Gulyás Pál: A kakukk, A Múzsához, A vak ló, Apám, Rímkovács

Gulyás Pál:

A kakukk

Fent a felhő szállt, futott,
játszottak a kakukkok,
messziről hallottam őket,
a szöllő közt kergetőztek.
Egyik felszállt a meggyfára,
másik meg a szilvafára,
míg a harmadik madár
hirtelen hintánkra szállt.
Csöndes volt a kert, eső
utáni friss levegő,
a fűszál csöpp tornya épült,
reszketett a csendességtől.
A hintán egy pillanatra
nézett a lenyugvó Napra,
hosszú farka billegett,
futottak a fellegek.
Úgy repült elő egy fából,
mint szobánkban az órából,
a hangja is ugyanaz volt,
csak olyan tündéri-nagy volt!
Csak egy pillanatra láttam,
az ilyen nem tart soká,
júniusi délután volt,
szállt a fény a föld alá…
Kétfelé nyílt szürke szárnya,
és visszarepült egy fába.
 

Gulyás Pál:

A Múzsához

I. Csak egy rajz

Csak egy rajzot látok belőled,
csak egy távoli délibáb vagy,
s ha mégis néha közelítsz,
az égbolt hűti le a lázat.
Nem lehet hozzád közeledni:
a halál mély kutat ás
közém s közéd. Távolról fénylik
– nem látod? – az Úrfelmutatás.
Mint egy festmény jelensz meg távol:
hogy zuhog két gyászszemed,
melynek fényében minden gyászol,
s az ember mindent elfeled!

*
Egy madár rebbent föl a fáról,
egy kis madár. Puha pihegő
szárnyán ül a Nap sugara
s az összeomló levegő.
Alakod fölött omlik össze,
alakod fölött és alatt!
Csak egy rajzot látok belőled
az égbolt harangja alatt.

*

Úgy surranunk tovább a lények
között, mint esti denevérek.
Egymás rajzainak határát
alig érintjük, s máris messze
úszunk, visz bennünket az este.
Így merülünk el millió
s millió árny között hangtalan.
Nehéz homok ereszkedik ránk,
a nehéz földnek mélabúja.
És eltűnik a rajzok súlya.

*

December volt, éj volt. Karomban
ott pihent távoli karod.
Haladtunk az utcán gyalog.
S fent az ég úszott félálomban.
Ő ringatott minket, a távol
égbolt, az ő villámai
csaptak ki két szemet tavából,
vittek a holt fák árnyai.
S csak egy rajzot láttam belőled.
Néha hallottam, hogy kopog
az út lent: most a súly bukott
vissza a földbe, a föld nyelte
el súlyodat, az Alvilág
pincéje nyelte vissza súlyod,
hogy rajz légy ismét, délibáb.
A lét titkát, a súly, a föld
nyelte el, szinte bugyborékolt
súlyod a nehéz föld alatt.
Csak egy rajzot láttam belőled,
egy rajzon szállt a pillanat.

*

Hideg fényű csillag, te szent erények
vezérlő csillaga! Az őr a bástyán
az éjszaka kupoláját lesi,
tűnődik az éjszaka kupoláját lesi,
tűnődik az éjszaka fordulásán.
A Holdat kergetik az állatok,
két farkas űzi, két roppant falánk
bestia faldos a fénylő sugárba,
de messzi távozik a tiszta láng,
lassú méltósággal lebeg az égen,
az Űr útján az ő útja szabad.
Megfagy a fájdalom tiszta szemében.
S hozzák a felhők a fehér havat.

II. Egy téli alkony emlékére

*

– Az órák most hozzák alakját:
mély szeme most száll fel a földből,
arca most száll le a felhőből.
A kettő most sugárzik össze,
hogy a nemlétet összekösse.
Most még nem él, nincs apja-anyja,
neve nincs, csak az örök béke
lebegteti, a föld emléke.

*

Vártalak, s csak az alkony jött el.
Az alkonyban hullt a hó.
Az óraingáról a bú szakadt.
S a hó takarta el az utakat.

*
Mennyi út van, ó mennyi út van!
Hogy futnak keresztül-kasul!
S minden út mögött egy sír árnya.
Kulcsold össze kezed imára.

*
Imádkozz! Hó hull a toronyra!
Az alkony kapitóliumja!
A fehér hó szívünk titkába lát.
Gyújtsd meg ismét Vesta hócsillagát!

*
Vezessen ő! Lábaid léptét
mozdítsa messze a sötétség!
Hozd el az éjt, a csillagos tetőt!
Hozd az eget, az el nem érhetőt!

*

Megfojt minden, ami közel van,
légy a távolság angyala!
Himbáld kezed mint két jegenyét!
Tedd homlokomra az Űr hidegét.

*

Az Űr gyógyít meg, csak az Űr,
a végtelen terek havas átlói!
Arra vezess, ahol a Nap lemegy!
Húzz átlót gőzölgő párám felett!

*

Csak az égben lakik szövetség.
A vér esztelenül zuhog
a tátongó térbe. Szövetjét
köd veszi körül, ködburok.

S a Szépség elborult lámpája
arcát lehajtva átszalad
a Nap viharából más tájra,
és eltűnik a fák alatt.

*

Honnan jöttél? Mily bús hajlékból?
Alattad a föld bugyborékol!
Koporsód fölött vagy kísértet?
A föld tüze kíséri lépted?

*

Mily szép a formád, s mégis mennyi
könny vár, a föld alatt pihenni!
Holnap a romboló perc rádtapos.
Széttép a föld, mint egy rossz vázlatot.

*

Minek vagy szép? Légy rút! légy leprás!
Légy mint a Gorgó, szörnyeteg!
Majd az utolsó nap keress más
arcot a feldúlt föld felett!

Mikor a trombitát megfújja
egy angyal a mély teren és
mikor emelkednek a holtak
s jön az utolsó jelenés.

Addig légy rút! Addig légy torzó!
Addig a szép alak halott!
Várd meg az utolsó toborzó
kürtjét, az új virradatot!

*

A szép beszéd az ördög fuvolája,
a szép alak a Sátán remeke.
Az Igazságnak koldus a ruhája.
Az Igazság néma és remete.

*

Isten veled! Elránt egy örvény,
a vérnek vándorútja van.
Menj, vándorolj! Elránt a perc kegyetlen.
Látjuk mi még egymást a kék hegyekben.

*

– Apostolok, ó mentsetek meg!
Ti megvéditek a halottat,
havat szórtok sírjuk fölé,
kik az életből elfutottak.
Hadd fussak én is el, örökké
bolyongjak messze, névtelen.
A nevem ott fekszik a hóban.
Fölötte csönd és éj terem.


Gulyás Pál:

A vak ló

Felfelé tartotta fejét,
ennyit látok most is belőle.
Ott állt az utcasarkon a ló,
fejét feldobta a levegőbe
és elfordította fejét:
ha szögmérő lett volna nálam,
megmondanám, hány fok alatt
tartotta fejét az az állat.
Olyan volt mint a trójai fabálvány:
zörgött belül a boltozata,
zörgő kísértet volt a ló,
bőrét átdöfte csontozata.
A fuvaros mellette strázsált,
csizmája volt, káromkodott,
szidta az Istent és az eget,
szidta a világító Napot.
Leírjam a ló patáját,
az állati hideg szarut?
Leírjam, hogy rezgett füle?
Ott állt a ló, pedig aludt,
úgy aludt mint a téli fák
körülötte levéltelen.
Vak volt a ló, fejét ferdén
magasba dobta fénytelen.
Az utcán a hó villámlott,
benne minden fekete.
Ott állt mint egy megidézett
álom tömörülete.


Gulyás Pál:

Apám

Nyár volt. A délutáni ég szeméből
egy csillogó könnycsepp esett,
utána reszkető zápor porozta
a viruló vidékeket.
Az állomásról egy akácos erdőn
keresztül kellett haza tartani,
de beteg voltam, nagybeteg s kesergőn
aléltak el testemnek tagjai.
Apám, az én szakállas zord apám,
a zúgó fák előtt megállt és aztán
széles vállát felém hajlítva így szólt:
„Kapaszkodj csak belém, fiacskám!”
És úgy cipelt a záporon keresztül,
mint gyönge lombjukat a nagy sudár fák.
Azóta húsz év telt el és én most is
Érzem erős szívének dobbanását.


Gulyás Pál:

Rímkovács

Itt élek én Debrecenben,
ebben a porrengetegben,
ez a város régen meghalt,
maradt egy-két disznótora,
egy-két kövér professzora,
van itt lelkész,
van itt testész,
van itt kertész,
van itt festész,
van itt macska, amely nyávog,
vannak itt asszonyságok, lyányok.
De mondjátok, mindez mit ér?
Alig többet a semminél.
A halottnak is van lába,
kinő bajsza, szakálla.
A házak felett a szél zeng,
az ember alatta lézeng,
az egyiktűz követ árul,
a másik az égre bámul,
harmadik a rendőrt lesi,
negyedik a tárcát cseszi.
Hát én itten  mit csináljak?
Olvasszak hasamból hájat?
Sovány vagyok én pecérnek,
sovány vagyok bőregérnek.
Mit tehet egy ilyen gulyás?
Poéta lesz és rímkovács,
összekap öt-hat szót, rácsap
és bámulja a szikrákat.
Így élek én Debrecenben,
rímet patkolok kezemben,
a Holdból is lecibálnám,
tele van tömve a párnám.
Tudom, nem ér ez egy krajcárt,
szőr vagyok, poszthumusz hajszál,
Tisza Kálmán pocsolyáján,
Csokonai kocsonyáján.

szozattv


szozat a tiszta hang Hungarovox 12 19 jankocsm archiregnum1209 sztkorona MINI szentmihálynap kerecsen2018 Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf