Weöres Sándor: Kodály Zoltán

Örvendj, Pannonia, szökkenj virágba:
ezentúl én vagyok a te mosolygó lelked,
én állok kicsinyeid ágya mellett,
lépteiket az én dalom fogadja
és csalogatja folyton magasabbra
mint a sziklán vérnyom a vadászt. Ki engem
hallgat már bölcsőjében és tovább:
szándéka ellen is színig telik
szándékommal, s nem ád okot haragra.
Itt minden szívet én vettem magamra,
kezem között melengetem, és rátapad
nem-földi asszonyillat bélyege.
Itt minden lépést én vettem magamra,
alájagördül vérem szőnyege.
Árát megadtam. Örvendj, szökj virágba:
a kóbor széltől elragadtalak,
hogy tiszta szálból szőjjem a jövődet.
Sorsod vagyok, és sorsod az enyém.