Sajó Sándor: Kozma Andornak

Régi regékről zendül az ének
Fejedelmi Árpád bús nemzetének:
Ősi dicsőség nagy álmodója
Honfoglalásunk’ új versbe rója;
(Tizenkettős vers tízes-mederben,
Hat ütem így zeng – pentameterben);
Dalol a költő, tán azt se kérdi,
Van-e, ki hallja, van-e, ki érti;
Ha csak száz hallja, ha egy, ha senki,
Nemzete lelkét lobogva zengi.

Légy üdvöz, költő! – lobogva lássad
Harcát egy új, szent honfoglalásnak!
Serkenti tettre népét, ez árvát,
Támadjon újra fejedelmi Árpád,
Sietve jöjjön – nincs mire várni!
„Bitangolókat kardélre hányni”,
Fordítni vissza napunk lementét,
Riasztani sírból sok hős leventét,
Friss vérrel írni ősi rögökre:
Miénk e föld itt, újra, – örökre!…

Itt a könyv: Petőfi; zengő szóba tárul
Szent magyar szabadság, tiszta szerelem:
Ebben a szép könyvben, láng gyúlván a lángrul,
Költő is meg láng is kettő van jelen;
Meghitt esti órán kedves mulatságul
Én most ezt a kettőt eggyé képzelem:
Mennyei Petőfi dús borostyánt hozva
Testvérként hajol rá szépszavú Kobozra…