Herczeg Ferenc: Vasárnap délután

Tavaszi vasárnap volt…

    Itt álljunk meg mindjárt egy szóra! Ti mai fiatalok, akiknek érdeklődése izgatottan lendül ide-oda a tőzsdenap és a kasszanap között, ti persze nem tudjátok, mi volt hajdan a vasárnap. Majd én megmondom!

    Ami először is a pesti égvoltot illeti, az a mi időnkben fényesebb volt, mert több látszott belőle az alacsony háztetők fölött, de nem is kormozta be a gyárak füstje. Jobb szaga is volt a régi vasárnapnak; ma benzines, – akkor friss kenyér- és ibolyaszaga volt: a jómód és az ifjúság illata. De az emberek is módosabban festettek. Most a gazdag ember hétköznap is ünneplőben jár, a szegény ember vasárnap is kopottan; a régi Pesten minden almáriumban volt egy gondosan összehajtogatott ünneplőruha, minden téglahordó tótnak volt egy szépen hímzett vasárnapi inge, és ha fölvette a gazdája, akkor külön ünneplő arcot is viselt hozzá. A polgárleányok egész héten át szürke kis házimacskák voltak, vasárnap hajnalban azonban megrázták magukat és mint pompás és gőgös spanyol infánsnők suhogtak a templomba.

    Egy ilyen harangzsongásos, verőfényes vasárnapon két ifjú ember ebédelt a Borsosné kerti vendéglőjében. Első nap volt az idén, hogy szabad ég alatt lehetett teríteni, rajuk kívül nem is volt több vendég a rügyező vadgesztenyék alatt, ők pedig a szemüket hunyorgatták a nagy világosságban.

    Az egyik huszárhadnagy volt, a másik civilista. A huszárnál megint meg kell állapodnunk! (Én most már egészen úgy érzem magamat, mint Noé apó, aki az új nemzedéknek meséket mond az özönvíz előtti időkből…) Tehát: huszárhadnagy – subcenturio equitum – ez a példány etnográfiai szempontból arról nevezetes, hogy ha elhúzatod neki azt a nótát: Ellopták a hóka csikót – akkor hirtelen lángra lobban a tűzfészek, amely a vérében izzik, akkor ő nem ismer többé magára, mert jobbján az Élet, balján a Halál angyala áll, akkor ősrégi, ázsiai ösztönök ágaskodnak benne, a pénz már nem érték, az életnél többet ér egy hősi gesztus, akkor hallatlan vitézi tettek és rettenetes hülyeségek víziói kergetőznek az agyában… Mért éppen a Hóka csikótól? Nem tudom! Való igaz, hogy midőn egyszer Püspökladányban lemaradt a csatlakozó vonatról, a vendéglőben véletlenül a Hóka csikóval fogadta a cigány és ekkor ő hajnali vonatindulásig egyedül táncolt a cimbalom előtt és még hónapok múltán is fölragyogó arccal mondta: – De jól mulattam én egyszer Ladányban!

    (Azt hiszem, azokat az ázsiai tüzeket mind eloltotta már a nagy özönvíz; a parázs helyén hideg iszap maradt.)

    Ti mai fiatalok persze azt mondjátok: „Hát aztán? Egy lovasított kis naplopó, aki nem fér az aranyzsinóros bőrébe…”

    De nem addig van! A huszárhoz hozzátartozott valami, amiről ti nem tudtok: Ferenc József király. Gigantikus háttérként kiegészítette a hadnagy képét, mint a fellegekbe nyúló havas az ugráló kőszáli kecske képét. Az óriás tekintély, amely a biedermeyer időktől egészen a repülőgép koráig Európa láthatárán tornyosult, amely együtt tartott tízféle veszekedő népcsaládot és lefogta a harci vágytól égő ellenfelek karját, – az óriás tekintély méltóságot és bájt adott a legkisebbik botjárgyereknek is, aki Ferenc József úr acélszarvú nyáját terelgette.

    A másik ifjú, a civilista, arról volt nevezetes, hogy hat darab gyerektenyérnyi gyöngyházgombot viselt a világossárga felöltőjén. Ő gondosan szokta titkolni, mi a jelenlegi hivatala, – bizonyára azért, mert hivatala aránytalanul szerényebb volt, mint a modora. Egyébként első pillantásra meglátszott rajta, hogy lovagias ember. Ti mai fiatalok úgy hordjátok magatokkal a lovagiasságtokat, mint az angolflastromot: ha szükség van rá, akkor vagy megtaláljátok, vagy nem, – a régiek a süvegjük mellé tűzték, mint a tollat, ők otthon és az utcán, sőt borotválkozás közben és a fürdőkádban is lovagiasak maradtak. A tapasztalás azt mutatta, hogy az ilyen lovagias emberekből előbb-utóbb mind országgyűlési képviselő lett.

    A hadnagyot Bandinak, a jövendőbeli képviselőt Gidának hívták. (Tudvalevő dolog, hogy a Gida név hajdan monokliviselési privilégiummal járt.)

    Tehát Bandi és Gida, egy nemes vármegye szülöttei, együtt töltötték a vasárnapot. Mint Ariosto hősei a bűvös erdőt, úgy járták ők a nekik idegen várost: áhítatos kíváncsisággal kalandszomjasan, a szürke valóságot mélységesen megvetve, a tündöklő csodát keresve. Miféle csodát? Hogy valamelyik utcasarkon hirtelen a nyakukba omoljon a jó szerencse, hogy beléjük szeressen egy meseszép grófnő, esetleg egy átutazó hercegnő vagy egy színpadi királynő.

    A csoda azonban nagyon váratott magára. Alkalmasint ma sem fog bekövetkezni, hacsak a konyhaküszöbön mosakodó vörös macska nem szándékozik királyleánnyá átváltozni.

    Feketekávánál már úgy érezték, hogy az ebédjük ára kárba veszett, midőn egyszerre megjelent a csoda. Igenis. Fiákeren jött. Bandi és Gida szeme fölragyogott, mint a lesben fekvő ordaspáré: őzsuták sétálnak az erdei tisztáson!

    Két nő szállott ki a kocsiból. Egy távoli asztalhoz telepedtek. A pincér megkérdezte, hány személynek terítsen. „Kettőnknek – nem várunk senkit!”

    Az egyik meglepően hasonlított az operettszínház csillagához, (Egypár tucatra való a pesti nők közül mindig meglepően hasonlít az éppen uralmon levő színpadi királynőhöz, – Isten tudja, hogyan csinálják.) Szóval: karcsú volt, aranyszőke, rózsás, mosolygó, kissé pisze orrú. A másik barna volt, dióbarna és komoly, az arcéle klasszikus vágású, a szeme ábrándos. Nagyon csinos, gömbölyű termete volt: – egy zömök Hungária.

    A legfrissebb divat szerint szabott turnűrös ruhát és virágkoszorús kis kalapot viseltek. Olyan előkelők, tarkák és illatosak voltak, mint a selyemdobozok, amelyekben Vikus cukrász az ő rózsabonbonjait árulta.

    - Érdekes nő a barna – vélekedett Bandi.

    - A szőkében több az élet, – mondta Gida.

    Szóval: ők már megosztoztak volna, mint a drótos tót árvái Magyarországon.

    A hölgyek azonban nem vettek tudomást róluk, egyetlen pillantással sem. Halkan és jóízűen beszélgettek, miközben a tömzsi Hungária gyönyörű fehér fogait ragyogtatta, a szőkének elfojtott nevetése pedig úgy gyöngyözött a fák alatt, mint a tavaszi madárének.

    A hadnagy végül belátta, hogy erélyesebb rendszabályhoz kell nyúlnia.

    - Ahá! – mondják a rosszmájúak. De semmi „ahá”. Bandi és Gida lovagias emberek. Legföljebb egy ártatlan demonstrációról lehetne szó…

    A hadnagy odaszólt a pincérnek:

    - Küldje be a kocsisomat!

    Az angol kocsis Csuri Ferkó volt, hét közben a hadnagy úr kutyamosója, a kerek alföldi képe nem is igen vágott össze a kokárdás cilinderrel és a rézgombos frakkal. Bandi többrendbeli, abszolút fölösleges parancsot adott neki. A demonstráció azonban kárba veszett, a hölgyeket láthatóan nem szédítette meg a fölfedezés, hogy a hadnagy úrnak kocsija van. Pedig ők nem is tudhatták, hogy a kapu előtt álló fogatból csak az egyik ló és a libéria fele a Bandié, a többire csak szolgalmi joga van, – szervitutum! – nevezetesen a másik ló Párcsetics főhadnagyé, a hintó Kollerusz kapitányé, a szép ostor Nikovényi Vincéé, a libériából a fehér szarvasbőr nadrág azonban Klusenberg-Klopeczky báró jogos tulajdona.

    A tüntetés csütörtököt mondott, most tehát akcióba lépett a képviselőjelölt. Rövid fejszámolás után egy üveg francia pezsgőt rendelt – „vizes palackba töltve, hogy feltűnő ne legyen!” – mennydörögte olyan hangon, hogy benn a pénztár mellett meghallotta Borsosné tésasszony, és mindjárt intézkedett is.

    A cigány szintén meghallotta. Mert az Esztergályos bandája ott szunyókált a teraszon torlaszba rakott asztalok mögött. A prímás tudja, hogy világos délben nem lehet magyar nótát húzni, tehát úgy hódolt meg Cliquot özvegye előtt, hogy eljátszotta Niniche dalát. Niniche volt akkoriban a legfrivolabb operett, a nők iszonyodva és pirulva letagadták, hogy látták – azt hiszem, ha ma fölelevenítenék: a kis iskolásleányok is elaludnának az unalomtól.

    De a pezsgő is kárba veszett, csakúgy, mint Csuri Ferkó angol libériája. Ennyi hatást akkor is elérnek, ha aludttejjel koccintanak. Ez már szinte fatális dolog: az összes pesti nők összefogtak a két ifjú ellen, mintha csak künn a farkas, benn a bárány-t játszanának, csakhogy valahogyan be ne eresszék őket a körbe.

    A véletlen vagy a sors, szóval a nagy rendező, ebben a pillanatban két újabb szereplőt küldött a színpadra. Két fiatalembert.

    Az elsőt, a kockás ruhájút, az egész város ismerte. A Cillei Ulrik nevet adták neki, mivel őt is, mint a Hunyadiak egykori ádáz ellenségét, mindenki utálta. Az édesapja miniszter volt. Az akkori miniszter tekintély dolgában úgy aránylott a későbbihez, mint a sárkány a gyíkhoz. Hogy mi volt akkor egy miniszter? Annyit mondok csak: ha valamelyik atyafinak a vásáron nem jutott már az aradi vértanúkból, akkor a kormány kőnyomású csoportképét akasztotta a mestergerenda alá.

    Az apa öreg ember volt, neki a miniszterségből csak a munka és a felelősség jutott, a hatalmi mámor egészen a fiúé volt. És Cillei Ulrik úgy tombolt Pesten, mint a virágoskertbe szabadult csikó. Édesapjának bizalmasai alig győzték megtéríteni a károkat és elsimítani a botrányokat.

    A kísérője ijesztő külsejű vasgyúró volt. A természet két derék legényt faraghatott volna a nyersanyagból, amit rápazarolt és még maradt volna holmi fölösleg. A neve Boldizsár volt és az hírlett róla, hogy Magyarország legerősebb embere. Cillei Ulrik egypár héttel ezelőtt fedezte fel, azóta úgy parádézott vele, mint az indiai nábob a fehér elefántjával.

    A két új vendég ebédet rendelt, a karvalyszemű miniszterfi azonban csakhamar meglátta a hölgyeket és gondolkodás nélkül az asztalukhoz perdült. (Gondolkozni ő csak utólag szokott.) Azt mondta:

    - Kimondhatatlan boldog vagyok, hölgyeim, hogy a kedves véletlen összehozott minket az élet rögös útjain.

    A nők úgy megszeppentek, hogy nem tudtak mit mondani. A kockás ifjú pedig tovább verte a habot:

    - Fölteszem, hogy kegyelmet nyerek szemük előtt és csak nőies tartózkodásból nem invitálnak az asztalukhoz…

    Azzal már közéjük is ült, az asztalra rakta a könyökét és fesztelenül nézte hol a szőkét, hol a barnát.

    A két nő közül a zömök Hungáriának több volt a mersze, pipacsvörös arccal fordult a támadó ellen.

    - Kinek tart minket? Mit akar tőlünk?

    - Rögtön megmondom, – kedélyeskedett Cillei Ulrik. – Én és barátom igen unjuk magunkat és valószínűnek tartjuk, hogy nagyságtok is unatkoznak, – hiszen a szellemes nők rendszerint csak kiváló férfiak társaságában érzik jól magukat. Azt ajánlanám, hogy fuzionáljunk a mai délutánra. Nekem van egy jó kis kocsim, az felröpít minket a budai hegyekbe, naplementéig az erdőben sétálunk, azután jó barátságban megvacsorálunk a Fácánban, vacsora után pedig szépen hazafuvarozom kegyeteket. Marad egy kellemes emlékünk, minden további kötelezettség nélkül.

    Hungária reménytelen kísérletet tett, hogy megmeneküljön a tolakodótól.

    Odakopogtatta a pincért:

    - Kérem, szabadítson meg ettől az alkalmatlan embertől!

    A gesztusa hercegnői volt, a pincér azonban nem volt igazi pincér, csak afféle ünnepnapi kisegítő, a kölcsönfrakkja olyan fényesre kopott már, mintha atlaszból szabták volna – mit tehetett ő a nagyságos úr ellen?

    A pincér nem volt igazi pincér, de Bandi és Gida igazi gavallérok voltak. Azt mondhatnám: a lovagiasságuk úgy ragyogott és virított ebben a pillanatban, mint a paradicsommadár tolla fészekrakás idején. Hogyisne! Hiszen ilyesmiről álmodoztak ők az algimnázium óta: magányos csinos nőket megvédeni.

    Bandi Cillei Ulrik vállára ütött:

    - Ha azonnal el nem hordja magát…

    Következett a mondat második fele, abban ígéret volt, mégpedig a legsúlyosabb természetűek közül való.

    Ami igaz, az igaz, Cillei Ulrik nem ijedt meg, sőt ellenkezően, édes öröm nyilallt át a szívén. Ilyesmire várt ő már két hét óta, amióta állandóan rostélyossal etette és árpalével itatta Magyarország legerősebb emberét. Hiszen ő csak azért hurcolta magával a masztodont, hogy legázolhassa vele az ellenségeit. Ezek a jó fiúk éppen kapóra jöttek!

    - Bódi, gyere csak közelebb!

    Bódi éppen komor arccal fújta le a habot a söröskorsójáról.

    Bandi végigmérte a holubárt, az arca kissé elfehéredett, de azért elszántan rátette a kezét a szalonkardja markolatára.

    De Boldizsár – mit tett Boldizsár, az ország legerősebb embere?! Fölvett egy súlyos tölgyfa széket, azt félre állította az útjából és mélyen zengő orgonahangján mondta:

    - Egy kicsit átmegyek a Tyúkketrecbe, a fiúk mind ott vannak!

    És már ki is fordult a kapun, zökkenő léptekkel, ellenállhatatlan lendülettel, mint a teljes gőzzel dolgozó gőzeke.

    Cillei Ulrik most tudta csak meg, hogy a masztodon ember nemcsak az ország legerősebb, de egyszersmind legbékésebb embere is. Az föl tud emelni egy nagykorú bivalybikát, de képtelen arra, hogy megríkasson egy kisgyermeket. Semmit sem utál annyira, mint a viszályt és egyenetlenséget.

    Cillei Ulrik a legokosabbat tette, amit tehetett: hirtelen köszönt, elment. Az arca csupa mosolygó jókedv volt, de a szíve vérzett, mert megértette, hogy kárba veszett a sok rostélyos és sör, amit beruházott a masztodonjába.

    A zömök Hungária még halvány volt az izgalomtól, de már mosolygott, midőn megköszönte a lovagias védelmet.

    - Minket nem illet köszönet, inkább úgy érezzük: nekünk kell bocsánatot kérnünk – igen, az egész férfinem nevében – azért a durvaságért…

    Ezt természetesen Gida mondta, a képviselőjelölt.

    De a hadnagy is megszólalt:

    - Igazán azt hittem, az az ember megőrült kérem – első látásra azt akarta ajánlani, hogy menjenek vele a Fácánba –

    - Látszik, nem szokta meg úrinők társaságát – tette hozzá megvetően Gida.

    - Nem is tudtuk, mit mondjunk neki, – szólt a zömök Hungária, akinek különben igen kellemes alt hangja volt – még sohasem voltunk ilyen helyzetben…

    Kis szünet támadt, a fiatal urak összenéztek.

    - Tudják, mi az érdekes? – kezdte hirtelen vidámsággal a szőke csoda. – Én és barátnőm éppen ma beszéltünk róla, hogy jó volna egyszer fölrándulni a Fácánhoz, de most persze elment tőle a kedvünk…

    - Úgy látszik, Pesten sehová sem lehet menni férfikíséret nélkül – szólt panaszosan Hungária.

    Férfikíséret nélkül?! A két ifjú olyan arcot vágott, amelyre csakis a lojális jelző illik.

    - Ha esetleg igénybe óhajtják venni további szolgálatainkat…

    - Arról biztosíthatjuk nagyságtokat: mi távol tudjuk tartani a tolakodókat…

    - Kedvük volna ma kirándulni? – kérdezte a zömök Hungária. – Igaz, az idő ma olyan szép… Hát te mért nem szólsz semmit? Ninus?

    A szőke csoda kissé selypített, ez különben hozzátartozott a genrehoz.

    - Az urak olyan kifogástalan gavalléroknak mutatták magukat, velük bátran mehetnénk…

    - Sétálhatnánk az erdőben, aztán megvacsorálhatnánk a Fácánban…

    - Nagyszerű lesz! – örvendezett Bandi. – Én elviszem az egész társaságot a kocsimon.

    Egypár perccel később már útban voltak Buda felé. Bandi nagylelkűen átengedte barátjának az ülést a tarka selyemszoknyák közt, ő maga Csuri Ferkó mellett ült és a lovakat hajtotta.

    A sarkon meglátták Cillei Ulrikot, éppen a megbokrosodott óriást kapacitálta valamire. Olyan epésen nézett a sebesen ügető kicsi után, mint egy kifütyült elefántidomító.

    - És tudják, mi a hallatlan? – fakadt ki mérgesen a zömök Hungária. – Az az ember azt akarta, menjünk vele a Fácánba és még be sem mutatta magát!

    - Igazán hallatlan! – szörnyülködött Bandi, aki ugyan a bakon ült, de a két fülét benn tartotta a kocsiban.

    Gidának ekkor eszébe jutott, hogy még nem is mondták meg a nőknek a nevüket. Olyan mulatságos formában pótolta a mulasztásukat, hogy a Lánchídig mindig ezen nevettek. Még a lovak is vidám prüszköléssel rázták a fejüket, mintha részt vennének az általános jókedvben. Az egész kocsi tele volt vidámsággal, ifjúsággal és vasárnappal.

    Odafönn néhány angyal kikönyökölt az aranyablakon és kíváncsian lenézett. A legkisebb azt mondta:

    - Fecskék, fecskék! Itt a tavasz!

    Mert a mi időnkben az angyalok sokat mulattak a budapesti háztetők fölött, nem kellett attól félniök, hogy a sok gyári kémény a szemükbe fújja a füstöt.        

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Rátkai 2020 01 30 jorafordulopal vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf