Liszt Ferenc: Honvágy

A zeneszerző írása, a Gazetta Musikale 1839. szeptember 2-i számában

…Az ifjú korban a fiatalember a saját gondolatainak a viharzásától bódultan, nem is él: csak élni vágyik… Az égő láznak, hasztalan pazarolt erőnek, hatalmas és bolondos élniakarásnak ezt a korszakát francia földön töltöttem. Miért ne hittem volna magamat e föld gyermekének, ahol annyit szenvedtem? Hogy juthatott volna eszemben, hogy van egy másik föl is, az: amelyen születtem, s hogy az vér, amelyik ereimben folyik, más emberfaj vére s hogy az enyéim másutt vannak?!…

    Véletlen körülmény ébresztette fel bennem azt az érzést, amiről azt hittem, hogy kialudt, pedig csak szunnyadt. Egy reggel Velencében, egy német újságban olvastam a pesti árvíz-szerencsétlenség részletes leírását. Ez szívemig hatott. Szokatlan részvétet éreztem, s ellenállhatatlan szükségét annak, hogy ennyi szerencsétlen emberen segítsek. Mit tehetek értük? – kérdeztem magamtól. Micsoda segítséget vihetek nekik? Hiszen nincs semmim, ami az embert hatalmassá teszi az emberek között. Mindegy: azért csak előre, mert érzem, hogy szívemnek nem lesz addig nyugta, nem száll addig álom a szememre, míg nem vittem el a magam fillérét annak a végtelen nyomorúságnak enyhítésére. Különben ki tudja, nem áldja-e meg az ég szegényes adományomat. Az a kéz, amelyik megsokszorozta a kenyeret s sivatagban, máig sem fáradt el. Isten talán több örömet zárt a művész fillérjébe, mint a milliomos minden aranyába.

    Ezek az izgalmak, ezek a fellángolások fedezték fel számomra a „haza” szó jelentését. Nagyszerű táj szállt fel lelki szemeim előtt: a jólismert erdő volt az, amely a vadászok kurjongatásától visszhangzik; a Duna volt, mely sziklákon keresztül rohan; a hatalmas rétek, ahol békés nyájak legelnek szabadon; Magyarország, az erős és bőkezű föld, amely olyan nemes férfiakat hordoz hátán, egyszóval: az én hazám volt. Mert így kiáltottam fel hazafi rohamomban: én is ehhez az ősi, erős fajhoz tartozom, én is ennek az őseredeti, megszelídíthetetlen nemzetnek vagyok a fia, amelyet, úgy látszik, még jobb napokra tartogat a Gondviselés!

    Mindig hősi és büszke volt ez a faj! A nagy érzések mindig helyükön voltak ezekben a széles mellekben. Ezek a büszke homlokok nem tudatlanságra, vagy rabszolgaságra születtek. Boldogabbak, mint mások, mert eszüket nem vakították el csalóka fények; lábuk nem tévedt hamis ösvényekre, fülük nem hallgatott hamis prófétákra. Szunnyadnak, de ha egy hatalmas hang egyszer majd felébreszti őket, óh milyen erővel keríti értelmük hatalmába az igazságot. Milyen félelmetes menedéket nyújt nekik a mellük, izmos karjuk hogy fogja megvédeni? Dicsőséges jövő vár rájuk, mert jók és erősek, s mert semmi sem koptatta még el akaratukat, nem fárasztotta ki hiába reménységüket. Óh, én vad és távoli hazám. Ismeretlen barátaim! Óriás családom! Fájdalmad kiáltása visszahívott hozzád; egész bensőmet felkavarta a részvét s én lehajtottam a fejemet – szégyenemben, hogy ily sokáig megfeledkeztem rólad. De miért is állít meg a szigorú végzet? Egy fájdalomkiáltás, egy hatalmas szózat remegtet meg. Az a hang, amelyik nekem kedves, az a hang, amelyik sohasem hívott hiába…

    Most már csak arra vágyom, hogy életemet a te szűzi magányodban tölthessem, felfrissítsem és megeddzem a falusi erkölcsök egyszerűségében, megtisztítsam a tömeg feledésében, hogy valamivel kisebb bűnös bánattal szálljak sírba, mint amit a tapasztalás gyűjt az ember fejére.    

szozattv


szozat a tiszta hang szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf