Tatay Sándor: Ködös reggel

Akkor már hajnal volt és félig világos, mikor Brand a hátam mögé lépett.

    Akkor eresztett el az éjszaka az utolsó fogával. Ha nem hiszed el, hogy foga van: ülj végig ligeti padon egy éjszakát. Csendeset és meleget, amiben nincs sem álmosító zaj, sem riasztó hideg. Puha inakba ágyalva, kemény, éles fogai vannak, meglátod, amik szorítanak, de nem véreznek meg, inkább visszasüppednek az inakba. Este kezd összeharapni az éjszaka és nem ereszt el, míg utolsó cseppig rád nem leheli a lelkét. Ha elalszol, maskarát csinál belőled, ha lehagyod a világosságért, akkor ő is elhagy, ha a nappal emlékein rágódsz, akkor kiröhög és utál, mert az éjszaka, tudod, utálja a nappalt. De ha odaadod magad az éjszakának, akkor nem ereszt el, amíg rád nem leheli elejétől végig a lelkét. A sokféle színtől feketévé lett lelkét, amitől nem szabadulhatsz, amíg vissza nem bontod az összes régi színére és nem jön a hajnal.

    Én átadtam magam az éj fogainak és vallom, azóta sokat tudok a Feketeség és Fehérség titkaiból, amit senki más nem tud.

    Mondom, épp az utolsó fogával eresztett el az éj s én el akartam aludni a nappal elől, mikor vállamra ütött Brand.

    „Stop! Én még az éjszakához tartozom.” – Elém állt és valóban, az ismerős szemében feketére kuszálódtak a színek, mint az éj lelkében. – „Egyébként Brand vagyok” – mondta és én ismeretlen okokból azt feleltem rá: „köszönöm”. Aztán vigyáztam, hogy ne nézzek hülyén, mert Brand az az alak volt, aki előtt mindig félni kell, hogy hülyén néz az ember. 1brand nagyon meglepő ember volt.

    „Adjon helyet” – mondta, – „mi összeillünk. Körülbelül egyidősek is vagyunk. Mondjuk, maga néhány évvel idősebb. Nem, rosszul mondtam, néhány évvel piszkosabb és kegyetlenebb nálam. De az nem tesz semmit. Az éjjel közös sorsunk volt. Maga este 9 óra 22 perckor is itt ült, pontosan emlékszem. Maga sokat ölt gondolatban, meg más bűnt is követett el, mert aki egyetlen pózban végigül egy éjszakát, az rengeteget gyilkol gondolatban. De nem baj, ha többet is ölt, hiszen maga néhány évvel piszkosabb és kegyetlenebb nálam, ha-ha-ha…

    Tudom, most azt akarja mondani, hogy ez a könnyedség és az, hogy még nevetek is, ez lélektani képtelenség. Téved, barátom! Lélektani képtelenség nincs. Tulajdonképpen lélektan sincs. Metafizika sincs, etika sincs, esztétika meg pláne nincs. Csak a gyilkosság különböző nemeinek igazolására koholták őket. Egyedül logika van, uram, tiszta szép logika. Egyébként, ha nem hiszi el, itt van ez a revolver, itt meg a vércsepp a köpenyemen. Most már elhiszi úgy-e! Látja, milyen szánalmasak az emberek! Jobban hisznek egy ilyen vércseppnek, mint az ember szavának, vagy ennek az arcnak. Nem látja, milyen őszinte az arcom? Nem, az emberek az arcnak nem hisznek, csak a vércseppnek. Pedig az én arcom tiszta és olvasható. Látja, azért vagyok éppen nyugodt és logikus, még nevetni is tudok, mert az én lelkemről végre elsimult minden göröngy. Én tiszta vagyok. Én tiszta vagyok!

    Tisztán és logikusan cselekedtem egész életemben mindent. Igaz, sohasem fontoltam meg semmit; pillanatok hatása alatt ösztönszerűleg mozogtam. De ha megfontoltam volna, sem tettem volna semmit másképp, mert én tiszta vagyok és logikus, mint egy ösztön.

    Eredetileg magamat akartam meggyilkolni, de a logika úgy kívánta, hogy mást öljek meg s a logikát az Isten indította el. Én pedig tiszta vagyok és Vele szemben nincs akaratom.

    Már születésemtől arra voltam ítélve, hogy gyilkoljak. Szüleim és a többi népek megijedtek, mikor a világra jöttem, hogy megölöm őket… Ne nézzen úgy rám, nem vagyok őrült, pátosz sincs bennem, én tiszta vagyok… Az emberek úgy kezelik a gyermeket, mint egy közéjük szakadt új gonosztevőt. Pedig azt mondta az Úr – „Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, mert övék a mennyek országa”. – Igaz, hogy én ezt nem tudom összeegyeztetni az eredendő bűn rémhírével, de a teológusok bizonyára meg tudják magyarázni… Dajkámtól az egyetemi professzorig mindenki csak egyre tanított: hogy ne öljem meg. Higgye el, uram, az egész nevelési rendszerünk csak azért van, hogy ne öljenek meg bennünket az utánunk következők, vagy hogy legalább ne épp bennünket öljenek meg.

    Alig születtem a világra, már rám szegezték az igét: ne ölj. Esküszöm, uram, én az ötödik parancsolatból tanultam meg, hogy ölni is lehet. Azután, hogy gyökerestől kiirtsák belőlem az ölési vágyat, alig értettem szót, már magyarázták, hogy gondolattal is lehet ölni, lassan, alattomosan megrágni felebarátunkat, mint a szú és hogy így se öljem meg őket. Először azt mondták, hogy bogarat is csúnya dolog ölni. Később megsúgták, hogy embert is lehet, csak épp a honfitársamat nem. Aztán, amint nőttem, apám sejtetni engedte, hogy mindenkit megölhetek alattomosan, lassú gyilkossággal, csak a család tagjait ne öljem meg, akikkel közös kenyeret eszem. S ma mindenki, aki szeret, csak arra tanít, hogy őt ne öljem meg. Persze, az ellenségeim mostanáig tartják, hogy egyáltalán nem szabad ölni.

    Mert tudja, kedves barátom, mi telehazudjuk a gyermek fejét mindennel, csak hogy meg ne öljön bennünket. Mikor aztán biztonságban vagyunk, hogy most már nem öl meg, akkor, akik szeretjük, haragszunk, ha nem jön rá, hogy minden csak hazugság volt és neki is csak mímelni kell.

    Nos, én is sejtettem valamit, mert háború alatt voltam gyermek. Meg abban is kételkedtem, hogy Krisztus, bármennyire szeretette is Lázárt, visszatámasztott volna közibénk egy négynapos hullát. De én tiszta voltam és naiv, mint egy ösztön, nem vettem tudomásul semmit, és nem kezdtem el idejében ölni; rágni alattomosan, mint a szú, hogy utat csináljak magamnak.

    Itt éltem huszonöt esztendőmmel tisztán és naivan, sem körmeim, sem fogaim nem voltak. Más már rég meggyilkolta, lassú, következetes, befogadott gyilkossággal, akit meg kellett gyilkolnia s nékem még sem körmeim, sem fogaim nem voltak.

    Most néha úgy érzem: tudatosan és akarattal nőttem fel ilyen vadhajtásképp, ilyen idétlenül, hogy megmutassam magamon, milyen lenne az az ember, aki apai előírások szerint nő fel és nem a sorok között. Mert utálom és rettenetes dolog, hogy az embernek a sorok között kell felnőnie. De az igazság az, hogy tiszta naivságból lettem ilyen, mintha csak az Isten választott volna ki erre.

    Szóval, huszonöt éves lettem, körültekintettem, és láttam, hogy lekéstem a lassú biztos gyilkolásról és nincs helyem. Én tiszta vagyok és logikus, mint egy ösztön és rögtön tudtam, hogy gyilkolnom kell.

    Mondtam, eredetileg magamat akartam meggyilkolni. Mert számot vetettem, hogy én vagyok erre a legalkalmasabb és én vagyok itt a leghaszontalanabb. Tegnap este 9 óra 22 perckor mentem el itt maga mellett, zsebemben a lopott revolverrel. Mert loptam is, hogy még teljesebb legyek. Körülbelül ide ötszáz lépésre ültem le a liget legeldugottabb padjára. Néhány órát akartam várni így kész elhatározással. Élni valamit így, mint kész ember, aztán éjféltájban, lelőni magamat. De a logika másképp kívánta, én pedig tiszta vagyok és logikus, mint egy ösztön.

    Már csak néhány percem volt hátra. Úgy éreztem, őrült vagyok a nagy felszabadultságtól és darabokra kell szétszakadnom és szétszállnom az éjszakába. De nyomott a közelgő éjfél és ami azután jön, a nehéz feketeség. Akkor lépett hozzám az az ember. Azt mondta: – Pehely vagyok – de úgy esett boros hangján ez a szó, mint mázsás súly. Maga is úgy zuhant le mellém és visszariasztott a világba. Már csak azért is gyűlöltem. Utálatos volt! Igen, most jövök csak rá, mennyire utáltam, amint sanda szeme fölött szájába húzott egy tincs hajat és rágni kezdte. Aztán összeharapott fogsora mögül arcomba beszélte a borgőzt. És ami a legszörnyűbb és furcsább volt, így kezdte beszédét:

    - Nincs egy revolvere, uram?

    Én hittem és nyugodt voltam, mondhatnám boldog az elhatározásomban, mégis egy pillanatra úgy éreztem, mintha megmenteni akarnának. Mondjuk, hogy Isten küldte valami szereppel ezt az embert. Látja, ilyen gyámoltalanok vagyunk mi és még ilyenkor is gondolunk titkos erőkre. Pehely idegesítő rekedt hangon folytatta:

    - Mert ha van, legyen szíves kölcsönözze egy pillanatra, vagy lőjön le, ne kívánja, hogy a vízbe ugorjam, egész életemben utáltam a vizet. – Itt nevetett is. Én el akartam lökni mellőlem, mert úgy tűnt, mintha rajtam gúnyolódna, de ekkor olyan beszédáradatba fogott, amit képtelenség volt kettészakítani:

    - Nos, öljön meg, ne bámuljon – mondta pátosszal, – szabadítson fel, uram! úgy unom már az örökös borszagát ennek a testnek. Nos, szabadítson fel engem, a lelket, úgy unok már minden szagot, ízt, színt és alakot és engem is un és utál minden… Egy adag test és egy adag lélek. Brrr… milyen furcsa keverék s én rosszul voltam adagolva. Nagy harcos lélek, nagy lusta testben. Húsz évvel ezelőtt úgy ültem itt végig egy éjszakát, mint maga most. És reggelre sok mindent tudtam, mit senki sem tud. Elfelejtkeztem az éjszakától elnyűtt testemről és elhatároztam, hogy sorstársa leszek a két világnak, a meg nem világított és megvilágított világnak és szakadásig száguldozok majd a kettő között. És boldog voltam és röhögtem, hogy milyen sokféle szépet mondok majd homályosan és félig érthetően ennek a világnak.

    - De uram! Édes mézet csepeg az asszony ajka és a forró keble, meg a pohár elálltak a számat.

    - Ez eddig csak közönséges tragédia és mindenkié. Mert mindenki, aki csak arra teremtetett, hogy asszonyt öleljen, azt hiszi, az asszonyába öleli át mind ami az Istenből beleszakadt, és hogy szerelmeskedései között foszlik szét a nagyobb akarása meg a lelke, aki nagyobbra adatott.

    - Csakhogy a többi megvigasztalódik, hogy majd folytatódik a kölkeibe, akiket teremteni segít és táplál. És szereti az új betestesítőket és él értük. De uram, én gyűlölöm a gyerekeimet és irigylem őket, akik nevetségessé tettek. És utálom asszonyomat is, az émelygős melegét, amibe szétmállott az akarásom. Uram, ha a feleségem látná, ezt az áldott jó asszonyt, akit én utálok, már régen lelőtt volna. Vagy ha látná a lányomat, Annát, a szentet, amint fehér arccal áll a sarkon és nevetségessé tesz minden férfit, mert abból lett, hogy én nevetségessé váltam. Ha látná Pétert a fiamat, mint tartja rossz süvegét a templom előtt s mint rúgok bele, ha keveset koldul…

    - Pfuj – úgy-e milyen közönséges tragédia, de nagy, mert az én tragédiám. Ne utálkozzék rajt. Magának csak az a kötelessége, hogy öljön meg. Utálom én eléggé magamat, mert enyém a legnagyobb bűn. Mert az a legnagyobb vétek, mondhatnám az egyetlen vétek, ha az ember lustaságból vagy gyávaságból, vagy asszonyölelésért letér a kijelölt útjáról.

    - Nos! – ha maga most engem lelő, az nem bűn, mert embert ölni, látja, nem bűn. De ha nem teljesíti rendeltetését, az halálos vétek. Nos ne utáljon, utálnak engem elegen. A felségem, az az áldott asszony, Anna a szentem, Péter fiam és nem adok nekik semmit és nem kellek nekik. Nem kellek és semmire itt a világban, érti. Utál már a pincér is és úgy veti elém a pálinkát. Szóval nincs szükségem az utálatára, maga csak öljön meg.

    Én azonban utáltam, de azért elővettem a revolveremet és lelőttem.

    Amint elnyújtózott, első pillanatban úgy tűnt, mintha csodálkozna. Hörgése közben mintha azt kérdezte volna, miért lőttem le. Én pedig egy pillanatra azt hittem, azért tettem, mert utáltam a sápítozását s meg akartam mutatni, milyen hazugság és pátosz a kérése, amivel engem kínozott. Mindig szerettem volna olyanféle istenostora lenni, úgy lecsapni az Isten nevében a hazugságokra és szavukon fogni az embereket. De természetesen csak ösztönszerűleg cselekedtem most is.

    Pillanat hatása alatt, ösztönszerűleg lőttem le, de utána végig virrasztottam a hulla mellett az éjszakát. Számot vetettem alaposan a tettemért. Már hajnalodott és tisztán láttam a hulla arcát és még akkor is azt mondtam, jól cselekedtem, mert én tiszta vagyok és logikus, mint az ösztön. Néki nem volt helye a világban, nékem hely kellett. Én meg voltam győződve, hogy gyilkolnom kell, ő viszont meggyőzött, hogy néki meg kell halnia. Nos, mi sem természetesebb, mint hogy lelőttem. Különösen, mikor ő mondta, hogy egyedüli bűn, ha az ember gyávaságból, vagy lustaságból nem tesz eleget az elhivatottságának.

    Igaz, amíg tartott az éj, még néhányszor gondoltam rá, hogy magamat is le kéne lőni. De úgy-e, ez a legnagyobb badarság lett volna. Már aztsem értem, miért akartam magam este lelőni. Hiszen én azért akartam gyilkolni, hogy életet nyissak magam előtt. Magamat a saját utamból ellőni? Úgy-e milyen badarság és nevetséges ötlet, ha-ha-ha… Holtpont. Zsákutca! és a fejem a falba koppan.

    Lelőttem Pehelyt és ez így van jól. Logikus vagyok és tiszta. Én tiszta vagyok, csak ez a csepp vér van itt rajtam. Ezt sem mosom le, hogy elhigyjék az emberek. Mert az arcomnak, az őszinte arcomnak nem fognak hinni. Én pedig meg akarom mutatni magam, hogy én is vagyok olyan ember, mint a többi. És várom csodás ezerszínűségével az életet. Ügyészség, börtön, cifra tárgyalások. Sajnálnak majd és gyűlölnek… és megfogalmaztam a kusza éjszakáját és átsegítettem a nappalba. Vigyázzon, mert reggel van és hideg. Isten vele, én most belemegyek a világba!”

    Belegázolt a ködbe s a szemem, meg a köpenye között még fekete lyuk maradt a gyér fehérségben.

szozattv


szozat a tiszta hang Edelsheim Gyimesi Laci könyvbem SajóPlakát 1 bevonulás szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf