Reményik Sándor: A munkácsi temető éneke

A város mindenestől visszament.
Visszavitte tetőit, tornyait –
Kigöngyölte begöngyölt zászlait,
Kibontotta elfojtott vágyait.
A város mindenestől visszament
És mindent visszavitt.
Keresztel, esket és temet tovább
És új temető nyit –:
Csak minket hagytak itt.
Mindszentekkor feldíszítettek még,
Megsimogatták a sírok füvét –
Legutoljára még.
Aztán kialudtak a kicsi lángok.
Országhatár lett a temető-árok.
Mi ittmaradtunk, s várjuk az új havat,
Az üdvösségtől egy lépésnyire.
Mire várjunk? Nekünk nincs már mire.
A mi kapunkon a felírás ível:
Ti, akik ittmaradtatok:
Hagyjatok fel minden reménnyel.
Az őszi éjbe mélyen süppedünk.
Mi nem hiszünk.
Mi nem hiszünk egy Istenben.
Mi nem hiszünk egy Hazában.
Mi nem hiszünk egy isteni örök Igazságban.
Mi nem hiszünk semmiféle Feltámadásban.
Mi halottak vagyunk.
Mi halottak vagyunk.
Mi halottak vagyunk.
Ámen.

Kolozsvár, 1938. nov. 14.