Toldalaghy Pál: Ősz a szőlőhegyen
A völgyből frissen jönnek fel a népek:
gyermekleányok s víg sihederek,
porló pipacsból és szakállas fűből
bogozva-fonva kis füzéreket.
S fejük felett lassan kiszáll a kékből
a régi présház s hordós pitvara.
Körötte szőlők szagló sűrűjében
tíz-húsz lilázó, árnyas szilvafa.
A hegyi útról már felém nevetnek
a szőke s barna víg parasztfejek.
Ez itt a sorban Mojzes lánya, Mári
s fejjel mögötte Kőmíves Elek.
Kezét a lány erős nyakára fogja
s magában dúdol, hogy ne hallja más.
Szoknyák libegnek és tilosba téved
egy-egy legény, mint pákosztos darázs.
A szőlőskertet lassanként elöntik.
Kint hajladoznak már a fák alatt,
színültig töltve s nótásan cipelve
puttonyt, vedert, szőlős kosarakat.
S szemezve freccsen szét az illatos must.
A levegő napfénnyel erezett.
Álmos vagyok. Elfekszem most a fűben.
Fűszál, bogár! őrizd testvéredet!