Mécs László: Egyszerű krónikácska egy nagyon jó emberről

Menj világgá krónikácska, csermelyecske, csöndes ének,
míg megsemmisülsz ölén a minden-szívek-tengerének…
Tükrözd egy jó ember képét, úgy, amint most rádhajítom:
mind szeresse, a ki átlép rímeden, mint karcsú hídon.

Lángolj, jóság, pásztortűzként: ég a múlt, mint gyatra rőzse.
Régen úri passzióknak hőse volt a kobzok hőse:
Salamon, kit ötszáz ágyas várt, mint kéjek tündérkertje
s nagy Napóleon, ki ezrek, népek vérét csapraverte.

De a Tenger, mely szent hátán hordja létünk ős hajóit:
Istent, munkát és családot: hegedősök tűzvonóit
nem mártotta mámorokba, nem ihlette szent zenére!
Várt a Tenger, várt a Nép új igricek új énekére.

Munkás sorsok milliói! Élet-vemhes ősi Tenger!
Rólad zengek, hisz csöppecskéd az a csöndes, küzdő ember,
aki nem járt oly mezőkön, hol virít az úri hóbort,
kinek golgotás volt útja, mert csak kántortanító volt.

Öt gyermek volt minden kincse és egy ócska zongorája.
Pár selejtes földecskéje s évi hatszáz koronája
volt a bér, hol tót falucska ifjúságát tanítgatta.
Kifogott a szegénységén: minden vágyát elaltatta…

Kántor is volt, jámbor tótok zúgó, ősi ösztön-vágta
ének-áradását kottás, szent mederbe dirigálta.
Nem hallottam énekelni magának, csak mindig másnak:
esketéskor, vagy mikor a Temetőben új sírt ástak…

Napról napra földre verte ellensége, a Szegénység
s mindig talpra segítette Isten és a jó reménység.
Birkózott, imádkozott és messze döngött férfilába:
mert egyszerre három lánya városban járt iskolába.

Tanítását elvégezve, nem dőlt selymes pihenőre.
Fogta botját s ment a messzi, partos hálátlan mezőre.
Mint mesékben a szegénynek: két tehénke volt a ökre,
azzal szántogatta földjét s áldást szórt a zord rögökre.

Őszi kép: apám s a béres szántanak s én boldog gyermek
ott vigyázok az üszőkre, míg a bokrok közt legelnek.
Vadkörtének odvas törzse mellé nyirkos rőzsét hordok,
meggyúl végre, mert a tűznek bűvös tót igéket mondok…

…Aztán én is úri módon kultúr-iskolába mentem.
Újra több gond, több barázda a szülői homlok-renden…
Papja mélyen megvetette, mert ruhája foltos, ócska
s így beszélt a gazdasszonyhoz: Ah, a rongyos tanítócska.

Nem bántotta borgőz, kártya, mégis volt egy szenvedélye:
méhest épített a partos kertben, fent a meredélyre.
Oda bújt el, ott pipázott napok hosszat, hetek hosszat:
s mint szerelmes nézte népét, méheit, kik mézet hoztak.

Messzi tájak tarka szirma csalta dolgos, zengő népét:
jöttek, mentek, énekeltek s mézzel tömték fészkük lépét.
– És egy részét (vérző szívvel!) jaj, kiölte ősz határán:
iskolába kellett mennünk s könyvet vett a méznek árán.

És legyőzte a Nyomort, mert minden vágyát eltagadta…
Kultúr-kútjait betömte gondok csörtető csapatja,
könyveit rég nem forgatta s műveltsége csak lepergett…
– Ám az iskolákban könyvek mézén hízott öt nagy gyermek…

Minden szépségét lenyeste, hogy mibennünk kiviruljon.
Lelke szirmait lerázta, hogy a harmat mind ránk hulljon…
Ha földjébe vetett volna hejehuját, vad vigalmat,
akkor most a lelkem volna dudvaverte durva parlag.

Térdig jártam a tudásnak, művészetnek tarka rétjén,
(mert egy éven alig egyszer-kétszer volt bor szűk ebédjén.)
Szárnyam van, hogy szállni tudjak s még a múltat is bejárom,
(mert ő mindig földön csúszott és nyakában súlyos járom.)

Nem tud Michel Angelóról, Raffaelről, Coreggióról:
de hogy én láthassam őket, most is, őszen harcol, spórol.
Szíve szépségek szigetje, hol Robinson volt a Jóság…
Versem vidd el minden szívhez, küzdő századunk hajósát!

Most bocsásd meg nekem Testvér, hogy apámról énekeltem.
Én a Tengerről daloltam, mely fölséges, mérhetetlen,
melynek csöppje az apád is! Az enyémet ismerem!
Isten csókja minden csöppjén: minden jámbor emberen!

szozattv


szozat a tiszta hang pozsonyicsata19 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf