Herczeg Ferenc: Vasárnap délután

Tavaszi vasárnap volt…

    Itt álljunk meg mindjárt egy szóra! Ti mai fiatalok, akiknek érdeklődése izgatottan lendül ide-oda a tőzsdenap és a kasszanap között, ti persze nem tudjátok, mi volt hajdan a vasárnap. Majd én megmondom!

    Ami először is a pesti égvoltot illeti, az a mi időnkben fényesebb volt, mert több látszott belőle az alacsony háztetők fölött, de nem is kormozta be a gyárak füstje. Jobb szaga is volt a régi vasárnapnak; ma benzines, – akkor friss kenyér- és ibolyaszaga volt: a jómód és az ifjúság illata. De az emberek is módosabban festettek. Most a gazdag ember hétköznap is ünneplőben jár, a szegény ember vasárnap is kopottan; a régi Pesten minden almáriumban volt egy gondosan összehajtogatott ünneplőruha, minden téglahordó tótnak volt egy szépen hímzett vasárnapi inge, és ha fölvette a gazdája, akkor külön ünneplő arcot is viselt hozzá. A polgárleányok egész héten át szürke kis házimacskák voltak, vasárnap hajnalban azonban megrázták magukat és mint pompás és gőgös spanyol infánsnők suhogtak a templomba.

    Egy ilyen harangzsongásos, verőfényes vasárnapon két ifjú ember ebédelt a Borsosné kerti vendéglőjében. Első nap volt az idén, hogy szabad ég alatt lehetett teríteni, rajuk kívül nem is volt több vendég a rügyező vadgesztenyék alatt, ők pedig a szemüket hunyorgatták a nagy világosságban.

    Az egyik huszárhadnagy volt, a másik civilista. A huszárnál megint meg kell állapodnunk! (Én most már egészen úgy érzem magamat, mint Noé apó, aki az új nemzedéknek meséket mond az özönvíz előtti időkből…) Tehát: huszárhadnagy – subcenturio equitum – ez a példány etnográfiai szempontból arról nevezetes, hogy ha elhúzatod neki azt a nótát: Ellopták a hóka csikót – akkor hirtelen lángra lobban a tűzfészek, amely a vérében izzik, akkor ő nem ismer többé magára, mert jobbján az Élet, balján a Halál angyala áll, akkor ősrégi, ázsiai ösztönök ágaskodnak benne, a pénz már nem érték, az életnél többet ér egy hősi gesztus, akkor hallatlan vitézi tettek és rettenetes hülyeségek víziói kergetőznek az agyában… Mért éppen a Hóka csikótól? Nem tudom! Való igaz, hogy midőn egyszer Püspökladányban lemaradt a csatlakozó vonatról, a vendéglőben véletlenül a Hóka csikóval fogadta a cigány és ekkor ő hajnali vonatindulásig egyedül táncolt a cimbalom előtt és még hónapok múltán is fölragyogó arccal mondta: – De jól mulattam én egyszer Ladányban!

    (Azt hiszem, azokat az ázsiai tüzeket mind eloltotta már a nagy özönvíz; a parázs helyén hideg iszap maradt.)

    Ti mai fiatalok persze azt mondjátok: „Hát aztán? Egy lovasított kis naplopó, aki nem fér az aranyzsinóros bőrébe…”

    De nem addig van! A huszárhoz hozzátartozott valami, amiről ti nem tudtok: Ferenc József király. Gigantikus háttérként kiegészítette a hadnagy képét, mint a fellegekbe nyúló havas az ugráló kőszáli kecske képét. Az óriás tekintély, amely a biedermeyer időktől egészen a repülőgép koráig Európa láthatárán tornyosult, amely együtt tartott tízféle veszekedő népcsaládot és lefogta a harci vágytól égő ellenfelek karját, – az óriás tekintély méltóságot és bájt adott a legkisebbik botjárgyereknek is, aki Ferenc József úr acélszarvú nyáját terelgette.

    A másik ifjú, a civilista, arról volt nevezetes, hogy hat darab gyerektenyérnyi gyöngyházgombot viselt a világossárga felöltőjén. Ő gondosan szokta titkolni, mi a jelenlegi hivatala, – bizonyára azért, mert hivatala aránytalanul szerényebb volt, mint a modora. Egyébként első pillantásra meglátszott rajta, hogy lovagias ember. Ti mai fiatalok úgy hordjátok magatokkal a lovagiasságtokat, mint az angolflastromot: ha szükség van rá, akkor vagy megtaláljátok, vagy nem, – a régiek a süvegjük mellé tűzték, mint a tollat, ők otthon és az utcán, sőt borotválkozás közben és a fürdőkádban is lovagiasak maradtak. A tapasztalás azt mutatta, hogy az ilyen lovagias emberekből előbb-utóbb mind országgyűlési képviselő lett.

    A hadnagyot Bandinak, a jövendőbeli képviselőt Gidának hívták. (Tudvalevő dolog, hogy a Gida név hajdan monokliviselési privilégiummal járt.)

    Tehát Bandi és Gida, egy nemes vármegye szülöttei, együtt töltötték a vasárnapot. Mint Ariosto hősei a bűvös erdőt, úgy járták ők a nekik idegen várost: áhítatos kíváncsisággal kalandszomjasan, a szürke valóságot mélységesen megvetve, a tündöklő csodát keresve. Miféle csodát? Hogy valamelyik utcasarkon hirtelen a nyakukba omoljon a jó szerencse, hogy beléjük szeressen egy meseszép grófnő, esetleg egy átutazó hercegnő vagy egy színpadi királynő.

    A csoda azonban nagyon váratott magára. Alkalmasint ma sem fog bekövetkezni, hacsak a konyhaküszöbön mosakodó vörös macska nem szándékozik királyleánnyá átváltozni.

    Feketekávánál már úgy érezték, hogy az ebédjük ára kárba veszett, midőn egyszerre megjelent a csoda. Igenis. Fiákeren jött. Bandi és Gida szeme fölragyogott, mint a lesben fekvő ordaspáré: őzsuták sétálnak az erdei tisztáson!

    Két nő szállott ki a kocsiból. Egy távoli asztalhoz telepedtek. A pincér megkérdezte, hány személynek terítsen. „Kettőnknek – nem várunk senkit!”

    Az egyik meglepően hasonlított az operettszínház csillagához, (Egypár tucatra való a pesti nők közül mindig meglepően hasonlít az éppen uralmon levő színpadi királynőhöz, – Isten tudja, hogyan csinálják.) Szóval: karcsú volt, aranyszőke, rózsás, mosolygó, kissé pisze orrú. A másik barna volt, dióbarna és komoly, az arcéle klasszikus vágású, a szeme ábrándos. Nagyon csinos, gömbölyű termete volt: – egy zömök Hungária.

    A legfrissebb divat szerint szabott turnűrös ruhát és virágkoszorús kis kalapot viseltek. Olyan előkelők, tarkák és illatosak voltak, mint a selyemdobozok, amelyekben Vikus cukrász az ő rózsabonbonjait árulta.

    - Érdekes nő a barna – vélekedett Bandi.

    - A szőkében több az élet, – mondta Gida.

    Szóval: ők már megosztoztak volna, mint a drótos tót árvái Magyarországon.

    A hölgyek azonban nem vettek tudomást róluk, egyetlen pillantással sem. Halkan és jóízűen beszélgettek, miközben a tömzsi Hungária gyönyörű fehér fogait ragyogtatta, a szőkének elfojtott nevetése pedig úgy gyöngyözött a fák alatt, mint a tavaszi madárének.

    A hadnagy végül belátta, hogy erélyesebb rendszabályhoz kell nyúlnia.

    - Ahá! – mondják a rosszmájúak. De semmi „ahá”. Bandi és Gida lovagias emberek. Legföljebb egy ártatlan demonstrációról lehetne szó…

    A hadnagy odaszólt a pincérnek:

    - Küldje be a kocsisomat!

    Az angol kocsis Csuri Ferkó volt, hét közben a hadnagy úr kutyamosója, a kerek alföldi képe nem is igen vágott össze a kokárdás cilinderrel és a rézgombos frakkal. Bandi többrendbeli, abszolút fölösleges parancsot adott neki. A demonstráció azonban kárba veszett, a hölgyeket láthatóan nem szédítette meg a fölfedezés, hogy a hadnagy úrnak kocsija van. Pedig ők nem is tudhatták, hogy a kapu előtt álló fogatból csak az egyik ló és a libéria fele a Bandié, a többire csak szolgalmi joga van, – szervitutum! – nevezetesen a másik ló Párcsetics főhadnagyé, a hintó Kollerusz kapitányé, a szép ostor Nikovényi Vincéé, a libériából a fehér szarvasbőr nadrág azonban Klusenberg-Klopeczky báró jogos tulajdona.

    A tüntetés csütörtököt mondott, most tehát akcióba lépett a képviselőjelölt. Rövid fejszámolás után egy üveg francia pezsgőt rendelt – „vizes palackba töltve, hogy feltűnő ne legyen!” – mennydörögte olyan hangon, hogy benn a pénztár mellett meghallotta Borsosné tésasszony, és mindjárt intézkedett is.

    A cigány szintén meghallotta. Mert az Esztergályos bandája ott szunyókált a teraszon torlaszba rakott asztalok mögött. A prímás tudja, hogy világos délben nem lehet magyar nótát húzni, tehát úgy hódolt meg Cliquot özvegye előtt, hogy eljátszotta Niniche dalát. Niniche volt akkoriban a legfrivolabb operett, a nők iszonyodva és pirulva letagadták, hogy látták – azt hiszem, ha ma fölelevenítenék: a kis iskolásleányok is elaludnának az unalomtól.

    De a pezsgő is kárba veszett, csakúgy, mint Csuri Ferkó angol libériája. Ennyi hatást akkor is elérnek, ha aludttejjel koccintanak. Ez már szinte fatális dolog: az összes pesti nők összefogtak a két ifjú ellen, mintha csak künn a farkas, benn a bárány-t játszanának, csakhogy valahogyan be ne eresszék őket a körbe.

    A véletlen vagy a sors, szóval a nagy rendező, ebben a pillanatban két újabb szereplőt küldött a színpadra. Két fiatalembert.

    Az elsőt, a kockás ruhájút, az egész város ismerte. A Cillei Ulrik nevet adták neki, mivel őt is, mint a Hunyadiak egykori ádáz ellenségét, mindenki utálta. Az édesapja miniszter volt. Az akkori miniszter tekintély dolgában úgy aránylott a későbbihez, mint a sárkány a gyíkhoz. Hogy mi volt akkor egy miniszter? Annyit mondok csak: ha valamelyik atyafinak a vásáron nem jutott már az aradi vértanúkból, akkor a kormány kőnyomású csoportképét akasztotta a mestergerenda alá.

    Az apa öreg ember volt, neki a miniszterségből csak a munka és a felelősség jutott, a hatalmi mámor egészen a fiúé volt. És Cillei Ulrik úgy tombolt Pesten, mint a virágoskertbe szabadult csikó. Édesapjának bizalmasai alig győzték megtéríteni a károkat és elsimítani a botrányokat.

    A kísérője ijesztő külsejű vasgyúró volt. A természet két derék legényt faraghatott volna a nyersanyagból, amit rápazarolt és még maradt volna holmi fölösleg. A neve Boldizsár volt és az hírlett róla, hogy Magyarország legerősebb embere. Cillei Ulrik egypár héttel ezelőtt fedezte fel, azóta úgy parádézott vele, mint az indiai nábob a fehér elefántjával.

    A két új vendég ebédet rendelt, a karvalyszemű miniszterfi azonban csakhamar meglátta a hölgyeket és gondolkodás nélkül az asztalukhoz perdült. (Gondolkozni ő csak utólag szokott.) Azt mondta:

    - Kimondhatatlan boldog vagyok, hölgyeim, hogy a kedves véletlen összehozott minket az élet rögös útjain.

    A nők úgy megszeppentek, hogy nem tudtak mit mondani. A kockás ifjú pedig tovább verte a habot:

    - Fölteszem, hogy kegyelmet nyerek szemük előtt és csak nőies tartózkodásból nem invitálnak az asztalukhoz…

    Azzal már közéjük is ült, az asztalra rakta a könyökét és fesztelenül nézte hol a szőkét, hol a barnát.

    A két nő közül a zömök Hungáriának több volt a mersze, pipacsvörös arccal fordult a támadó ellen.

    - Kinek tart minket? Mit akar tőlünk?

    - Rögtön megmondom, – kedélyeskedett Cillei Ulrik. – Én és barátom igen unjuk magunkat és valószínűnek tartjuk, hogy nagyságtok is unatkoznak, – hiszen a szellemes nők rendszerint csak kiváló férfiak társaságában érzik jól magukat. Azt ajánlanám, hogy fuzionáljunk a mai délutánra. Nekem van egy jó kis kocsim, az felröpít minket a budai hegyekbe, naplementéig az erdőben sétálunk, azután jó barátságban megvacsorálunk a Fácánban, vacsora után pedig szépen hazafuvarozom kegyeteket. Marad egy kellemes emlékünk, minden további kötelezettség nélkül.

    Hungária reménytelen kísérletet tett, hogy megmeneküljön a tolakodótól.

    Odakopogtatta a pincért:

    - Kérem, szabadítson meg ettől az alkalmatlan embertől!

    A gesztusa hercegnői volt, a pincér azonban nem volt igazi pincér, csak afféle ünnepnapi kisegítő, a kölcsönfrakkja olyan fényesre kopott már, mintha atlaszból szabták volna – mit tehetett ő a nagyságos úr ellen?

    A pincér nem volt igazi pincér, de Bandi és Gida igazi gavallérok voltak. Azt mondhatnám: a lovagiasságuk úgy ragyogott és virított ebben a pillanatban, mint a paradicsommadár tolla fészekrakás idején. Hogyisne! Hiszen ilyesmiről álmodoztak ők az algimnázium óta: magányos csinos nőket megvédeni.

    Bandi Cillei Ulrik vállára ütött:

    - Ha azonnal el nem hordja magát…

    Következett a mondat második fele, abban ígéret volt, mégpedig a legsúlyosabb természetűek közül való.

    Ami igaz, az igaz, Cillei Ulrik nem ijedt meg, sőt ellenkezően, édes öröm nyilallt át a szívén. Ilyesmire várt ő már két hét óta, amióta állandóan rostélyossal etette és árpalével itatta Magyarország legerősebb emberét. Hiszen ő csak azért hurcolta magával a masztodont, hogy legázolhassa vele az ellenségeit. Ezek a jó fiúk éppen kapóra jöttek!

    - Bódi, gyere csak közelebb!

    Bódi éppen komor arccal fújta le a habot a söröskorsójáról.

    Bandi végigmérte a holubárt, az arca kissé elfehéredett, de azért elszántan rátette a kezét a szalonkardja markolatára.

    De Boldizsár – mit tett Boldizsár, az ország legerősebb embere?! Fölvett egy súlyos tölgyfa széket, azt félre állította az útjából és mélyen zengő orgonahangján mondta:

    - Egy kicsit átmegyek a Tyúkketrecbe, a fiúk mind ott vannak!

    És már ki is fordult a kapun, zökkenő léptekkel, ellenállhatatlan lendülettel, mint a teljes gőzzel dolgozó gőzeke.

    Cillei Ulrik most tudta csak meg, hogy a masztodon ember nemcsak az ország legerősebb, de egyszersmind legbékésebb embere is. Az föl tud emelni egy nagykorú bivalybikát, de képtelen arra, hogy megríkasson egy kisgyermeket. Semmit sem utál annyira, mint a viszályt és egyenetlenséget.

    Cillei Ulrik a legokosabbat tette, amit tehetett: hirtelen köszönt, elment. Az arca csupa mosolygó jókedv volt, de a szíve vérzett, mert megértette, hogy kárba veszett a sok rostélyos és sör, amit beruházott a masztodonjába.

    A zömök Hungária még halvány volt az izgalomtól, de már mosolygott, midőn megköszönte a lovagias védelmet.

    - Minket nem illet köszönet, inkább úgy érezzük: nekünk kell bocsánatot kérnünk – igen, az egész férfinem nevében – azért a durvaságért…

    Ezt természetesen Gida mondta, a képviselőjelölt.

    De a hadnagy is megszólalt:

    - Igazán azt hittem, az az ember megőrült kérem – első látásra azt akarta ajánlani, hogy menjenek vele a Fácánba –

    - Látszik, nem szokta meg úrinők társaságát – tette hozzá megvetően Gida.

    - Nem is tudtuk, mit mondjunk neki, – szólt a zömök Hungária, akinek különben igen kellemes alt hangja volt – még sohasem voltunk ilyen helyzetben…

    Kis szünet támadt, a fiatal urak összenéztek.

    - Tudják, mi az érdekes? – kezdte hirtelen vidámsággal a szőke csoda. – Én és barátnőm éppen ma beszéltünk róla, hogy jó volna egyszer fölrándulni a Fácánhoz, de most persze elment tőle a kedvünk…

    - Úgy látszik, Pesten sehová sem lehet menni férfikíséret nélkül – szólt panaszosan Hungária.

    Férfikíséret nélkül?! A két ifjú olyan arcot vágott, amelyre csakis a lojális jelző illik.

    - Ha esetleg igénybe óhajtják venni további szolgálatainkat…

    - Arról biztosíthatjuk nagyságtokat: mi távol tudjuk tartani a tolakodókat…

    - Kedvük volna ma kirándulni? – kérdezte a zömök Hungária. – Igaz, az idő ma olyan szép… Hát te mért nem szólsz semmit? Ninus?

    A szőke csoda kissé selypített, ez különben hozzátartozott a genrehoz.

    - Az urak olyan kifogástalan gavalléroknak mutatták magukat, velük bátran mehetnénk…

    - Sétálhatnánk az erdőben, aztán megvacsorálhatnánk a Fácánban…

    - Nagyszerű lesz! – örvendezett Bandi. – Én elviszem az egész társaságot a kocsimon.

    Egypár perccel később már útban voltak Buda felé. Bandi nagylelkűen átengedte barátjának az ülést a tarka selyemszoknyák közt, ő maga Csuri Ferkó mellett ült és a lovakat hajtotta.

    A sarkon meglátták Cillei Ulrikot, éppen a megbokrosodott óriást kapacitálta valamire. Olyan epésen nézett a sebesen ügető kicsi után, mint egy kifütyült elefántidomító.

    - És tudják, mi a hallatlan? – fakadt ki mérgesen a zömök Hungária. – Az az ember azt akarta, menjünk vele a Fácánba és még be sem mutatta magát!

    - Igazán hallatlan! – szörnyülködött Bandi, aki ugyan a bakon ült, de a két fülét benn tartotta a kocsiban.

    Gidának ekkor eszébe jutott, hogy még nem is mondták meg a nőknek a nevüket. Olyan mulatságos formában pótolta a mulasztásukat, hogy a Lánchídig mindig ezen nevettek. Még a lovak is vidám prüszköléssel rázták a fejüket, mintha részt vennének az általános jókedvben. Az egész kocsi tele volt vidámsággal, ifjúsággal és vasárnappal.

    Odafönn néhány angyal kikönyökölt az aranyablakon és kíváncsian lenézett. A legkisebb azt mondta:

    - Fecskék, fecskék! Itt a tavasz!

    Mert a mi időnkben az angyalok sokat mulattak a budapesti háztetők fölött, nem kellett attól félniök, hogy a sok gyári kémény a szemükbe fújja a füstöt.        

szozattv


szozat a tiszta hang Edelsheim Gyimesi Laci könyvbem SajóPlakát 1 bevonulás szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf