Kányádi Sándor: Mikor Janus elhagyta Páduát

Mikor Janus elhagyta Páduát, s az elkísérő jóbarátok is,
akiknek útközben még egy-egy epigrammát rögtönzött
búcsúzóul, mikor a jóbarátok is nagy ölelkezések s egy-
két kulacs Valpolicello után könnyes szemmel
visszafordultak, mikor már porfelhő födte el őket s a
város fölött szelíden kéklő hegyeket is, kengyelben
állva sokáig s hosszan nézett még vissza Janus, áldást
osztón emelte a még mindig kulacsot tartó kezét és
in nomine Domini megáldotta ifjúsága városát. Fölhajtotta
a maradék bort. – Indulunk! – mondta most már magyarul.
Kilépett a kengyelből s a kantárszárat egy apród
kápájához akasztva beszállt a kocsiba. Behúzta a
függönyt – és sírt. Rázta a zokogás, mint egy gyermeket.
Már a tenger is érződött a délutánban, mikor a meg-
libbenő függöny résén egy katicabogár, a gyermekkor
apróka hírnöke, röppent könnyektől maszatos kezefejére.
Melegség bizsergett végig Januson. Hallotta, hogy a
lovasok énekelnek, s a bakon dúdolgató kocsis
köpenyegének két, vállból aláfutó, hátvarrása
hirtelen a Dunára s a Tiszára emlékeztette, és a
bal derékban az a gyűrődés, mintha a szelíd ringású
Dráva lett volna. Kitartotta kezét – Katalinka, szállj el,
jönnek a törökök… – s a megbíztatott bogár elrepült.
– Mestrében meg sem állunk – szólt elé a kocsisnak. –
Megyünk, amíg csak bírják a lovak.

                                                                                 1972