Sík Sándor: A hatvanéves Prohászkának

A véres sár üvöltő tengerében
Egetkérő kolosszus módra állsz.
A századnak kiáltó Jele vagy,
Fáklyája te az Evangéliumnak,
Amelyet Isten élő ujja gyújtott,
Hogy lombnyiltú, kishitű szemünk
A titkok Arcát lássa mély tüzednél.

Széles és mély az Evangélium
És véghetetlen gazdag rejtekű,
Mint élet és teremtés, mint az Isten.
És szól egyenlőn minden századokhoz,
És mindeneknek egy Igét beszél,
S elébük szórja roppant kincseit.
És jő a század tágranyílt szemével,
Jön, jön feléje félőn, csendesen,
Szegény keblébe rettegőn takarva
Önizzadtának árva kincseit,
Hódító kézzel, amit elcsikart
A Természettől és a Rejtelemtől,
S az ismeretlen Evangéliumra
Idegenül és aggva, félve néz.
De férfi támad az Isten kezéből
Önnön keblében a szomjas világnak,
Ki önnyelvén beszéli az Igét,
És úgy beszél, hogy a Krisztus beszél,
S a század lelke sír föl szózatán,
És benne zúgnak az örök szavak
És ónak, újnak emberkincsei.
Ó, fogyhatatlan sokszavú Igazság!
Ó, drága, szép, nekünkvaló beszéd!

Görög ajakkal Athén piacán
Pál prédikál a bőszavú görögnek,
S a sziklaszívű Róma harcosához
A sziklává-lett Aggastyán siet.
Ágostonok, Ferencek és Tamások
És annyian a legnagyobb nagyok:
A győzedelmes Krisztus kürtjei,
Az Istenszónak emberajkai,
Győző és győztető nagy Életek,
És s föld között világító büszke Tények,
Akikben újra s újra egybezengett
Az Akkornak az Isten és az ember.

Mánknak eleven Evangéliuma,
Tiprott szívünket hadd hozzuk neked!
Kisajtolt lelkünk maradék javával
Hadd köszöntünk e szívnyíró napon,
Ó, mindnyájunkért buzgó s vérező szív,
Te legjobban tudod, hogy kínzatunk,
Hogy gyötrelem magyarnak lenni most,
S embernek lenni szégyen és csömör,
Keresztények ha mostan nem lehetnénk,
A borzalom közt nem látnánk sugárt.
Egyetlen csillag az öngyilkos éjben,
Mosolyogj ránk, és maradj itt velünk!
Egyetlen dallam a pokoli zűrben,
Szólj, szólj nekünk, és énekeld belénk
Az élő Jézust a zengő lelkedet.