Ásgúthy Erzsébet: Történet a Petrezselyem utcából

A keskeny Petrezselyem utca beugró szögletében állt egy zöld zsalus kicsiny hát. Magas tetején szélkakas forgott, az ablakokat hasas vasrostélyok védték, s még két árva juharfa is meglombosodott tavasz táján az apró udvaron. Igazán olyan volt az egész, mintha csak azért felejtették volna itt, hogy illő helyen húzódhassék meg benne a három Váczy kisasszony.

    Elhagyott, csendes volt ez a kis zsákutca. Szinte ájtatos hangulatot lehelt magából, mintha kívül esett volna a közeli valóságon. A város vérkeringésének lüktetése ide már nem ért el.

    De ha duhaj jókedv nem verte is fel a macskaköves utca halk magányát, azért csendes derű melegített benne. A sárga falú házak között délelőttönként Gavallér, a sánta verklis tartotta körsétáját, délutánonként pedig a virágos ablakok mögül kiszűrődő zongoraszó tette vidorabbá a környéket. Itt még „klavéroztak” a műveltséget ambicionáló kisasszonykák, s vasárnaponként recsegő hangú gramofonok terjesztették a romantikus slágereket.

    Nyáridőn aztán mindez összevegyült a varrógépek kattogó zajával, melyet a Váczy kisasszonyok szorgalma hajtott, s a nyitott ablakon át még halkan zümmögő éneküket is ki lehetett venni, amint a fehér fátylak és selymek fölé hajolva, átszellemülten dudorásztak. Szinte eltemette őket a habos, csipkés rengeteg, amelyben lázasan vájkáltak reggeltől estig. Reggeltől estig villogott kezükben a tű, csattogott az olló, hogy végül is egy-egy csodába illő remekmű kerüljön napfényre ide-oda cikázó ujjaik alól.

    Híre is volt a Váczy kisasszonyok ruháinak, nagy híre, mindenfelé. Messze vidékről jöttek az anyák, jöttek a lányok, remegő, fiatal szüzek, kíváncsi kicsi hajadonok, s hozták a vég selymeket, csipkéket és fátylakat, hogy a három kisasszony varrja meg belőlük számukra a boldogság mindenkori várászos egyenruháját.

    Mert nem varrtak mást a Váczy kisasszonyok, mint – csupán és kizárólag – esküvői díszruhát. Selymes, fátylas, hófehér burkot szőke és barna, dundi vagy törékeny menyasszonyok részére. Leheletszerű csomagolást a sejtelmes leányálmok köré. Varrtak, varrtak, remegő kézzel, izgatottan, mintha csakugyan rajtuk múlott volna mindenkinek a boldogsága. Varrták, varrták a habselyem menyasszonyi ruhákat egész életükben, mintha ezzel akarták volna kárpótolni magukat a saját elmaradt nászi köntösükért.

    S amint elgyönyörködtek egy-egy kész remekükben, a lágyan elterülő uszály redőiben, a művészien hímzett fátyol omlásában, valamelyikükből hirtelen sóhaj szakadt:

    - Ó, be gonoszak is a férfiak!… Be gonoszak!…

    - Isten őrizz tőlük! – tört ki a másik is. S kiégett szemmel riadtan összenéztek. A harmadik meg csak bólogatott bölcsen, s még tán keresztet is vetett, hogy elűzze közelükből a gonosz szellemet, aki mégis mindig odalopakodik, ahol nem kívánják.

    Csak ült hát, s bólogatott Viktus, a legidősebb, mint minden titkok tudója. Ő volt a család feje, s nagynénje a másik kettőnek. Apjuk halála után költözött hozzá a két fiatalabb Váczy lány. Azóta aztán az idő múlásával megkülönböztetés nélkül, egyszerűen Váczy kisasszonyoknak hívták őket.

    Ült hát Viktus néni szokott helyén, a porcelánszegecses bőrdívány sarkában, apróra összegubbaszkodva, mint egy tollát hullató ázott madár. Csont és bőr volt már, csak két szeme égett a selyemfátyol fölé szegezve, melyre gyöngyöltéseivel ő hímezte a legszebb mintákat. Okuláré nélkül égett ma is a két karbunkulusa száradó kis testben, mint izzón árulkodó jele az egykori szépségnek, sötéten izzó szemrehányással az élet felé, amely őt így kisemmizte, így megtépázta. Két béna kis lába magas zsámolyra ágyazva húzódott meg a soványka test alatt, mint hasztalan jószág, amelyre úgysincs többé szükség. Régen lemaradt vele a nagy versenyfutásban, még valahol az ifjúság küszöbén, az iramok, a gáttalan nekifutások idején. Mióta a húgaival összeköltözött, nem is igen látták többé kopogó botjára támaszkodva átbicegni a macskaköveken a Petrezselyem utca lakói.

    Azóta leginkább Paulinka jár bevásárolni a tejcsarnokba, a fűszereshez meg a pékhez. Ő vezeti a háztartást is, s dalolni is leginkább ő szokott közülük. Igaz, nem úgy, mint valamikor régen, pirkadó hajnalokon, reggelig tartó mulatozás közben, mikor a fülébe vagy az ablaka alatt húzta a cigány… De hát akkor az más volt. Akkor vele csengett egy másik erős hang is, hol mámorosan, édes-búsan, hol szilajon, de mindig úgy, hogy bársonyos hullámok simogatták tőle a szíve táját… Talán még ma is… még ma is érzi… Ha hagyná! Ha nem űzné el magától minden ilyen feltörekvő gonosz indulatot!… Tönkrement úrilányok sivár életútján csak keserű mérföldkő minden ilyen emlék…

    Lám, a nővére, lám, Izuka mennyivel okosabb. Hogyan tud hallgatni az ilyen dolgokról, mint a sír. Hallgatni egy életen át összeszorított szájjal, száraz szemmel, attól a perctől kezdve, hogy egy égő szemű fiatal tisztecske olyan egykettőre garnizont cserélt, mikor magukra maradtak az apjuk halála után. Azóta Izuka nem szól róla, pedig valamikor be sokat forgatták egymás közt a nevét! Mással se igen állt szóba többé aztán, mint aki örökre elijedt a férfihangtól.

    Így elmélkedett magában Paulinka, miközben az uszályos selymeket vasalta, s csak a kapucsengő berregésére rezzent föl.

    Mit hoz vajon a postás ilyen szokatlan időben? – tűnődött magában. De már amikor Izuka kinyúlt a rácson, hogy átvegye a sürgönyt, tudta, hogy csak valami rosszat várhatnak ettől a szokatlan eseménytől.

    Még be sem ért a belső szobába, már hallotta a Viktus rekedt jajdulását:

    - Jaj… jaj… a Gazsi!

    - Mi az? Mi van Gazsival? – kapkodták kezéből a sürgönyt a lányok.

    - Gazsit szívszélhűdés érte. Szerdán temetjük. Vilmuska pénteken érkezik – olvasták a híradást, melyet Gazsi valamelyik cimborája menesztett.

    - Jaj, haj, szegény öcsém! – nyögte feldúltan Viktus néni. – Hát már te is… te is… Ilyen fiatalon… S még csak a temetésére sem mehetek el.

    Gazsi Tokajban lakott, s a Viktus néni testvéröccse volt. Özvegyember egy kislánnyal, s valószínű, hogy a bő termésű tokaji hegyek közelsége is hozzájárult némileg korai halálához.

    - Vilmuska pénteken érkezik… – böngészte tovább a sürgönyt Izuka.

    - Vilmuska! Ó, szegény kis árva! Apa nélkül, anya nélkül… – vett erőt megint az ellágyulás Viktuson, s omlottak bőven a könnyei.

    - S most idejön hozzánk – mondta félig kérdőn, félig megállapítva Paulinka.

    - Hogyan? Ide? – eszmélt fel Viktus. – Hozzánk?

    S pillanatnyi szünet után:

    - Hát persze hogy hozzánk… hová is menne másüvé?… – sóhajtott maga elé felázott szívvel. – Majd csak felneveljük valahogy szegény kis gyereket.

    De mikor a „szegény kis gyerek” megérkezett, kiderült, hogy nem is olyan gyerek már. Szépen fejlett sudár fiatal lány állt előttük, tizennyolc évének bomladozó ígéretével. Első percben szinte visszahőköltek tőle, de aztán igaz rokoni szeretettel ölelték sorban a szívükre. Majd egyesült erővel nekiláttak a nevelésének, mert az bizony észrevehető hiányokat mutatott.

    Eleinte ugyan kissé nehezen fogott a tanítás s a bölcs szó a még kemény és nyers anyagon. De később a csendes őszi esték és hosszú téli délutánok jóságos hangú, oktató duruzsolásaiban könnyen formálhatóvá puhult a Vilmuska lelke is. A napok változatlan pergését csak egy-egy újabb menyasszonyi remekmű diadalmas befejezése szakította meg időnként néhány gyönyörködtető pillanatra.

    De ez is elég volt ahhoz, hogy Vilmuska szívét titokzatos sejtelmek ejtsék rabul, s nyugtalan álmai legyenek éjszakánként. Hanem a Váczy kisasszonyok ismerték már ennek az orvosságát. Külön-külön elmesélték Vilmuskának kipróbált történeteiket a férfiak gonoszságáról, azonkívül rávették, hogy gyakrabban eljárjon a páter gvárdián szentleckéire.

    Vilmuska engedelmes lányka volt, megszívlelte nénjei tanítását, s a páter gvárdián előadásait is egyre gyakrabban látogatta.

    Történt egy este – úgy tavasz felé lehetett –, hogy Vilmuska nagy késéssel érkezett meg a vacsorához. Kifulladtan, nekipirultan esett be az ajtón aggódó nénjei közé. Mint mondottam nagyon ottfelejtkezett a gvárdián úr szentbeszédje után, aki ma különösen ékesen szólt a hajadon leányok kötelességeiről.

    A Váczy kisasszonyok megbocsátóan bólogattak, Vilmuska szeme pedig nyugtalanul röpködött szerte a szobában, mint a kalitkába zárt madár. Röpködött, röpködött, majd hirtelen fennakadt a legújabb – közszemlére kitett – menyasszonyi remeken. Nézte, nézte a ruhát, szemét ellepte a könny, s egyszerre csak szívet tépő, hangos zokogásban tört ki:

    - Jaj be szép!… Istenem, be gyönyörű!… – zokogta –, és nekem sohs-soha nem lesz ilyen ünneplő ruhám… mert,,, mert a férfiak oly gonoszak… olyan nagyon gonoszak…

    A Váczy kisasszonyok összenéztek, majd hangosan sóhajtottak. Viktus némán bólogatott, a két nővér pedig felváltva simogatta Vilmuska fejét, miközben halkan vigasztalták.

    Azután aludni tértek, mint minden este. Vilmuska is elbúcsúzott, mint rendesen. Sorra csókolta nénjeit, talán ma még melegebben, mint máskor, s azzal nyugovóra tért ő is.

    Reggelre pedig nem volt sehol.

    Eltűnt a házból. Eltűnt nyomtalanul, mintha ott se eltt volna soha. Néma kérdőjelet hagyott csak maga után.

    Megbontatlanul állt a józan kis vaságy a homályos alkóv mélyén, s a hűvös tekintetű bútorok sem tudtak választ adni a Váczy kisasszonyok csapongó kérdéseire. Jajongva kereték a titok nyitját, de mindhiába. Csak a nyitott vasrostélyos ablakon át táncolt ki könnyelműen a fehér mullfüggöny, s messze lengett a pajkos tavaszi szélben, mintha búcsút intene valaki után…

    Úgy mondják, voltak egyesek, akik mintha látták volna Vilmuskát hajnaltájt a sarkon egy csukott kocsiba beszállni. A kocsi mellett az a barna fiatalember várta, akivel együtt szoktak volt sétálgatni estefelé a ferencesek klastroma előtt.

    De hát mindez – úgy lehet – csúnya pletykálkodás volt csupán, amit a Petrezselyem utca lakói terjesztettek egymás közt.

    A három Váczy kisasszony bizony sohasem hitte el.

    Csak borongós délutánokon vagy tavaszi hóolvadás idején emlékeztek olykor suttogva a hűtelen leányra, akit messze vitt a vágya, s ilyenkor sose mulasztották el, hogy halk borzongással összébb húzódva, újra és újra ki ne cseréljék keserűvé érett tapasztalataikat a férfiak félelmetes fajáról, akik „olyan, de olyan nagyon gonoszak” tudnak lenni…

szozattv


szozat a tiszta hang attila LSApokabacsi attilaprokopp Mátyás király szine 2019. 01. 26. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK plakát 02 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf