Krúdy Gyula: Szindbád és a csók

Szindbád karcsú, nyúlánk, de elég izmos férfiú volt, már gyermekkorában megtanulta a valcert és a polkát, és a nyeregben is megállotta helyét, ha rókát kellett űzni a dércsípte, rőtbarna mezőkön. Mindazonáltal nagyon kevés szerencséje volt a nőknél. Szindbád ugyanis hirtelen ellustult, ha arra került a sor, hogy valamely csipkés szoknyafodrocska után Budáról Pestre menjen. Valamint nem volt kedvelője a hosszadalmas ácsorgásoknak sem utcasarkokon, kapumélyedésekben, a Halász­bástyán vagy a kis budai cukrászboltban, ahol a nőket várni szokták. Türelmetlen volt, ideges volt, és csodálkozó komolysággal kérdezte a kis kalaposleánytól: „Szívgyönyörűség, most van öt óra?” Máskor egészen egyszerűen elmellőzte a kitűzött találkát, és nyújtózkodva, ásítozva hevert a szőnyegen, amíg valahol messze, egy görbe kis budai utcácskában, midőn már leereszkedőben volt a téli köd, titokzatosan, csöndesen állott egy kocsi, és a kocsifüggönyök minden percben készen voltak arra, hogy nyomban leereszkedjenek. A lovak türelmetlenül kapálták a fagyos rögöt, az öreg, piros képű kocsis durva szőrbundájában nagy érdeklődéssel figyelt a ködben közelgő léptekre: de Szindbád nem jött. „Azt hiszem, beteg... Hajtson Pestre, kocsis” - mondta végül egy bosszús, sírós, megtört hang a hintó belsejéből, és a fehér bajuszú, rákvörös képű kocsis sóhajtozva csapott lovai közé. Pestre, pesti utcákra érve megállott kocsijával, ugyan most is egy bizonyos átjáróház kapujánál, ahol a grófné vagy a hercegné titokzatosan kilebbent a hintóból az esti homályban (míg Szindbád kezét szívére szorítva nézett utána), de a hirtelen, villámgyors megállásnak igazán semmi értelme sem volt olyankor, midőn Szindbád nélkül, üresen futott tovább a hintó. A vén kocsis büszke volt tudományára, és azon régimódi emberek közé tartozott, akik sokért nem adták, ha a kocsizás végén így szólott hozzájuk az utazó: „Miska bácsi, a lovak ma jól viselték magukat!”... Semmi értelme sem volt tehát a villámgyors megállásnak, majd a szélvész-sebes továbbhajtásnak, a grófné ugyan felhasználta a másod­percet, a néptelen utcában vagy az átjáróház előtt ellebbent, eltűnt, mintha álom lett volna, de a kocsizás végén senki se dicsérte meg a lovakat. Igen valószínű az a föltevés, hogy a vén kocsis csak saját lovait bolondította a szokásos hajtással és megtorpanással, hadd higgyék a lovak, hogy a hintóból Szindbád úr bágyadt tekintete és halovány arca fordul az eltűnő grófné felé, nem pedig az üres ablakok. Ki tudná, hogy hittek-e a lovak öreg gazdájuknak?

    Lehetséges, hogy a gyakran üresen futó hintó is okozója volt annak, hogy Szindbádnak kevés szerencséje volt a nőknél, de mégiscsak nagyobb baj volt az, hogy Szindbád hamar kihűlt, hamar felejtett, és közömbös, hideg tekintete jeges nyugalommal fordult el sokszor látott női szemek sugárzása elől. „Isten veled! Isten veled!” - mondogatta magában, midőn az első megkívánt, várva-várt csókot lehelték arcára. Hazamenet a szőnyegen nyújtózkodva könyvet vett kezébe, vagy képesalbumban lapozgatott, de a gondolatait mégsem tudta megakadályozni abban, hogy nyomról nyomra kövessék az elmúlt szépséges délután eseményeit. (Mert hiszen Szindbád - és ez becsületére legyen mondva - mindig életre-halálra szerelmes volt abba a nőcskébe, aki a Lánchíd kőoroszlánjai alatt várakozott. A könnyű, üres kalandokat sohasem kedvelte, és igazán a véletlen műve volt, hogy már több, gyermekes családanyát el nem szöktetett Párizsba, „ahol majd ismeretlenül, elvonulva és szeretve élhetnek egymásnak egymásért, és a kitűzött óra nem röppenhet el fecskeszárnyakon”.) Tehát estenden, a puha szőnyegen egy-egy szépséges délután után Szindbád akarata ellenére is kénytelen volt összehasonlításokat tenni elmúlt szerelmei és új szerelme között. A csókokban és a csóktevésben nagy mester volt ő, de leghamarább mégis azokból a nőkből ábrándult ki, akik, szegénykék, a bűnbe beleesvén, mintegy önmagukat kívánták elkábítani, álomba mélyeszteni a folytonos csókolózással. Voltak emlékei nőkről, akik húsos, vonagló ajkukat már az első percben bajusza alá nyomták (puha és finom kis bajusza volt), és el nem vették volna onnan semmi kincsért. E hosszadalmas, lassan-lassan elbágyadó, ellágyuló, fáratag csókoknak Szindbád csak nagyon ritkán kedvezett. (Egyszer és először akkor volt divatja a mérföldjáró csóknak, midőn egy szegény kis hajadont ébresztett föl csöndes álmaiból, és az árvácska Szindbád iránt érzett szerelmét még csak annyira sem tudta eltitkolni, mérsékelni vagy fékezni, hogy egy pillanatra is elvette volna karját nyakáról, válláról vagy egyéb testrészéről. Midőn aludt Szindbád, akkor is éreznie kellett, hogy szerelme ébren, félig lehunyt szeméből rajongó, csodálkozó, szinte ijedt tekintettel figyeli alvó arcát, míg karja, keze csüggedetlenül, fáradhatatlanul öleli, fogja, mintha őrizné, tartogatná... Ugyancsak akkor történt, hogy édesen, hosszan felkacagott szendergésében szerelme oldalán, mert az ötlött eszébe, hogy évek múlva bizonyára másként viselkedik a tudatlan nőcske, ha egyetmást megpróbált már az életben. Mindezekből tehát világosan megérthető, hogy e nőcskével szemben helye és módja volt a mérföldjáró csóknak, az ajkak sóvárgó, nedves és lankadó összeforrasztásának... És a könnybe borult hűséges barna szempár, az alázatos, szinte bocsánatkérő tekintet e csók közepette, amellyel a szerelmes nőcske Szindbád izzó, kémlelő, leselkedő és vad pillantását felfogta, még sokáig kísértette álomtalan éjszakákon a hajóst.)

    A mérföldjáró csók rovatába ezenkívül még két nő tartozott Szindbád ismerősei között, de ezek már nem éppen fiatalságuk, tudatlanságuk és jóságos odaadásuk miatt kerültek amaz ártatlan nőcskével egy szívkamrába, hanem ellenkezőleg, érettségük, mohó éhségük, tűnő nyaruk mulandósága miatt forrasztották hosszadalmasan ajakukat Szindbád ajakára. Ugyanezért a bölcs hajós e csókoknak jelentőségét csöndesen elhárította a rajongás, a hódolat és az imádat világából: egyszerűen elkönyvelte őket, mint olyan nők csókjait, akik Szindbádban a karcsú, nyúlánk és hajlékony férfiút tisztelték meg, mert hiszen természet­szerűleg e nők kövérek, puhák és csókszom­jasak voltak: Julcsa harminckilenc és Jella harmincnyolc és fél esztendős volt, midőn hajósunk felváltva várta őket öreg kocsisa mögött a Lánchíd kőoroszlánjainál. A páros napok Julcsáé, a páratlanok Jelláé voltak majdnem egy egész télen át, de szombaton, szombaton estve, mint egy kis didergő, ázott fecske röpült be Szindbád lakásába az a bizonyos tudatlan és még tapasztalatlan nőcske, és a pattogó tüzű kályha mellett ijedten, félénken, bocsánatkérőleg megállott. Szindbád édesdeden felkacagott ilyenkor, és a nőcske megzavarodva, alázatosan helyezte kis kalapját az ablakpárkányra: „Szabad, Szindbád? Megengedi, Szindbád?”

    Azon a télen tehát - a hervadó budai hegyek között, a Kutyavilla felé kocsizva, pókfonálos, szép őszi napokon kezdődött mind a három regény - Szindbád nagy, hosszadalmas, a Fehérvári úttól a kelenföldi vasúti állomásig tartó csókoknak hódolt. Öreg kocsisa mozdulatlan háttal ült a hintó bakján, a nyergesló fülét hegyezve ügetett a pompás országúton, és a vasúti töltésen mintegy hosszú szökkenéssel, füstcsomót pöffentve suhant el a gyorsvonat; félszemmel látta mindezt Szindbád, mert hiszen a hölgyek már az első őszi napokon gyakorolták a későbbi, téli hideget, fagyot és havat feloldó hosszú csókjait. Jella olykor, tudtán kívül ugyanazokat a szavakat mondogatta szerelme hevében, amelyeket Julis tegnap mondott ugyanezen az úton és ugyanebben az órában. „Életem!” - mondták a nők, amint a hintó elhagyta a Fehérvári utat. „Mindenségem” - folytatták az út közepén. „Tell Vilmos!” - sóhajtották, amely álnév alatt Szindbád ez időben levelezését folytatta.

    És ugyanakkor Szindbád félszemmel kipillantott a mámorító csók közepette a kocsi ablakán, mert már megszokta, hogy ilyenkor suhan keresztül az őszi tájon Kelenföld felől a gyorsvonat.


    Tavasszal és még későbben, midőn Szindbád élete, bölcsessége, szerelme emlékeit gyűjtögette, a mérföldjáró csókos nőket mosolyogva nézegette képzeletében. Nem, ezek a nők mégsem voltak mind a hárman egyformák! Szindbád önmagában kereste a hibát, önmagában az okát a mérföldes csókoknak: Szindbád akkor még fiatal volt, és a csókot, valamint a habzó serleget fenékig szerette üríteni. Tehát így tanította csókolózni szerelmét is.

[1911]

szozattv


szozat a tiszta hang szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf