinálni, midőn a békés szemlélődés is gazdag írnivalókat ajándékozott. „A mi örökös barátunk” mindenesetre hiteles tanú, hogy a megvalósult Mikszáthnál nagyobb író kallódott el benne.

    Olyan Mikszáth Kálmán, mint az elhanyagolt, gyönyörű vidéki kertek, melyekben buján és „rendetlenül” tenyészik az élet, nemes növények és dudvák egymásra fonódva némán birkóznak. Buja termőföld volt, mely nemes növénynek és gizgaznak egyként otthont adott. Sokkal kényelmesebb volt a természete, semhogy belső rendezésre, szigorúbb önkritikára adta volna a fejét; ha Jókait a romantikus mese ragadta el, Mikszáthot a szellemes, ízes, fűszeres csevegés, az érdekes beszéd, a kedélyes pletyka, a humoros-irónikus felülkerekedés elégtétele és jóérzése sodorta magával. Lényegében a fehér asztal mellett csevegő vidéki úr jóízű beszédének egyenes folytatója, magasrendű irodalmi megvalósulása, klasszikus megörökítője. A csevegés és a diskurálás pedig, ha hálás közönségre számít, bizonyos mértékben mindig felelőtlen Mikszáthnak legnagyobb fogyatékossága ez a felelőtlenség: önmagával, szellemének mélyebb rétegeivel szemben.

    Egyik legjellemzőbb regénye „A vén gazember”: a pátriarkális nemesi kultúra elegyedik benne a feltörekvő polgárság nosztalgiáival. A könnyelmű, de nemes gondolkodású főúri család vére megható szertartások közepette összefolyik a szolgává vedlett kurtanemesi család vérével. Olyan társadalmi békülés és szövetkezés történik, aminő csak a kispolgárság legvérmesebb álmaiban fordult elő. A volt lakatosinas elnyeri a tündéri grófkisasszonyt, a vén kasznár és az öreg gróf egymásra licitálnak nagyszívűségben és a lélek nemességében. A lakatosinas fölcsap katonának és egyszerre főhadnaggyá rukkol elő. Szinte a népmese naivságát tolja Mikszáth társadalmi síkra. Komoly szerepet száz az olvasó könnyzacskóinak is, folyton meghatódik és elbeszélő ereje annyira vonzó, hogy vele kell tartanunk. Elbeszélő képessége mindenesetre a mesélés legősibb tájáról eredt, a naiv életábrázolás időtlen vidékéről. De Mikszáthban két természet élt, a „másik” nyilván cinikusan figyelte az elsőnek meghatódását és kegyes társadalmi béke programját, mely a szlávos mindenkit egy nyájba ölelő testvériség-érzésnek lecsapódása a magyar irodalomban. A másik Mikszáth azonban nem hitt abban, amit az egyik meghatott derűvel csevegett. A másik Mikszáth tele volt társadalmi keserűséggel, humora minduntalan iróniába csapott, ironikus hajlama pedig csaknem Nagy Szatírává nemesedett. A Nagy Szatíra a XVI. század óta folytonosan kísért a magyar irodalomban; a XIX. század végén Mikszáth folytatja a százados kísérletet.

    A „másik Mikszáth” az „Új Zrínyiászban” tör elő. A kortársak sokáig tehetetlenül állottak e mű előtt, nem tudták hirtelen, hogy mivel van dolguk: blaszfémiával, káromkodással, vagy cinikus rohammal? Igen jellemző, hogy „nemzeti szempontból” Herczeg Ferenc tört pálcát fölötte. Az „Új Zrínyiász” mindenesetre hiteles tanúság, hogy a kényelemszerető, csevegő, szívesen anekdotázó s a jogos magyar keserűséget humorba fullasztó és iróniával mentegető Mikszáthnak írói bátorsága is rendkívüli formátumú volt. A kormánypárti képviselő, a hivatalos körök dédelgetett kedvence (aki különben a pártkörben mindig nyíltan megmondotta a maga nem egyszer igen merész véleményét) példátlan keserűséggel fordult a kor felé, mely őt olyan magasra emelte. Hallatlan csömör kifejezője ez az írás, a csömört nem viselhette tovább, ki kellett öklöndöznie. Meg is tette, szépítés és kendőzés nélkül, nyíltabban és bátrabban, mint Arany János a „Nagyidai cigányokban”. Ünnepelt történelmi hősről írt gúnyiratot, mert félreérthetetlenül akart beszélni, feltámasztotta a szigeti hőst, hogy megmutassa: mi „támad fel” és „érvényesül” a gőgős millenniumi időben a magyar régiségből? Az író úgy látta, hogy csak a történelem fonákja és anakronisztikus elemei vészelték át a történelem nehéz századait, – pellengérre állította a kiegyezés társadalmának anakronizmusát, leleplezte a fennen dicsért „történelmi erények” áporodottságát és időszerűtlenségét, az egykorú magyar sovinizmusdohos, molyette jellegét. Megmutatta, hogy mi lesz a történelmi színaranyból méltatlan utódok kezében, bebizonyította, hogy a „zrínyiségnek” századok múlva sem jutna különb sors, mint a halálos „kirohanás”. Tévednek azok, akik a magyar múlt cinikus figurázását látták ebben a regényben, – Mikszáth azt akarta érzékeltetni, hogy az utódok milyen hamisan szemlélik a múltat s milyen alacsonyrendű elemeket halásznak ki a régiség dús vizéből. Az „Új Zrínyiász” nem a múlt paródiája, hanem vádirat a múlt bizonyos elemeinek „halhatatlan” uralma és pusztító jelenvalósága ellen. Szinte a fiatal Ady kegyetlen valló és igazságokkal nyilazó kedve lüktet ebben az írásban. Az is érdekes, hogy Mikszáthnak ezt az ötletét Szabó Dezső fejlesztette tovább „Feltámadás Makucskán” c. kitűnő szatírájában. Az „Új Zrínyiász” mellé való a „Beszterce ostroma” is, melyben a maga módján, a „történelmi osztályok” időszerűtlen szerepét ismeri be.

    Még merészebb alkotás a „Különös házasság”, melyet bevallott szándékkal a polgári házasság mellett és a klerikalizmus ellen írt. Alkotó heve azonban mély és jelentős magyar elemeket vetett fel: a fiatal magyar protestantizmusnak és a magyar jakobinusoknak láváját. A „magyar liberalizmus” hírnöke ez a könyv? Aligha, sokkal nemesebb anyagból való: felvilágosodásunk matériájából. Mikszáth általában teljesen kielégül műveiben, mindig úgy érezzük, hogy képességeit maradék nélkül érvényesíti. A „Különös házasság” után azonban gyanú száll meg bennünket, hogy mennyi minden benne maradt, elfojtódott. Ebben a regényben a „szabadelvűség” címén ugyanis a legszélesebb magyar szabadságélmény hömpölyög elő, ez a mű éppenolyan vádirat, mint „A falu jegyzője”, vagy a „Hazai rejtelmek”, de míg az előbbiek haragos fénye csak a magyar glóbuszt világítja meg, Mikszáth regénye arra is rávillant, hogy Európát beágazó „molohok”, roppant szervezetek markába került az igazság sorsa. Antiklerikalizmusa tulajdonképpen az autonóm magyar léleknek, s legszebb vonásainak, igazság-kultuszának és hitbéli szabadságának tiltakozása a roppant szervezetek, a „nagy molohok” uralma ellen. Az újkor szellemi és társadalmi harcainak világtávlatára, a „nagy szervezetek” hatalmi igényei között őrlődő „kicsinyek” tragikus helyzetére ez a regény mutat rá nálunk először. A regény derekán még egyszer felcsillan ennek a láznak a pírja, de azután elhalványodik. Mikszáth politikus író volt, de politikai érdeklődése csak legjobb óráiban nőtt átfogó társadalomszemléletté, különben humorba, iróniába és anekdotába fulladt. Megmaradt azok között, akiket bévül alaposan megvetett, politikai célzatú írásairól sokszor nem tudjuk megállapítani, hogy hímes, leplező takarónak szánta-e őket, vagy éppen a takarót akarja föllebbenteni az egykorú politika titkairól? Hogy a hamu alatt mi parázslott Mikszáthban, arra elegendő bizonyíték az „Új Zrínyiász”, a „Különös házasságban” pedig csaknem feltör elfojtott, nemes politikai egyénisége és egész társadalmi keserűsége; a „fenevadak” felébredtek, vagy legalábbis ébredeztek, de Mikszáth hűvös tekintetének sikerült újra elszundítania őket.

    A polgári házasságnak és a gyanús honi „szabadelvűségnek” kérdését Mikszáth a lelkiismereti szabadságának és a társadalmi biztonságnak kérdésévé szélesíti, olyan elszánt határozottsággal protestál, mint a XVI. század prédikátorai. A társadalmi szerkezet erőszakoltságát, tákoltságát, vészes bizonytalanságát senki sem látta annyira tisztán, mint ő. De inkább csak elejtett szavakkal, félig kimondott mondatokkal beszélt róla. Gyermekkora az elnyomatás idejére esett, a nagy szikrázásból ő már semmit sem látott, de korán megismerkedett a letört forradalom vészes visszahatásával s nem bízott a „nagy megváltásban”. Mindent látott, amit később Adyék láttak, de nem rohant előre, nem kereste új ideák egyensúlyát, hanem egyéniségét egyensúlyozta a korral, a tényleges társadalmi valósággal. Előhírnök volt, de nem ment ki Jánosként a pusztába sáskát enni, hanem benn maradt a városban, melyet romlottnak és halálraítéltnek, de mulatságosnak tartott. A riporterek friss érdeklődése ált benne, az élet, bárminő volt is, határtalanul felvillanyozta és megvigasztalta. Jellemző, hogy egyik legjobb késő-regényének utóhangjában a regény fejlődését a riporthoz való közeledésben keresi.

    Nem szeretett meztelen nyíltsággal színt vallani, volt benne valami a kis szláv népek kedves ravaszkodásából. Szeretett kétértelműen mosolyogni, simogatva paskolni. A „Különös házasságban” azonban nyíltan kiállott egy nemzetközi hatalmassággal, a klerikalizmussal szemben, mert tényleges politikai erők támogatták. De írói erkölcsére vall, hogy e regény óta folytonosan előre lépett. „A Noszty fiú esete a Tóth Marival” már határozott állásfoglalás a dzsentrivel szemben. A fiatal Mikszáth dzsentri-nosztalgiájának nyoma sincsen ebben a könyvben. A dzsentri itten elszánt közéleti kalandor, kártékony élősdi, aki beszennyezi a „mátkáját”, a polgári Magyarországot. Az eddig humorba és iróniába fullasztott kispolgárság is ebben a regényben növekedik komoly társadalmi tényezővé, de „menekülnie” kell a dzsentri elől, mely benne szemléli az új „vadászterületet”: javaira vadászik. Az eddig aranyos-pátriárkális fénybe vont „úri világ” teljesen elveszíti hímporát ebben a regényben, az öregedő író polgári öntudata kiegyenesedik, társadalomszemlélete meglepő határozottsággal fejlődik.

    Még egy nagy regényt írt, „A fekete várost”. Az utolsó Mikszáth-regény különb minden eddiginél: ennyi életet, élményt s embert még sohasem sikerült regénnyé tömörítenie. „A fekete város” történelmi regény: a Görgeyek és Lőcse regénye, a nemesség és a polgárság elkeseredett harccá mérgesedő küzdelmét ábrázolja. Arra a történelmi vonalra tér, mint Márai „Kassai polgárok” c. színműve, állásfoglalása azonban merőben különbözik Máraiétól. Márai a nemességgel szemben a történelmi polgárságban látja a műveltség és az emberi jogok védőjét, Mikszáth azonban, bár az imént tett hitet a „Noszty fiúban” polgári öntudata mellett, nem hajlandó ilyen merész és célzatos történelmi átfestésre, hanem olyan félelmetes tárgyilagossággal ábrázolja a múltat, aminő csak a legjobbaknak jut osztályrészül. A halál felé ballagó író a szó legmagasabbrendű értelmében megkomolyodott, megszabadult az emberi előítéletek minden nyűgétől s a történelmi realizmusnak hitvallója lett. Elemek engesztelhetetlen harcát szemléli a történelemben s nem áll egyik elem mellé sem, „csak” befesti a freskókba az igazság kegyetlen fényét. Nem lelkesedik egyik életformáért sem, nyoma sincsen benne például Márai polgárokat nyaldosó schilleri pátoszának, „csak” megérti a teremtés művét és kifejezi a teremtmények lényegét és értékét. A nemes úr a hatalom korlátlanságában megérdesedik, „szörnyeteggé” alakul, mint Görgey Pál, a kiváltságaik rabságában áporodó polgárok azonban éppúgy embertelenné torzulnak s házi oltárukra a kapzsiságot és a bosszúállást ültetik. A nemes úr eltorzulása mégis szabadságban serdült nagyszerű életanyagot takar, a polgáré: alacsonyabbrendű, szennyesebb. Görgey Pálban Mikszáth emelett az örök Görgeyt írja meg, a nagyformátumú férfit, akin korán végzetes sebeket ejt az élet, akinek férfiszemérme félelmetes zárkózottsággá keseredik. Görgey Pál kulcs Görgey Artúr alakjának megfejtéséhez is.

    „Fekete városban” az író minden erénye még egyszer kezet fog: a humorista, az ízes kitérések mestere, a pletykára fülelő nagy kíváncsi, a felvidéki néplélek mély ismerője, a történelem emberies alapvonásait bányászó kutató, az emberi megértés hőse, az apróságokban lényegre lelő fölénye író és a tarka szőttest szövögető nagy kelet-európai művész szövetkeznek, alig remélt ráadásul pedig hozzájuk társul betetőzőnek a történelmi realista, a történelmi valóságnak nemcsak felületét, hanem csontjait, izomrostjait és idegszálait is tökéletesen ismerő, végső csúcsra érkezett Mikszáth Kálmán.

    Ne gondoljuk azonban, hogy a „másik Mikszáth” fejlődése során teljesen elnyomta az elsőt. Mikszáth kövér formátumában megfért a két egyéniség egymás mellett. Alkudott, nyugtatott és merészen előretört. Alkalmazkodott anélkül, hogy bármit is föladott volna magából. Derűs és józan életművész volt, – életművészetének legnagyobb cselekedet, hogy önmagát összebékítette egy nagyvonalú írói pálya igényeivel. A múlt egész örökségét befogadta és kegyelettel adózott neki, ugyanakkor azonban ki is tört belőle, merész új csapásokat vágott a kor bozótjában. Mikszáthnak egyénisége és végzete is fölötte jellemző a társadalmi elintézetlenségek közepette vergődő kelet-európai népek szellemi életére. Az írók ezen a tájon általában s joggal ellenzékbe kényeszerülnek, szembeszállanak a hatalommal és társadalommal. Mikszáthnak boldogabb végzet jutott: kifogott az utóbbiakon.

    Móricz Zsigmond után Mikszáth rendelkezik a legkülönb figura-gyűjteménnyel. Más tekintetben is emlékeztet Móriczra: az életet részletes gazdagságában és természetes varázsával örökítette meg, inkább a mindennapok pongyolább nyelvét használta, semhogy az élet egyetlen eredeti színe veszendőbe menjen. Mikszáth emellett: nemcsak a magyarnak, hanem a kelet-európai emberség változatainak is egyik legnagyobb ábrázolója. Érdeklődése az egész magyar társadalmat s a magyarság egész látóhatárát bekalandozta, hol vázlatot vetett oda, hol pedig megörökítette, de mindenesetre humánus kincsesbányát hagyott az utókorra.

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf