Féja Géza: Krúdy Gyula

krudy1Krúdy Gyula a századforduló idején tűnt fel, azóta haláláig, a harmincas évek elejéig teleírta a folyóiratokat s méginkább a napilapokat. Regény, tárca, karcolat s széljegyzet futott szüntelenül a tolla alól, rovatjai voltak a lapokban, könyvek és füzetek tömege jelent meg a nevével; ponyvát írt; álmoskönyvet szerkesztett. Olyan volt, mint a gyümölcsfa, mely nem törődik, hogy merre gurul a termése. Számba sem vette, hogy mit írt, egy-kettőre el is felejtette, önmaga álmélkodott volna talán legjobban, ha műveinek szétszórt tömegét valaki elébe tárja. Tömérdek írása sárgul régi napilapok hasábjain s veszett el a szerkesztőségekben, ő maga feledkezett meg róluk legelébb. A kapitalizmus korában, midőn az írók odaadó gonddal „adminisztrálták” magukat és építették érvényesülésük útját, mintha vállalati igazgatók lennének. Krúdy úgy élt, mint a vérbeli muzsikus, aki önmaga kedvérért szólaltatja meg a húrokat s merő véletlenség, hogy mások is gyönyörködnek muzsikájában. Ömlött belőle a prózává oldódott zene, törődött is vele, hogy milyen tájon futnak szét melódiái s maradandó nyomot hagynak-e, vagy pedig szétfolynak a semmibe. Tudta, hogy mindaz, amit mi életnek nevezünk és oly sokra becsülünk, parányit sem értékesebb a rettegett „semminél”.

    Úgy élt a huszadik század emberbolyában, mint a nagyvárosba vetődött barbár. Hozzászólott, hozzánőtt, mégis alig bírta elviselni, mert zsúfolt belső élete visszafelé húzta: álmos falvak, zizegő nádasok, sóhajtozó folyópartok világába, az elhagyott őstájra. Lépten-nyomon előtörtek benne az emlékek, mint az árvíz, védelemre volt tehát szüksége s védőszentjét Liber atyánkban, az alkoholban találta meg. Roppant szervezete bírta az alkoholt, más ember ilyen életmód mellett a kezdet kezdetén delíriumban pusztult volna el, ám Krúdyban a delírium teremtőképességgé alakult, nem dúlta szét, inkább egyensúlyt teremtett benne. Ha tudatosan nézi az életet, ha beilleszkedi irodalmi légkörünkbe, másodrangú íróvá züllik, vagy pedig meghasonlik emlékei, hajlamai és a körülötte zsivajgó élet feloldhatatlan ellentétén. A delírium azonban elkábította tudatát és réseket nyitott a tudatalattinak, életérzése mélységében sűrűsödő élményeinek és emlékeinek.

    Mindvégig éjszakázó életet élt. A nappal nem az ő világa volt, alig akadt keresnivalója a valóságban, a kapitalista korszak Budapestjében. Éjszaka jött meg az ő ideje, midőn még a nagyváros zsivaja és fényei sem tudják elfojtani a másik világ jelentkezését: az árnyakat, az álmot, az emlékek súlyos csobbanású, vagy csöndesléptű visszatérését, a tudat alatt szendergő életnek szelíd kopogtatását, vagy baljóslatú dörömbölését. Az éjszakát szerette, midőn sebesültek és elítéltek lopakodnak elő, hogy még egyszer kortyintsanak a létezés italából és mámorukban kiöntsék mindazt, ami lelkük fenekén összegyülemlett csöndes panasznak, vagy emésztő méregnek. Az éjszaka kellett neki, midőn a valóságos élet körvonalai lágyan szétomlanak s helyet adnak apáinknak, nagyapáinknak, őseinknek, titokzatos kapcsolataiknak, napfényben láthatatlan összefüggéseiknek. Krúdy látszólag korhely és kártyás életet élt, szoknyák után futkosott, dőzsölt, mint barbár a metropolisban, de ebben a barbárban a borospohár mellett őskultúra oldódott modern művészetté.

    Krúdy első könyvei a kilencszázas években jelentek meg. Elbeszélésekkel kezdte, egyelőre Mikszáth Kálmán nyomain ballagott. Első könyvei elárulják, hogy a nemesi kultúrából csöppent a magyar irodalomba. Hiába tűnt el a rendi Magyarország, a nép világ a feneketlen mélységben maradt, ahol azelőtt volt, hírnökei elpusztultak a faluban, ha magvaik meg is fogantak, nem jutottak el a végső állomásig: a virággá nyílás öröméig. Budapesten polgári irodalmat próbáltak teremteni a zsidók és a hozzájuk olvadó magyarok, a vidékről felvetődött jobbak pedig továbbra is a nemesi kultúra „utolsó üzeneteit” hozták s úgy látszott, hogy sohase fogyunk ki ezekből az „utolsó üzenetekből”. Mikszáth, Ady, Justh Zsigmond, Kaffka, Móricz, Török Gyula többé vagy kevésbé, de bizonyos mértékben mindenesetre a nemesi kultúrából táplálkoztak. A Mikszáth-nyomokon útnak induló fiatal Krúdy Gyula csakhamar bebizonyította, hogy a nemesi kultúra sokkal mélyebb vidékéről jön, mint mestere. Krúdy Mikszáthtól a pajkos történetet tanulta, a pikáns novellát, ezenkívül helyenként előtörő szlávos íze emlékeztet némiképpen Mikszáthra, ám Krúdy „szlávossága” más volt, mint a nagy palócé: lengyeles, tehát könnyelműbb, fölényesebb; a könnyelműség Krúdynál elsőrangú művészi értékké nőtt: fölényesen ment a maga útján, közömbösen nézett mindenre, ami érdeklődésének körén kívül esett. Első novellái vidéki úri históriák, nemesi családi novellák, egyben tanúságok, hogy a nemesség „emberségét”, belső kultúráját milyen kevéssé aknázta ki a magyar irodalom. A nyugati kultúra túlságosan ránkfeküdt, íróinkat általában s elsősorban az érdekelte, hogy miként tudunk rezdülni a nyugati kultúra megnyilatkozásaira. Néha ugyan különös hangokat hallottak, bévülről jöttek ezek a hangok és hasonlatosak voltak tájaink sóhajtásaihoz, egy-egy pillanatra föl is villant az írókban, hogy ezekre a hangokra kellene figyelniök, – Kölcseyben szemlélhető tisztán ez a vívódó folyamat, – de azután megrettentek tőlük; túlságosan „idegennek” találták őket; ha a nyugati kultúra hangjaihoz hasonlították, barbárnak vélték. Nem tudták: mit kezdjenek velük „Nyugat kapujában”, melyről különben oktalanul és folyton letagadták, hogy Kelet végvára is. Így voltak nemcsak ezekkel a hangokkal, hanem általában a magyar élettel, azt is barbárnak vélték, bár szerették, de egy kicsit, néha nem is kicsit, szégyenlették. Krúdy a tanúság, hogy gyermekkorában, tehát évtizedekkel a jobbágyfelszabadítás után, midőn a régi udvarházak és kúriák már régen gazdát cseréltek s a hajdani nemesség a kataszternél körmölt, vagy előkelőbb hivatalba menekült, még mindig mennyi emléke élt a nemesi kultúrának. Úgy véljük néha, hogy egy viruló társadalom termő bőségéből merít a fiatal író, holott a régi bőséges életkedvnek csak foszlányait dolgozta fel.

    Más tekintetben is elválik a fiatal Krúdy útja Mikszáth Kálmántól. Mikszáth látókörét gyakran lezárta a humor kerek és kerekítő mosolya, ám Krúdyban valami feszegető nyugtalanság észlelhető. Nem időzik olyan tempósan és kényelmesen témáinál, mint Mikszáth, nyugtalanul szökellik, mohón vándorol, sokat markol. Korán jelentkezik írásaiban érett korának legjellemzőbb vonása: az élet és az álom összefonódása s az ébrenálmodás, a merengés: melyet a gondolat és a megérzés, a sejtés és a látás, tehát az ember legnemesebb képességei közösen szövögetnek. Figurái olykor félig-meddig már fantomokká válnak, egyelőre nem is tud mit kezdeni velük, de már sejti, hogy a magyar legalábbis annyira a maga „fantomjainak” él, mint a valóságnak. Természetesen ezek a fantomok másnémű lények, mint amilyenekkel a nyugati irodalmakban találkozunk.

    A századforduló idején a városi polgári irodalom divatba hozta a magyar táj és a szellemi klíma lesajnálását. Szüksége volt erre, hogy a maga gyorssütetű lényét igazolja és kapitalisztikus természetű szellemi üzleteit sikeresen gyümölcsöztesse. A fiatal Krúdyban a lenézett vidéki élet egyszerre kivirult, minden színe és íze szellemmé párolódott, megindult, létét érezhette, mondanivalóit suttogta. Az urbánus elmélkedők, főként a zsidók és a bűvkörükbe került magyarok arról panaszkodtak a századforduló idején, hogy a magyar élet szegény, nem ád elegendő élményt és ingert nagyszabású művek, modern regényeposzok teremtésére. Krúdy eleven cáfolat volt már elindulásában is, de nem akadt magyar kritikus, aki jelentőségét a maga teljességében látta volna. Legtöbb művéről komolyabb kritika nem is látott napvilágot, utolsó könyveit észre sem vették, vagy pedig közhelyeket férceltek róluk; a haladók éppen úgy megfeledkeztek róka, mint a konzervatívok. A fiatal Krúdy már látta, hogy a magyar élet groteszk, aszimmetrikus, melyet hiába igyekeztek nyugati szimmetriába törni Kazinczy Ferenc óta annyian. Azt is érezte, hogy ez az aszimmetrikus, gyakran groteszkba hajló alkat a szimmetriánál tökéletesebb, átfogóbb, kozmikusabb egyensúlyt fejez ki, tehát magasabbrendű és ősibb egyensúly is létezik az antikból kölcsönzött nyugat-európai szimmetrikus harmóniánál. Krúdy nem pácolta humorba aszimmetrikus figuráit és a saját törvényei alapján megnyilatkozó aszimmetrikus magyar egyéniségét, volt bátorsága a maga valóságában kifejezni és mindvégig hű maradt hozzá; a legnagyobbak művészi hűsége jellemezte.

    A nemesi lélektől örökölte a valóság elől való menekülést; abban az időben „menekülőkkel” volt teli az ország, a nemesség maradéka futott s keresett menedéket mámorban, vad tréfákban, önmarcangoló pusztulásban, pazarló virtusban és hasonlókban, mert a valóságban, a ránkszabadult idegen életformákban, a nyugati csapadék nyomán sarjadt új világban nem találta helyét. Nemcsak Krúdy örökölte ezt a menekülő végzetet, hanem csaknem minden magyar író, aki a nemességből jött, Ady Endre is. Ám Ady Endrében óriási halálélménnyé nőtt ez a menekülés, Krúdy sokkal közömbösebb volt a halállal szemben, elpusztíthatatlannak tetsző szervezete és életereje ellenállóbbá tette. Megállott a „menekülők” között s szemügyre vette világukat: az emlékeket, a levedlett élményeket, a fantomokat, a megrozzant emberek lelkéből kihullott és útfélre vetődött évezredes örökséget.

    „A szakállszárítón”, „A podolini takácsné”, „A pajkos Gaálék” még csupa szabályos kerek novella. Még sokat ád a szokványos mesére, a fogható történetre és ebben a modorban is kitűnő elbeszélőnek bizonyul. 1910 után történik döntő fordulat írásművészetében. Egyszerre ösztövér meséjű történeteket kezd írni, felületes szemlélő azt hiheti, hogy hanyatló korszakba érkezett. A külső történet mindinkább eltűnik írásaiból s egyelőre nem pótolja még nagyarányú belső ömlés, de az író már fölemeli fejét az „ölből”, a pátriarkális érzelmesség zsongító légköréből, a „családi kör” hangulatából, langyos legenda-világából. Az átmenet Szindbád volt, a keleti hajós, az Ezeregyéjszaka hírnöke, akinek történeteiből csaknem az író önéletrajzát is összeszedhetjük. Szindbád alakja ismét „visszahatás”, helyesebben „visszaütés” a magyar irodalomban. Szelíd, de határozott tiltakozás a magyar romantika és realizmus emberábrázolásával szemben egyaránt. Novellafüzérek tömege született róla s a Szindbád-históriák jobbjai és legjobbjai már nem a régi novellatípus ellen tiltakozó szikár írások, hanem tele vannak prózává folydogáló zenével, sajátságos kozmikus légkörrel és bűbájossággal. Szindbád nem „egyéniség” a romantika duzzadt, vagy a realizmus körülhatárolt értelmében, tulajdonképpen nem is ő a Szindbád-históriák igazi hőse, hanem a szeszélyes, irgalmatlan és kiszámíthatatlan két, mely löki, sodorja, vonzza, kalandokba bonyolítja. Tájak, kozmikus mámorok és szomorúságok úsznak véle, emlékei testet öltenek, halottjai visszajárnak, az élők pedig olykor holt képpé fakulnak. A létnek Szindbád körül gomolygó atmoszférája szinte fontosabb Szindbád alakjánál s a léha kalandor egyre jobban a mítoszok emberségére emlékeztet: a kozmikus színjáték mérhetetlen gazdasága és szent felelőtlensége csapódik le benne. A kor nem vette észre, hogy ez a rafináltan finom figura milyen kemény és elszánt tiltakozás a nyugati kultúra életszemlélete és ember-fogalma ellen. A racionalizmus, a realizmus, a naturalizmus és a materializmus bekerítette a létezés egy-egy darabját és „rendet”, „rendszert” alkotott a szűkreszabott határokon belül, élesen elkülönítette a dolgokat, néhány eredőre vezette vissza őket, egypár alkotó tényező alapján pontos és kielégítő magyarázatot próbált adni az egész létről. Az irodalomban megalakult a homocentrikus életszemlélet, a racionalizmusba korlátozott emberhez szűkítették a létet s a világot, a ráció fénysugarával akarták megvilágítani a mindenséget. Krúdy közönyös gőggel szembehelyezkedett ezzel a felfogással, tehát korának uralkodó kultúrájával, vállvonítással felelt a ráció elbizakodott követeléseire; a legnagyobbra vállalkozott: a határtalan létet próbálta furcsa zenei-prózai művekkel megfogni, felérni. Szindbád ennek a kísérletnek a hőse.

    Közben megpróbálkozott, hogy regényt írjon a mag életérzésének képére és hasonlatosságára. „A vörös postakocsi” az első kísérlet, nemsokára pedig folytatását is megírta „Őszi utazás a vörös postakocsin” címmel. Ebben a két műben csaknem teljesedés, ami a fiatal Szindbád-írásokban sejtés, már érezzük a fantomok suhogását, de ezek a fantomok eleven emberekben vesznek lakást. Félig-meddig azonosak az élőkkel, akik folyton kilépnek a szokványos emberi dimenziókból, melyeket különben nagyon szeretnek és forrón betöltenek, szívesen időznek szeszélyes kanyargóinál, holott lényegében csupán az élet határélményei és sűrített tartalma érdekli őket. Krúdyt is az élet sűrített tartalma érdekelte, melyet csak a mámorban lehet megfogni. Művészete azonban nem nevezhető szürrealistának, inkább mágikusnak s bűbájosnak, bár mágiája még csak szárnyát bontogatja ebben a két regényében.

    De már nyíltan szakít az élet meseszerű ábrázolásával, a határozott történetre, események logikus sorrendjére épülő regénnyel, melyet „reálisnak” vélt a kor. Krúdy azonban tudta róla, hogy a legkéznélfekvőbb valószerűtlenség és valószínűtlenség. Ahhoz közeledett, amit a racionalista kor „látomásként” kezelt, holott többet fog össze a bennünk és kívülünk történő létezésből, tehát valóságból, mint a realizmus és a naturalizmus minden igyekezete. A magyarság páratlan egyensúlyérzéke természetesen Krúdy Gyulában is elevenen élt, a „vizionárius” helyenként tobzódik az érzékiségben, majd csaknem átcsap a társadalmi regénybe, még pedig a legművészibb úton: nem elegyít irányzatosságot a műbe, nem lép fel szigorú prédikátoros modorban, hanem a keleti bölcs „mindent megértő” egykedvűségével ábrázolja, hogy mi minden tört be 1867 után az országba, mi csalta, szédítette, fosztogatta s egyben vigasztalta, narkotizálta az elgyengült és korhadt nemzedékeket. Tökéletesen látta a századforduló összetevőit: a lumpolást, a prostituálódást, a keleti semmittevést és a nyugatos bomlást. Észrevette, hogy a magyar bomlás mérgei mint keverednek a modern urbánizmus mérgeivel s a kettő furcsa, nyugatosan ázsiai lázától miként vonaglunk, táncolunk, vagy pedig önmagunkba roskadunk; Ady „Korrobori” címen írt erről a folyamatról. Megjelenik Rezeda úr, aki társadalmi síkon balek, nyugat-európai szemmel nézve fejlődésbeli csökevény, de amúgy: szép öreg álmok viselője, ragaszkodik álmaihoz, belső valóságához, mint az anya gyermekéhez, vagy a gyermek anyjához, ittragadt ódon figura de a tiszta emberség egyelőre céltalannak tetsző tartaléka is. Krúdy érezte, hogy a kapitalista-materialista, racionalista nyugat-európai világrend értelmében haszontalannak tetszik a magyar társadalom jelentékeny része, nincs számára fölmentés és jövő. De ugyanakkor érezte az időszerűtlenek, a lemaradottak, az életképtelenek igazát; meghallotta, hogy tisztább emberi magatartás és gazdagabb, érdemesebb életanyag hörög s haldoklik bennük. Nem csupán a társadalmi harc „elesettjeit” látta, hanem az emberi elesetteket is, akiket egy ránk kényszerített idegen életforma sebzett halálra s akik élve fantomokká szépültek, vagy nyomorodtak. Úgy vetették be magukat ezek az emberek az „urbs” életébe, mint az öngyilkosok a nagy tóba, kísértetek lettek már életükben. Egy irányt tévesztett társadalom vonaglását, seblázát, vízióit és agóniáját látta Krúdy Gyula, az úri magyarság nagy halotti torát, mely társadalmi szemmel nézve riasztó volt s méltán ítéltetett halálra, de mégis: magyar ősképek mozdultak a halálra szántakban. Krúdy látszólag az úri magyarság írója volt, valójában: a keleti magyarságé. A nemesi kultúrát mindenesetre nem a nép ellenében védte, hanem a nyugatról áradó kapitalista civilizációval és kultúrával szemben vonultatta fel. Érezte, hogy egy nagy magyar korszaknak, a nemesi kultúrának utolsó pillanatait éljük. Azt sem tagadta, hogy ez a korszak gyakorlati síkon csőddel zárult, de romlásában is nagyszerű emberi színjáték volt.

    „Eltévedt lovasok” lépdelnek s vágtatnak Krúdy első két regényében, kergetik a világosságot, melyet szomjúhoznak, de ezen a földön már csak, vagy még csak lidércek pislognak s intenek fényt csalfán. Szemere Miklósban, a két regény vezető hősében tulajdonképpen azt írja meg, hogy hová züllött a „nagy kán”, ő járja legválasztékosabban az úri magyarság haláltáncát, de más jelentősége nincsen. Krúdy többek között ezt a haláltáncot is páratlan művészettel írta meg, – hangsúlyom, hogy többek között, – mert a társadalmi mondanivaló csak egy üteme volt dús zenéjének, Krúdy mindig az egész létezés kifejezésére törekedett s tér és időszemlélete messze elhagyta a kor tér s időszemléletének határait. A társadalom nála csupán egy elem volt az egész lét, a mágikus alkatú ember lényének sűrű egészében, ezért Ady s Juhász mellett ő a korszak kifejezetten mitológiai alkatú írója. S éppen ezt nem vették észre benne és nem méltányolták, pedig ha műveit összehasonlítjuk a kor nyugat-európai irodalmával, feltétlenül érezzük, hogy Krúdy mélyebb, ősibb, dúsabb kultúrából jött, de méltányolhatták-e ezt a nagyszerű tényt, midőn a „balkánizmus” szabadult kultúréletünkre, folyton kívül keresték igazolásunkat, a magyarság eredeti egyéniségére és múltjára pedig indokolatlan lenézéssel tekintetek. Krúdy éppenúgy eurázsiai alkatú író, mint Ady, vagy Tamási; újabban Prousthoz szeretik hasonlítani, holott művészete egészen más humuszból, okokból és kényszerekből nőtt, mint Prousté.

    A „Vörös postakocsikban” bontakozott ki teljes érettségében leíróművészete. Leírásában mindig van bizonyos mágikus és mitológiai elem, valami az ősi ember ösztöneinek lázából, de zeneivé finomítva. Másik érdekessége a „Vörös postakocsi” folytatásának, hogy a királyi rémdráma, Rudolf trónörökös halála és a hozzáfűzött legenda mennyire elmélyült benne. Krúdyban éppen úgy, mint Adyban és Juhászban kivirult a magyar mítosz: a halottak együttműködése az élőkkel, a halottak kozmikussá nőtt életének lecsapódása az élőkre, az „áldott kísértetjárás”, melyet különben már a páratlanul finom ösztönű Petőfi is éppen akkor, midőn, honi „nyugatos elmék” a mítosz halálharangját kongatták.

    Krúdy a világháború derekán bontakozott ki igazán: 1915 és 19230 között születtek legnagyobb művei. Tömérdek novellája mellett egész sereg regényt írt, a magyar regény határai beláthatatlanul megnőnek ezekben a művekben, életérzésünk diadalmasan hódít, olyan tájakra érkezik, olyan szűzi életdarabokat s élményeket tesz magávévá, melyekhez ki tudja mikor érkezik meg a lomhán ballagó magyar tudat. Eben az időben született a „Napraforgó”, a szlávos mélabú találkozik az életesebb magyar pezsgéssel, a misztikum elegyedik a bölcskétellyel, a lengyeles cifraság az egyszerűségre való törekvéssel. Modern figurák őslényekkel váltakoznak, a valóság éles vonalait a népmese bűbájossága fátyolozza. Urbánus fények jelei és izgalmai futnak végig a szabolcsi puszta ázsiai nyugalmán, fölverik időtlen merengését. Szörnyetegek, rémek, démonok jelennek meg, kilépnek a mitológiából, korszerű testbe öltöztek, csak mi nem vesszük észre, hogy mi lappang az időszerű köntös alatt, mert a kor tudatszűkítésének, az életérzés töppedésének áldozatai vagyunk. Pedig őslények, világerők, kozmikus fintorok és mosolyok megtestesítői vagyunk s ha elaltatjuk egy-egy pillanatra tudatunkat, nagyszerű jelenések tolulnak szürke életünk helyébe. Krúdy „antihumánus” író volt, az alvilág s a démonok lakóhelyét látta az emberben, legjobb esetben: angyalok és démonok leszármazottjait. Mágikus és démonikus erők átjáróhelyének tartotta az életet, ezért becsülte olyan kevésre, ezért nem félt a haláltól. Neki volt ebben az időben a legtágasabb, legdúsabb írói birodalma. S nemcsak egyensúlyérzéke vetekedett az antik kultúra harmóniájával, hanem a zsivajgó természetet, a kozmosz életét is nemegyszer mélyebben átérezte, mint az antik.

    Ennek a páratlanul bőséges teremtő korszakának gyümölcse az „N. N. Egy szerelemgyerek regénye”. Óriási kozmikus és humánus életképek váltakoznak ebben a regényben a létezés és a történés széles mezőin, melyeknek ölében eltörpül, elvész a külön ember, mint a tücsök a mezőben, csak zenéje, fölérzése szórja be a tájat. Krúdynak ez a regény a leglírikusabb kitörése; nagy lírikus is élt benne, de tömött, dús életérzése elvetette a líra karcsúbb formáit, az epika természetes „formátlanságára”, szabad ömlésére volt szüksége. Az idillt írta meg ebben a könyvben, a magyar életforma puha marasztalását, a táj magába fogadó vonzalmát, a merengés legmagasabb értelmét: az egyre szépülő emlékek folytonos „lélekvándorlását”. A sztatikus, megkötött, a tájba illeszkedett, a mozdulatlansággal szövetkezett életformának, tehát egyik legmélyebb keleti örökségünknek himnusza ez a könyv. Bizonyság, hogy a mozdulatlanság alkalmas és méltó a végtelenség átélésére, a tájba gyökeredzett ember messzebbre ér, mint Szindbád, a nyugtalan hajós.

    Harmadik nagy, egyben legnagyobb s alig méltatott regénye ebből a korszakból az „Asszonyságok díja”. Ha ma Krúdy-reneszánsz jut valakinek az eszébe, feltétlenül Szindbádra gondol, ki tudja, mikor veszi észre tudatunk, hogy a legszintétikusabb magyar regény immár megszületett és kultúrterültek, életformák s epikai formák sűrűsödnek benne egésszé, a léthangoknak olyan teljességét hordozza, aminőt eddig csak a zenében, a legnagyobbak legkitűnőbb alkotásaiban észleltünk. Csakis európaivá finomult „barbár” lehetett képes ilyen vállalkozásra, „úr”, a szó legmagasabb értelmében, akit nem kötnek külső terhek, kötelezettségek és belső gátlások, hanem akarata alá rendelt anyagnak tekinti az életet, leigázza és a maga képére és hasonlatosságára új rendbe kényszeríti. Nomád hajlamok nélkül sem születhetett volna meg ez a regény. A modern nyugati irodalom szükségszerűen magára öltötte a polgár ólomszárnyait. A város súlyos kövei és a lomha polgári életformák láthatatlanul reá nehezedtek, a ráció szigorú törvények kordájába fogta az ösztönöket, az élet tehát nagyon gondos szűrőn keresztül „túlhumanizálva” érkezett az irodalomba. Látszólag ugyan hatalmas irodalmi szabadságharc történt, a naturalizmus például az ösztönök életére vezette vissza az egész emberi létezést, ugyanakkor azonban két ösztönnek, az ön- és fajfenntartás ösztönének működésére „egyszerűsítette”, tehát a „haladás” és az „emberábrázolás szabadságának” örve alatt megtagadta az ösztönélet sűrű, összetett voltát, ágas-bogas gazdagságát. Krúdy ebben a regényében szakít legszerencsésebben, mert legbátrabban a nyugati szemléletmóddal: mindjárt a regény első soraiban az egyszerű polgári figura, Czifra János mellett feltűnik a Démon, a láthatatlan kísértő és kísértő, az emberi személyiség „alteregója”, akiben összesűrűsödik mindaz, amit a szabályszerű polgár nem mer megélni, hanem gondosan száműz életéből. A Démon az elfojtott vágy, az álom, a megbilincselt ösztönök üzenete, a szellem titkos jele, a lélek néma pihegése, a kötelékei közül időnként felszabaduló eredeti emberi hajlamok szabad kószálása. Ez volt a Démon a mitológiában is: az ősállapot, a kozmosz és a káosz hírnöke a hűtlenné vált emberhez; Czifra János temetésrendező és szabályos polgár mellett tehát a mitológia küldöttje áll őrt.

    A mű első harmincöt lapja különben polgári regénynek tetszik, ferencvárosi életkép s a harmincötödik oldalon úgy érezzük, hogy a polgári regényt szükségtelen is folytatni, az író kimerítette a névtelen pesti polgárok életét, még pedig távolról sem „mennyiségi” tekintetben, tehát az ábrázolás külső eszközeivel, hanem inkább zenei kompozíciót szerzett. Ekkor következik a nagy meglepetés: a Démon megmutatja Czifra János törvénytisztelő és átkozottul józan polgárnak mindazt, amit gondosan sepert tudata eleddig nem volt hajlandó tudomásul venni, bevezeti Budapestnek, – Budapestnek? a modern ubs-nak – rejtelmeibe, oda, ahol megelevenedik maszkká rendezett arcunk, felszabadul alteregónk, a kísérő és kísértő Démon s kárpótlást vesz magának. Ebből a nagyszerű életanyagból és élménytárházból gyengébb tehetség mindenesetre erkölcsrajzot írt volna, Krúdy azonban nem köt ki ilyen sekély partoknál, tudja, hogy amit „mai erkölcsnek” ostoroznak, sokezeréves vergődést takar. Nem Pestről van itten szó s nem is a nagyvárosi erkölcsök boncolgatásáról, hanem emberi lényünk s létünk elnyomott „alvilágának” feltörő bosszújáról, borzalmas „elégtételéről”. Ezen a tájon különben már teljes mértékben kibontakozik a regény „szabása”: a főhősökre és főeseményekre épített regénynek nyomát sem találjuk, jönnek s mennek a figurák, a meglepetések, a váratlan események, hiába keressük a ráció logikai összefüggéseit közöttük. Krúdy, a regényíró semmiesetre sem volt építőmester, olyan „értelmetlenül” és meglepetésszerűen hullámzik az esemény, mint a valóságos életben, melyből a regényírók általában karajokat szelnek s azután ezeket a kiszakított életdarabkákat is „rendezik” a maguk elméleti világának képére és hasonlatosságára. Krúdy regényének anyaga látszat szerint szétfolyó és szétomló, mégis szerves egységnek érezzük, tehát olyanfokú művészi teljesítményt nyújt, aminőre magyar író sem előtte, sem utána nem volt képes. A regényíró általában az egység illúziójával dolgozik s matematikai összhangra építi művét, Krúdy a mérhetetlen változatosság összetartozandóságának hitét és illúzióját adja, mint a zene. Epikus arányok és lélektani méretek helyett kozmikus és mitológiai méretekkel nyúl be az életbe, egy ősibb kultúrájú és elemibb emberi jelentőségű kontinensnek, Ázsiának szemléletmódjával és életérzésével. Ázsiában az ősi ember, a „barbár” és a legmagasabb emberi kultúra került egyensúlyba, ennek az egyensúlynak egyik művészi kifejezője a groteszk. Krúdyban is ez a két roppant tényező egyensúlyozódott, mindvégig „barbár” maradt, de művészetének finomsága, érzékenysége nemcsak elérte a nyugati kultúra csúcspontjait, hanem – talán nem túlzok, – túlnőtt rajtuk.

    Egy kis kitérés szükséges, Krúdyt össze kell hasonlítanunk a kelet-európai regénnyel is, meg kell jelölnünk helyét a kelet-európai irodalomban s úgy érezzük, hogy ez a kísérlet némiképpen a magyar kultúra kelet-európai helyére és jelentőségére is rámutat. Az embernek s démonának viszonyáról óriási regényeket írt Dosztojevszkij. A nagy orosz író is a kettő egyensúlyát kereste, egyre nagyobb kísérletekbe fogott s az egyensúlyát egyre kevésbé találta meg. A Karamazovokban például a két tragikus fivérrel szemben Aljosára mutatott, aki a földet összeköti az Istennel, tehát megváltó új sarj születését várta, népének terhes méhéről prédikált, a keresztény messiánizmusból óhitű-szláv messiánizmust alkotott. Látta az egyensúly elemeit, de csak elemeit látta, a teljesedés élményéhez nem jutott el, hiába vándorolt nyughatatlanul és szüntelenül népének beláthatatlan élettengerében. Krúdynak ez az egyensúly sikerült legszintetikusabb regényében, legmerészebb kísérletében, az „Asszonyságok díjában”. Az egész ember megszólal ebben a regényben, Démona lerázza bilincseit, markába kapja eddigi rabtartóját, kalandokba, fájdalmakba és határtalan gyönyörökbe hurcolja; alvilági dörmögések és magasba szálló fohászok törnek föl egymás mellett; a zárt s rendezett emberi világ és a démonikus atmoszféra összefolynak; dúlt csatatérré válik a test s a lélek és mégis nagyszerű egyensúly uralkodik a regényben. Az író nem tagadja meg a kelet-európai–ázsiai démonizmust, de nem fordít hátat az európai humanizmusnak sem, hanem egyensúlyt teremt belőlük. Sikerült neki mindaz, ami a legnagyobb kelet-európai regényíróknak, Dosztojevszkijnek sem sikerült. A siker egyúttal bizonyság, hogy bizonyos tekintetben előbbre vagyunk minden kelet-európai népnél; a szintézis alkotására való hivatást mi örököltük.

    A regény derekán ismét fordulat történik, az „erkölcsrajz” befejeződik s átveszik az uralmat Krúdy Gyula sajátos víziói. Ettől kezdve egy vajúdó asszonyról szól a regény. Az asszony kínjai közepette átéli eddigi életét, az emlékek s a látomások azonban nem képszerűen peregnek, hanem testté, érzéki valósággá válnak. Ám nemcsak személyiségek, figurák és egyéniségek kerülnek a regényvízió lapjaira, hanem az embereken és tájakon szüntelenül átvonuló lét is. Egyre jobban érezzük, hogy személyiségek, figurák, zárt emberi sorsok ábrázolásával a határtalan életnek, a „létnek”csak kicsiny töredékét foghatjuk fel. Itt értjük meg Krúdy sajátságos humanizmusát is, mely egyként mentes a szláv szánalomtól s a nyugat-európai individualizmustól, inkább valami ősi biológiai önérzet él benn: dús belső vegetációval válaszol a lét határtalanul gazdag vegetációjának. A maga módján hajolt le az elesettekhez, a „senkikhez”, a „Szépasszonyok díja” nyomorult, megvetett, páriasorsra ítélt asszonyában utánozhatatlanul dússá nő az élet, terek és idők felfoghatatlannak tetsző élményanyaga tör fel. Krúdy humanizmusa pogány hitvallás; a kereszténység meglapította az ember belső hitrendszerét, zsilipjeit és határmezsgyéit, két elemre osztotta a belső embert: angyalira és démonira; a kettőt szüntelen háborúskodásra ítélte. A kereszténységgel szemben Ázsia az ősi egy, Ázsia vallása az ősegynek megtisztulása, az ember egész valójának megnemesedése, a testnek és a léleknek közös itallal történő megnyugtatása, kielégítése. Krúdyban ez a keleti vallás nőtt modern művészetté, belevegyült a XX. század széteső életébe és erősebbnek bizonyult a század „elemeinél”. Nem választotta ketté a belső élete, mint a keresztény szemlélet, nem elemezte holtpontokig, mint a korszerű nyugati irodalom, nem vezette vissza néhány ösztön működésére, nem pazarolta erejét a „fogalmi meghatározás” formuláira, hanem a maga egész valójában kiöntötte, a tudatos és a tudatalatti események mesterkélten elkülönített életét egymásba zúgatta, az embert és a Démont – mint valamikor a Teremtő – összekeverte.

    A kor nem értette Krúdy világát, nem bírta elhinni, hogy a modern nagyváros, az anyagi célokért tülekvő élet, a rációvá töppedt szellem és az elaltatott lélek világának légköre éppenúgy tele van mágiával, mint a primitív törzseké. Nem tudta, hogy az ember gyökerei milyen messzire nyúlnak, a hanyatló kultúrának hitt, mely az emberi szellem és ösztönök határait olyan gondosan megszabta s e határokon túl csak „nihilt” látott. Krúdy bizonyság volt, hogy ez a „nihil”: észlelet és tudatosított életünknél mérhetetlenül gazdagabb élet.

    A fogantatás és a szülés misztériumának legangyalibb ábrázolását kapjuk ebben a regényben, a démoni kavargás után egyre az ég felé vonzza tekintetünket Krúdy Gyula, a démoni hang angyali szózattá tisztul. Olyasféle egyensúly él ebben a műben, mint Dante trilógiájában s e hasonlóság érdekes tényt világít meg: egyensúlyérzékünk Európában egyedül a latinnal rokon. A latinság dolga azonban könnyebb volt, mert ősisége televényéből sarjadt, a kapcsolat közvetlen és forró volt. A mi feladatunk súlyosabb volt: nemcsak Európához kellett idomulnunk, hanem Európát is magunkhoz, keleti valónkhoz kellett idomítanunk. A feladat nagyon kevés magyar alkotónak sikerült oly tökéletesen, mint Krúdy Gyulának, talán csak két legnagyobb zenészünknek, Kodálynak és Bartóknak életműve hasonlítható hozzá. Az orosz bűnt szemlélt a démonizmusban, édes vétket, a nyugati kultúra alacsonyrendűséget, Krúdy bizonyságot tett magasrendű tartalmáról, kozmikus mélységéről.

    A regény végén megdicsőül az anya, megszüli gyermekét, átéli az asszony legtisztább örömét és elköltözik. Most már értjük a kínlódó asszony vízióinak dús szépségét és félelmetes ömlését: az élet a halál előtt végső „összefogást” rendezett. De megmarad az új sarj, csatatérnek az ember és a Démon vitájához, vagy paradicsomnak az ember és a Démon frigyéhez. Krúdy az „Asszonyságok díjának” korszakában írta a „Hét bagolyt” is, mely távolról sem olyan mély alkotás, mint az „Asszonyságok díja”, inkább korrajz: a régi magyarságnak és a századforduló urbanizmusának ütközete. A korrajz különben Krúdy egyik legkedveltebb formája volt, legsikerültebb korrajzai a „Tegnapok ködlovagjai”. A félmúltat szerette idézni, a félmúlt minden jellegzetes figuráját ismerte. Ködlovagjaiból megjelent ugyan egy vaskos kötet, de ez a könyv a termés tizedrészét sem tartalmazza. A többi: régi napilapokban sárgul annyi s annyi művével együtt.

    1920 után szívesen kalandozott Krúdy a történelemben is. Egyik legérdekesebb kísérlete, „A templárius” befejezetlen, mint maga a történelem. A tatárjárás idejéről szól és középpontjává nem a tényleges történelmi eseményt, hanem a templomos lovagot teszi. Látszólag csonka, kidolgozatlan, félig nyers történet ez az írás; Krúdy „szabálytalansága” egészen új dolog történelmi regényünk területén. Az emberek, akik a jelen bonyodalmaitól, ellentmondásaitól s végleteitől megundorodnak, megszépítik a múltat s a történelmi regényben azt keresik, amit ma nélkülöznek: a létezés tényezőinek összhangját, az emberi és társadalmi sors logikus törvényszerűségét. Krúdy a maga szuverén módszerével közeledett a történelemhez, rátapintott az ember társadalmi sorsának vérszopóira: a minden időben kialakuló nemzetközi szervezetekre. A tatárjárás korának két nagy nemzetközi szervezetét Rómában és az Ázsiához szító templomos lovagok rendjében szemlélte Krúdy Gyula s úgy vélte, hogy minden más erő e két roppant nemzetközi szervezetnek vetülete. De alkalom volt ez a regény arra is, hogy az ázsiai kánt, az ázsiai hatalomvágynak félelmetes figuráját megrajzolja. Tökéletesebb és elemibb ennek a figurának megjelenítése Móricz Zsigmond Báthory Gáboránál, de Krúdy nem tudja annyira éltetni a történelmi figurát, mint Móricz Zsigmond. „Fölrémlése” azonban a magyar irodalom legnagyszerűbb soraihoz tartozik: „A domb tetején egy ázsiai lovas állott szobormozdulatlansággal és a völgybe nézett. Olyan volt, mint valami szörnyű istenség, mely lóháton jött a tibeti sivatagból… Hegy volt a hegy hátán. A templárius tölcsért formált a tenyeréből és háromszor elkiáltotta magát: – Jah Allah! – A szobor egyszerre felhővé váltott, amely vihargyorsasággal száguldott el a hegyről a völgybe. Ázsia görgött le a hegyről lezuhanó kövekkel, mint bölcsők és koporsók képmásai, ahol az emberiség született és meghal. Az ázsiai isten szinte a fákat túlnőve közeledett sivatagsárga arcával, hosszúkás szemeivel, lapos orrával és széles ajkával, amely egyszerre az egész földet meg tudja csókolni, hogy annak vérét kiszívja a mag táplálására”.

    Más érdekes megállapítást, illetve sejtelmet is találunk ebben a történelmi regényben. Krúdy csak úgy odavetőleg megemlékezik a laikus vallásosságról és keleti visszaütésnek tartja. Nagyszerű ösztönösséggel olyan kérdéseket súrolt, melyekről a magyar tudatnak fogalma sem volt. Másik történelmi regényében, a „Festett királyban” a Mohács utáni időt ábrázolja, – Krúdy „festett királysága”. Zápolya Jánosa: a magyar történeti regény egyik legkülönb figurája. Itt sem a történelmi események ábrázolásával tündöklik, mint a másodrangú történelmi regényírók, hanem az epizódokban remekel, a történelmi hős emberi figuráját mutatja meg: a regény elején Zápolya tokaji szürete ismét a magyar regény legtökéletesebb lapjai közé tartozik. Krúdy kozmikusan „közömbös”, szánalomtól és indulatoktól, rokon- és ellenszenvektől mentes szemlélete különösen alkalmas volt a történelmi múlt véres és iszapos valójának ábrázolására. Krónikás modorban írt, de senki sem oltott még a „krónikájába” ennyi esztétikát: a magyar táj és a légkör természetes varázsát, kegyetlenséggel s vadsággal vegyülő bűbájosságát. Zápolyát a tokaji szüret és a tokaji táj mélyillatú elégiájába helyezi, a társadalmi és a történelmi lét vigasztalanságát szüntelenül áttöri a világ záporozó sugaraival. A regény végén pedig egészen észrevétlenül átcsap a legendába, a mondába, a népmesébe; az „átcsapás” egyedül Jókainak sikerült ennyire.

    A húszas évek végén jelent meg „Boldogult úrfikoromban” c. regénye, Móricz Zsigmond „Kivilágos kivirradtig” c. mesteri munkájának urbánus mása, – hogy félreértés ne essék Krúdy aligha ismerte Móricz Zsigmond regényét, de egy törzs hajtásai voltak, a két ellentétes irányú íróban is rokon vonásokat találunk tehát. A „Kivilágos kivirradtig” egész cselekménye vidéki úri asztal mellett történi egyetlen névnapi estén, a „Boldogult úrfikoromban” egy pesti sörházban s ugyancsak együltében folyik az esemény. A regény különben: Budapestre tévedt vidékiek mámora és mámoros önvallomása. Krúdy hétköznapibb és legkönnyebben „fogható” figurái vonulnak itten fel s szavaikkal, mozdulataikkal, az arcukból s lényükből sugárzó mámorral önkénytelenül magyar szimfóniát teremtenek. A mű távolról sem tartozik Krúdy legjelentősebb írásai közé, de alkalmas volt arra, hogy a kor észrevegye s némi méltánylást hullasson feléje.

    Utolsó műve, „Az élet álom” c. novelláskönyv már mint az író „sajátja” jelent meg. Ebben a könyvben foglalnak helyet „gasztronómiai” novellái, akár az öregedő Falstaff emlékiratainak tarthatnánk őket. Ebben az időben, 1931-ben, a „piac” már nem volt hajlandó Krúdyt „fölvenni”. Az irodalmi tudat ekkor volt a legszűkebb s Krúdy valóban az utolsó percben halt meg. Ki kellett költöznie kedves margitszigeti lakásából, Óbudán húzódott meg, villanyát tartozása miatt kikapcsolták, írásait a napilapok is nehezen fogadták el. Lassanként a delíriumra sem tellett volna Krúdy Gyulának, pedig az ébredés szörnyű lett volna, lehetséges, hogy már ébredezett is, az egyre nehezedő kenyérharc talán meglebbentette előtte a valóság fátyolát s fölrémlett az idegen világ arca, melyet Liber atyánk olyan gondosan fátyolozott eddig. Talán ez a feldöbbenés állította meg elpusztíthatatlannak tetsző szívét. Csak egy furcsa rándulás történt és átlibbent a másik világba, mint hajdan Szindbád ódon vidéki kerítéseken a tiltott gyümölcs birodalmába.

    A legmagasabbrendű felelőtlenség élt Krúdyban, a nomádé, a pusztai lovasé, akit nehezen érthetünk meg a polgári civilizáció korlátolt törvényei alapján, mert tudatunkkal föl nem fogható kozmikus mámor és „felelőtlenség” él benne. Ez a felelőtlenség tette nagy íróvá, páratlanul merésszé, vakmerővé. Két irodalmi korszak határán, midőn a restaurált régi rend tűzzel-vassal és elaggott kegyetlenséggel küzdött penészes törvényeinek uralmáért, az új pedig a maga törvényeinek diadaláért Krúdy csöndesen, észrevétlenül, nem méltányolva, szellemi világunk fölé nőtt. A kiegyezés korszakából táplálkozó pakfon-konzervativizmus dehogy vette észre, hogy az őskort hordozza a pesti éjszakák bolygója. Az irodalmi forradalom pedig megintcsak nem vehette tudomásul, hogy Krúdy művészete nem egy irodalmi forradalmár végső stációát is messze elhagyta és olyan vidékeken jár, melyeknek létezését évek s évtizedek múlva veszi tudomásul majd az európai irodalom.

szozattv


szozat a tiszta hang szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf