Sáfáry László kárpátaljai tanár, költő

safary laszloAz Adriától a Kárpátokig – játszhatnánk el a Sáfáry-család munkahelyi állomásaival. A valóság azonban kevésbé hangzatos és romantikus. Fiuméból – a magyar tengerészkolóniából Munkácsra, egy Kelet-magyarországi vásárvárosba kerültek, ahol a mérnökcsalád lakása csöppnyi boldog sziget volt a balkáni háborúk korában született Sáfáry László számára. De a kárpáti áttörésről, a majdnem a munkácsi várig húzódó barakk-kórházakról, a menekültekről, megszállókról vélhetőleg még csak villanásnyi és áttételes élményei voltak. Munkácson született 1910.november 16-án.
Az eredetileg Fiumében élő tengerésztiszt édesapa [ott végezte az akadémiát] a csurgói születésű Sáfáry József, második diplomájának megszerzése után elment dolgozni a Felvidékre, a Latorca-parti városba. Itt ismerkedett meg feleségével, egy régi munkácsi család gyermekével, Máriával. Édesapja kataszteri mérnök, de az első világháborút követő államfordulatkor[Trianon után Kárpátalját Csehszlovákiához csatolják] nem tett le hivatali esküt, ezért állásából felmentették, és alkalmi munkából tengette életét. A leendő költő gyermekként apja társaságában bejárta a hegyvidéket, megismerte az itt élő nép nyomorát, magyarokét, huculokét és ruszinokét egyaránt. Csehszlovák, később magyar állampolgárként szökve-bujkálva Sátoraljaújhelyen a piaristáknál végzett gimnázium és az önfenntartásért folyó folyamatos napi harcban sokat nélkülözött, [ezért] az eltelt tíz budapesti egyetemi év[1928-től a Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészkarán szerzett magyar-latin szakos tanári diplomát] már a kínkeserves valóság; az otthonmaradottak nehéz sorsának megváltása.

Erős vagyok

Erős vagyok, mint a csákány,
a viskók hajlott falát lebontom.
Öreg legény,
fázol a szeles sikátorokban,
szorítsd meg kezemet,
két kéz melegebb a társtalannál,
és arcod száz ráncának anyját én is ösmerem.


Közben rendszeresen munkát kellett vállalnia, s tehetsége gondozásának, kötetei kiadásának – a belső parancsnak is – engedelmeskednie kellett, csak az időközben szerzett barátai jóindulatára számíthatott. Az egyetemi tanulmányok részeként az 1939/40-es tanévben mint szigorló tanárt óraadóként alkalmazták a munkácsi magyar–orosz tanítóképzőben, majd a Munkácsi Magyar Királyi Árpád Fejedelem Gimnáziumban [ma Puskin nevét viselő orosz iskola] oktatta a magyart és a latint. Az egyetemen fogalmazza meg figyelemre méltó tanulmányát „Nyugat-európai ízlésáramlatok a felvidéki magyar költészetben [1920–1938]”(1) címmel, melyet doktori disszertációvá akart fejleszteni, de a második világháború megakadályozta.
*
„Az összeomlás, mely a magyarságra a világháború után rászakadt, közel egymillió magyart juttatott Csehszlovákiának, ennek a hirtelen és gyorsan született, és ezt az „amerikai tempót” további életében és halálában is megőrző fiatal államnak. Az elszakított magyarság nem rendelkezett zárt területi egységgel, s így nem rendelkezett önálló szellemi hagyományokkal sem, melyek az ismeretlenbe zuhanás után azonnal kristályosítható magvát adták volna szellemi magatartásának…
A felvidéki költő az államfordulatig Budapesten keresztül ismerkedett meg a nyugat–európai ízlésáramlatokkal. Budapest szerepe ezután sem szűnt meg, de már nem volt kizárólagos, még a köztársaság első éveiben sem…
A magasabb rendű kritika a Felvidéken nem tudott kialakulni, csak igen szórványosan jelentkezett egy-egy cikkben, bírálatban. A megítélés alapja rendszerint a világnézet volt. Formakérdések szempontjából nagyon ritkán nyúlnak a művekhez. Ez a hiány mindvégig megakadályozta az értékek tisztázódását, így aztán megdöbbentést és érzékeny megbántódást keltett, ha egy-egy budapesti bíráló pusztán a művészet és mesterség szemszögéből tekintett a felvidéki költészet alkotásaira (pl. Illés Endre, Nyugat, 1933)…
Kállay Miklós mondja egy helyen – példaként említve Walt Whitman szabadverseit –, hogy a modern líra első pillantásra prózának tűnő nyelve sokkal távolabb áll a prózától, mint a realista költészet ütemes, strófás szerkezetű termékei. Amit azonban fellelhetünk Whitman verseiben, nem mindig, sőt igen ritkán találjuk meg abban a baloldali költészetben, melynek alkotásait gáttalan örömmel fogadta a vele azonos világnézetű kritika. Ugyanezt a kritikátlan kritikát láthatjuk akkor is, mikor a konzervatív felvidéki kritikusok tárgyalják a múlt század formaeredményeinek alapján álló költői alkotásokat, ha azok a konzervatív nemzeti gondolatot szolgálják. Egymás műveinek megítélésében pedig a két tábor kiindulópontja a jócskán előlegezett balítélet volt. Ezen csak néhány bíráló tudott felülemelkedni, de ezek is csak a költők emberi magatartását vizsgálták, emberi magatartásuknak általános értékű, s a kisebbségi élet teljességében hasznosítható jegyeit keresték. A költői magatartás kérdéshez, a mesterséges műgondjaihoz azonban kevés érzékük volt.
A köztársaság(2) első 5 évében a nyugat–európai áramlatokkal az emigránsok sajtóján keresztül ismerkedett meg a fiatal felvidéki tollforgató. A Bécsi Magyar Újság, a Tűz s nem utolsósorban Kassák Ma című folyóirata szállították az ösztönzéseket példák, manifesztumok és ismertető cikkek alakjában. Az „izmusok” harsogásának kora volt ez. Az eszményeiben csalódott polgári lélek kereste az új szellemet, mely kivezeti csömöréből, s kereste az új kifejezési formákat az új szellem számára. Egyesek megtalálták a nekik megfelelő új szellemiséget, mások új kifejezési formákat találtak, de a tiszta új bort s a megfelelő új tömlőt hozzá kevesen találták meg. Akik megtalálták, azok nagy művészek s egyben nagy formaművészek is, mert nem az a formaművész, aki minél több régi forma – sokszor játékos – variálására képes.
Az izmusok elsője, a futurizmus még a háború idején harcolta meg a maga harcát. A pepecselő dekorálás helyett a dolgok dinamikáját, gyors lüktetését hangsúlyozta ki. Maga a futurizmus azonban közvetlen hatást alig tett a magyar költészetre, a felvidékire egyáltalán nem. Az a két újító mozgalom, mellyel megismerkedtek a felvidékiek: a németek expresszionizmusa és a franciák kubizmusa, helyesebben szürrealizmusa volt…
Ha… összegezni akarom a nyugat–európai ízlésáramlatok szerepét a felvidéki magyar költészetben, akkor azt kell elsősorban megállapítanom, hogy Nyugat–Európát itt leginkább Németország, a németek irodalmi mozgalmai képviselték. Az expresszionizmus, az új tárgyilagosság különböző válfajai mind a német költészet révén váltak a Felvidéken is ható tényezőkké. Másodiknak a francia szellemet, a francia irodalmi kezdeményezéseket kell említenem, bár a szimbolizmussal nem közvetlenül ismerkedtek meg a felvidékiek, hanem többnyire Budapesten keresztül még az összeomlás előtt. A szürrealizmus azonban már későbbi ismeretség, a kisebbségi sors idejére eső élmény volt. Harmadik helyre tehetjük a cseheket, azaz Wolker költészetét. Más népek irodalmi mozgalmai nem hatottak, Walt Whitman kései megismerése is másodkézből történt.
Az egyes ízlésáramlatok közül a legnagyobb hatást kétségtelenül az expresszionizmus tette. Expresszionista költőnk nem sok van, de ettől függetlenül a mozgalomtól tanultuk a szabadverset, a merészséget az emeltebb hangra, akár az egzaltációig, a megszabadulást a fölösleges jelzőktől. A mértéket, az egyszerűséget, a szellem tisztaságát a merész asszociációkkal együtt a francia Apollinaire példázta annak, aki hozzájutott. Az új tárgyilagosság felvidéki elindulásához nem nagyon kellett külföldi indíték, de kétségtelenül sok példát és ösztönzést nyújtott a németek Arbeiterdichtungja és dokumentációs költészete.
E nyugati áramlatok hatása azonban nem volt olyan mértékű, hogy költőink eredeti, egyéni hangját elvette volna tőlünk. Valamennyi ízlésáramlat megkapta a Felvidéken a couleur locale-t, mert hiszen kellett is, hogy a más táj, más körülmények, más emberek ezt megadják nekik.
S ha megkérdezik tőlem, hozott-e a felvidéki magyar költészet az egyetemes magyar költészet számára valami újat, valami különöset stílusban és ízlésben, azt válaszolok, hogy nem sokat. A 18 évig tartó munkájával, a közönséghez való szoros kapcsolataival, egymás ízlésáramlatok gyakorlati megismerkedésével azonban feltétlenül hozzájárult a felvidéki fiatalság neveléséhez. Ennek köszönhetően a felvidéki fiatalságban megvan a szépség szeretete, a költő és költészet megbecsülése, némi jártasság és ízlés olvasmányainak megválogatásában, egyszóval: olvasóközönség.”    
         *

Látófa

Magas látófa áll a földeken,
a csősz itt őrködik, ha van mire,
most fehér körös-körül az egész láthatár,
esik a hó,
lépéseimnek sincsen már nyomuk.
A hó alatt most pihen a föld,
a meleg földben nő a csíra…
A világ már régtől régen teremti önmagát,
forró szelek suhantak át a tengeren,
teremtő porszemek hulltak alá
itt a földeken
s amott a dombok szikláira,
mégis hiába lesz az aratás,
kevés embernek lesz kenyere,
hiába lesz a szüret,
kevés embernek lesz bora.
A teremtés munkája elakadt,
nem elég lesni a napot, esőt,
az időjósok jelentéseit,
a szelek szárnyán sem jön teremtő, finom homok.
De porszem vagyok,
porszem vagy te is,
és mindannyi ember, ki jobbat akar,
nem hiába hulltunk az életbe a határtalan időből,
a teremtés munkája folytatásra vár,
az idő parancsát nekünk kell teljesíteni!
Akár lágy homok leszünk,
akár viharként fogunk a földre lezuhanni,
derékba fognak törni a korhadt fák
és a korhadt emberek!

                                                 /Magyar Írás/
 


 Közben megmártózott Európában – a határokon átdübörgő avantgárdban is.  Hazatérve Sáfáry mégis Kárpátaljáról ír, arról a földdarabról, amelynek lakói ezer év óta ország gyepűjén, az államot és világot formáló szándékok perifériáján éltek. Annak a földdarabnak a szószólója, amely évszázadok során alku és kifosztások-szabadrablások (3) tárgya volt. Első irodalmi próbálkozásai gimnazista korában látnak nyomdafestéket.

A Múzsához

Euterpe! Te kedves múzsa, ki oly sok ifjú lelkét lángra gyújthatott,
S őket aztán az ifjúsággal együtt kegyetlen otthagyod,
Mások után nézel, kik még ifjak és remélnek,
S kiknek ajkán aztán az ifjúsággal elhal az ének.
Múzsa te, csapodár ne csalj meg engem.
Maradj velem, engedd énekelnem
Ifjúságom múltán, elmúlt ifjúságom,
Ha lelkem vigaszát másutt nem találom.
Kísérj végig küzdelmes, nehéz éltemen.
Euterpe! Múzsák múzsája, maradj, maradj velem!

                                                                                    1926. december


Nyári vakációit szülőföldjén töltötte, részt vett a Balogh Edgár vezette Saarló-kirándulásokon, amelyek során szociális felméréseket végeztek.


Sáfáry László a nevem

Fiatal vagyok.
Korán terebélyesedtek vágyaim
szülőföldem hatalmas hegyei között.
Gyermekszemmel láttam a katonavonatokat.
Virágosan mentek
és nyomorékokat hoztak visszafelé.


Bekapcsolódott a Fábry Zoltán által kiadott Az Út című folyóirat szerkesztésébe, dolgozott „A Mi Lapunknak, a Független Szemlének” és szerkesztette a rövid életű „Kórus” lapot is. A 30-as évek első felében megjelent verses-gyűjteményeire felfigyeltek Illyés Gyula, Féja Géza, Méliusz  
József, Fábry Zoltán, Radnóti Miklós is. Az utóbb nem túl hízelgően vélekedik második, „Verhovína” című verseskötetéről:  „Sáfáry Lászlónak négy éve jelent meg első könyve, a „Lendület”, melyen Simon Andor egyrétű és kényelmes lírájának hatása érzett. Vékony líra volt és  
fejlődésképtelen, mint a régóta hallgató Simon Andoré is. E hatástól ma sem mentes Sáfáry és különösen nem mentes e hatás következményeitől, a gyakran prózábasikló kényelmességtől és a költői közhelyektől, melyek legtöbbször a néhánysoros kis verset is elrontják. Pedig lírikust sejtet
néhány szép képe és a könyv három verse, a Verhovina,[ http://www.szozat.org/index.php/lira/tartalom-2/15558-safary-laszlo-verhovina ] a Tavasz és a Déli árnyék,” írja a Nyugatban Radnóti. Társadalmi hangvételű, éles szociális tartalmú, jelentős művészeti értékű műveit mégis a két
világháború közti líra legnagyobb teljesítményei közt tartják számon. Sáfáry László népszerűségére jellemző, hogy verseit a Sarló és a Vörös Barátság rendezvényein szavalták, egyeseket kórusra dolgozták fel és szavaló- illetve mozgókórus keretében propagálták. Sáfáry Kárpátaljáról ír,  
arról a nyomorgó Kárpátaljáról, ahonnan a század hajnalán tízezrek menekültek tovább nyomorogni az álmok Amerikájába s ahová a harmincas években Afrikát csodálni jártak a kíváncsi turisták.


Köd

Az este éles, nyugtalan volt,
a fák ropogtak, siratták lombjukat.
A parázsból erdőtűz lett
és a város felé rohant,
ahol olyan sok tűzhely hideg.
Villámlott vagy három óra hosszat,
aztán öt percig eső esett.
Reggelre köd feküdt az egész vidékre,
verejtékezve ébredtek az emberek.
Csupa izgalom az éjben, emberekben,
és mégsem történik semmise.
Aki álmában sóhajtozott,
dolgozik tovább hangtalanul.
Aki éjjel a fogát csikorgatta,
most csendesen vár a munkára,
amíg valaki értejön.
Az éj izgalma elpihent már,
nem szól egy szót itt senkise,
köd terült rá az egész vidékre,
ködbe merültek az emberek.


 A csehszlovák „demokrácia” is csak a kisebbségi elnyomást nyújtotta e terület lakói számára; így egy anakronisztikus társadalmi rend provinciális szellemi öröksége és a jelen ellentmondásai szinte lehetetlenné tették a terület kulturális életének képviselői számára, hogy világosan lássanak a bonyolult politikai és társadalmi viszonyok között. A feladatok és célok tisztázatlansága egy problémátlan vagy éppen túlhaladott problémákon rágódó dilettáns irodalom kialakítója lett. Sáfáry talán az egyetlen, aki a két világháború közti kárpátaljai magyar irodalom lírai hagyományaiban a költészetet képviseli. Természetesen a budapesti egyetemi évek, a távolság- és környezetadta tágabb látókör is közrejátszott abban, hogy világosabban látta a szűkre szabott haza visszafojtott indulatokkal terhes valóságát, mint önnön fájdalmuktól a baj forrását nem látó sorstársai.

Kopott házak

A házak lopott meleggel rámlehelnek,
s a napfény közöttünk aléltan tántorog.
Ó, siettetném a falnak ment időt,
jó volna már a hegytetőn heverni,
a nappal csókolózni
meztelen!


»…Sáfáry – írta le Balla László kárpátaljai festőművész –, valahogy „tudatosan naivul”, a meseszerűség, a babonák, a nem meggyőződésre, csak valami páni félelemre alapuló teizmus világa felől közelíti meg a verhovinaiak égető létproblémáit.«Meghatározó érvényű azonban az otthoni tájjal, a szülőfölddel és embereivel való azonosulása volt. Költészetében különleges hangsúlyt kap a tájélmény. Úgy is mint a koholt törvények értelmetlen rendjét ellenpontozó szabadabb világ és úgy is, mint a mindig hazaváró szülők, az otthon jelképe. Az útnak indító közösség sorsa a szülőföld, a gyermekkor emlékeit őrző táj sorsával azonosul Sáfárynál. A haza, hazafiság, a hódítók elleni harc fogalmait az otthoni táj féltő szeretete jelenti számára.


Mindenki énekel

Itt vagyunk
mi, fák és bozótok,
virágunk minden tavasszal újra kihajt.
Itt vagyunk
mi, csillagok és holdak,
egymásnak újra és újra világítunk.
Itt vagyunk
mi, fiatal kedvesemmel,
most virágzik egyetlen tavaszunk.


A költő életművének sem volt szerencsésebb sorsa. Az 1931-ben megjelent „Lendület” és az 1935-ös „Verhovina” után újabb kötete nem látott napvilágot. Az elcsatolt területeken, különösen a periférián kiadott helyi lapokat, törvényadta kötelezettsége és minden szándéka ellenére sem tudta maradéktalanul beszerezni a Nemzeti Könyvtár, helyben pedig a napi- és hetisajtó sorsát követve a történelem mozgalmas éveiben megsemmisültek.

Virágok az égen

A parti fűzfa úgy néz a hömpölygő tömegre,
mint egy koldusgyerek.
A világot próféták simogatják,
és százezer pilóta szolgál a halálnak.
Piros virágokat láttam az égen
és gyalogosan indulok a kék hegyeknek.


Sáfáryt a második világháború idején 1942 májusában újra behívták katonának csapattestéhez, a 32. gyalogezredhez Jászberénybe. Ezekben a hónapokban mint segédszolgálatosnak nem kellett fegyverrel harcolnia. Gyakran írt haza. Leveleiben érdeklődött egy beadvány felől, amelyben a munkácsi gimnázium igazgatósága a közoktatásügyi miniszterhez fordult a katonai szolgálat alóli felmentéséért, de erre nem jött válasz. Júliusban már a keleti frontra került, Kurszknál vetették be ezredét.. A 2. magyar hadsereg kötelékében kizárólag írnoki teendőket látott el, decembertől a zászlóaljirodába osztották be, majd röviddel ezután kinevezték karpaszományos szakaszvezetővé, fegyverrel nem harcolt. A Don-kanyarban lelte halálát 1943-ban 33 éves korában, hogy a fagy végzett vele, ezt szemtanúk állítják. Az utolsó levelét 1943. január 11-i keltezéssel kapták meg szerettei Munkácson. Több életjel nem érkezett tőle…


Háború

A vén fenyő a kis fiának
múlt viharról reszketőn mesél.
Az évek sodra ellenállhatatlan,
tavasz feszíti bátor izmomat.
Erő, ma himnuszt indítok feléd!
A sarki koldus csonka karral kéreget.

 A jegyzetfüzetében érlelődő versek a költővel együtt kerültek az ismeretlen sírba valahol, a megszállt Ukrajna területén. Sáfáry neve évtizedekre feledésbe merült, csak 1965-ben idézte fel a barát, a költőtárs és egykori tanár-kolléga, Takáts Gyula. Elfeledett költők elbeszélésénél az
értékek összemosása bűn, csak a valódi értékek felmutatása igazolhatja az utókor előtt a kegyelet teljes szándékot. De ha már a költő valamennyi írásának közreadására törekedett az összeállító, semmiképp nem lett volna szabad megfeledkeznie a két világháború közötti csehszlovákiai
magyar irodalom akkori legjelentősebb folyóiratában, a Magyar Írásban megjelent Sáfáry versekről. [Ezeket ugyanis a Tiszatáj tette később közzé. Jellemző a kárpátaljai magyar kultúra hermetikus elzártságára, hogy ezt a publikációt nem ismerve jó másfél évtized múltán a verseket ungvári
irodalmárok újra „felfedezték”. Pedig mindkét esetben csupán „filoszi” felületességről van szó. Más körülmények és más értékrend szerint ugyan, de ez szinte ugyanazt jelenti, mint a Nyugatban Ady-verset „találni”.] Könnyen hozzáférhetett volna az összeállító a Kelet Népében megjelent
vagy – a költő testvéreinek segítségével – a kéziratban maradt versfordításokhoz is. Sáfáry költészetének el- és befogadása sem ment gond nélkül. Gyűjteményes kötetének megjelenése után nem sokkal a kárpátaljai magyar sajtóban kategorikus ideológiai irányelvként megjelent, hogy a
helyi irodalom hagyományait nem az ilyen-vagy olyan okból egykor itt élő alkotókban kell keresni, hanem a moszkvai emigráció írói közt, az első igazi ’szovjet- magyar’ alkotókban. Ez az álláspont a nyolcvanas évek közepére változott. Sáfáry születésének hetvenötödik évfordulója táján
már lehetett közölni a fentebb említett „ismeretlen” verseket, kéziratokban maradt versfordításokat. De ekkor még kötelezően ott az embléma: „a két világháború között csehszlovákiai magyar szocialista líra” alkotója /Váradi Sternberg János/; „a magyar nyelvű szocialista politikai költészet
/képviselője-/, amelyik felé mi is igyekszünk” /idézte Balla László/.

Művei:
Lendület. – Munkács, 1931.;
Verhovina. – Munkács, 1935.;
Korforduló: Összegyűjtött versei [Sándor László szerkesztésében és bevezető tanulmányával.] – Budapest, 1969.;[  http://ezredveg.vasaros.com/z/html/zk_Safary_Laszlo_Koztetek_vagyok.html ]


Rejtett ösvény

A fű gyöngéden kifelé csapzott,
rejtett ösvény húzódik itt.
Szomjas őszek vonulnak rajta reggelenkint,
minden kis zajra felfigyelnek,
lábuk futásra készen remeg.
Csendben hintázzatok, fák koronái,
csendesedj, zúgó patak!
Űzött ember szalad most erre!
Űzött ember bújik, meg köztetek!
Védd meg őt, szilaj vihar,
villám, most arra támadj,
ahol az estben felvillan a szurony!
Tápláljátok őt, vad gyümölcsfák,
az igazság köztetek bujdosik!

                                            /Verhovina/


/1/ Ez az írás annak a tanári szakdolgozatnak rövidített változata, amelyet a két háború közti csehszlovákiai magyar költészet rokonszenves alakja, Sáfáry László (1910–1943) a budapesti egyetem magyar–latin szakos hallgatójaként 1941-ben készített. A szakdolgozat másolata 1988-ban szülővárosában, Munkácson és Debrecenben lakó nővéreinek: Sáfáry Máriának és Jolánnak tulajdonában voltak. Sáfárynak az volt a szándéka, hogy doktori disszertációvá fejleszti, de ez nem valósulhatott meg, mert katonai szolgálatra behívva, a keleti fronton 1943-ban, 33 éves korában meghalt. A dolgozatot közreadta Turczel Lajos a Regio 1990. december 4. számában.  
/2/ Az eredetiben a „megszállás” szó szerepel.
/3/Bartha Miklós: Kazár földön, 1901.


Források: Balogh Edgár. Hét próba. – Budapest: Szépirodalmi Kiadó, 1928.;  S. Benedek András: Utószó „Sáfáry László Hómezők előtt” című kötetéhez,Gubcsi Lajos: Üzenet a végekről II. Kárpátalja,  Győry Dezső // Magyar Újság. – 1935. I. 23, Féja Géza. // Magyar Írás. – 1935. II.; Radnóti Miklós: Sáfáry László: Verhovina (Munkács, 1935). // Nyugat. – 1935. – II. kötet – 134. o.; Takáts Gyula // Kortárs. – 1965. – VII. köt. – 1152.;. Tamás Mihály // Magyar Újság – 1935. I. 25.;

    

Összeállította – cspb –

szozattv


szozat a tiszta hang Edelsheim Gyimesi Laci könyvbem SajóPlakát 1 bevonulás szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf