Jankovich Ferenc: Csend a hegyen

A Szentmihály-hegyen
– két karral ölel a tó –
hosszan heveredem
viharropogtató
gyepes sziklatetőre,
hol lágy fénytől csorogva
szivárog most a béke
a hűs sziklasírokba.

Mert itt fent a halál
sziklába vetett ágyat:
s az ősi Szentmihály
ölébe csukló, bágyadt
hősöket rejt halomra,
kik csendes ünneplőben
sandítnak mosolygva
a barnagyomrú kőben.

Messze kémlel a hegy
a tükrös Balatonra,
és tompán meredez
át a csobánci romra,
szinte bilincsbe törten
– sírkő-láncokkal ormán –
újra magára döbben,
magába néz mogorván.

Egetverő haragja,
a hörgőtüzű láva
itt lövellt kék magasba
hajdan, s tüzes szavára
kilenc hegy gyújtott dalra:
zengett a nagy toborzó –
megkövült riadalma
bölcső már és koporsó…

Megbénult szeretettel
kihűlt bazaltölében
ringatja már, kik hozzá
megtérnek ünneplőben:
kihamvadott parasztok,
kik esküdtek Kossuthra
és utolsó malasztot
nyertek a hosszú útra.