Szombati Szabó István: Professzor Hatvani István

A szép hajdan regés korában
Élt egy professzor hajdanában,
Kiről az ének szól ma is.
Ördögnek hitte őt a népe
S nevét övezve száz mesébe,
Beszélnek róla még ma is.

Mondják: a föld rengett ropogva
S hullott a csillag záporozva
Az-éjjel, melyen született.
Medrükből nagy-vizek kicsaptak
S a földön rémek táboroztak,
Midőn világra született.

Egy szűk, poros padlás-szobában
Lakott halálig egymagában,
A vén kollégiumba' fenn.
Nem látta volna soha senki
Imádkozván templomba menni.
Ott élt az iskolába' fenn.

Nevére rémületbe estek
És hókusz-pókuszban kerestek
Láttára védelmet sokan.
S a nyügös, rivó, rossz gyereknek
Nevéből fonták rettenetnek
Csititó korbácsát sokan.

Mondják: haladt hordóra ülve,
Vagy tüzes karikán repülve,
De uton járni sose járt.
Máskor meg ablakába állott
S varju-alakban földre szállott,
De ember-uton sose járt.

Sokszor tanit az iskolában
És magyarázva legjavában:
Kénkő-füst csapkod szerte szét.
S a föld alól szörnyű zavarral
Sok láthatatlan réme nyargal
Elő s alá-fel, szerteszét.

Sokszor megint kettős alakban
Mutatkozik hol itt, hol ottan.
És itt is van, s ott is ott.
Ma órahosszat "főre" látják,
S ott benn tanítja sok deákját,
Ép egy időben, itt, meg ott!

Ha titkos jelt vet ajtajára:
Az ördög ott terem szavára
S parancsát teljesítni kész.
Élőt megöl, holtat feltámaszt,
Rajzolt testet élőre választ
S a Sátán parancsára kész.

Titokban kereszt-utra jár ki
S nem restel éjfélt is kivárni
A temetői éjszakán.
Megkushad egy ó-sirgödörben,
Büvös-botja rajzolta körben,
A rémletes nagy éjszakán.

S idézvén szörnyeit pokolnak:
Vinnyogva, nyiva felloholnak
A sír s halál vad rémei:
Csontváz, halálfej, szörnyü árnyak
S félénken uj parancsra várnak
Szerződött szolga-rémei.

E vihorászó rém-sereggel
Fut át az utcán kora-reggel,
Kergetvén alvók álmait.
És rejtve őket könyvlapokba:
Tanulja titkukat titokba',
Eladva értök álmait.

Egyszer, hogy máját tréfa furta,
Belézökkent a földesurba
A mágyókás professzor ur:
Gyalog s lovas fogadva rája,
Hogy Sámsont hamarabb bejárja
Az egyik vagy a másik ur.

Amaz sarkantyut ad lovának.
Emez hintót rajzol magának
A porba s hozzá négy lovat.
Amazt lova szélvészt ragadja
S emennek vágtat gyors fogatja -
(Mert rajzolt hozzá jó lovat.)

A földes-ur ámulva nézi:
A fogat már-már megelőzi
És benne doktor Hatvani...
Fél-célhoz érve visszafordul:
De im! egy zörrenő bokorbul
Megint előtte Hatvani.

Lovát most sarkantyuba kapja...
Marad a mágyikuk fogatja
S ő mindjárt itt a cél előtt! -
De odaérve holtra-bámul:
Most lép ki rajzolt kocsijábúl
A doktor, ép a cél előtt!

Másszor magához invitálja
A magisztrátust vacsorára,
Pedig szobája ám kicsiny.
Mit s hová fog elébök tenni?
Cselédje nincs, konyhája semmi
És a szobája oly kicsiny!?

Tréfára gondol minden ember
S egymást taposva, sanda szemmel
A házigazdát nézi mind,
Kérdezve: Vajh' kivel ha főzet? ...
- De im, feljebb száll a tetőzet
S bámulva néz egymásra mind.

Falak kijebb vonulnak rendre,
Tágas terem lesz egy-ütemre
A kis padlás-szobácska, lám!
S helyén s szüz, kopasz falaknak
Virág-lugas és jó falatnak
Izes gyümölcs terem... No lám!

Tiz szolga étket hord serényen,
Tiz másik, hogy tányért cseréljen:
Áll hátrább, finom szolganép.
S a fejedelmi lakomához
Pompás izü jó bort korcsmároz
A libériás szolganép.

(Ám az-nap törökök császára
Csak várhatott a vacsorára,
De mindhiába várhatott.
Eltünt a fényes konyha - lám csak!
És hire-hamva a szakácsnak!
No, arra ugyan várhatott.)

S végén a pompás lakomának,
Vendégei ámulva járnak
A szép virág-lugas körül.
Narancs, füge, tök és uborka
Virágos, eleven bokorba'
Csüng itt-meg-ott körös-körül.

A szenátornék itten-ottan
Letépnek egyet nagy titokban,
De "jaj" felel reá legott.
S egy disztököt ahogy levágtak;
Szenátor ur beléje sápadt.
"Jaj! Jaj!" - kiáltozott legott.

Másik sivitva fogta orrát,
Mig hitvestársa egy uborkát
Loppal, sebtében szaggatott
S ez-azza érzi minden urnak,
Ha bárminő gyümölcshö' nyulnak...
(A tolvaj bennük szaggatott.)

De most jön még a tréfa vége.
A vendégnép a nagy beszédbe'
Se lát, se hall, csak jót nevet.
Ám kél körükben furcsa lárma.
(Viz ömlik szét a tág szobába...)
Ez itt sikolt, az ott nevet.

Hanem a viz dagadva árad.
Már mind benyelte a bokákat
S ez az ördöngős nincs sehol!?
Asztalra másznak, székre kapnak,
Szitokba, könnybe felfakadnak,
Nem látván mentséget sehol.

De jaj, a viz még egyre nő fel.
Szemérme birkózik a nővel,
Szoknyáját nyakba kapja mind...
Lesz tán e bajból menedéke:
(S ruhájának se lenne vége!)
Reménykedik szegényke mind.

Elbámul ám a férfi-ember:
Sosem volt Debrecenbe' tenger!
Ily áradás hát hogy lehet?!
Tiszának csöndesebb a kedve,
Semhogy felmásszék emeletre...
Biz új özönviz... meglehet!

S most már halálra szánva szentül:
Vég-énekük magossba zendül...
De hol van mégis Hatvani?
De im (- ki látott ily csodákat? -)
A viz egy-szóra visszaárad
S belép nevetve Hatvani.

Máskor megint egy disznótorban
( - Szükséget látva már a borban -)
A földre guggol Hatvani.
És mint egykor Krisztus Kánába'
( - Csapot vervén asztal lábába -)
Varázsol jó bort Hatvani.

(Másnap csodát beszél a város.
Hogy boszorkányság, már világos,
Amit e mágyókás müvel!
A püspöknek tegnapról mára
Eltünt a bora egy-csapásra...
Ilyet csak ördöngős müvel!)

Ugy éjféltájt aztán mehetnék
Hazafelé már mind a vendég;
De nagy pihékben hull a hó.
S e romlandó, esendő testtel
Gyalog menni, bizony, ma restel,
Hisz térdig-érő már a hó!

A bor-mámor fejökbe szállott,
Szemökre rózsaszinü hályog:
Az ut gyalog ezért nehéz.
De "tett" a doktor "gondolatja" -
A hóba rajzol ócska botja:
Hogy mit, kilelni nem nehéz.

A mámoros nép nézi, látja:
Ott vár már sorba rá a szánka
Fogatlanul, az udvaron.
Nincs ló! De itt lesz egy-csapásra
A tanár markos, sok deákja
Szánkó előtt az udvaron!

Ha tiz a vendég: tiz a szánka,
Egy jut minden két-két deákra:
Az ut nem tart nagyon soká.
Szépecskén, rendre hát beülnek,
A szájak mind lecsendesülnek
És elszunnyadnak nem soká!

De reggel ( - ó, Isten csudája! -)
Lyukas mindnek a putinája
S kopása helye fáj nagyon...
Esküdne rája mind halálig,
Hogy szánkán szánkázott hazáig...
De az ügy rejtélyes nagyon.

(Mert nagy a tudós tudománya,
Egész világ bölcsen belátja
S tanulja tőle sok deák!
Csak az az egy nagyon homályos
Honnan vett szánkát a tudákos
És hogy lett ló a husz deák?)

Az asszonyok már rég kilelték,
Hogy az ördögnek adta lelkét;
Attól lehet e tudomány.
Mikor még ott volt bölcsejébe'...
Kapott egy kis könyvet cserébe...
S ott megvolt minden tudomány.

A mult s jövő titkát bezárva
Rejté e kis könyvecske zára,
De abból más nem olvasott.
Egy vén-deák egyszer kileste,
De rögtön porrá vált a teste
D így abból ő sem olvasott.

(Talán a szive vitte rája,
Vagy az volt legjobbik deákja?
De szánta vesztét e tanár.
S az ördöggel, ki szétcibálta,
Holtából életre citálta
Vétő deákját a tanár.)

E könyvet akkortól idáig
Nem látta senki mostanáig
A vén kollégiumba' fenn.
(Egy asszonyhajszál tartja fogva,
Láthatatlan, titkos sarokba'
A vén kollégiumba' fenn.)

Homály borítja már e titkot:
Tanulta-é, vagy már tanitott
E könyvből doktor Hatvani.
De egyszer - (most is igy beszélik)
Ördögnek adta át a székit
E könyvvel doktor Hatvani.

Titkos jelek, abrakadabrák
Tarkázták teli már a táblát,
Tanitván azzal mathezist.
De tul az alján a talárnak
Ló-lába látszott a tanárnak,
Ki oktatá a mathezist.

Mondják: halottakkal komázott,
Az ördögökkel cimborázott...
A tudománya ez csupán.
A Sátánnak lelkét eladta
S a poklot sirjává fogadta...
Ördöngő ember volt csupán.

De amidőn eljött az óra,
Hogy üssön földi bucsuzóra
S a kontraktussa már lejárt:
Még élni vágyva, sírt tagadva,
A kontraktussát eltagadta...
De már az óra, jaj, lejárt.

Az ördögökkel harcba szálla.
(Hallott szörnyü viaskodása
A zárt szobának ajtaján.
Döngött a padló végtusáján...)
Erősebb volt: győzött a Sátán...
És láng csapott ki ajtaján.

S a háztető kéményes ormán
Egy karvaly ült setét-mogorván,
Előtte egy fehér galamb.
(Az utca népe félve látta,
Amint a karvaly holtra vágta
S lehullt a szép fehér galamb.)

Elvégződvén nagy tusája,
A lombikos, rejtek-szobába'
Már halva lelték Hatvanit.
Lombik, göreb, mind összetörve
S hatalma, büvös titkos könyve
Nem éleszté fel Hatvanit.

Nevére rémületbe esnek
És hókusz-pókuszban keresnek
Ma is védelmet még sokan.
S a siró, nyügös, rossz gyereknek
Nevéből fonják rettenetnek
Csititó korbácsát sokan.