Gulyás Pál tanonciskolai tanár, költő, író, műfordító

gulyás1Mára szinte csak szülővárosában-Debrecenben ismerik a „vájtfülü” versszeretők, talán itt még tanítják Gulyás Pál költő és tanár munkásságát, aki ott, a cívisvárosban [itt kollégium örökíti meg a nevét] jött napvilágra 1899. október 27-én. Élete tele van váratlan fordulatokkal, az ebben az időszakban egyébként is különcnek számító irodalmárok között is kiemelkedően „nehéz, ember” volt. Egy kiemelkedő műveltségű, ugyanakkor végtelenül provinciális figura, aki fiatalkori, kommunista attitűdjei után egyforma távolságot tartott a jobboldali keresztény kurzustól valamint a szervezett munkásmozgalomtól és a polgári baloldaltól is az ebben a korszakban [de napjainkban is] megvalósíthatatlan közéleti és kultúrpolitikai hipotéziseivel. Voltaképpen még a körében sem volt senki, aki mindenben egyetértett vele, de aki ismerte, okvetlenül a varázsa alá került.  Ha egy egész kicsit más, mint amilyen volt, a harmincas évek egyik irodalmi főalakja lehetett volna, így nem lett több mint érdekes színfolt, egy izgalmas mítosz a magyar irodalomtörténetben. Már édesapja, Gulyás István is, szegényparaszti sorból Tiszadobról, rendhagyó módon emelkedett ki családjából. Ez a jó eszű parasztfiú csak 15 éves korában, nagynénje és egy tehetős orvos anyagi segítségével kezdhette meg gimnáziumi tanulmányait. De rohamléptekben hozta be lemaradását: egy év alatt négy osztály tananyagából vizsgázott kitűnően. Érettségi után a pesti egyetemen Gyulai Pának és Beöthy Zsoltnak lett kedvelt tanítványa. Huszonhat éves korában pedig már a debreceni Református Kollégium professzora, akire többek között voltakt olyan tanítványai, mint Oláh Gábor és Móricz Zsigmond, kik, mint a „jó tanár” alakjára emlékeztek. Móricz cikkeket is írt kedves emlékezetű oktatójáról a Kelet Népében, a ma már szintén nevenincs lírikus Oláh Gábor pályaválasztását pedig önön példájával befolyásolta.
   Gulyás István kilenc gyermeke közül a negyedik a vékony testalkatú, kicsit félszeg költő, Pál. Félszemén hályoggal született, ezért sok testvére közt és az iskolában is állandó súrlódás volt élete. Az ő sorsa már mindvégig az általa oly nagyon szeretett Debrecenhez kötődött, amelyet ő
afféle ellen-Budapestnek tartott. Ebben az igen nagy múltú és kultúrájú alföldi városban járt együtt iskolába Szabó Lőrinccel, itt szerzett tanári diplomát és bölcsészdoktori oklevelet, majd lett haláláig „inastanár” az egész magyar irodalom talán legparadoxabb jelensége, ahogy a költőtárs,
Sinka István nevezte.

Rongyosak és durvák a fütyölve
vágnak neki az esti szélnek,
s úgy hullnak majd vissza a földbe,
hogy egy fütty volt nekik az élet.
Inasok ők, a mostoha
utcák vidám gyermekei,
szívüket ütheti a sors
kegyetlen ostora,
ügyet se vetnek ők neki!

                         [Inasok]

   Szabó Lőrinc „Tücsökzene”-jéből s más visszaemlékezésekből tudjuk, hogy évfolyamuk később „a nagy osztály” büszke titulusát viselte. A két kitűnő költőn kívül az atomfizikus Bay Zoltán, a biológus Törő Imre, a kultúrhistorikus Békés István, a színházi dramaturg és kritikus Béber László, továbbá Dienes Kató – a KMP alapító tagja, a kommunista városi népbiztos Dienes László és a londoni professzor Dienes Pál húga – ugyanebbe az osztályba járt. A lírikus Gulyás Pál szintén romantikus forradalmárként kezdte pályáját. Ez a fiatalos lázongás előbb a szigorú tanár-apa konzervatív-puritán-kálvinista szemlélete ellen irányult, majd a megmerevedett társadalmi konvenciók és a gyűjtögető nyárspolgári életforma ellen fordult. Ezzel magyarázható talán, hogy a Tanácsköztársaság megszületését az egyébként jóeszű18 éves Gulyás rajongó verssel köszöntötte, sőt jelentkezett a Vörös Hadseregbe, de gyönge testalkata miatt nem találták alkalmasnak. A vörösterror anarchiájának leverését követően a számonkérések elől a kommunista szimpatizánsok közül, aki csak tehette, emigrációba menekült. Az itthon maradtak sorsa a visszahúzódás vagy a megalkuvás lett. Az ifjú Gulyás egy isten háta mögötti bihari pusztán, Évaklán kapott nevelői állást. Onnan küldözte családjának és barátainak depressziós hangulatú leveleit és verseit. Nem sokkal később édesapját is elbocsátották tanári állásából, őt szabadkőműves volta és az őszirózsás forradalom iránti túlzott szimpátiája miatt. Gulyás Pál eközben Hajdúböszörményben, majd Kiskunhalason hányódik óraadó tanárként. Így nem véletlen, a fiatal Gulyás költészete nem látványosan, hanem lassan és szervesen fejlődött, akár az iszalag. Szabó Lőrinc, a barát és rivális költőtárs, Pesten hamar bejut és beilleszkedik Babitsék körébe, s húszéves fővel szinte berobban az irodalmi élet legfelsőbb szintjére, a Babits-szellem, mint magzat körül a burok, ott van körülötte. Eközben Gulyás hosszú időn át ismeretlenül írogat s készülődik. Csupán néhány barátja és családtagjai figyelik írásait, bizalmukkal és észrevételeikkel segítve fejlődését. Kezdeti korszakát a romantikus pátosz, a realitással alig érintkező sejtelmek és pesszimista látomások egyaránt jellemzik:

„Emlékezem az ős tájakra,
melyekkel a lelkem tele –
forog az Ókeánosz habja,
forog Hádész roppant szele”
                                               [A lámpa]


Első két könyve közül az egyik jórészt dilettánsokból összetársult kis antológia [Viharban], a mások sógorával, Juhász Gézával közös kötet [Testvérgályák]. Mindkettő 1923-ban jelent meg egy szerény műfordításfüzettel együtt [Lenau szonettjei]. Ekkoriban csak az embereken túli  
fogalmak, a végső dolgok – Természet, Isten, Halál, Végtelenség, Univerzum – érdeklik, sőt azoknak is csak az absztrakciója. A hétköznapokat, közvetlen környezetét észre sem veszi, szinte irtózik a konkrétabb, nyersebb élmények visszaadásától. Az embert sem a teremtés koronájának,  
hanem a világegyetem elenyésző csöppjének tekinti. Saját magát így látja:

„Röpke paránya vagyok a végtelen emberiségnek,
tengermélységből fölmerülő buborék.
Felhőként lebegett az anyám halk teste fölöttem,
nappalom árnyba borult szüntelen éjszaka volt.
Mint az olajfa hajló derekán levelek rügye támad
s bontakozó színüket lágyan lengeti a szél:
úgy nyílt emberi formám szét ama máguszi éjben
s édesanyám áldott sóhaja lengte körül.”
                                                                   [Máguszi éj]

Gulyás Pál élete – írta róla nagy barátja, Németh László – „az ipariskola, Dobozi-bérház, csapókerti állomás, Bocskay-kert között végezte ingalengéseit. Egy vékony, negyvennyolc kilós testet hurcolt reggelenként a debreceni ipariskolába, ahol nagydarab álmos inasokat kellett fegyelmeznie; családjával egy temetőszéli piszkos bérházban élt; életük szerzeménye a Bocskai kerti szőlő volt, amelynek a homokjából a pajor rendre kirágta a fákat; ironikus tanító modora is könnyebben szerzett ellenségeket, mint barátokat”, s nem volt elég a kortársak lekicsinylése, az íróvilág nagyhatalmú fejét is magára haragította. Jellemző, hogy a lélek hogyan küzdött meg korlátaival. Gulyás Pál vállalta, sőt hangsúlyozta őket, de lélekkel átjárva, jelentőséget adva megnemesítette, erőforrássá változtatta. „Én is csak úgy vonszolom testem” – vigasztalja egy haldokló fiatal barátját. „Már születésemkor elestem: / a csíra volt rossz, rossz az éter, / rossz volt bennem az összetétel. / Az ég rosszul rendezte el / bennem északot és delet, / a Nap bennem rosszul delel, / a Hold bennem rossz útra megy…” S mégis, ha verseiben arcképet keresünk, mely önarcképnek is tekinthető, Kölcsey képét választhatjuk. Ő volt ilyen éteri szellem, „akinek / alig volt földön földi teste, / csak úgy lézengett testtelen / a levegő vásznára festve”, s ő szerzett jogot rá, hogy ahol a látszategészség „a Nap hatalmát csörgeti, / s nyomában átok és homály kél”, az élet hiteles himnuszát zengje el, „melynek éjféli dallamát / csak az tudja hárfára tenni, / akinek kinyújtja két kezét / a láthatatlan levegőbe / és csontjain átsüt a Hold, / s nem néz már hátra, sem előre”. [Kölcsey szelleméhez]
Amit ez az érvényesülésre, hatalomra törő lélek elsőül hódított meg: a természet volt. Korai versei nagy része nem is más, mint a természet meglelkesítésének az ujjgyakorlata. Gulyás Pál szinte minden rezdülésében képes volt érzékelni az erdős-madaras vidéket. Természetre koncentráló látásmódja azonban egyúttal mindig valami belső érzelmet, izgalmat is közvetít. Odaadó figyelme révén a növény- és állatvilág még oly kis eseménye is tüneménnyé, csodát sejtető jelenéssé, titokzatos üzenetté jelentékenyül. A közvetlen és fesztelen átélés futó pillanatát hirtelen állóképpé merevíti, s rárajzolja gondolatainak kacskaringós vonalait, összetett ábráit. Ily módon ölelkezik nála mindig a természetfestés is a gondolatisággal, így teszi energikusabbá költői képeinek hatóerejét. „Ő átjárta, lelke jelbeszédévé tette a fáit, füveit, állatait. Az országút akácainak, a kakukknak, az erdőmélyen felszikrázó pókhálónak éppúgy megvan a jelképes értelme, mint a mítoszokban. Valóban a mítoszok határán alapított ő országot. amikor a Kalevalát fölfedezte, a maga hajlamait, sőt rigmusát ismerte fel benne: Vipunen a természetbe süllyedt isten, a maga természetbe temetkezésének volt óriási mása. „Ő ott feküdt a nyirkos földbe ásva / füvek bujkáltak bomló tetemén, / bozontos nagy fején kinőtt a nyárfa, / fűzfa virult bajusza két hegyén, / állkapcájából nagy égerfa nőtt ki, / halántékából nyírfalomb eredt, / mókusfenyő költözött homlokára, / fogain tűfenyő vert gyökeret.” A költőnek az ő esztétikája szerint ilyen vipunenin kell a természetbe kötnie magát. Adyra legnagyobb dicsérete, hogy Vipunen-Adynak nevezi. Mesterének, Babitsnak, a vers nagy alkimistájának kegyetlen búcsújában azt rója fel: „Egy szó hiányzott még… s te nem kérdezted meg Vipunent”, írta Németh László       


Rügyek

Kis zöld rügyek, kelő rügyek,
félig kidugják fejüket
s nézik, nézik kíváncsian,
itt vannak-é mindannyian
a többi nyíló zöldrügyek:
az orgonák, bodzák, fűzek:
Olyan félénken dugja ki itt
minden rügy a leveleit,
mint a csigák a szarvukat,
mint a sündisznók az orrukat.
Minden rügy egy parányi ablak,
melyhez leányfejek tapadnak:
bent vannak a leányfejek,
bent a fában merengenek,
nap-éjen át álmodnak ott…
S most kinyitják az ablakot,
de csak félig nyitják ki, félig
az álmukat tovább remélik.

Kardos László így írt Gulyás Pál verseiről:

„A Viharban című antológia és a Testvérgályák című gyűjtemény óta [ez Juhász Géza verseivel hozta a Gulyáséit] a fiatal költő hatalmas utat tett meg. A régi dagályos borongás egyszerűvé és emberivé higgadt, a régi hang koraöblös pátosza egy megejtően gyöngéd és komoly zene idillikus taktusaiba nemesedett. Gulyás Pál a legjobb úton járt ekkor, a sötétből jött a világosság, az általánostól a konkrét, a zavarból a tisztaság felé. Érzései nem tapadnak már egyedül a természeti jelenségek szűk köréhez, hanem konkrét események, életélmények duzzadó tartalmává lettek. Gulyás nem fordult el a természettől – rosszul is tette volna, hiszen a természetszeretet alapérzésének látszik –, csak fogékonnyá lett az emberek iránt is. A katona szívéről, nagyapjáról, az inasokról és leánykájáról írt versei bizonyítják témaköre jelentős szélesedését, lelke termékeny tágulását. Az egész kötetnek is ilyen ember-vers a legtökéletesebb darabja, az Apám című. Hangban és dekorációban egyaránt egyszerű vers ez. Egyetlen csattanó hangsúly, egyetlen égőbb szín sincs benne. De éppen ez a hang- s színbeli homogeneitás, ez a mesterien lefogott állandó temperatóra teszi remekké. Minden elemző indoklás nélkül is világosan érezzük, mikor elolvastuk, hogy maradandó művel, remekkel találkoztunk. A méla és meleg ritmusok, a vers egyenletes nagy szívdobbanásai bekapcsolódnak vérünk taktusaiba s felejthetetlenül lüktetnek bennünk tovább. Pedig mily szerény kis emlék, amit elmond!”

Udvarunk

Ki tudja, meddig járok benne végig,
meddig kopog a kő alattam, –
a tarka kő, mely rózsa-kék szemével
megismeri a talpaimat is már,
megismeri ingó árnyékomat
a rajta táncoló napsugarakban?
Ki tudja, hogy meddig szorítja össze
rozsdabarna ajkát a pincegádor?
Ki tudja, hogy az agg hordók szívében
meddig remeg egy csillogó pohár bor?
Ki tudja, meddig tárja szét a szárnyát
az orgonabokor, mely hosszú sorban
a ház előtt a földre rámered,
– a földre, mely örökké fogva tartja –
ki tudja, meddig tárja szét a szárnyát
az orgonabokor,
mint útra készülő madársereg?
Ki tudja, meddig pislog az öreg fal
beomló vakolat-szeme?
S ki tudja, meddig önti a csatorna
a könnyét, mintha könnyem ömlene?

 

gulyáspál
Az ez idejű, viszonylag zavartalan harmóniáról, ahogy Kardos László is írta, azonban csak finom rajzolatú családi lírája tanúskodik. Gulyás Pál magányosságának, egyfajta bezártságának folyton érezhető borongása itt már enyhülni látszik. Az otthonérzés, a gyermekei iránti szeretete meleg fényt, játékos kedvességet kölcsönöz poézisének. Ennek a sokszor csak igen komoly szellemi erőfeszítéssel birtokba vehető életműnek ezek a derűs, esetenként szatirikus pillanatai közvetlenül élvezhetőek. A felnőtt olvasónak viszont az öröm, a jókedv és az irónia övezte élményanyag mögött is legtöbbször föl kell fedeznie a gondolati feszültséget, a filozofikus indíttatást, egy rendkívül érzékeny ember komor életszemléletét. Mintha tudatosan kerülné, sőt megvetné azt a lírát, mely a világ előtt teljes kitárulkozást kíván. Már ekkor kezdődik nála a mítoszok iránti szenvedélyes vonzalom és érdeklődés. Később Gulyás a nagy mítoszokból – az Edda-dalokra, a Nibelung-énekre és a Kalevalára kell gondolnunk – az ősiség elsüllyedt üzenetét hallotta ki egy olyan korszakból, amikor a kultúrák még egységesek, az egész nép voltak.

Níbelungi köd

A terhes ég leszállt egész közel,
fejemet nyomják a fellegek,
a tornyoknak nem látom csúcsait,
ismét feltámadtak az óriások,
Thor jön az erdőből a kalapáccsal,
ömlik páncéljáról a vér,
a föld alatt Vulkánusz háborog,
a tengerből Fenrír üvölt, a farkas,
a Mont Blanc csupa vér, az Alpokon túl
Néró felgyújtotta a Lateránt,
csörömpölnek Trajánusz légiói,
az Óceánt hétszer körülcsavarja
a fájdalom Midgárd-kígyója, s mindent
megfojt a níbelungi köd…

Ha tudsz még, pajtás, magyarul,
ragadj ásót-kapát kezedbe,
ásd el az utolsó magyar igét is
örökre! – Villámlanak a pólusok!
Borulj le homlokoddal, mondj imát
északnak, délnek, keletnek, nyugatnak,
és kérd az isteni Megsemmisülést,
hogy fogadja be árva csontodat!

Szerinte azért kell visszatérnünk a mítoszokhoz, mert a modern kor szellemisége elszakadt az ősi, tiszta forrásoktól. A népnek giccses, olcsó álműveltséget nyújtottak, a felsőbb rétegek pedig gyökértelen, sznob kultúrát tenyésztettek ki szűk körükben. Az alsó és felső néprétegek közt
áthidalhatatlan szakadék tátongott a kultúra terén is. Az 1928-ban, a szintén saját költségén kiadott Misztikus ünnepi asztal még jórészt az előzők stílusjegyeit viseli. Az első igazi sikert és elismerést Gulyás Pál számára a Napkelet című folyóirat 1928. évi pályadíja jelentette. Az első díjnál
is többet ért azonban a költő számára az egyik bíráló, Németh László méltatása, aki máig szóló érvénnyel mutatta meg a Gulyás-i líra különleges értékeit. „A Napkelet-pályázat idegölő vers-zajlásában találkoztam Gulyás Pál első verseivel. Az ember ilyenkor tengeri beteg. Össze kell szednie
magát, hogy a jambusok kattogásában el ne veszítsen egy igaz emberi hangot, talán épp azt, amelyet keresett. Különböző súlyú, de hasonló színű versek összemosódnak, idő kell hozzá, amíg az értéküknek megfelelő helyre fészkelik magukat. Nem mondhatom, hogy a Gulyás-versek első
olvasása felujjongatott volna. Sem a lobogójuk, sem a festésük nem volt feltűnő. Lassan váltak ki más, halvány lobogójú és festésű hajók közül s talán csak a második negyedévi verscsomó tárta föl térijüket. Teljesen csak most látom őket, ahogy itt nyugosznak egyetlen könyv biztos mólói
mögött, nem tizenöten, vagy harmincan, de százan: száz rokonhajó, egyetlen flotta, melynek virágos árbocai közt örvendezve keresem a tengerről ismerteket. Hogy jutottam el e versek megbecsüléséhez én, aki alkatom és ízlésem szerint e versek ellenzékéhez tartozom. Érdekes rekonstruálni a lépcsőfokokat: az én utam másnak is grádics lehet, a fátylak megismételt fellibbenése a belémvillant meztelenséget is fölidézheti. Egy nyilvánvaló volt: Gulyás Pál ízléses író. Ura a gátlásoknak, melyek a kibicsakló tollat még jókor visszarántják, a kirívó szó helyébe a biztos szót, a túlfeszített mondat helyébe a nyugodt mondatot ültetik. Akármi lesz a véleményünk a tartalomról, a helyesírás pontos. Azok a kezdeti hibák, amelyek szinte arra jók, hogy a tehetséget aláárnyalva domborítsák ki, itt hiányoznak. Forma és hang biztosan tartózkodó. Jó példákon okult önkritika tart gyeplőn minden kitörni készülőt. Kérdés: erőfeszítés-e ez a visszatartás? Van-e eruptív erő e higgadt sorok mögött?Közelebb hajoltam ezekhez a kérkedést szántszándékkal kerülő mondatokhoz. Egy-egy jókor fölvillanó jelző, árnyékos vers-zugokból elődöbbenő hasonlat fölfigyeltetett. Az öntudatlan rendező: a teremtő fantázia ott hagyta e verseken kézjegyét. A borzalom halálfejű pillangó, a lomb szeme lázasan csillog, az orgonabokor úgy tárja szét a szárnyát, mint útrakészülő madársereg. Fél s úgy reszket, mint a homály, ha a reflektor fénye megzavarja. Anyja keze, úgy int felé a múltból, mint távozó hajók lengő vitorlavásznai. Az ember árnyéka előre hátrajáró mutató, amely fittyet hány az időre. A sírás Absolonként akad a fákba, az induló hódarabok, mint lassú csigák bandukolnak. S kissé presziőz részletességgel: a Nap teje úgy szivárog át a függönyön, mint fekete márványlapon a kék erek. Ez a képzelet eredeti. Közelhajol a dolgokhoz, rést keres rajtuk s a résen át meglepő távolba nyilall. Gyöngéden aprólékos és világfájdalmasan mindentölelő. Eleinte bánt, hogy alig van verse, amelyből a lomb szó hiányzana. Egy bólogató akácos a kötet, de ha van benned áhítat, hogy kövesd a botanikának ezt a misztikusát s megérted mit jelent ennek a költőnek a növényélet előtte lengő mítosza: meghatódsz ezen a fák testvérivé szűkült és tágult életen. Ahogy ő maga írja: „Elővettem egy néma fát, Kibontottam az anyagát. És bűvölő igéket súgva, Beléhajoltam, mint a kútba. Habár egy egyszerű fa volt, De benne tündökölt a Hold.” S ez a Hold nem rím, a sugárzó végtelenség. A képzelet a költő hitele. Ha a képidézés művészetében megtaláltam az egyéni jelet, keresem a kifejezés minden dimenziójában. Mit jelent Gulyásnak a vers? Mi a Gulyás-vers jellege? Száz vers tükriből kikiált ez a jelleg, de az első füzet kritikájában még csak aggódva szögeztük le. A Gulyás-versre a menete a legjellemzőbb, a képzeletnek egy sajátos lépése, amely alig egy arasszal hosszabb a többinél, de váratlan fordulatot jelent, olyan valami elé állít, ami a verstől idegen s mégis a valódi magja. Egy őszi költeményét így zárja le: „Aztán egy elhagyott utcára úgy fordultam be hirtelen, mint a vonat a sötét alagútba”. Ez a hirtelen befordulás, amely itt az értelemben is kiugrik, a versnek ez a lecsapása, amely mégis beteljesedés: ez a Gulyás-vers stigmája. Bágyadt gesztus, mely mégis a szellem váratlan fellobbanása. Villámszerű, mint az ötlet, és nosztalgikus, mint egy messze becsapott kapu. Ugyanaz a villanás a vers egészében, ami a beépített jelzőkben és hasonlatokban is megkapott. A sorok elindulnak, szépek, fegyelmezettek, mint egy iskolai dolgozat, de úgy megyünk, hogy nem tudom, helybenjárok-e vagy haladok. Egyszerre aztán elég a versből, jön az utánozhatatlan Gulyás-reflex s a versnek vége van s a reflex magvát jelölő két-három szó, mint cím kerül a költemény fölé.”

Honi szabályok

Főváros, amelynek nincs lába,
lábas, amely nem jut konyhába,
konyha, melynek szakácsa költő,
költő, kinél minden vers elfő,
földmíves, ki a Holdat rójja,
holdvilág, mely a pék brúgója,
pékmester, kinek nincs kalácsa,
tanácsnok, kinek nincs tanácsa,
szerkesztő, ki a Holdból szerkeszt,
igazgató, ki pénzt igazgat,
apa, akit nem látott gyermek,
anya, kiben megfúl a magzat…  


    Nem kevés érdeme, hogy a harmincas években Németh Lászlóval megindítják a Válasz című folyóiratot, amely a „népi” mozgalomnak, ennek a jelentékeny és bizonyos vonatkozásokban a rendszerváltás elejéig ható ideológiai-irodalmi áramlatnak a programját szolgálta. Mindezzel a tevékenységével és az újabb világháború árnyékának előrevetődésével együtt társadalmiasult Gulyás Pál költészete is. Félelmetes történelmi és társadalmi látomásai vannak. Közben mélyen foglalkoztatta a magyar vidék sorsa is. Belülről érzi és tudatosan vállalja egy-egy versében a szegényparaszti magatartást, meg a népdalízű, rigmusos formát. Írói fejlődésének nagy, ugrásszerű emelkedése ekkor, a harmincas évek második felétől kezdődik. Falusi életképeit alakrajzoló tudása, a paraszti világ iránti fogékonysága és beleérző szelem teszi hitelessé. , A hivatalos irodalommal és a Babitsék által szerkesztett, de egykori jelentőségét már elvesztett Nyugattal egyformán szembenálló folyóirat. Nagy része volt Gulyásnak – Juhász Gyulával együtt – abban is, hogy a népi írók szinte második otthonra találtak Debrecenben, ahol – Németh szerint – „komolyan vették őket”. Társadalmi kérdések iránti fogékonysága érezhetőbbé válik. Közvetlen tapasztalatai mellett az akkoriban fellépő népi írók leleplező írásai is segítették szociális lelkiismeretének megszólalását, látókörének tágulását. Iskolájában a rongyos, kizsigerelt, kialvatlan inasok serege vette körül, otthonában a külvárosi bérház kisfizetésű hivatalnokai, a Bocskai-kertben a krumplin-málén-babon tengődő zsellérek tömege. Nem szakadhatott el a néptől. Az elesettekről, a perifériák szegényeiről, a földnélküli parasztokról, s tanítványairól, a kócos inasokról mindig az együttérzés, a lelkiismeret felelős hangján szólt. Költészetének szerves fejlődése, irodalmi és politikai szemléletének radikalizálódása – a vidéken élés hátrányai és személyes gondjai-bajai ellenére – töretlen ívű.

A törzsökös magyarokhoz

Mit akartok, ti törzsökös
magyarok, hát miféle törzset
őriztek egy asztal fölé
hajolva és miféle földet?

Mi van beírva törzsötöknek
tekercsébe, milyen jelentést
védtek a romboló időtől,
amely minden fényt elemészt?

Koponyátok cseréptábláján
milyen ékírás titka áll?
Ott bujkál bent Sumir és Akkád?
Ott bujkál Asszurbanipál?

Dobjátok le ruhátokat, mint
Istar s a föld hét kapuin
szálljatok alá a halálhoz,
a sötétség hét fokain.

Rogyjatok meztelenül trónjához,
s kérjetek, könyörögjetek
egy szál búzát, egy szál verőfényt,
egy szál levegőt, szál eget!


Viszont nem kíméli legjobb barátait, sőt önmagát sem, ha az elvektől, az igazságtól való legkisebb elhajlást, megalkuvást észleli. Azt írta pl. Sárközi Györgynek, a Válasz később szerkesztőjének: „Más a barátság és más az irodalmi elv.” Gyűlölte az elvtelenséget, a szellemi elrenyhülést. Az 1934-ben megjelenő Tékozló című verseskönyvében már egy olyan szellem jelentkezik, aki társakra talált, s akiben olyan eszmék bontakoznak, melyek a világ dolgainak változtatását feszegetik. Ebben az időben több budapesti lap, köztük a Nyugat is közöl tőle verseket. De verseskötetét Babits hűvösen fogadja. Kritikájában elismeri ugyan Gulyás tehetségét, de a debreceni provincionálisság bélyegét üti rá. Ekkor fordult el véglegesen az előzőleg általa is tisztelt Babits Mihálytól, mert úgy érezte, hogy a nagy példakép a megváltozott korparancs ellenére továbbra is a formák merev kultuszát űzi és őrzi, nem lép ki arisztokratikus elefántcsonttornya alkimista műhelyéből. Szenvedélyes hangú versben szakít egykori eszményével, az időközben irodalmi vezérré avanzsált Babitscsal:

„Bocsánat, Mester, hogy kopogtatok
ismét! Pirulok! Szégyen fojtogatja
a torkomat. Születtem volna bár
soha-napján! Lennék bár bódult nagy fa,
mint így soványan, csontig, koponyáig
lefogyva, tört szemekkel és beteg
szívvel, árkok csúszós partján botolva,
batyuzni kétes költeményeket.
…………………………………………
Meg kell rothadni, Mester, földbe kell
magunkat ásni. Lassan süllyedő
testünkben egy új indulat zsigerje
fog zsongani, agyunkban új velő.
Talpunk alatt ereszkedik a föld,
már húzza a holt fák hínárait,
egy új formát fú már a föld melegje,
s olvasztja már a régi zárait.”
                   [Búcsú a Mestertől]

Előadásaiban, verseiben és esszéiben kíméletlenül ostorozta a kiélt formákat, az önmagát fitogtató, önös személyiséget, az üresség vált, zörgő sémákat, a gyökértelen sznobizmust, de a műveletlen „mucsaiságot” is. Új jelszót dobott a köztudatba: „A néppel és a nép fölött,”[szembeállítva a
népiest az urbánustól] ami vitát és egyet nem értést kavart még fegyvertársai,  azok a népi írók között is, akik ezt így utópikusnak tartván inkább a „néppel a népért” jelszót hirdetve akartak a magyarság érdekeiért küzdeni. Gulyás most már nemcsak az irodalomban uralkodó klikk-
szellemet, hanem az egyre inkább Hitler-barát magyar politikai körök irányítóit is ekkor már szokatlan bátorsággal támadja. Ilyen az Isten követje verse is, melyet szerinte „az egyenesen a Hitlerrel és Mussolinivel paktáló” miniszterelnöknek, Gömbös Gyulának adresszált. Világosan látja a
háború emberiséget pusztító rémét, retteg annak következményeitől. Gondjai már messze túlnőnek az országos problémákon. A szorongás és útkeresés reménytelenség felőrlik idegeit. Testét halálos betegség támadja meg közben, mégis versben próféciál a nemsokára bekövetkezett német
megszállásról.

Új vanitatum vanitas

Szétszakadt a betlehemi
Krisztusnak óriás palástja,
köddé vált a Hegyi Beszéd,
porba bukott az égi bástya,
Krisztus füstje most száll az égbe…
Ó boldogok most a vakok,
és boldogok a süketek most!
Üvöltenek a farkasok!

A templomokat zárjátok be,
a halál súlyos kulcsait
forgassátok meg a zárakban:
a földön megbukott a hit!
Minek az épület gerenda-
terhe, cserép és szerkezet?
Le kell bontani a tetőket!
Le kell bontani az eget!

Ó tapogassátok az Űrnek
homályait, mert minden Űr
lett immár, a nemlét fagyában
aki úszna is, elmerül.
Merülsz te is, süppedő láp vagy,
a domború most homorú,
s aki tükörbe néz kacagva,
mint a sír gödre, szomorú.

Tudjátok, kié az igazság?
Akik utoljára élnek!
Akik most rongyos koldusok,
azok lesznek holnap vezérek
s a vezérek koldusok lesznek.
A Föld így kártyázik-cserél
árnyékkezével a homok közt,
zúg a lomb és hull a levél.

Egymás agyát lesi mindenki,
vívják a végtelen csatát,
fut ki-ki a más küszöbére,
s lenyomja az öntudatát.
Fény csap fel és aztán sötétség,
egy test zuhan és elhalad
az örvények lassú karjában,
az élet várai alatt.

Itt állnak előttem a Milliók,
állnak és nem értik beszédem.
Úgy tátongok, mint a halak,
s ők állnak fölöttem keményen,
a víznek átlátszó jegén
belebámulnak a homályba:
hegyeket kiáltok fel én,
és be vagyok örökre zárva.

Kámzsába bújt mindenki most,
a teremtmények testét csuklya
szorítja egy bús pont felé,
hol az életnek fészkel titka.
Dzsingisz kán kardja vágja ketté
a bús csomót, az ágyuk fénye
fejti meg majd a titkokat,
a halál megváltó reménye.


Törékeny testében hatalmas, örökké elevenen, ugyanakkor izgága szellem lobogott. Mintha minden-mindegy alapon érezte volna: nem sok ideje van hátra. Egymás után írta tanulmányait Madách Tragédiájáról, a Kalevaláról[http://www.szozat.org/index.php/kitekinto/tartalommutato/15754-kalevala-gulyas-pal-tanulmanyaval-es-vikar-bela-forditasaval-reszletek], a líra műhelytitkairól, Homéroszról. Háromtételes, gyönyörű költeményt szentel a zene csodálatos zsenijének, Mozartnak. Kassa kapui előtt versében a magyar-szláv testvériséget hirdeti, Petőfi géniuszát mutatva fel követendő példának – 1941-ben! Ugyanakkor – Lükő Gábor nyersfordításai alapján – román népballadákat ültet át – párhuzamosan a műköltészet óriásai: Keats, Shelley, Byron verseivel. A hitleri ősgermán vér mítoszával szemben a német szellem szerinte igazi megtestesítőire: Goethére, Schillerre, Heinére, Lenaura, Hölderlinre hivatkozik, s az ő műveiket szintén fordította. Tanulmányozza az ősi eposzokat, irodalmi társaságokat irányít. Betegsége és a kedvezőtlen atmoszféra, a háborús megpróbáltatások miatt terveinek csak töredékét tudja megvalósítani. Még megérhette válogatott versei gyűjteményének, Az Alföld csendjében című könyvének megjelenését és kedvező kritikai fogadtatását. Nevét, s líráját együtt emlegették ekkor nemzedéke legjobbjaival. Halála előtt néhány hónappal megkapta a számára rég esedékes Baumgartner-díjat.
Már 1942 tavaszán arról panaszkodott egyik barátjának, hogy állandóan vérzik az ínye. „El kell véreznem?” – kérdezi barátjától, de inkább önmagától. Rögtön felel is rá, mély rezignációval: „Talán nem is bánnám… Szörnyű világ!” Ez a vérzékenység okozta két év múlva a halálát. Mikor meghalt, 1944. május 13-án. Temetésére a hű fegyvertárs, Németh László is csak névtelen, de annál megrendítőbb búcsúztatóját küldhette el. Csak a családtagok, pár közeli barát, köztük a bakaruhás Veres Péter, s a helyi értelmiség egyesei állták körül nyomasztó és baljós hangulatban a sírját…

„Hadd haljak úgy meg, hogy megleltem,
hadd haljak úgy, hogy átöleltem
a messze szálló szép eget,
mit utolérni nem lehet…


Források: Németh László: Gulyás Pál versei elé, MEK, Németh László: «Gulyás Pál: Misztikus asztal», 1928; Tóth Endre: Gulyás Pál

összeállította – cspb–

szozattv


szozat a tiszta hang szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf