Gulyás Pál: Mozart idézése

A G-MOLL SZIMFÓNIA ELÉ

1.

Egy kis királyfiról mesélek,
aki a földön megfagyott,
egy fejedelemről beszélek,
akit mindenki elhagyott.
A csillagok fénye söpörte,
s bedobták a meszesgödörbe.
Ott fekszik most is egymagán,
s virraszt fölötte a magány.

De nem! Tizenöt társa várta,
tizenöttel ölelkezett,
tizenöt holt koldus-barátja
nyújtott feléje csontkezet:
tizenöt meztelen kísértet
vak, béna, koldus és süket…
Így dobta a földbe a végzet,
aki szent érc volt, szent üveg.

A földbe dobták, összetörték,
eltemette a pillanat,
ömlik szájából a sötétség,
fuvoláik a föld alatt.
Az örök fényesség nyugalma
szálljon át bujdosó porán,
a feltámadás diadalma
lebegjen égi sátorán!

2.

Mindenkinek itt áll a posztja,
itt állnak a hangok elosztva,
a mester fölöttük vezényel,
kergeti a hangot kezével.
A hegedűk úgy hajlanak le,
mint fűzlombok a mély vizekre,
messziről sír a klarinét –
most kéri vissza életét!

Távolról érkeznek a hangok,
homálytól reszket a terem,
egy kis királyfinak harangoz
az éj, hívja szüntelen.
A hegedűnek nincs határa,
ez nem kürt és nem klarinét –
a föld alatt fekszik bezárva,
s most kéri vissza életét!

Felborult a nyíló természet,
fénylő, virágos szekere,
a fák füstölgő fáklyaként égnek,
zuhan a Nap a földbe le.
De nincs, ki a Napot sirassa,
messze van a Göncölszekér,
meghalt a természet ős atyja,
s most kéri vissza életét!

3.

    Táncoljunk vígan, kereket karikázva, most száll le az égből,
Wolfgang Amadeus Mozart, a zenélő isteni gyermek!
Egy delfin-felhő hátán közeleg, szivárvány sír a szeméből,
bájoló lágy trillát hozzák, remények, Lillák, szerelme.
Halk édesanyja aléltan fekszik, nem sejtve, mi történt,
érc-atyja karmesteri pálcáját kardként dirigálja:
ez a kard hadseregeket ver szét, megbontja a törvényt,
s királyi koronát teremt, hogy az ő fia legyen az élet királya!
    Mária Terézia katonái strázsálnak a határon,
Faust éj-alakja les ki a felleg alól,
a csecsemő fölött varázsfuvoláján játszik az álom
s az Alpok magas tetején fehéren csillog a hó.
    Az Alpok havas katonái strázsálnak a határon,
de túl az osztrák hegyeken, túl a Lajtán, a Dunán s a Tiszán túl,
az Alföld mély szomorú völgyébe lehajlón –
nótákat csicseregve egy félénk kis búbos pacsirta:
Diószegi Sára tipeg a debreceni sáros fapallón.

4.

Alig tanították meg járni,
bámulta a fénylő eget,
nem volt nagyobb, mint egy madárnyi
s a földről fölemelkedett.

Úgy röpködött, mint egy madárka
a többi csöpp madár között,
s egyszer csak egy hárs-nyíló ága
hegedülve elébe jött.

Kacagott a többi gyerekkel
a föld emelkedő porán,
s egyszer csak reszkető kezekkel
végigfutott a zongorán.

A zöld mező volt zongorája,
a nagy hegyek emeletén
végigfutott keze himbálva
a füvek billentyűzetén.

Lement a Nap a hegyeken túl,
megjött a sok-sok komor árny,
s ő bámult a fellegeken túl –
a Hold játszott egy oboán.

Az éjnek sírt fel fuvolája
a föld alá bukott remény.
S ő volt az élet nagy királya,
a korona fénylett fején.

5.

Most indul Európa felé, kürtjét zendíti a postás –
München-Ausburg-Ludwigsburg-Heidelberg-
    Mainz-Frankfurt-Bonn-Köln-Aachen…
    Csupa álom!
A júniusi Nap Salzburg hegyein túl új lovakat vált,
megjön az ősz, a november, s Párizs gloire-ja
    fénylik a versailles-i platánon.
A levelek zengve hullnak ott az avarba,
    Marquise Pompadour toilette-jén
csak úgy cseng az arany, ott mindennek ezüst,
    arany, gyémánt színe-fénye;
jön a zene ifjú Királya, csattognak a lovak Párizs
    kövezetjén,
Jean-Jacques Rousseau már indul komoran meg-
    halni Ermenonvillébe.
Csillogva fut végig az öröknyál a levegőn, fut
    keletről nyugatra
s északról Délre, hol új várost, új fényt, új eget,
    új Napot lát;
ő csak bámul a messze fonálra, ő csak bámul
    a messze utakra,
mintha hangjegyeket látna emelődni-süllyedni,
    úgy nézi a levegőt, mint a kottát.
Egy kotta neki Párizs, új dalok kristálya csapódik
ki a Tuileriák üvegén, s a felséges királyi családdal
együtt fogadja Versailles-ban, újév éjszakáján,
    a hódolat adóit:
szonáták fénylenek pici fehér ujjaiból, s fekete
    ruhája birkózik a halállal.
Mert a Halál harangoz Versailles csillárjai fölött,
    egész Párizs csupa festék,
festett ég, festett szerelem, s koldusok, vakok,
    bénák robbannak a festett lakodalomba,
Danton és Robespierre közelgő dühétől dörren-
    nek az esték,
villámlik a guillotine, csurran a vér… El innen!
    el! el! a csatornán túl Londonba!
London fölött a köd trónol, de Itália lágy
    muzsikája
ömlik a Tower bástyáiból, vak dokkokon
    narancsfák virulnak,
a Temze óriás torkában horgonyt vet dél tüze
    s észak homálya,
itt futnak át a világ vonalai, melyekről új hárfák
    virágai hullnak.
Még látja a St. James Parkban Britannia ifjú
    királyát, amint hintójából kihajlik
s feléje kacag, feléje int… De mint kották reb
    bennek az évek –
1770… Róma… Fülébe a Miserere morajlik,
XIV. Kelemen hinti feléje a krisztusi Békességet.
Még csak tizennégy esztendős, de már száz-
    negyven év, száznegyven század bástyája
ereszkedik gyönge testére, Velence, Milánó,
    Nápoly csupa fény, csupa pompa –
de a Sixtusi Kápolna tetején koppan a Végzet
    karmesteri pálcája,
megrázkódik, borzong, fáradt kék szemét álomba
    meríti a sötétség ellenpontja.
Még csak tizennégy esztendős, de már úszik
    fölötte az élet –
mint ezüst csengő száll kacaja, de már sejti a
    távolon át,
hogy a Zene zivatarjában elhamvadnak a
    remények,
a kürt hangjára feljön a Hold, s a Napot elfújják
    a fuvolák.

6.

Mindenkinek itt áll a posztja,
itt állnak a hangok elosztva,
a mester fölöttük vezényel,
kergeti a hangot kezével.
A hegedűk úgy hajlanak le,
mint fűzfalombok a mély vizekre,
messziről sír a klarinét –
most kéri vissza életét!

A földbe dobták, összetörték,
eltemette a pillanat,
ömlik szájából a sötétség,
fuvolázik a föld alatt.
Az örök fényesség nyugalma
szálljon át bujdosó porán,
a feltámadás diadalma,
lebegjen égi sátorán!

szozattv


szozat a tiszta hang pozsonyicsata19 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf